A tökéletesség útja - XXVIII. Fejezet

Megmagyarázza, hogy miben áll az összeszedettség imája s néhány eszközt említ, amelynek segítségével hozzászokhatunk.


Most pedig fontoljátok meg a ti Mesteretek további szavait: ki vagy a mennyekben. Vagy talán nem tartjátok fontos dolognak megtudni, hogy mi is az a mennyország, ahol a ti szentséges Atyátokat keresnetek kell? Biztosítlak, hogy szórakozott elmék számára nagyon fontos, hogy ne csak higgyék ezt, hanem hogy igyekezzenek tapasztalat alapján meg is érteni,[1] mert ez egyike azoknak a dolgoknak, amelyek legjobban lekötik az ember figyelmét és képessé teszik a lelket arra, hogy összeszedje magát.


Azt tudjátok, hogy Isten mindenütt jelen van. Már pedig, ahol a király tartózkodik, ott van az ő udvara is, szóval, ahol Isten jelen van, ott van a mennyország. Hiszen azt minden kétséget kizárólag elhiszitek ugyebár, hogy ahol jelen van Ő Szent Felsége, ott van vele az Ő dicsősége is. Már most fontoljátok meg, amit Szent Ágoston mond önmagáról, hogy tudniillik mindenfelé kereste Istent, s végül saját belsejében találta meg. Azt hiszem be fogjátok látni, mennyire fontos a szórakozott lélekre nézve, ha felfogja ezt az igazságot s megérti, hogy társaloghat Atyjával és kedveskedhetik neki, anélkül, hogy fel kellene mennie az égbe, vagy pedig hangosan beszélnie. Akármilyen halkan suttogjon is, meg fogja őt hallani, hisz közel van hozzá. Nincs szüksége szárnyakra, hogy röpülve keresse; elég, ha magányba vonul és saját belsejében szemléli Őt. Ne húzódozzék ettől a jóságos vendégtől, hanem beszéljen hozzá, mint édesatyjához; adja elő kéréseit, mint tenné édesatyjával, mondja el neki bajait, kérje támogatását azok közepette s értse meg jól, mennyire érdemetlen arra, hogy az Ő leánya legyen.

Óvakodjék azonban attól a bizonyos szolgalelkűségtől, amelyet némelyek összetévesztenek az alázatossággal. Pedig hát nem az az alázatosság, ha nem fogadjuk el a király ajándékát, mikor felénk nyújtja, hanem az, ha elfogadjuk és örülünk neki, de ugyanakkor megértjük, hogy mennyire fölülmúlja az az ajándék a mi érdemünket. Nevetséges alázatosság, ha én, amikor az ég és föld uralkodója bent van a házamban s azért jött, hogy kegyelmeiben részesítsen és élvezze társaságomat: mondom, ha én csupa alázatosságból nem felelek neki, nem maradok vele, nem fogadom el ajándékát, hanem magára hagyom. Ha mialatt Ő a lelkemre beszél és könyörög, hogy kérjek tőle valamit, én csupa alázatosságból megmaradok szegénynek, úgy hogy Ő végre is kénytelen távozni, mert belátja, hogy nem vagyok képes leküzdeni félénkségemet.

