Önéletrajz - XXXII. Fejezet

XXXII. FEJEZET.

Elmondja, miképpen vitte el őt az Úr lélekben a pokolba, arra a helyre, amelyet bűneiért érdemelt. Halvány képét adja annak a rettenetes valónak, amely ott szemei elé tárult. Megkezdi a Szent József-zárda alapításának elbeszélését.


Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló ajándékokban, midőn egy napon belső imámba lévén mélyedve, egyszerre csak, úgy, ahogy voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Amint azonnal megértettem, azt akarta az Úr, hogy lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen, s amelyre bűneimmel rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok számos évig kellene is még élnem, soha sem tudnám elfelejteni.[1]
A bejárata - úgy láttam - egy hosszú, keskeny út volt; olyanféle, mint egy alacsony, sötét és szűk sütőkemence. A talaj vizes volt; piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa mérges kígyó nyüzsgött. A végén egy falban levő mélyedés volt; olyasféle, mint egy faliszekrény, s abba láttam önmagamat beleszorítva.
Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem. Pedig, megjegyzem, hogy én csak halvány képét adom a valóságnak, s azt hiszem, teljes lehetetlenség még csak megközelítőleg is úgy elmondani a dolgot, amint van, s megérttetni épp oly kevéssé lehet. A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem - el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt úgy leírni, amilyen tényleg volt - s olyan valami kimondhatatlan testi kínt, hogy ahhoz képest semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a gyötrelmekből, s maguknak az orvosoknak állítása szerint szenvedtem olyan kínokat, amelyeknél nagyobbak nincsenek e földön, tudniillik akkor, mikor az idegeim összezsugorodtak és teljesen megbénultam; nem is szólva sok más mindenféle betegségemről, meg egyes, az ördög okozta fájdalmakról, amilyenekről volt alkalmam beszélni. Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit ott éreztem, s hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani; hogy soha sem lesz vége! És még ez is semmi a léleknek halálos vergődéséhez képest! Valami iszonyú szorongás, fuldoklás, irtózatos szomorúság, olyan kétségbeejtő és lesújtó elégedetlenség, hogy azt nem lehet kimondani! Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna a testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. Nem, igazán nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek, s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, hogy ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és darabokra vagdalnak; s merem állítani, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhülésre sincs kilátása, még csak le sem lehet ülni, vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem beledugtak, nem volt semmi hely, s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az emberre, úgy fojtogatják. Világosságnak nyoma sincs, minden koromsötét. De bár semmi fény sincs, hogy, hogy nem, azt én már nem értem, de az ember látja mindazt, amit fáj látnia.
Az Úr ezen alkalommal nem mutatott meg nekem többet a pokolból. Azóta voltak róla egyéb látomásaim, rettenetes dolgok; egyes bűnöknek büntetései. Ezek talán szemre ijesztőbbek voltak, de mivel nem éreztem a fájdalmat, nem keltettek bennem akkora rémületet. Míg ellenben az előbbiben az Úr azt akarta, hogy egész valójukban érezzem azokat a kínokat, s azt a lelki gyötrelmet, mintha a testem csakugyan ott vergődött volna. Nem tudom, miképpen történt a dolog, de azt az egyet megértettem, hogy nagy kegyelem volt; az Úr azt akarta vele, hogy saját szemeimmel lássam, mitől mentett meg engem az Ő irgalma. Az semmi, ha az ember csak úgy beszélni hall róla. Hiszen magam is elmélkedtem már a pokol különböző kínjairól - habár nem sokszor, mert a félelem útja nem való az én lelkemnek - meg arról, hogy miképpen gyötrik az ördögök a lelket, de meg olvastam is ezekről a sokféle szenvedésekről: azonban ez mind semmi ehhez a fájdalomhoz képest. Ez egészen más. Szóval olyan, mint a festmény a valóhoz viszonyítva. S még az is, ha az ember itt a földön megég, még az sem fogható az ottani tűzhöz.
