Ó, lelkemnek irgalmas és szerelmes Ura! Azt is mondod: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik szomjúhoztok, és: én megitatlak titeket” (vö. Mt 11,28; Jn 7,37 valamint A tökéletesség útja 19.15). Hát hiszen hogyan is ne szomjúhozzék az, aki elevenen ég ezen nyomorult földi dolgokra vonatkozó vágyak tüzében, az ilyennek van csak igazán szüksége vízre, nehogy ebben a tűzben végleg porig égjen! Hiszen tudom, Uram, hogy milyen jó vagy Te, megadod ezt nekik. Te magad ígérted és Te nem szegheted meg szavadat. Természetesen, ha valaki már hozzászokott ahhoz, hogy ebben a tűzben éljen; ha nélküle már meg se tudna lenni: az ilyen természetesen már nem is érzi azt és esztelenségében nem is veszi észre rettenetes helyzetét. Természetes, Istenem, hogy az ilyenen bajos segíteni. De hát hiszen Uram, Te éppen azért jöttél a világra, hogy e nagy bajokon segíts; kezdd tehát ezeken: úgy illik, hogy a Te jóságod a legnehezebb dolgokban nyilvánuljon. Ne felejted ezt, Uram, mert különben a Te ellenségeid igen sokat nyernének. Légy irgalmas azokkal, akik irgalmatlanok önnön magukkal szemben: s ha már ők abba a szerencsétlen lelki állapotba jutottak, hogy nem is óhajtanak hozzád közeledni, menj hozzájuk Te, én Istenem. Az ő nevükben kérem ezt Tőled, és tudom, hogy ha egyszer tudatára ébrednek szomorú állapotuknak, ha észbe kapnak, ha elkezdik benned örömüket találni, akkor ezek a halottak fel fognak támadni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése