Önéletrajz - XXXVI. Fejezet

Folytatja a megkezdett tárgyat, s elmondja, hogyan történt meg a dicsőséges Szent Józsefnek szentelt zárda végleges megalapítása. Mennyi zúgolódást és üldözést kellett elszenvednie az első nővérek beöltözése után; milyen lelki gyötrelmek és kísértések jöttek reá, s miképpen mentette ki győztesen mindebből az Úr, az Ő nagyobb dicsőségére.


Eltávozva abból a városból, nagy jókedvvel utaztam hazafelé. Teljes szívvel-lélekkel el voltam szánva, hogy bármit mérjen is rám az Úr, készörömest elszenvedem. Még azon este, mikor ideértem, megjöttek a mi zárdánkra vonatkozó okiratok, s köztük a római bréve,[1] úgyhogy én egészen elcsodálkoztam, s velem együtt álmélkodtak mindazok, akik tudták, hogy mennyire sürgette az Úr az én azonnali elutazásomat. Most látták csak, hogy mily nagy szükség volt itt reám, s mily alkalmas időpontban értem haza. Ugyanis éppen itt találtam a püspököt, a szent Alcantarai Péter testvért és azt a másik úriembert, aki oly hűséges szolgája az Úristennek.[2] Ugyanis az a szent ember ez utóbbinak házában lakott, amennyiben nála szoktak Istennek szolgái támogatásra és szíves vendégszeretetre találni. Ők ketten azután kieszközölték a püspöknél, hogy fogadja az új zárdát joghatósága alá. A dolog nem ment könnyen, mivel a zárda szegény volt; azonban a püspök annyira barátja az olyanoknak, akikről látja, hogy teljes önfeláldozással akarnak az Úrnak szolgálni, hogy egyszerre megtetszett neki az eszme, és kész volt azt oltalmába fogadni.[3] Az egészet tulajdonképpen ennek a szent aggastyánnak köszönjük; a döntő az volt, hogy ő helyeselte a tervet és mindent megtett itt is, ott is, hogy mindenkit megnyerjen számunkra. Mint mondom, ha nem érkeztem volna meg éppen ebben az alkalmas pillanatban, nem tudom elképzelni, hogy miképpen sikerülhetett volna; mert ez a szent ember csak igen rövid időt töltött itt - ha jól emlékszem, nem egész egy hetet, s azt is nagybetegen - s röviddel utóbb az Úr magához vette őt. Igazán úgy látszott, hogy Ő Szent Felsége csak addig akarta még életben tartani, amíg ezt az ügyet bevégzi; mert már régóta, - ha jól tudom, két esztendeje, - igen rosszul volt.
Mindez nagy titokban történt, mert különben azt hiszem, semmit sem tudtunk volna elérni, annyira ellenséges volt, amint utólag kitűnt, a városnak hangulata. Az Úr úgy intézte a dolgot, hogy az egyik sógorom megbetegedjék, még pedig feleségének távollétében, s mivel nem volt, aki ápolja, nekem megengedték, hogy maradjak nála.[4] Ez a körülmény azután elleplezte az egész dolgot. Akadtak ugyan egyesek, akik sejtettek valamit, de azért igazában ők sem hitték. A legcsodálatosabb a dologban az volt, hogy a sógorom csak éppen annyi ideig volt beteg, amennyi idő alatt mindent el lehetett intézni, s akkor azután, mikor arra volt szükség, hogy nekem se legyen több dolgom vele, s ő is kimenjen a házból, az Úr oly hirtelen adta vissza az egészségét, hogy ő maga is teljesen elámult rajta.
Ugyancsak meggyült a bajom, amíg itt is, ott is sikerült elérnem, hogy beleegyezzenek az alapításba; azután meg a beteget kellett ápolnom, s ugyanakkor siettetnem a munkásokat, dolgozzanak gyorsan, hogy a háznak mihamarabb kolostorformája legyen. Mert bizony még sok hiányzott ahhoz, hogy minden be legyen fejezve. Az én barátnőm nem volt jelen, mert jobbnak láttuk, a titok megőrzése céljából, hogy maradjon távol. Én pedig beláttam, mégpedig sok minden ok alapján, hogy a siker attól függ, vajon sikerül-e mindent gyorsan elintézni. Az egyik ok az volt, amitől folyton remegtem, hogy engem akármelyik pillanatban hazarendelhetnek. Annyi volt a nehézség, amellyel meg kellett küzdenem, hogy olykor azt kérdeztem magamtól, nem ez-e az a bizonyos kereszt. Másrészt azonban ahhoz mégis csak kissé könnyűnek találtam, hogy olyan nagy keresztnek lehessen nevezni, amilyent nekem az Úr szavai szerint el kell viselnem.
Mikor azután minden készen volt, Szent Bertalan ünnepén az Úr kegyelméből megtörtént néhány nővérnek a beöltöztetése; elhelyezték a legméltóságosabb Oltáriszentséget; s ezzel ezt a mi, a dicsőséges atyánknak, Szent Józsefnek szentelt zárdánkat jogérvényesen megalapítottuk, az 1502-ik esztendőben. A ruhát én adtam reájuk, s ebben a mi zárdánknak két más nővére segédkezett, akik éppen véletlenül kint tartózkodtak. Ez a ház, amelyet zárdává alakítottunk, ugyanaz volt, amelyben a sógorom lakott; mert hiszen, mint említettem, a titok megőrzése céljából, ő vette azt meg, látszólag a maga számára: én tehát főnöki engedély alapján voltam ott. Egyszóval semmi olyast nem tettem, ami, a tudósok véleménye szerint, legkevésbé is ellenkeznék a szerzetesi engedelmességgel. Mivel ugyanis látták, hogy ez a terv, sok számos okból, igen üdvös az egész rendre, kijelentették előttem, hogy szabad annak megvalósítására titokban, és elöljáróim tudta nélkül dolgoznom. Mert ha azt mondták volna, hogy akár csak a legcsekélyebb helytelenség is van az eljárásomban, azt hiszem, ezer kolostoralapításról is készséggel lemondtam volna, annál inkább erről az egyről. Ehhez kétség nem fér. Mert bár óhajtottam ennek a zárdának létrejöttét, hogy így jobban elvonulhassak mindentől, tökéletesebben megfelelhessek hivatásomnak és teljesebben el legyek zárkózva: mindezt Isten akaratán való teljes megnyugvással kívántam megvalósítani, s ha beláttam volna, hogy jobban szolgálom az Urat, ha abbahagyom az egészet, azonnal megtettem volna, teljes nyugalommal és lelki békével, amint megtettem az előbbi alkalommal.
