A tökéletesség útja - XVIII. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat és kifejti, hogy mennyivel többet kell szenvedniök a szemlélődő lelkeknek, mint a munkálkodóknak. Ez a fejezet nagy vigasztalására fog szolgálni az utóbbiaknak.


Arról az egyről pedig biztosíthatlak leányaim, hogy amennyire magam láttam és másoktól hallottam, nagyon súlyos azoknak a keresztje, akiket az Úr a szemlélődés útján vezet. Elcsodálkoznátok azon, hogy hányféle úton-módon rakja azt az Úr vállaikra. Több ilyen embert ismerek s így tudom, mily elviselhetetlen szenvedésekkel látogatja meg Isten a szemlélődő lelkeket. Akkorák ezek a szenvedések, hogy ha nem erősítené őket szellemi örömökkel, nem tudnák azokat elviselni. De ez világos is, mert hiszen akiket Isten szeret, azokat a szenvedések útján vezeti s minél jobban szereti őket, annál többet kell elviselniök. Azt meg úgy sem gondoljátok, hogy gyűlöli a szemlélődő lelkeket, mert hiszen, amint saját szavaiból kitűnik, dicséri és barátainak tekinti őket. Már pedig azt hinni, hogy Ő hajlandó legyen kényelemben élő és szenvedést nem ismerő embereket barátságába fogadni, nagy dőreség volna. Egészen biztosan tudom, hogy a szemlélődők sokkal többet szenvednek, mint bárki más. Mivel tehát annyira fáradságos és köves úton vezeti őket, hogy olykor már-már azt hiszik, végük van és újra elölről kell kezdeniök: Ő Szent Felségének gondoskodnia kell ellátásukról és pedig nem vizet ád nekik italul, hanem bort, hogy megmámorosodjanak[1] ettől az isteni bortól; hogy ne érezzék a fájdalmakat és el tudják azokat viselni.

Azért nem is igen láttam igazán szemlélődő embert, aki ne lett volna bátor és minden szenvedésre kész. Ha ugyanis gyönge az illető, úgy az Úrnak legelső dolga, hogy bátorságot önt belé és megszünteti benne a szenvedéstől való idegenkedést. A munkáséletet élők, természetesen, ha azt látják, hogy a szemlélődők szellemi örömökben részesülnek, mindjárt azt hiszik, hogy csupán ilyenekből áll az életük; pedig hát, biztosítlak benneteket, olyan napjaik vannak nekik, hogy ti azokból talán egyet sem tudnátok elviselni. Azért az Úr, aki tudja, hogy ki mire képes, mindegyiknek azt a hivatalt adja, amely legjobban megfelel az ő lelki üdvének, Isten dicsőségének és embertársai javának. Föltéve tehát, hogy nem mulasztottátok el megtenni azt, ami részetekről szükséges a szemlélődéshez, ne féljetek attól, hogy fáradságtok kárba vész.

Értsétek meg jól, amit mondok, tudniillik, hogy törekedjünk valamennyien szemlélődésre, mert hiszen úgy sincs más életcélunk ebben a házban. És pedig ne csak egy esztendeig tegyük ezt, se kettőig vagy tízig, mert hiszen különben azt kellene hinnünk, hogy gyávaságból hagytuk abba. De meg azután hadd lássa az Úr, hogy nem rajtunk múlik a dolog. A katonáknak, bármennyi ideig szolgáltak már, mindig készen kell lenniök engedelmeskedni, ha a vezérük valamit parancsol, bárhová is állítsa őket; mert hiszen ő fizeti a zsoldjukat, és pedig bőkezűen fizeti. De azért mennyivel jobban fizet a mi Királyunk, mint a földiek! Midőn tehát előtte állnak a katonái s ő látja, hogy örömest készek neki szolgálni, akkor ő, jól tudva, hogy ki mire képes, erejükhöz mérten kiosztja közöttük a teendőket. Ha azonban nem jelennének meg előtte, semmit sem juttatna nekik és nem is bízna reájuk semmi szolgálatot.