Kimondhatatlanul meg voltam rémülve. Még most is, mikor ezeket a sorokat írom - pedig már hat esztendő múlt el azóta - úgy remegek tőle, hogy az ereimben, úgy érzem, elhűl a vér.[2] Valahányszor valami csapás, vagy fájdalom nehezül reám, s visszagondolok erre, valósággal semmiségnek tűnik föl előttem mindaz, amit e földön szenvedhetünk, s azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben minden ok nélkül panaszkodunk. Ismételve mondom, tehát hogy ez volt egyike a legnagyobb kegyelmeknek, amiket az Úrtól kaptam. Óriási hasznomra volt, amennyiben egyrészt megszűntette bennem a félelmet ezen élet szenvedéseivel és kellemetlenségeivel szemben, másrészt pedig erőt adott azok elviselésére, végül pedig mély hálaérzetet keltett bennem az Úr iránt azért, hogy megmentett - még pedig most már merem reményleni, hogy véglegesen - ezen rettenetes, örökké tartó gyötrelmektől.
Azóta, ismétlem, mindent könnyen elviselhetőnek tartok idelent, ha csak annak a szenvedésnek egy pillanatához hasonlítom is amelyben akkor volt részem. Igazán megfoghatatlannak tartom, hogy én, aki mégis csak oly sokszor olvastam könyvekben egyet-mást a pokoli kínokról, miképpen tudtam nyugodtan aludni felőlük és oly kevésbe venni őket! Hová jutottam?! Hogyan tudtak nekem örömet okozni azok a dolgok, amelyek ezen rettenetes hely felé sodortak?! Áldott légy Uram, mindörökre! Mily világosan bebizonyítottad, hogy jobban szeretsz engem, mint ahogy én önmagamat szerettem! Hányszor mentettél ki Uram ebből a félelmetes tömlöcből, s hányszor tértem abba vissza a Te akaratod ellenére!
Innét van az a mélységes fájdalmam is, amelyet a sok elkárhozó lélek fölött érzek. Főleg ezeket a luteránusokat sajnálom, mert hisz ők már a keresztség folytán, tagjai voltak az egyháznak. Innét azok a heves buzdulatok, hogy bárcsak tehetnék valamit a lelkek üdvére; mert igazán meg vagyok róla győződve, hogy kész volnék ezerszer meghalni egyetlen egyért is, csakhogy megmentsem ezektől a rettenetes kínoktól. Csak elnézem a dolgot: ha itt e földön különös szeretettel viseltetünk valaki iránt, s azt látjuk, hogy nagy csapás érte, vagy fájdalom gyötri, saját természetünk indít bennünket részvétre, s ha nagy bajról van szó, mi is egészen le vagyunk sújtva miatta; mit kellene tehát éreznünk akkor, ha egy lelket az összes földi kínoknál nagyobb gyötrelmekre látnánk kárhoztatva, s hozzá mindörökre?! Ki bírná ezt elviselni?! Nincs emberi szív, amely ne véreznék erre a gondolatra! Hiszen itt a földön, tudjuk, egyszer mégis csak véget ér az élet, s vele együtt minden fájdalom: s azért mégis akkora részvétre indulunk; míg ellenben ennek a másiknak soh'se lesz vége. Hogyan tudjuk tehát azt nyugodtan elnézni, hogy az ördög napról-napra annyi lelket hurcol magával a pokolba?!
Ebből kifolyólag az a vágy is folyton ég bennem, hogy ennyire fontos dologban ne adjuk alább, hanem tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik. Ne mulasszunk el semmit, s adja meg hozzá az Úr az Ő kegyelmét. Mert ha meggondolom, hogy én, aki ugyan igen gonosz voltam, de hát annyira amennyire mégis csak igyekeztem szolgálni az Úristennek, és soha sem tettem volna meg bizonyos dolgokat, amelyeket az emberek a mai világban úgy lenyelnek, mintha semmi sem volna; például nagy betegségeket viseltem el sok türelemmel - igaz, hogy ezt is az Úr adta. Nem volt szokásom zúgolódni, vagy megszólni valakit; s igazán azt hiszem, nem is lettem volna képes rosszindulattal viseltetni bárki irányában. Nem voltam önző, s arra sem emlékszem, hogy irigység lett volna bennem, legalább is soha sem olyan fokban, hogy nagy bűn lett volna Isten ellen; és más egyéb ilyesmi. Szóval akármilyen rossz voltam is, soha sem halt ki belőlem az istenfélelem: s íme, mégis már-már hová helyeztek engem az ördögök! S hozzá tényleg meg vagyok róla győződve, hogy bűneimmel még ennél is nagyobb büntetésre szolgáltam rá! Mindamellett, ismételve mondom, hogy az a gyötrelem rettenetes volt, s hogy igen veszedelmes dolog, ha valaki amúgy könnyedén beéri azzal, ami keveset tesz, főleg pedig, ha az olyan lélek, aki lépten-nyomon halálos bűnbe esik, nyugodtan tekint a jövő elé és önelégülten él. Az Isten szerelméért: szakítsunk a bűnre vezető alkalmakkal! Akkor azután megsegít bennünket az Úr, amint velem is megtette. Legyen oly kegyes Ő Szent Felsége, és ne bocsássa el többé a kezemet, nehogy újra elbukjam! Mert hiszen saját szemeimmel láttam, hogy mi vár akkor reám! Ne engedje az Úr, hogy odajussak! Az Ö saját szentséges Nevére kérem! Ámen!