Az ilyen alázatosságra ne adjatok semmit, leányaim, hanem bánjatok Istennel úgy, mint édesatyátokkal, mint testvéretekkel, mint Uratokkal, mint Jegyesetekkel; egyszer így, egyszer úgy: Ő majd megérteti veletek minden egyes alkalommal, hogy miképpen járhattok leginkább a kedvében. Ne legyetek gyámoltalanok, hanem fogjátok szaván: hiszen Ő a ti Jegyesetek, tehát viselje is magát veletek szemben úgy, amint Jegyeshez illik.
Nagyon fontos rátok nézve - jegyezzétek meg jól - annak az igazságnak megértése, hogy az Úr mibennünk lakik s hogy bensőnkben együtt vagyunk Ővele. Ha ezt tartjuk szem előtt, még az ajakima is hamarjában összeszedettséget hoz létre az értelemben s ez az állapot azután nagyon hasznos. Összeszedettségnek nevezzük azért, mert a lélek ekkor mintegy összeszedi összes tehetségeit s önmagába száll Istenével. Így hamarább eléri, mint bármi más módon, hogy az ő isteni Mestere belekezdjen oktatásába és megadja neki a nyugalom imáját. önmagába visszahúzódva a lélek gondolhat az Úr Jézus kínszenvedésére; elképzelheti Isten Fiát; fölajánlhatja Őt Atyjának; s nem fárasztja értelmét azzal, hogy elmenjen keresésére a Kálvária-hegyre, a kertbe vagy az oszlophoz.

Azok, akik képesek ilymódon bezárkózni a léleknek ebbe a kis mennyországába, ahol az ég és a föld teremtője lakozik; s hozzászoknak ahhoz, hogy nem nézegetnek szerte-széjjel; hozzá olyan helyen imádkoznak, ahol semmi sem szórakoztatja a külső érzékeket: azok nyugodtak lehetnek afelől, hogy kitűnő úton vannak; hogy biztosan eljutnak az élővíz forrásához és isznak belőle, mert rövid idő alatt hosszú utat tesznek meg. Úgy vannak vele, mint aki hajóra száll s - hacsak valamennyire is kedvez az idő - néhány nap alatt eléri utazásának célját. Míg ellenben azok, kik gyalog indultak útnak, sokkal későbben érnek oda. Az előbbiek, amint mondani szokták, már vízen vannak, ha még nem is hagyták el egészen a földet. Mindamellett megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy imádság közben megszabaduljanak tőle, amennyiben elzárják vele szemben érzékeiket.

Megjegyzendő, hogy az ember nagyon jól megérzi, vajon valódi-e az összeszedettsége vagy sem. Mert ha az, akkor valami különös érzelem fogja el - igazán nem tudom, hogyan magyarázzam meg, de aki tapasztalta, az meg fog engem érteni - tudniillik a lélek úgy van vele, mintha megnyert játszma után fölkelne a játékasztaltól, amennyiben világosan látja, hogy e világ dolgai egy hitvány játéknak figurái. Éppen a legalkalmasabb időben kel föl; s mint aki ellenségei elől erős várba vonul vissza, elvonja érzékeit ezektől a külső dolgoktól, s mélységes megvetéssel utasítja vissza azokat magától. Szemei önkéntelenül lezárulnak, hogy még csak ne is lássa őket többé, de annál tágabbra nyílnak lelki szemei. Azért is, akik ezen az úton haladnak, rendesen behunyt szemmel szoktak imádkozni, s ez a szokás sok tekintetben nagyon hasznos. Igaz ugyan, hogy kezdetben áldozatunkba kerül nem nézni a földi dolgokat, később azonban magától megy, sőt az kerül az embernek erőfeszítésébe, hogy ima közben kinyissa a szemét.