Valóságos mennyei boldogságban úsztam, mikor láttam, hogyan helyezik el az Oltáriszentséget, s hogyan van. biztosítva a jövője annak a négy szegény árva leánynak, akiket minden hozomány nélkül vettünk fel. Nagy szolgálói az Úristennek mind a négyen.[5] Mert hiszen az volt a szándékunk kezdettől fogva, hogy olyanok lépjenek be, akik példás életükkel megfelelő alapul szolgáljanak, amelyen azután meg lehessen valósítani célunkat, tudniillik a szigorú és imádságos szerzetesi életet. Örültem annak, hogy íme meg volt alapítva ez a mű, amelyről tudtam, hogy az Úrnak dicsőségére és az Ő fenséges Szűzanyja ruhájának becsületére fog válni. Mert hiszen erre irányultak az én összes vágyaim. Az is igen vigasztaló tudat volt reám nézve, hogy megvalósítottam azt, amit az Úr annyira a lelkemre kötött; s hogy egy templommal több van a városban, s hozzá az én atyámé, a dicsőséges Szent Józsefé, akinek eddig egy sem volt. Nem mintha azt hittem volna, hogy nekem van valami érdemem a dologban, - mert ilyesmi igazán soha sem jutott és most sem jut eszembe, - hanem mindig úgy érzem, hogy az Úr tett mindent. Míg ellenben, ami az én részem volt a dologban, az annyira tele van hibával, hogy inkább szemrehányást érdemlek miatta, semmint hálát. Mindazonáltal nagy örömömre szolgált, hogy Ő Szent Felsége engem használt föl eszközül ekkora jelentőségű műben, annak ellenére, hogy olyan hitvány vagyok. Úgy elfogott emiatt a boldogság, hogy egészen magamon kívül voltam s mélyen elmerültem a belső imába.
Miután minden szerencsésen véget ért, valami három, vagy négy órával utóbb, az ördög sajátságos lelki támadást intézett ellenem. A dolog így történt. Azt sugallta nekem, hogy talán mégis rosszul tettem mindazt, amit tettem; hogy talán mégis vétettem az engedelmesség ellen, mikor megvalósítottam ezt a tervet, anélkül, hogy ezt nekem a tartományi főnök megparancsolta volna. Mert azt csakugyan gondoltam, hogy vissza fog neki tetszeni a dolog azért, mert a püspök joghatósága alá helyeztem, még pedig az ő megkérdezése nélkül, másrészt azonban azt sem tartottam kizártnak, hogy esetleg egyáltalában nem is fog vele törődni, tekintve, hogy ő úgy sem akarta a saját joghatósága alá fogadni, én pedig, személyesen, úgyis az ő alattvalója maradtam. Az az aggályom is támadt, hogy a nővérek meg lesznek-e majd elégedve, ha ilyen szigorú elzárkózottságban s olyan szűk helyen kell élniük?! Lesz-e majd mindig betevő falatjuk?![6] Nem volt-e bolondság az egész?! Minek is avatkoztam én ilyen dologba, mikor nekem úgyis volt zárdám ?! Mindaz, amit az Úr parancsolt nekem, mind az a sok jótanács és imádság, amelyben két év alatt úgyszólván szüntelen részem volt: mind úgy kitörlődött az emlékezetemből, mintha soha sem lett volna benne. Csupán csak az maradt meg a fejemben, amit én magam gondoltam ki. A hit és az összes erények, mintha föl lettek volna függesztve a lelkemben, s egyiknek sem volt annyi ereje, hogy megmozduljon és megvédelmezzen engem ezen támadásokkal szemben.
Azt is fölhányta nekem az ördög, hogy mi jutott eszembe: ilyen szigorú kolostorba zárkózni, az én folytonos betegeskedésemmel?! Hogyan volnék én képes elviselni ilyen vezeklő életet?! Aztán meg, micsoda őrült gondolat volt elhagyni egy olyan nagy és gyönyörű szép zárdát, amelyben mindig olyan jól éreztem magamat, s ahol annyian voltak a jó barátaim! Hátha azután az itteni nővérek nem lesznek ínyemre! Hát bizony sok kötelezettséget vettem a nyakamba, s a vége esetleg az lesz, hogy kétségbe esem. Talán bizony maga az ördög vitt ebbe bele, hogy elvegye lelki nyugalmamat és békességemet, s hogy azután ilyen feldúlt lélekkel ne legyek képes többé elmélkedni, s végül is elkárhozzam. - Ilyenféle rettenetes dolgokat állított lelki szemeim elé, s én nem voltam képes másra fordítani a gondolataimat. Mindehhez oly nagyfokú levertség, sötétség és lelki homály járult, hogy azt én ki sem tudnám mondani. Ebben a lesújtó állapotban elmentem az Oltáriszentség elé, de még ott sem voltam képes imádkozni. Akkora volt a lelki szorultságom, mint egy haldoklóé. Arra nem is gondolhattam, hogy valakivel megbeszéljem a dolgot, mert hiszen a gyóntatónk még nem volt kinevezve.
Ó Istenem, mily nyomorúság ez az élet! Nincs benne állandó öröm, nincs semmi, ami ne változnék! Alig egy kevéssel ezelőtt nem adtam volna cserébe a boldogságomat semmiért széles e világon: s most ugyanazon okok miatt úgy gyötrődtem, hogy azt sem tudtam, mit csináljak. Ó, ha figyelemmel kísérnők életünk folyását, tapasztalatból láthatná mindegyikünk, mennyire nem érdemes annak eseményei fölött akár örülni, akár szomorkodni!
Az az egy bizonyos, hogy ez volt életemnek egyik legnehezebb órája. Mintha csak előre érezte volna a lelkem, hogy mennyi szenvedés vár reá; bár ez, ha tovább tart, nagyobb lett volna valamennyinél. Azonban az Úr nem engedte, hogy az ő szegény szolgálója sokáig kínlódjék. Hiszen Ő soha sem hagyott engem cserben szenvedéseim közepette. Így tett most is: egy kevéske kis világosságot adott, amennyi elég volt arra, hogy észbe kapjak. Beláttam, hogy az ördögtől van az egész, s hogy hányadán van a dolog, tudniillik, hogy hazugságokkal akar engem agyonijeszteni. Akkor azután lassankint eszembe jutottak az én nagy terveim, hogy teljes szívvel-lélekkel akarok szolgálni az Úrnak, s kész vagyok érette szenvedni. Elgondoltam, hogy ezek a vágyak csak úgy teljesülhetnek, ha nem keresem a kényelmemet; hogy ha szenvedés vár reám, annál jobb, mert hiszen azzal szerzek majd érdemet. Ha nehéz lesz a sorsom, s a jó Isten kedvéért viselem el: az lesz az én tisztító tüzem. De meg azután: mi okom volna a félelemre?! Hiszen vágyódtam szenvedések után: kellenek-e ennél nagyobbak?! Minél inkább fázom tőlük, annál üdvösebbek lesznek reám nézve. Miért legyek gyáva annak szolgálatában, akinek annyival tartozom?!