Miután tehát láttam ezeket s egyéb nagy dolgokat és titkokat, amelyeket az Úr nagy jóságában nekem megmutatni kegyeskedett, - így például részleteket az üdvözültek boldogságából, s az elkárhozottak kínjaiból - föltámadt bennem a vágy, bárcsak találnék valami utat-módot arra, hogy vezeklő életet kezdhessek, s így egyrészt biztosítsam magamat ekkora gyötrelem ellen, másrészt pedig igyekezzem némileg kiérdemelni az örök üdvösséget. Szerettem volna elkerülni az embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! A lelkem nem tudott megnyugodni, ez a nyugtalanság azonban nem volt zavaró, hanem inkább nagyon is édes. Világosan láttam, hogy az Úristen működik bennem, s hogy Ő Szent Felsége megmelegítette a lelkemet, s képességet adott neki az eddigieknél erősebb eledelek megemésztésére.
Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesi hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon. Abban a kolostorban, amelyhez akkor tartoztam, nagy számmal voltak igazán istenfélő nővérek, akik híven szolgálták az Urat. Azonban anyagiak tekintetében igen rosszul állott, s így a nővérek kénytelenek voltak gyakran igénybe venni mások vendégszeretét, olyanokét természetesen, akiknél tisztességesen és vallásosan élhettek. De meg azután ez a zárda nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva, hanem a fegyelme azonos volt az egész Rendével, amennyiben tudniillik az enyhítő bulla alapján állott.[4] De meg voltak más hátrányai is. Többek között például a nővérek, nézetem szerint, túlságos kényelemben éltek, mert a ház igen tágas volt és nagyon szép. A legnagyobb baj, mindamellett, ez az örökös kijárás volt, s hozzá éppen én voltam az, aki nagyon is sokszor éltem ezzel a szabadsággal, amennyiben egyes magasrangú úrinők, akiknek a rendi elöljárók nem egy könnyen mondhattak nem-et, megkívánták az én társaságomat, s az ő kérésükre főnökeim kiküldtek engem hozzájuk. Így azután odáig jutott a dolog, hogy már alig éltem a zárdában, s bizonyára az ördögnek nagy része volt abban, hogy ritkán lehessek otthon, s így eleje legyen véve annak a jó hatásnak, amelyet egyes nővérekre azáltal gyakoroltam, hogy elmondtam nekik lelki vezetőim oktatásait.
Egy alkalommal többekkel lévén együtt, egyikünk azt a kérdést vetette föl, hogy miért ne élhetnénk mi a sarutlan nővérek mintájára; s miért ne alapítanánk mi is, mint ők, zárdát. Ez a gondolat annyira megfelelt az én ízlésemnek, hogy elkezdtem azt meghányni-vetni azzal az említett özvegy úriasszonnyal, az én segítő társammal, akinek hasonló vágyai voltak.[5] Mindjárt azzal kezdte a tervezgetést, hogy ő majd biztosít ennek a jövendő zárdának évi jövedelmet. Most belátom, hogy ez a terv nem sokat ért, akkor azonban a lelkesedés elhitette velünk, hogy jónak fog bizonyulni.[6] Másrészt azonban én még mindig haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a kolostoromban. A ház ugyanis teljesen megfelelt az én ízlésemnek, s a cellám egészen nekem való volt.[7] Abban azonban mégis megegyeztünk, hogy az egész tervet az Úristennek ajánljuk.
Egy szép napon, szentáldozásom után, Ő Szent Felsége nagyon a lelkemre kötötte, hogy legyek rajta minden erőmmel, s nagy ígéreteket tett arra nézve, hogy a zárda tényleg létre fog jönni, s hogy Őneki nagy dicsőségére fog szolgálni. A neve legyen „Szent József”, mert az egyik kapuját majd ez a szent fogja őrizni, a másikat pedig a Boldogságos Szűzanya; Krisztus Urunk pedig közöttünk fog lakni. Hogy elsőrangú csillag lesz belőle, amely fényesen fog ragyogni. Hogy bár a szerzetesrendek fegyelme meglazult, azért ne gondoljam ám, hogy azok nem tesznek szolgálatot az Úristennek; mert hiszen mivé lenne a világ szerzetesek nélkül?! Hogy ezt a parancsát közöljem gyóntatómmal, s mondjam meg neki, hogy Ő kéreti, ne legyen ellene és ne akadályozzon engem a terv véghezvitelében.