A lélek ilyenkor megerősödik és megizmosodik a test rovására; erőt halmoz fel arra, hogy később küzdhessen ellene; őt magát pedig ott hagyja egyedül és elgyöngülve. Ez ugyan nem érezhető mindjárt kezdetben, mert hiszen ennek az összeszedettségnek fokozatai vannak, s a kezdőknél nem mindjárt olyan erős; de ha megszokjuk, (ami kezdetben fáradságos dolog, mert a test fel-fellázad és követeli jogait, s nem veszi észe, hogy saját magának okozza vesztét, ha nem adja meg magát) és ha néhány napig gyakoroljuk, szembeszökő lesz a lelki haszon. Az illető észre fogja venni, hogyan tértek vissza a méhek,[2] s miképpen vonulnak be a kasba, hogy ott mézet készítsenek. S mindez semmi fáradságba sem kerül többé, mert az Úr azzal jutalmazza meg a léleknek előbbeni erőfeszítését, hogy akaratát úrrá teszi az érzékek fölött. Ha tehát össze akarja magát szedni, nem kell mást tennie, mint egyetlen egy jellel kifejezni óhaját, s erre az összes érzékek[3] engedelmesen hazasietnek. S ha azután olykor ki is szöknek, azért az mégis nagy szó, hogy egyszer meghódoltak; mert úgy szöknek ki, mint rabok és jobbágyok, s nem tesznek annyi kárt, mint annak előtte. Ha pedig az akarat újra hívja őket, sokkal gyorsabban sietnek haza. Végre pedig az ilyen ismételt hazatérések után az Úr egyszer csak egészen felfüggeszti őket, és a lélek belemerül a tökéletes szemlélődésbe. Igyekezzetek jól megérteni, amit eddig mondtam. Kissé homályosnak látszik, de aki azt gyakorlatban igyekszik megvalósítani, egészen jól meg fogja érteni szavaimat.

Ezek tehát, mint mondom, tengeren utaznak. Mivel pedig annyira fontos ránk nézve, hogy ne lassan haladjunk, azért beszéljünk egy keveset arról, hogyan szokhatunk hozzá legkönnyebben ehhez az annyira előnyös eljárási módhoz. Mert akik ehhez tartják magukat, nagyobb biztonságban vannak sok kísértéssel szemben. Sokkal könnyebben kigyullad bennök az isteni szeretet. Mivel ugyanis közel vannak a tűzhöz, elég, hogy egy szikra pattanjon reájuk s ha az értelem csak egy kicsit szítja azt, az egész lélek lángra lobban. A lélek nem lévén többé kitéve a külső dolgok zavaró befolyásának, egyedül van Istenével: ennél jobb előkészület pedig nem képzelhető ahhoz, hogy szeretetre gyulladjon.

Már most gondoljuk el, hogy a bensőnkben egy mesésen gazdag palota áll - aranyból és drágakövekből építve, szóval illő lakás az Úr számára. Azután fontoljátok meg, hogy ezen palota díszítése a ti dolgotok, aminthogy tényleg úgy is van. Mert nem képzelhető szebb épület a tiszta léleknél, mely tele van erényekkel s minél nagyobbak az erényei, annál ragyogóbbak az épület kövei. Végül pedig gondoljátok el, hogy ebben a palotában lakik a nagy Király, aki jónak látta vendégül jönni hozzátok, s hogy pazar pompájú trónuson ül; ez a trónus pedig a ti szívetek.

Talán kissé különösnek is találjátok ezt a hasonlatot, amellyel a dolgot meg akarom magyarázni, pedig nagyon is hasznos lesz, különösen rátok nézve. Mivel ugyanis mi nők nem bírunk tudományos képzettséggel, az ilyen segítőeszközök nélkül nem igen tudjuk igazában belátni, hogy a mi bensőnkben van valami, ami összehasonlíthatatlanul értékesebb mindannál, amit magunk körül látunk. S adja Isten, hogy csakis a nők legyenek ennyire felületesek! Ne képzeljétek, hogy a mi bensőnkben semmi sincs. Én azt hiszem, ha igyekeznénk eszünkben tartani, hogy milyen Vendég lakozik a bensőnkben, nem volnánk képesek annyit törődni a világi dolgokkal. Belátnánk, hogy milyen hitványak ahhoz képest, ami a lelkünk mélyén van. Ha egy ragadozó állat megpillant valami neki való zsákmányt, azonnal megragadja és felfalja. Köztünk és az ilyen állat között azonban mégis csak kell különbségnek lennie.