Ezen és más egyéb ilyen gondolatok segélyével végre sikerült erőt vennem magamon, s megfogadtam az Oltáriszentség előtt, hogy teljes erővel igyekszem majd megszerezni az engedélyt, hogy ebbe a zárdába jöhessek lakni, s itt, amennyiben nyugodt lelkiismerettel megtehetem, kötelezem magamat az örökös klauzúrára.[7] Alig mondtam ezt ki, az ördög azonnal futásnak eredt, én pedig újra nyugodt és elégedett voltam, s az is maradtam azóta mindig. Mindaz, amit ebben a házban gyakorlunk, például az elzárkózottság, a vezeklés, és a többi, az mind könnyűnek és valósággal csekélységnek látszik nekem. A boldogságom pedig akkora, hogy néha azt kérdem magamtól: vajon mit tudtam volna én ezen a földön találni, ami élvezetesebb volna ennél?! Nem tudom, nincs-e ebben valami része annak a körülménynek is, hogy sokkal jobb az egészségem, mint valaha. Vagy talán az Úr tartja bennem ezt a jókedvet, mert azt akarja, hogy, ha nyögve is, de azért, mégis lépést tudjak tartani a többivel, mert erre föltétlen szükség van. De képes is vagyok megtenni, úgyhogy, akik ismerik beteges voltomat, mind csodálkoznak rajta. Áldott legyen Ő, akitől minden jó származik, s akinek hatalma mindenre képessé tesz bennünket!
Egészen belefáradtam ebbe a lelki harcba; de azután jót nevettem az ördögön, mert világosan láttam, hogy ő volt. Hiszen immár több mint huszonnyolc esztendeje annak, hogy szerzetesnő vagyok, és soha, még csak egy pillanatra sem voltam elégedetlen a hivatásommal. Meg vagyok róla győződve, hogy azért bocsátotta reám az Úr ezt a kísértést, hadd lássam be, mekkora kegyelemben részesített eddig ezt a pontot illetőleg, s micsoda lelki gyötrelemtől kímélt meg engem. De meg azért is, hogyha majd esetleg egy ilyen vergődő lélekkel lenne dolgom, ne ütközzem meg rajta, hanem legyek iránta részvéttel, s tudjam a módját, hogyan kell megvigasztalni.
Mikor ezen is túl voltam, az ebéd után szerettem volna egy kissé lepihenni, mert hiszen úgyszólván az egész éjjelt talpon töltöttem, sőt a megelőzőkön sem aludtam sokat, nem is számítva azt a sok fárasztó gondot és vesződséget az utóbbi napokban. Ezalatt azonban az én kolostoromban, sőt az egész városban is elterjedt a híre a történteknek, s az előbbiben nagy volt a felzúdulás, mégpedig, amint említettem, nem egészen ok nélkül. A főnöknő azonnal értem küldött,[8] hogy tüstént menjek haza. Én pedig, látva az írott parancsot, mindjárt útnak indultam, nagy szomorúságban hagyva az én kedves nővéreimet. Azt nagyon jól tudtam, hogy sok szenvedés vár reám, de mint említettem, ezzel édes keveset törődtem. Imádkoztam, kérve az Urat, hogy segítsen meg, s az én atyámat, Szent Józsefet, hogy vezessen vissza az ő házába. Fölajánlottam neki mindazt, amit majd el kell szenvednem, s nagyon örültem, hogy van alkalmam valami keveset elviselni az Ő kedvéért, s hogy némi kis szolgálatot tehetek neki. Ilyen hangulatban indultam el, s meg voltam róla győződve, hogy azonnal börtönbe fognak vetni.[9] Azt hiszem azonban, ezzel nagy örömet szereztek volna nekem; legalább nem kellett volna senkivel beszélnem, s egy kissé kipihenhettem volna magamat a magányban; amire nagy szükségem lett volna, mert torkig voltam azzal, hogy örökösen emberek között kell forgolódnom.
Mikor hazaértem, s számot adtam eljárásomról, a főnöknő haragja egy kissé lecsillapodott, azonban a nővérek már elküldtek a tartományi főnökért s az ügyet eléje terjesztették. Mikor tehát az is megjött, nekem meg kellett jelennem az ő törvényszéke előtt. Ami engem illet, én nagyon örültem, hogy van alkalmam valamicskét szenvedni az Úrért, mert hiszen ebben az esetben tudtommal nem vétettem sem Ő Szent Felsége, sem pedig a Rendem ellen. Sőt ellenkezőleg, én egész erőmmel a Rend gyarapításán dolgoztam, s készörömest odaadtam volna érte az életemet is. Legforróbb vágyam az volt, hogy a lehető legnagyobb tökéletesség virágozzék benne. Elgondoltam, hogyan ítélték el Krisztus Urunkat, s beláttam, hogy mily semmiség ahhoz képest az, amit velem tesznek. Vádoltam magamat, mintha súlyosan vétettem volna, aminthogy tényleg azt hihette rólam, az, aki nem ismerte az összes körülményeket.
A tartományi főnök keményen rendreutasított, de azért mégsem olyan szigorral, mint amekkorát érdemelt volna a vétségem azok alapján, amit a többiek mondtak neki ellenem. Nekem eszem ágában sem volt, hogy magamat védjem, nem azzal a szándékkal jelentem meg előtte, sőt még bocsánatáért is esdekeltem s kértem, büntessen meg, de ne haragudjék rám.
Azt láttam, hogy egyes dolgokban ártatlanul ítélnek el, mert példának okáért azzal vadoltak, hogy azért tettem az egészet, mert hírnevet akartam szerezni, meg föl akartam tűnni, és más ilyen dolgokat. Más tekintetben azonban kézzelfogható volt előttem, hogy igazuk van; például, mikor azt mondták, hogy rosszabb vagyok a többinél; s hogy én, aki ennek a zárdának példás fegyelmét nem tartottam meg, hogyan gondolhattam arra, hogy még szigorúbb életre vállalkozzam; hogy megbotránkoztattam az egész várost; hogy újdonságokon törtem a fejemet. Mindez nekem nem okozott sem nyugtalanságot, sem fájdalmat, habár úgy tettem, mintha fájna a dolog, nehogy azt higgyék, hogy semmibe se veszem az egészet.[10]
Végül a tartományi főnök rám parancsolt, hogy ott, a nővérek jelenlétében számoljak be viselkedésemről, s így ezt kénytelen voltam megtenni. Mivel pedig teljesen higgadt voltam, s az Úr is megsegített, úgy sikerült előadnom a dolgot, hogy sem a tartományi főnök, sem pedig a többi egybegyűltek nem találtak bűnösnek. Mikor pedig azután négyszemközt még részletesebben mondtam el neki mindent, teljesen meg volt velem elégedve, s megígérte, hogy abban az esetben, ha az a zárda fennmarad, s a város is elcsendesedik, meg fogja nekem engedni, hogy odamehessek lakni.