Ez a látomás akkora hatást tett reám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! Hiszen igaz, hogy ilyen gondolatok engem azelőtt is foglalkoztattak, no de azért szó sem volt részemről valami eltökélt szándékról, s nem is álmodtam volna, hogy tényleg úgy kelljen lennie. Itt ellenben megkaptam a határozott parancsot. Mivel tehát éreztem, hogy nagy nehézségek előtt állok, sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az Úr azonban ismételten és sokszor beszélt nekem róla; annyi okot és érvet hozott föl mellette; s oly világosan megérttette velem, hogy ez az Ő akarata: hogy végre is nem mertem tovább halasztani, s írásban közöltem a történteket a gyóntatómmal. Ő nem merte ugyan határozottan azt mondani, hogy hagyjam abba, azt azonban belátta, hogy emberileg beszélve a terv egyáltalában nem észszerű. Mert hiszen annak az úriasszonynak, aki a kivitelére vállalkozott, csak igen kevés, sőt majdnem semmi anyagi eszközei sem voltak az ilyesmihez. Azt mondta, beszéljem meg a dolgot a tartományi főnökömmel, s tartsam magam ahhoz, amit ő fog nekem mondani.[8] Nekem nem lévén szokásom, hogy a rendfőnökömmel beszéljek ezekről a látomásokról, az az úriasszony, aki a zárda alapítására vállalkozott, tárgyalt vele, s a tartományi főnök, aki lelkes híve a szerzetesi fegyelemnek, őszinte jóindulattal fogadta az eszmét, megígérte, hogy minden tekintetben segítségére lesz, s hogy ő majd azt a zárdát a saját joghatósága alá fogadja. Azután megbeszélték az évi járadék ügyét. Már akkor megegyeztünk abban, még pedig sok mindenféle okból, hogy a nővérek száma ne legyen benne több tizenháromnál.[9] Mielőtt azonban bármit is tettünk volna, megírtuk az egész dolgot annak a szent Alcantarai Péter testvérnek, aki azt felelte rá, hogy semmi áron ne álljunk el a tervtől, s kifejtette nézeteit az egészre vonatkozólag.[10]
Alig terjedt el a híre a városban ennek a tervnek, máris akkora üldözés szakadt a nyakunkba, hogy azt rövidesen le sem lehetne írni. Csípős megjegyzések; gúnyos nevetés, hogy ostobaság az egész; hogy miért nem tudok nyugodtan megülni a zárdámban, és így tovább. Az én jó segítő társamnak pedig úgy neki estek, hogy egészen elbúsulta magát. Én nem tudtam, mitévő legyek, mert úgy láttam, hogy részben igazuk van. Mikor azután így, nagy szomorúan, Istenhez, imádkoztam Ő Szent Felsége elkezdett engem vigasztalni és bátorítani. Azt mondta nekem, hogy ebből láthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; hogy sokkal több üldözésben lesz még részem, mint amennyit el tudnék képzelni; hogy ne törődjünk az egésszel, azonkívül pedig még üzent egyet-mást a segítőtársamnak. Amin pedig legjobban elcsodálkoztam, az volt, hogy mindketten egyszerre megvigasztalódtunk a történtek miatt, s készek voltunk bátran szembeszállni összes ellenfeleinkkel.
Tény az, hogy az összes imádságos emberek, de meg, egy szóval, az egész város lakosai között nem akadt egy sem, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, s ne tartotta volna tervünket a lehető legnagyobb oktalanságnak. Annyi volt a szóbeszéd, és akkora a felfortyanás magában az én zárdámban is, hogy a tartományi főnök nem tartotta okos dolognak szembehelyezkedni a közvéleménnyel: megváltoztatta véleményét és kijelentette, hogy nem engedi meg többé az alapítást. Azt mondta, hogy az évi járadék nincs eléggé biztosítva, s nem elegendő; nemkülönben, hogy a terv túlságos nagy ellenzésre talál; ebben, nézetem szerint, egytől-egyig igaza volt. Egy szóval elejtette az eszmét, s nem akart többé hozzájárulni. Nekünk, akik már elszenvedtük az első vágásokat, ez nagyon fájt; különösen pedig nekem esett rosszul azt látnom, hogy a tartományi főnök ellenünk fordult, mert addig, amíg ő helyeselte tervünket, én a többiekkel szemben fedezve voltam. Az én segítőtársamat már nem is akarták feloldozni a gyónásban, hacsak le nem mond a dologról, mert szerintük, kötelessége jóvátenni a botrányt. Erre ő elment egy igen tudós és rendkívül szent életű domonkos-rendi atyához,[11] s részletesen elmondta neki az egész dolgot. Ez még akkor volt, mielőtt a tartományi főnök visszavonta volna a beleegyezését. Ugyanis az egész városban nem akadt senki sem, aki hajlandó lett volna bennünket tanáccsal segíteni, s így azt mondták, hogy tisztára a magunk feje után indultunk.