Talán ki is nevetnek engem s azt mondják, hogy mindez magától értetődő dolog. Lehet; de azért én ezt jó ideig nem láttam be. Azt ugyan tudtam, hogy van lelkem, de mivel a szememet egészen lekötötték a földi élet hiúságai, nem fogtam fel lelkem értékét s nem gondoltam arra, hogy ki lakik benne. Mert ha akkor úgy, amint most, megértettem volna, hogy lelkemnek ebben a kis palotájában oly nagy király lakik, azt hiszem, nem hagytam volna őt oly gyakran magára. Olykor mégis csak vele maradtam volna s vigyáztam volna arra, hogy a lelkem ne legyen olyan szennyes.

Milyen csodálatos dolog, hogy az, akinek nagysága ezernyi világot is betöltene, egy ilyen kicsi dologba zárkózzék be. Hasonlóképpen lakott Ő Szentséges Anyjának méhében is. Mint végtelen hatalmú Úr, meg tudja tenni s mivel szeret bennünket, a mi mértékünkhöz alkalmazkodik. A lelki élet kezdetén, nehogy a lélek megijedjen saját kicsinységének láttára és arra a gondolatra, hogy a végtelent kell magába fogadnia: nem nyilvánítja ki magát neki, hanem előbb fokozatosan kitágítja, abban a mértékben, amint több és több ajándékot akar beléje helyezni. Ezért mondom, hogy ez hatalmában van, mert Ő képes ezt a palotát nagyobbá tenni. A fődolog az, hogy elszánt akarattal teljesen odaadjuk neki lelkünket s azt úgy üresítsük ki, hogy abba, mint saját lakásába, azt tehesse bele s belőle azt vehesse ki, ami neki tetszik. Ezt a föltételt Ő kötötte ki magának s ebben Ő Szent Felségének teljesen igaza van. Tegyük meg tehát ebben az Ő akaratát. Mert hiszen még a közönséges életben is nagyon kellemetlen dolog együtt lenni olyanokkal, akiktől az ember nem tud szabadulni. Ő nem kényszerítheti semmire az akaratunkat s azért csakis ahhoz nyúl hozzá, amit önként adunk neki. Mindaddig azonban, amíg mi nem adjuk magunkat teljesen Őneki, Ő sem adja magát egészen nekünk. Ez föltétlenül bizonyos s mivel ez annyira fontos dolog, azért emlegetem oly gyakran előttetek. Nem is rendezkedik be úgy a lélekben, mint mikor az minden megszorítás nélkül az Övé. De nem is tudom, hogyan rendezkedhetnék be abban Ő, aki annyira barátja a rendnek, ha mi telerakjuk azt a palotát mindenféle csőcselék néppel és lim-lommal? Hogyan férne el akkor benne az Úr az Ő udvarával? Hiszen még az is nagy dolog az Ő részéről, hogy ha az ilyen lomtárba be-betér egy pillanatra!

Vagy azt hiszitek talán, leányaim, hogy egyedül jön? Nem hallottátok, mit mond az Ő Fia: „ki vagy a mennyekben?” Egy ilyen hatalmas Királyt semmi esetre sem fog magára hagyni az udvari népe, hanem ellenkezőleg mindig vele van. Mivel pedig tele vannak szeretettel folyton közben járnak a mi érdekünkben. Ne gondoljátok, hogy ott is úgy van a dolog, mint idelent. Mert itt bizony, ha valamelyik nagyúr, vagy elöljáró kedvezni talál valakinek - már akár azért, mert hasznos embere, akár, mert rokonszenvez vele - egyszerre felzúdul az illető ellen az irigység s az a szegény ember, anélkül, hogy bárkinek is vétett volna, drágán fizeti meg azt a kegyet.

________________________________

[1] A mennyországot megérteni tapasztalati alapon! Egészen tereziánus eszme. Érti természetesen az elragadtatásokban szerzett tapasztalatokat. Bárcsak mi is megszerezhetnők ezt a tapasztalatot, amely őnála oly köznapi volt!

[2] T. i. a lelki tehetségek.
3 Érti a külső és a belső érzékeket, főleg a képzeletet.