A városban ugyanis igen nagy volt az izgatottság, amint majd mindjárt elmondom. Két vagy három nap múlva ugyanis összeültek néhányan a tanácsosok közül, a polgármester, és a káptalan egyes tagjai, s valamennyien egyhangúlag kijelentették, hogy ezt a zárdát nem lehet semmi esetre sem megtűrni, mert határozottan veszélyezteti a város érdekeit. El kell tehát belőle távolítani az Oltáriszentséget, s nem szabad megengedni további fönnmaradását. Összehívták azután az összes szerzetesrendek képviselőit, hogy mindegyikből két-két hittudós adja elő a véleményét. Ezek közül többen hallgattak, mások meg elítélték a dolgot, végül abban állapodtak meg, hogy azonnal el kell törölni a zárdát. Csak egy praesentatus akadt, a domonkos rendből, aki - bár egyébként ellene volt, nem ugyan a zárdának, hanem annak, hogy szegény legyen, - megjegyezte, hogy ez nem olyan dolog, amit így egykettőre el lehetne ütni; gondolják meg, hogy végre is nincs szükség azonnali intézkedésre, s hogy a püspöknek is van beleszólása az ügybe; s más egyéb ilyen ellenvetést hozott föl.[11] Ez a fellépése nagyon is jókor jött nekünk, mert nagy volt ellenünk a harag, s még az is csoda, hogy a határozatot máris nem hajtották végre. A végeredmény természetesen az volt, hogy a zárda megmaradt, mert meg kellett maradnia, mivel az Úristen úgy akarta. Akárhogyan is összefogtak, az Ő akarata ellen nem tudtak semmit elérni. Ők azt hitték, hogy alapos okaik vannak erre az eljárásra, jó szándék vezette őket, s így nem is vétettek Isten ellen; csupán csak nekem okoztak szenvedést, s mindazoknak, akik elősegítették az ügyünket. Mert voltak ilyenek egynéhányan, és ugyancsak kijutott nekik az üldözésből.
A városban akkora volt az izgatottság, hogy nem is beszéltek másról. Mindenki pálcát tört fölöttem, s egyik a másik után sietett vadat emelni ellenem a tartományi főnöknél és az én zárdámban. Hiszen az, amit ellenem beszéltek, nekem épp oly kevéssé fájt, mintha egy szót sem mondtak volna; attól azonban folyton remegtem, hogy hátha mégis eltörlik a zárdát. Nekem csak ez okozott szenvedést; no meg az is, hogy azok, akik ebben nekem segédkeztek, rossz hírbe kerültek és sokat kellett elviselniük. Mert annak, hogy engem megszólnak, azt hiszem inkább örültem, s ha lett volna elegendő hitem, a többit se vettem volna föl; csakhogy hát az már úgy van, hogyha az egyik erényünk hiányos, a többi is elalszik. Így azután eleget szomorkodtam azon a két napon, amidőn ezeket az említett üléseket tartották a városházán. Mikor azonban éppen legjobban lógattam a fejemet, egyszer csak így szólt hozzám az Úr: „Hát nem tudod, hogy hatalmas vagyok?! Mitől félsz?!” S biztosított róla, hogy nem fogják eltörülni, ami engem teljesen megvigasztalt.
Kidolgoztak egy jelentést, és azt felküldték a királyi tanácshoz; onnét pedig az a rendelet jött le, hogy adjanak be részletes értesítést arról, miképpen történt az alapítás, s ezzel egy nagyarányú pör vette a kezdetét. A város elküldte meghatalmazottjait az udvarhoz, s ezt kellett volna tennie a zárdának is, de honnan vegyen hozzá pénzt?! Igazán nem tudtam, mitévő legyek. Azonban az Úrnak volt gondja reánk. Így például az én tartományi főnököm sohasem tiltotta meg nekem, hogy továbbra is foglalkozzam az üggyel. Annyira barátja ugyanis minden jónak, hogy ha már nem is akart éppen támogatni, legalább nem akadályozott. Arra azonban, hogy idejöjjek lakni, nem adta meg nekem az engedélyt; előbb be akarta várni a fejleményeket.
Az Úristennek ezek a jó szolgálói tehát egyedül maradtak zárdájukban, s többet tettek imáikkal, mint én az összes igyekezetemmel és alkudozásommal, habár azért az sem volt fölösleges, hogy e tekintetben minden szükséges lépés megtörténjék. Néha-néha úgy látszott, hogy minden el van veszve, különösen egyszer, a tartományi főnök érkezését megelőző napon, amikor a főnöknő azt parancsolta nekem, hogy ne avatkozzam többé semmibe. Ez egyértelmű volt azzal, hogy mindennek vége. Én leborultam az én Úristenem előtt, s így szóltam hozzá: „Uram, ez a zárda nem az enyém. A Te kedvedért építettük. Mivel tehát most már nincs többé senki, aki annak ügyét védhetné, tegye meg Szent Felséged maga.” Ezzel azután olyan nyugodtan tértem napirendre a dolog fölött, s oly elégedett voltam, mintha bizony az egész világ felkarolta volna az én érdekeimet, s biztosra vettem, hogy a pör a mi javunkra fog eldőlni.
Egy pap - buzgó szolgája az Úristennek -, aki engem mindig segített, s aki nagy barátja a keresztény tökéletességnek, volt oly szíves elmenni az udvarhoz, s képviselni ott a mi érdekeinket. Nagyon sokat fáradozott érettünk.[12] A szent lovag,[13] akit említettem, szintén igen sokat tett ezen ügy érdekében, s minden képzelhető módon igyekezett azt előmozdítani. Sok szenvedést és üldözést kellett emiatt elviselnie. Mondhatom is, hogy mindig és mindenben atyámnak tekintettem és annak tartom most is. Az Úr egészen rendkívüli lelkesedést öntött mindazokba, akik a mi érdekünkben fáradoztak. Mindegyikük annyira a magáévá tette a dolgot, mintha a saját élete és becsülete forgott volna kockán. Pedig hát végre is semmi más érdekük nem fűződött hozzá, mint az, hogy Isten dicsőségének szempontjából jónak tartották.
Ő Szent Felsége kézzelfoghatóan támogatta azt a másik papot is, azt a magisztert, akiről beszéltem, s aki szintén igen erősen pártomat fogta.[14] Az egyik nagygyűlésen ugyanis, amelyet ebben ez ügyben tartottak, a püspöknek volt a képviselője, s egymaga állott valamennyivel szemben. Végre azonban, mégis sikerült őket lecsitítania holmi közvetítő indítványok révén. Ezzel is időt nyertünk, bár azért csakhamar megint ellenünk fordultak, mintha csak az életük függne attól, hogy ezt a zárdát eltörlik-e vagy sem. Ez a buzgó, jó pap, akiről most beszélek, ez öltöztette be az első nővéreket és helyezte el az Oltáriszentséget, aminek következtében sok üldözést kellett elszenvednie. Ez az ádáz küzdelem körülbelül egy fél esztendeig tartott; s nagyon hosszadalmas volna részletesen elmondani mindazt, amit ezen ügy érdekében el kellett viselnünk.