Ez az úriasszony tehát mindent elbeszélt ennek a szent férfiúnak és beszámolt neki arról is, hogy mennyi jövedelme van az ő birtokainak, s mindenáron igyekezett megszerezni az ő pártfogását, mert ő volt akkoriban a leghíresebb tudós a városban, sőt egész rendjében is kevés akadt nálánál különb. Én részemről elmondtam neki összes terveinket, s egynéhányat azon okok közül, amelyek erre indítottak; a kinyilatkoztatásokról azonban egy betűt sem szóltam neki, hanem csakis a természetes céljainkról beszéltem, mert azt óhajtottam, hogy kizárólag ezek alapján közölje velünk nézetét. Azt felelte, adjunk neki nyolcnapi gondolkodási időt, s föltette a kérdést, vajon hajlandók leszünk-e akkor is az ő tanácsát követni. Én azt feleltem, hogy igen, de bár így beszéltem, s hiszem is, hogy megtartottam volna a szavamat, egy pillanatra sem rendült meg bennem az a meggyőződés, hogy a dolognak meg kell valósulnia. Az én segítőtársamnak még ennél is több hite volt: neki ugyan beszélhettek volna akármit, soha sem lett volna arra kapható, hogy lemondjon a terv kiviteléről. Ami engem illet, mint mondom, én kizártnak tartottam azt, hogy ne sikerüljön. Mindamellett én csak annyiban fogadok el igaznak valamely kinyilatkoztatást, amennyiben nem áll ellentétben a szentírással és az egyház törvényeivel, amelyek megtartására kötelesek vagyunk. Mert bár én igazán meg voltam győződve, hogy az enyém Istentől származik: ha az a tudós ember azt találta volna nekünk mondani, hogy nem tehetjük meg bűn nélkül, vagy hogy tervünk lelkiismeretbe ütközik, azt hiszem kész lettem volna azonnal lemondani róla és más utat-módot keresni, hogy az Úristen kedvére tegyek. De hát ő csakis ezt az egyet kívánta tőlem.
Az Úrnak ez a hű szolgája, amint később megvallotta nekem, akkor, amidőn magára vállalta ügyünket, teljesen el volt határozva, hogy igyekszik majd bennünket minden áron lebeszélni a dologról. Ugyanis a városi szóbeszéd már eljutott az ő fülébe is, s ő épp olyan oktalanságnak tartotta, mint a többiek, sőt mi több, egy úriember, aki megtudta, hogy őhozzá akarunk fordulni, előzetesen figyelmeztette, hogy jól gondolja meg, mit tesz, s valahogy eszébe ne jusson bennünket támogatni. Mikor azonban elkezdte fontolgatni, hogy mit feleljen nekünk, s átgondolta az ügyet és a mi célunkat, nemkülönben azt a szerzetesi életmódot, amelyet meg akartunk valósítani: az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ez a terv nagyon is az Úristen dicsőségére válik, s hogy mindenáron végre kell hajtani. Azt felelte tehát nekünk, hogy sietve fogjunk hozzá, s még meg is magyarázta az utat-módot, hogy mihez tartsuk magunkat. Az anyagi eszközök ugyan, szerinte nem elegendők, de végre is az isteni Gondviselésre is szabad e tekintetben némileg számítanunk. Aki pedig ellenünk van, jegyezte meg, azt csak küldjük őhozzá: ő majd beszel a fejével. Tényleg, azóta mindig a pártunkon volt, amint még el fogom beszélni. Nagyon megvigasztalódva távoztunk tőle. Ezzel azután egyik-másik szent ember is, aki eddig ellenünk volt, elkezdett jobb szemmel nézni bennünket, sőt némelyik egyenesen pártunkra is kelt. Ez utóbbiak közé tartozott a szent lovag is, akiről már tettem említést.[12] Igaz ugyan, hogy tervünk kivitelét az eszközök elégtelensége miatt igen nehéznek, sőt lehetetlennek találta, mivel azonban ő maga is annyira erényes, s belátta, hogy mi kizárólag a belső ima ápolását tartjuk szemelőtt és nagy tökéletességre törekszünk, hajlandó volt megengedni, hogy az eszme az Úristentől származhat. Bizonyára maga az Úr indította őt erre, s ugyanazt tette azzal az istenfélő pappal is, akihez, mint elmondtam, először fordultam tanácsért, s aki valósággal az erények tükre az egész város számára, amennyiben az Úristen azzal a hivatással áldotta meg, hogy számos lélek megtérésének és lelki haladásának szolgáljon eszközéül. Ettől kezdve ő is mindig kezemre volt ebben az ügyben.[13] Így álltak tehát a dolgok, hála a sok imádságnak. Házat is sikerült vennem, még pedig nagyon jó fekvésűt. Igaz ugyan, hogy igen kicsiny volt, de ezzel én mit sem törődtem. Az Úr azt mondta nekem, hogy csak jussak bele, úgy ahogy tudok: akkor azután majd meglátom, hogy mit tud tenni Ő. Hát hiszen, meg is láttam, még pedig mennyire! Az is világos volt előttem, hogy az évi járadék nem elegendő, de bíztam benne, hogy az Úr majd elrendez mindent, s majd segít rajtunk valami más módon.