Rajta tehát, nővéreim, gyakoroljuk az elmélkedést, vagy pedig, ha valaki arra nem volna képes, gyakorolja az ajakimát, a lelki olvasmányt, az Istennel való beszélgetést, mint majd később ki fogom fejteni. Senki se maradjon el az imaórákról, mert nem tudja, mikor hívja őt az ő Jegyese s mikor nyújtja feléje ajándékát: nagy szenvedést, megcukrozva szellemi gyönyörűséggel; nehogy úgy járjon, mint az oktalan szüzek.[2] Ha pedig az Úr nem adna neki ilyesmit, értse meg, hogy nem való neki s hogy az ő érdekeinek inkább a tevékeny élet felel meg. Ilyenkor nyílik alkalom arra, hogy az ember gyakorolja az alázatosságot és érdemeket gyűjtsön, amennyiben elhiszi, hogy még arra is alkalmatlan, amit tényleg gyakorol; de azért jókedvű marad, mint mondottam s készségesen teszi meg, amit parancsolnak. S ha ez az alázatosság igazán valódi, boldog a tevékeny életnek ilyen szolgálója, mert nem lesz elégedetlen semmivel sem, csupán csak önmagával. Hagyja ő csak szépen a többieket az ő lelki harcaikkal, mert ezek igazán nagyok ám. Ha a zászlótartó nem is forgatja fegyverét a harcban, azért mégis csak nagy veszedelemben forog; s a szíve bizonyára hevesebben dobog, mint a többieké. Ugyanis mivel a zászlót tartja kezében, nem védheti magát, a zászlót pedig nem szabad elejtenie, még ha darabokra vágnák is.[3] Így kell a szemlélődőknek is magasra emelten tartaniok az alázatosság zászlaját és elviselniök minden ütést-vágást, anélkül, hogy csak egyszer is visszavágnának. Mert az ő feladatuk szenvedni, mint Krisztus Urunk szenvedett; magasra tartani a keresztet s azt ki nem adni a kezükből, bármily veszedelem szakadjon is reájuk s nem árulni el gyöngeséget a szenvedésben. Ezért kaptak oly megtisztelő állást.

Fontolják meg jól, hogy miként kell viselkedniök. Ha a zászlótartó cserben hagyja a zászlót, a sereg elveszti a csatát. Hasonlóképpen igen káros hatással van a kezdőkre, nézetem szerint, ha azt látják, hogy azok, akik már Isten tisztjeinek és jóbarátainak tekinthetők, nem úgy tesznek mindenben, amint ezt ebbeli állásuk megkívánná. A közkatona megteszi a dolgát, amennyire tőle telik és ha olykor félrehúzódik onnan, ahol nagyobb a veszedelem, azért nem veszti el becsületét, mert senki sem vet rá ügyet, a tiszteket azonban mindenki szemmel tartja: azoknak nem szabad meghátrálniok. Mint állás nagyon jó; nagy kitüntetés és kegyelem, ha valakit erre kinevez a Király: de az illető nem csekély kötelezettséget vállal vele.

Azért is, nővéreim, nem értjük át a helyzetet és nem tudjuk, mit kérünk, mikor a szemlélődés kegyelméért esengünk az Úrhoz. Bízzuk ezt Őreá; Ő jobban ismer bennünket, mint mi magunk. Az alázatos ember megelégszik azzal, amit kap. Mert vannak ám olyanok, akik úgy látszik azt hiszik, hogy a szellemi örömök[4] jog szerint illetik meg őket az Úr részéről. Ugyan szép alázatosság! Azért jól is teszi a szívek vizsgálója, ha az ilyeneknek -- mint gondolom -- ritkán juttat belőlük. Az ilyenek nem méltók arra, hogy igyanak az Ő kelyhéből.

Ha valaki közületek, leányaim, arra kíváncsi, vajon előrehaladt-e a tökéletességben, csak azt vizsgálja, hogy a legrosszabbnak tartja-e magát valamennyi között. Ennek a meggyőződésnek meg kell látszania minden tettében, hogy a többiek épülhessenek és tanulhassanak tőle. Szóval ne azt nézze, hogy megszaporodtak-e a szellemi örömei az imádságban; hogy vannak-e elragadtatásai, látomásai és más efféle kegyelmei, amelyeket az Úr osztogatni szokott, mert azt csak a másvilágon fogjuk megtudni, hogy mi volt ezeknek az értéke. Ellenben ez a másik, az készpénz, az biztos jövedelem, az elévülhetetlen jog, nem pedig valami kegydíj, amelyet meg lehet vonni. Ezeket a szellemi örömöket ugyanis az Úr hol megadja, hol megvonja. Ellenben az igazi kincs, az erény; az alázatosság, az önmegtagadás, a tökéletes engedelmesség, úgy hogy az ember egy gondolatnyit se tegyen a főnök parancsa ellen. Mert, mint jól tudjátok, az elöljárók Isten helyettesei és az ő szájuk által Isten parancsol nekünk.