Nem tudtam hová lenni csodálkozásomban afölött, hogy mit nem mozgat meg az ördög néhány szegény fehércseléd ellen! Hogy mekkora veszedelmet láttak egyesek a város számára ebben a kis zárdában, amelyben mindössze tizenkét nővér él, a tizenharmadikkal, a perjelnővel, mert nem is szabad többnek lenniük! Hozzá ilyen szigorú szerzetesi élet mellett! Hiszen ha okozhattak volna kárt, azt akkor is csak maguknak okozták volna, s ha helytelen volt a vállalkozásuk, ki más itta volna meg a levét, mint ők?! Hogy a városnak lehetett volna belőle kára, ez teljesen alaptalan föltevés volt. Ők azonban akkora veszedelmet láttak benne, hogy jó lelkiismerettel küzdhettek ellene.
Végül azzal jöttek hozzám, hogy, ha évi járadékot fogadok el, akkor belenyugszanak a dologba, s megengedik, hogy a zárda fennmaradjon. Én úgy belefáradtam már, nem ugyan a magam szenvedésébe, hanem azokéba, akik engem támogattak, hogy arra gondoltam, talán nem lenne rossz elfogadni a biztos évi jövedelmet addig, amíg a kedélyek le nem csillapulnak, s azután lemondani róla. S amilyen hitvány és tökéletlen voltam, olykor már azt is gondoltam, hátha maga az Úr akarja így, tekintve, hogy anélkül nem akar sikerülni a dolog. Úgyhogy már-már kész voltam megtenni ezt az engedményt. Miután tehát már megkezdtük az egyezkedést ez irányban, s már meg kellett volna benne állapodnunk, az előtte való nap azt mondta nekem az Úr, hogy semmi esetre se tegyem ezt meg, mert ha egyszer meg lesz az évi jövedelmünk, akkor nem fogják nekünk többé megengedni, hogy lemondjunk róla; s ezenkívül még néhány más érvet is mondott.
Ugyanazon éjjel megjelent nekem a szent Alcantarai Péter testvér, aki akkor már halott volt, de mielőtt meghalt volna, értesült arról a nagy tiltakozásról és üldözésről, amely ellenünk támadt, s még írt is nekem, kifejezve örömét afölött, hogy ez az alapítás akkora nehézségekbe ütközik;[15] szerinte ugyanis ez biztos jele annak, hogy ebben a zárdában nagyon híven fogják szolgálni az Urat; ezért igyekszik az ördög azt minden áron megakadályozni. Végül pedig azt írta, semmi áron se egyezzem bele abba, hogy évi jövedelmünk legyen. Ezt kétszer, vagy háromszor is a lelkemre kötötte abban a levélben, s azt mondta, ha ehhez tartom magamat, minden kívánságom szerint fog végződni. Megjegyzendő, én ezenkívül már kétszer láttam őt, amióta meghalt, mégpedig nagy dicsőségben. Így tehát nem is ijedtem meg tőle, hanem ellenkezőleg, nagyon örültem; mert mindig megdicsőült testtel láttam megjelenni, nagy mennyei boldogságban, ami azután engem is egészen boldoggá tett. Emlékszem, mikor először láttam, egyebek közt elmondta nekem, mekkora boldogságot élvez, s hogy mennyire áldja az a szigorú vezeklését, amely ekkora jutalmat érdemelt ki számára.[16] Azt hiszem azonban, hogy erről én már mondtam egyet-mást,[17] s azért itt csak azt akarom megemlíteni, hogy most ezen alkalommal szigorúan bánt velem, s csak arra intett, hogy semmi esetre se fogadjak el évi járadékot; szememre vetette, hogy miért nem követtem tanácsát, s azzal eltűnt. Én egészen meg voltam rémülve, s mindjárt másnap értesítettem a történtekről azt az úriembert, akihez minden nehézségemben fordulni szoktam, s aki legtöbbet fáradozott ebben az ügyben,[18] s kijelentettem, hogy semmi áron sem szabad beleegyezni az évjáradékba, hanem engedni kell, hadd folyjon tovább a pör. Ennek ő nagyon megörült, mert ebben a pontban sokkal erősebben tartotta magát, mint én; s azóta meg is vallotta nekem, hogy menynyire a kedve ellenére volt az az egész egyezkedés.
Ekkor azután, mikor ügyünk már-már egészen jól állott, egy másvalaki, aki szintén igen buzgó szolgája az Úristennek, nagy nehézséget okozott, csupa jóakaratból.[19] Azzal állt ugyanis elő, hogy bízzuk a döntést egy hittudósokból alakítandó bizottságra. Ezzel azután ugyancsak meggyűlt a bajom, annál inkább, mert még azok közül is sokan a pártjára álltak, akik addig engem támogattak. Mindazon zűr-zavarok közül, amelyeket az ördög ellenünk támasztott, ez volt a legkellemetlenebb; de azért az Úr, mint mindenben, úgy ebben is megsegített. Ilyen röviden összefoglalva nem lehet világos képét adni annak, hogy mi mindent kellett elszenvednünk azon két esztendő alatt, amely ezen zárdának megkezdése és bevégzése közt telt el; azonban ez az utolsó fél esztendő és az első hat hónap volt benne a legnehezebb.
Mikor a városban egy kissé lecsillapult a hangulat, az a domonkosrendi praesentatus atya, aki bennünket támogatott,[20] nagyot lendített ügyünkön. Akkoriban nem tartózkodott itt, azonban éppen a legjobbkor érkezett; mintha az Úr éppen csak ezért hozta volna ide: annyira kapóra jött nekünk. Ő maga mondta nekem utólag, hogy tulajdonképp semmi célja sem volt jövetelének, s hogy a mi helyzetünkről csak véletlenül értesült. Éppen annyi ideig maradt, amíg szükségünk volt rá, s mikor elutazott, valami úton-módon kieszközölte a tartományi főnök engedélyét[21] - még pedig olyan gyorsan, hogy nem is tartottuk volna lehetségesnek - ahhoz, hogy én átköltözhessem ebbe a zárdába, s néhányan velem jöhessenek a nővérek közül, hogy legyen, aki végzi a zsolozsmát és betanítja az ittenieket.
Nagy örömnap volt reám nézve, mikor idejöttünk.[22] Mielőtt beléptem volna a kolostorba, a templomban maradtam imádkozni; s ott majdnem teljes elragadtatás jött reám. Láttam Krisztus Urunkat, aki nagy szeretettel fogadott ezen a helyen, s koronát téve a fejemre, megköszönte nekem azt a szolgálatot, amelyet az ő Szűzanyjának tettem. Egy más alkalommal pedig, a kompletórium után, mikor valamennyien a kóruson voltunk, láttam Miasszonyunkat, rendkívül nagy mennyei dicsőségben, fehér köpennyel, amelyikkel, úgy látszott, mintha valamennyiünket betakart volna. Megértettem, hogy mily nagy mennyei boldogságot tartogat készen az Úr ezen zárda összes tagjai számára.