_________________________________

[1] Ez a látomás 1559 és 1560 fordulója táján történt. Szent Teréziának önvádoló szavait nem szabad betű szerint venni, mert hiszen tudjuk róla, hogy soha sem követett el halálos bűnt. Csupán csak arról az örök kárhozatról lehet szó, amelybe belejutott volna, ha tovább halad és végül elbukik azon az apró, s akkor még nagyon ártatlan léhaságok útján, amelyekbe ifjúkorában keveredett. A pokol útja apró hibákkal és bocsánatos bűnökkel kezdődik.

[2] E sorokat a szentanya 1565-ben írta.

[3] A kármelita rendnek eredeti, ősi szigorát IV. Jenő pápa enyhítette 1431-ben kiadott bullájával. A Megtestesülésről nevezett zárda Ávilában, amelyben Szent Terézia 1535-től 1563-ig élt, újabb alapítvány volt, amennyiben az első szentmisét akkor mondták benne, amidőn szentünket keresztvízre tartották, t. i. 1515. ápr. 4-én. Nem sokkal azelőtt jött létre, s eredetileg jámbor nőknek egyesülete; úgynevezett beguinage volt, amely azután a kármelita rend szabályzatát fogadta el, úgy amint az akkor érvényben volt. Semmiképpen sem lehet tehát lazulást vetni a szemére. Ezért mondja Szent Terézia is, hogy nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva.