Ez az engedelmesség az, amiről legtöbbet lehetne beszélni. Mivel azonban nézetem szerint az, aki nem engedelmes, nem is szerzetes, én pedig szerzetes nővérekhez beszélek -- és pedig jó szerzetesekhez vagy legalább is olyanokhoz, akik jók akarnak lenni, tehát ezt a fontos erényt alaposan ismerik: ezért nem mondok róla semmit. Azaz, hogy egy szót mégis mondok s kérlek benneteket, hogy azt tartsátok mindig eszetekben. Azt akarom tehát mondani, hogyha valaki fogadalommal kötelezte magát engedelmességre és nem tartaná meg, vagy legalább is nem igyekeznék ennek a fogadalomnak minden erejével és a lehető legnagyobb tökéletességgel eleget tenni: az ilyen, nem tudom, mit keres a kolostorban. Én a magam részéről biztosíthatom őt, hogy amíg e tekintetben hibázik, nemcsak soha sem viszi a szemlélődésig, hanem még csak jó munkásnővér sem lesz belőle. Ezt én teljesen bizonyosra veszem. Sőt még ha olyasvalakiről volna is szó, aki nem szerzetes, tehát nincsenek ilyen kötelmei, még az is -- amennyiben szeretne, vagy törekszik a szemlélődésig jutni, -- csak akkor fog biztosan feléje haladni, ha lemond saját akaratáról és magát teljesen rábízza valamely szemlélődő gyóntató vezetésére. Közismert dolog ugyanis, hogy így egy év alatt többet halad az ember, mint máskülönben évek hosszú sora alatt. Nálatok azonban ilyesmire nincs szükség, ezért nem volna célja, ha erről többet mondanék.

Azzal fejezem be, hogy ezeket az erényeket óhajtom én bennetek látni, leányaim; ezek után törekedjetek, ezeket nézzétek egymásban szent irigységgel. Amiatt soh'se búsuljatok, ha azok a többi ájtatos érzelmek nem volnának meg bennetek. Azok bizonytalan dolgok. Előfordulhatna az az eset, hogy míg másoknak Isten adja meg azokat, addig nálatok Ő Szent Felsége esetleg megengedhetné, hogy a ti lelketekben az ördög keltsen ilyesmit s hogy megtévesszen vele. Ez meg is történt már egyesekkel. Miért akarnátok tehát ti kétes dologgal szolgálni az Úrnak; mikor annyi megbízható dolog áll rendelkezéstekre. Ki kívánja tőletek, hogy ilyen kockázatnak tegyétek ki magatokat?

Nagyon részletesen beszéltem erről a tárgyról, mert tudom, hogy ez szükséges. Hiszen a mi természetünk annyira gyarló! De akinek az Isten meg akarja adni a szemlélődést, annak erőt is ád hozzá. Akinek pedig nem adná meg, azoknak szólnak az én tanácsaim. Készörömest adtam azokat. De szólnak a szemlélődőknek is, amennyiben alázatosságra buzdítják őket. Az Úr adjon nekünk végtelen irgalmában világosságot, hogy mindenben az Ő akaratát követhessük, akkor nem lesz mitől félnünk.

_________________________________

[1] A szemlélődés mámora alatt értjük az előbbinek az érzékekre gyakorolt tompító hatását, amely legmagasabb fokát az elragadtatás önkívületi állapotában éri el s tényleg nagyon hasonlít a bor okozta mámorhoz.

[2] T. i. legyen készenlétben, arra az esetre, ha az Úr a szemlélődésre akarná emelni.

[3] Szent Terézia hasonlatain sokszor meglátszik, hogy katonacsaládból származik. Katonák voltak ősei, édesatyja és kilenc fivére.

[4] Szent Terézia különbséget tesz szívbeli örömök és szellemi örömök között s ,,A belső várkastély'' negyedik lakása első fejezetében részletesen fejtegeti mindkettőt. Az előbbiek a természetes imák keretén belül fordulnak elő, míg az utóbbiak, a szellemi örömök, csakis a misztikus ima sajátságai, tehát a nyugalmi imával kezdődnek. A szívbeli örömök, gyönyörűségek, vigasztalások stb. az ember érzéki részében, a szívben játszódnak le, míg a szellemieknek székhelye inkább az akarat és az értelem, szóval az embereknek szellemi része.