Mikor azután elkezdtük mondani a zsolozsmát, a nép csakhamar nagyon megszerette ezt a zárdát. Újabb nővéreket vettünk föl. Az Úr pedig elkezdte sorra megindítani azoknak lelkét, akik bennünket legjobban üldöztek, úgyhogy lassankint jobb szemmel néztek reánk, sőt alamizsnájukban részesítettek bennünket, s így helyeselték azt, amit annak előtte elítéltek. Lassankint a pört is abbahagyták. Amint ők maguk mondogatják, kezdték belátni, hogy Isten műve volt, mivelhogy Ő Szent Felsége olyan nagy ellenzéssel szemben is meg tudta valósítani. Most pedig már nincs senki, aki azt mondaná, hogy jobb lett volna meg nem alapítani; s gondjuk van rá, hogy mindig jusson nekünk elegendő alamizsna; olyannyira, hogy bár nem rendezünk gyűjtést, és nem kérünk senkitől semmit, az Úr maga sugallja nekik, hogy küldjenek nekünk egyet-mást. Így azután megvagyunk, anélkül, hogy bármiben is hiányt szenvednénk. Bízom is az Úristenben, hogy ez mindig így lesz. Mivel ugyanis a nővérek kevesen vannak, ha megteszik a kötelességüket úgy, amint eddig Ő Szent Felsége kegyelméből megtették, akkor meg vagyok róla győződve, hogy Ő soha sem fogja őket elhagyni, s hogy nem lesznek kénytelenek tolakodni és alkalmatlankodni senkinek, hanem az Úrnak lesz gondja rájuk, amint eddig volt.
Reám nézve kimondhatatlan boldogság, hogy itt élhetek ennyire lemondó lelkek között, akiknek egyetlen gondjuk az, hogy miképpen haladhatnának előre az Úristen szolgálatában. Legnagyobb boldogságuk az egyedüllét; s annak még a gondolata is rosszul esik nekik, hogy valaki meglátogatja őket, legyen az illető még annyira rokon, hacsak nem olyan ember, aki növelni tudja bennük mennyei Jegyesük iránti szerelmüket. Nem is teszi be a lábát ebbe a zárdába más, mint aki maga is ilyen gondolkozású, mert különben sem nem okoz, sem nem érez örömet. Nem is tudnak ők mást, mint Istenről beszélni, s azért, ha valaki nem ismeri ezt a nyelvet, azt sem ők nem értik, sem ő nem érti őket.[23]
A kármelhegyi Miasszonyunk szabályát követjük, amelyet Albert, jeruzsálemi pátriárka írt, mégpedig megtartjuk azt a maga teljes egészében, minden enyhítés nélkül, úgy, amint azt IV. Ince pápa 1248-ban, pápaságának ötödik évében megerősítette.[24]
Azt hiszem, hogy érdemes volt elszenvedni érte mindazt a sok szenvedést, amibe az alapítás került. Tény, hogy életünk meglehetősen szigorú, amennyiben szükség esetén kívül sohasem eszünk húst; nyolc hónapig böjtölünk, és más egyéb dolgokat tartunk meg, amint azt az Eredeti Szabály előírja. Mégis a nővérek sok tekintetben még ezt is kevésnek találják, úgyhogy sok egyebet is vállaltak, amit a szabály pontos megtartása szempontjából szükségesnek tartottunk behozni. Bízom is az Úrban, hogy amint Ő Szent Felsége megígérte, ezen a megkezdett úton nagyon előre fognak haladni.
A másik zárdát,[25] amelynek megalapításán az az említett beáta fáradozott, szintén pártfogásába vette az Úr. Alkalá-ban van, s annak is kijutott a támadásokból, és sok szenvedés árán jött létre. Annyit tudok róla, hogy mintaszerű benne a fegyelem, s hogy a mi Eredeti Szabályunkat tartják meg benne. Adja az Úr, hogy mindez nagyobb dicsőségére szolgáljon Ő Szent Felségének és a Boldogságos Szűz Máriának, akinek ruháját viseljük! Ámen.
Azt hiszem eleget untattam Kegyelmedet, amennyiben ugyancsak hosszasan számoltam be ezen zárda megalapításáról. Pedig hát még mindig nagyon is szűkszavú voltam ahhoz képest, hogy mennyi szenvedés járt vele, s mennyi csodát tett ennek kapcsán az Úr, amint ezt számos tanú bizonyíthatja. Azért, még ha Kegyelmed megsemmisítendőnek tartaná is a többit, amit írtam, nagyon szépen kérem, őrizze meg azt, ami erre a zárdára vonatkozik, s halálom után adja oda az itteni nővéreknek. Lelkesíteni fogja utódainkat Isten szolgálatára, s arra, hogy ne engedjék lesüllyedni azt, amit mi kezdtünk, hanem inkább fejlesszék mindig tovább, ha majd látják, hogy mi mindent nem tett meg Ő Szent Felsége azért, hogy létrejöjjön, mégpedig egy ilyen magamforma haszontalan és hitvány teremtés révén. Mivel pedig az Úr oly rendkívüli módon mutatta ki, hogy ez az alapítás kedvére van, nézetem szerint nagy rosszat tenne és Istennek súlyos büntetését vonná magára az, aki elkezdené lazítani azt a fegyelmet, amelyet itt maga az Úr honosított meg és pártfogolt, s amelyet az ö kegyelmével oly könnyű megvalósítani. Hiszen mindenki láthatja, hogy ez az élet nemcsak elviselhető, hanem valóságos pihenés, s hozzá rendkívül elősegíti azoknak törekvését, akiknek legfőbb vágya négyszemközt élvezni az ő Jegyesüknek, Krisztus Urunknak társaságát. Mert hiszen ez legyen mindig az ő igyekezetük: egyedül lenni Ővele. Azért is ne legyenek soha többen tizenháromnál.[26] Ugyanis sokaknak tanácsa, de saját tapasztalatom alapján is mondhatom, hogy ha meg akarják őrizni a mostani szellemet és meg akarnak élni alamizsnából, kéregetés nélkül, nem szabad, hogy többen legyenek. E tekintetben higgyenek nekem, aki annyi fáradság árán, s annyiak imádságára támaszkodva igyekeztem a legjobbat eltalálni. Hogy pedig tényleg ez a legjobb, az abból látszik, hogy mily örömben és vidámságban és mily kevés nehézséggel töltöttük valamennyien ezt a néhány évet, amióta ebben a zárdában vagyunk; s hogy mindnyájan a szokottnál jobb egészségnek örvendünk.
Ha valaki ezt az életet keménynek találja, az ne az itteni szigorban keresse az okot, hanem abban, hogy nincs meg benne a kellő lelkesedés, mert hiszen gyönge szervezetű és beteges nők, akikben megvan, olyan könnyedén el tudják viselni. Az ilyenek menjenek olyan zárdába, amely jobban megfelel hajlamaiknak, s ott munkálják lelkük üdvösségét.