[4] 1560-nak egyik őszi estéjén volt együtt Szent Teréziának szobájában, a Megtestesülésről nevezett zárdában, az a társaság, amelyben először merült föl a kármelita rend reformjának terve. Az eszmét - természetesen egészen embrionális alakban – a Szentnek egyik unokahúga, az akkor körülbelül 19 éves Ocampo Mária vetette föl, s annak megvalósítására fölajánlott hozományából ezer aranyat. Azok a sarutlan nővérek, akikre céloz, ferencrendiek voltak, akiket Janka hercegnő, II. Fülöp király nővére telepített akkoriban Madridba. Ocampo Máriát, aki ekkor még világi hölgy volt, s egyáltalában nem gondolt arra, hogy ő maga valaha zárdába lépjen, három évvel utóbb az első reformált kolostorban, az ávilai Szent Józsefben látjuk; Mária Baptista anya név alatt a reformnak egyik oszlopos tagja lett. Hatvan éves korában, nagy életszentség hírében halt meg.

[5] De-Ulloa Guiomár úmő, Szent Teréziának buzgó segítőtársa és jobbkeze a reform megvalósításában, csakugyan maga is belépett később a sarutlan kármelita rendbe, azonban egészsége nem bírta ki annak szigorát, s áldásos életét a világban fejezte be.

[6] De-Ulloa Guiomár asszony gazdag volt ugyan, de nem annyira, hogy mellesleg egy zárdát tudott volna eltartani, meg azután nem is rendelkezett szabadon a vagyonával, mert hiszen gyermekei voltak. Tényleg az ávilai Szent József-zárda alapításához pénzben nem igen járult hozzá. Annak költsége két leendő nővér hozományából, s Szent Terézia Amerikában élő fivérének, Lőrincnek pénzküldeményéből telt ki.

[7] Szent Terézia korában a Megtestesülés-zárda nem apró, egyes cellákra volt osztva, hanem nagy szobákra, amelyek mindegyikében 5-6 nővér fért el. A szentanyának két ilyen szobája volt, az egyik a földszinten, amelyben lakótársaival nappal tartózkodott, a másik az emeleten, ahol aludtak. Különösen ez utóbbi nagyon szép és csendes helyiség volt.

[8] Ez a rendfőnök nem De-Salazár Angelus, hanem Fernandez Gergely atya volt, a kasztiliai rendtartomány provinciálisa 1559-től 1531-ig. (P. Silverio, Obras. I. 269.)

[9] Ezen szám tekintetében a szentanya megállapodása nem volt végleges. 1561. dec. 30-án fivéréhez intézett levelében azt mondja, hogy a nővérek száma 15 lesz.

[10] Nem sokkal utóbb Alcantarai Szent Péter külön eljött Ávilába, hogy segítségére legyen Szent Teréziának a zárdaalapításra vonatkozó pápai engedély megszerzésében. Az ő eszméje volt, hogy ezt az engedélyt De-Ulloa Guiomár és édesanyja, Guzman Aldonza úrnők számára kérjék s a pápai brévében csakugyan ők ketten szerepelnek mint alapítók.

[11] Ez Ibaňez Péter domonkosrendi atya volt, a teológia tanára a rendnek ávilai kollégiumában, aki a szentanyát az első sarutlan zárda alapítása körül buzgó erkölcsi támogatásban részesítette. Ez utóbbi viszont akkora hatással volt rá, hogy ettől kezdve Ibaňez atya rohamosan haladt előre a szemlélődés útján, s az életszentség olyan fokára jutott, hogy midőn 1565 febr 2-án meghalt, Szent Terézia látta, amint lelke egyenesen az égbe szállt. Később is többször megjelent neki nagy dicsőségben. (V. ö. 33. és 38. fej.)

[12] Salcedo Ferenc.

[13] Dáza Gáspár.