_________________________________

[1] A szentanya 6 hónapi tartózkodás után 1562 július havának folyamán távozott Tolédóból, s Ávilában találta IV. Pius pápának ugyanazon év febr. 7-én kelt brévéjét.

[2] P. Silverio szerint nem Salcédo Ferencet kell itt érteni, hanem Blazquez Don Juánt, Loriána urát és Ucéda gróf édesatyját, akinek házába szokott szállni Alcantarai Szent Péter, valahányszor Ávilába jött.

[3] De-Mendóza Alváró püspököt csak igen nehezen sikerült megnyerni az alapítás eszméjének. Alcantarai Szent Péter több ízben fordult hozzá levélileg ez ügyben, de mindhiába. Majd személyesen is fölkereste őt akkori tartózkodási helyén, Tiemblóban, de csak annyit tudott nála elérni, hogy a püspök megigérte, mihelyt visszatér Ávilába, elmegy a Megtestesülésbe és beszél Terézia anyával. Állott szavának, s a szentanyával történt találkozása teljesen megváltoztatta viselkedését; fölhagyott ellenkezésével, sőt az alapítandó zárdának legmelegebb pártfogója lett. Ezt természetesen Szent Terézia szerénységből elhallgatja.

[4] Ovalle Jánosról van szó, aki, mint láttuk, csaladjával együtt a zárda céljaira megvett házban lakott, azonban Szent Terézia tolédói tartózkodásának vége felé hazaküldte, Alba de Tormes-be feleségét és gyermekeit. Ő maga is utánuk akart menni, azonban hirtelen megbetegedett. Szent Terézia nála lévén, kényelmesen bevégeztethette az átalakítási munkákat, s mikor mindennel készen volt, akkor Ovalle Jánosnak gondviselésszerű betegsége is véget ért.

[5] De-Tápia Doňa Agnes és Doňa Anna, a szentanyának unokanővérei voltak azok, akik az új nővérek beöltöztetésénél segédkeztek. A négy első újoncnövendéke a sarutlan kármelita rendnek a következő volt: De-Enao Antónia, De-la-Paz Mária, De-Revilla Orsolya és De-Ávila Mária. A beöltöztetést a püspök 'nevében Dáza Gáspár végezte. Ennek az esetnek emlékére minden esztendőben, augusztus 24-én a püspök és a székeskáptalan kanonokjai elmennek a Szent József-zárda templomába, hogy nagymisével és alkalmi szentbeszéddel ünnepélyesen megüljék a szegény és kis kápolnában bemutatott első szentmise évfordulóját.

[6] A szentanya ezzel csak azt akarja mondani, hogy majdnem semmijük se volt; ami igaz marad annak ellenére, hogy Antónia nővér hozott magával valami 17 ezer maravedit (arany értékben körülbelül 250 pengőt) Orsolya nővér pedig 300 aranyat, vagyis 1.200 pengőt, amint ezt a Szent József-zárda fogadalmasainak könyvében olvashatjuk.

[7] Tudniillik arra, hogy többé nem lépi át annak küszöbét.

[8] A főnöknő Ambron Doňa Mária volt.

[9] A szentanyának ezen sejtelméből sokan azt következtették, hogy amaz augusztus 24-én este tényleg eltöltött néhány órát a zárda börtönében. Ugyanezt vallja a Megtestesülés-zárdának hagyománya is. P. Silverio szerint ennek a nézetnek semmi alapja sincs. Mária Baptista anya, a valladolidi perjelnő, aki akkor, mint Ocampó Mária a zárdában lakott és tanúja volt az eseményeknek, följegyezte, hogy nagynénje oly ékesszólón adta elő az ügy állását a perjelnőnek, hogy ez utóbbi teljesen megbékült és „egészen barátságosan bocsátotta el azzal, hogy menjen vacsorázni.” (Memorias historiales., B betű alatt, 101. sz.)

[10] Bájos példája Szent Terézia lelki gyöngédségének.

[11] Ez a szerzetes Baňez Domonkos atya volt. Az eredeti kézirat margóján egy sajátkezű jegyzet maradt tőle, mely így hangzik: „Ez 1562 augusztus havának vége felé történt. Én jelen voltam, s tényleg ezt a tanácsot adtam. Baňez Domonkos. Mikor ezt írom, 1575. május 2-án, Terézia anya már kilenc virágzó zárdát alapított.” Ebben, a sarutlan Kármelre nézve döntő pillanatban jelenik meg először Szent Terézia oldala mellett a nagy Baňez atya, Szent Domonkos-rendjének egyik elsőrendű csillaga, hogy azután hű barátja maradjon haláláig. Született 1528-ban, meghalt 1604-ben; egyébként élete sokkal nagyobb kaliberű, semhogy egy rövid jegyzet keretében vázolni lehessen.

[12] De Aranda Gonzalo volt a neve.

[13] Salcedo Ferenc.

[14] Dáza Gáspár, a hittudományok magisztere vagyis doktora.

[15] Alcantarai Szent Péter ezt a levelet 4-5 nappal halála előtt írta. Dáza Gáspár ugyanis elment hozzá Arénasba, ahol szerzetének zárdájában betegen feküdt, s elmondta neki, hogy mekkora támadásoknak van kitéve az új alapítás. A Szent erre összeszedte utolsó erejét, hogy e sorokat megírja, s élőszóval is számos utasítást adott Dázának, ezzel is mutatva, mennyire szívén viseli ezt az ügyet.

[16] Ez az első jelenés a Szent halála napján és órájában történt, s Szent Terézia látta, miként megy be a mennyei dicsőségbe minden tisztítótűz nélkül.

[17] Lásd a 37. fejezetet.

[18] Salcedo Ferenc.

[19] Hogy ki volt az illető, azt nem lehet tudni. Sem Grácián, sem más egykorúak nem árulják el. Mir-nek gyanúja, hogy Alvárez Boldizsár volt, minden alapot nélkülöz, sőt egyenesen valószínűtlen mert Alvárez atya mindig igyekezett távol tartani magát az alapítás ügyétől s az ilyen közvetlen beavatkozás egyáltalában nem vall reá.

[20] Ibaňez Péter.

[21] Ezen engedély kieszközlésében sokat fáradoztak Ibaňez atya és Mendóza püspök, azonban a döntő lökést a szentanya adta meg, aki Salazár atyának, az akkori provinciálisnak a szenttéavatási pörben tett nyilatkozata szerint ezt mondta: „Vigyázzon atyám, mert ellenáll a Szentléleknek.” E szavak annyira hatottak reá, hogy megadta az engedélyt 1563 nagyböjtjében.

[22] Az a kapu, amelyen át a szentanya amaz emlékezetes napon öt más Megtestesülés-zárdai nővér kíséretében belépett a Szent József-zárdába, hogy véglegesen ott maradjon, most is látható, az eredeti kis kápolnával szemben, a templom kapujától balra. A három font súlyú és hozzá lyukas kis csengettyű (mert olyan volt kezdettől fogva), amely az alapítás alkalmával és később házi harangul szolgált, szintén ott lóg a zárda belsejében. A szentanya halála után ezt a kis harangot Pastránába vitték, s ott a nagy káptalanok alkalmával használták jeladásra. 1868-ban azonban, miután Pastrána idegen kézre jutott, a harangocska visszakerült a Szent Józsefbe.

[23] A Szent József-zárda testülete, amelyről a szentanya olyan dicsérőleg szól, 1565-ben 11 fogadalmas nővérből és egy újoncnövendékből állt.

[24] A kármelita Eredeti Szabályt 1209 táján írta Szent Albert jeruzsálemi pátriárka a Kármel-hegy remetéi számára és III. Honórius pápa 1226-ban szentesítette. Húsz évvel utóbb Stock Szent Simon, a rend generálisa és tanácsosai Angliából követséget menesztettek Rómába, azzal a kéréssel, hogy a pápai szék módosítsa az Eredeti Szabály azon pontjait, amelyek megtartása, az időközben a Szentföldről Európába áttelepült kármelitáknál nehézségekbe ütközik. A pápa A-Santo-Caro Hugó atyát és Vilmos Anterai (Syria) püspököt - mindketten domonkosrendiek voltak - bízta meg a munkával, akik azután megejtették az Eredeti Szabályon a szükséges módosításokat. Ezt erősítette meg IV. Ince pápa 1248-ban.

[25] Az Imagen-zárdát Jézusról nevezett Máría alapította Alcalában 1563. július 23-án.

[26] A szentanya később engedett ebből a felfogásából, s beleegyezett abba, hogy a nővérek nagyobb számban legyenek. A Szent Józsefben eredetileg nem voltak laikusnővérek, de később olyanokat is fölvettek. Napjainkban a sarutlan kármelita női zárdákban a nővérek húszan lehetnek és egy számfölötti, aki - mint mondják - Szent Terézia helyét foglalja el. Ezek közül 18 kartestvér, három pedig laikusnővér.