A tökéletesség útja - XXII. Fejezet

Megmagyarázza, hogy mi az elmélkedés.

Jegyezzétek meg leányaim, hogy az elmélkedés és az ajakima közti különbség nem azon fordul meg, vajon az ember csukva tartja-e a száját, vagy sem; mert ha én ajakima közben teljesen felfogom és belátom, hogy Istennel beszélek, akkor ezt az ajakimát elmélkedéssel kísérem. Ezt mindenkinek meg kell engednie, ha csak azt nem akarja állítani, hogy Istennel beszél, amikor a Miatyánkot imádkozva az esze egészen másutt jár. Mert aki így gondolkozik, azzal én nem vitatkozom. Ha tehát az imádság Istennel való beszélgetés - amint hogy az - akkor legelsősorban jól meg kell fontolnotok, hogy ki az, akivel beszéltek és kik vagytok ti magatok, mert csak így fogtok Ővele illő módon beszélni. Hogy is tudnátok beszélni a királlyal és őt illendően felséges-uramozni, vagy pedig az illemszabályoknak megfelelően tárgyalni valamely főúrral, ha nem éritek föl ésszel, hogy milyen az ő állása és milyen a tiétek. Mert ezen a rangkülönbségen múlik az, hogy miképpen kell viselkednetek, de meg a szokáson is; tehát ez utóbbit is ismernetek kell, mert különben, mint afféle együgyű embereket, utatokra küldenek s nem fogtok semmit sem elérni. Ha pedig nem vagytok otthonosak ezekben az illemszabályokban, akkor előzőleg tanácsot kell kérnetek s ahhoz kell magatokat tartanotok, amire benneteket kioktattak. Ez velem is megtörtént. Nem voltam hozzászokva a fejedelmi társasághoz s mégis, valami fontos okból érintkezésbe kellett lépnem egy úriasszonnyal, akit az a megszólítás illetett meg, hogy „hercegséged”. Igaz, hogy erre jól kioktattak, de amilyen feledékeny vagyok, meg a szokatlan helyzet következtében is, mikor megjelentem előtte, egészen kiment a fejemből ez a dolog s én alaposan felsültem. Mit csináljak? Fogtam magam s mosolyogva megvallottam neki, hogy én bizony elfelejtettem, miként kell őt címezni s megkértem, engedje meg, hogy „Kegyelmes asszonyom”-nak szólíthassam; s úgy is tettem.[1]

Hát veled szemben, én jó Uram, szabad talán illetlenül viselkednem? Veled szemben, én Császárom![2] Ezt csak nem lehet megengedni! Király vagy; Istenem vagy; s a királyságodat nem kaptad csak úgy kölcsön egy időre! Midőn a Credo[3]-ban azt mondják: és az Ő uralmának nem lesz vége, ez mindig jól esik nekem. Dicsőítlek és áldalak Uram mindörökkön örökké, mert hiszen a te országod állni fog mindörökön örökké.
Ne engedd, Uram, hogy bárki is megengedhetőnek tartsa azt, hogy kizárólag csupán a szájával beszéljen Hozzád! Hogyan gondolkozhatik így keresztény ember?! És ti, akik azt állítjátok, hogy nincs szükség elmélkedésre, vajon tudjátok-e, hogy mit beszéltek? Én meg vagyok róla győződve, hogy nem tudjátok. Fogalmatok sincs arról, hogy mi az elmélkedés; sem arról, hogy miképpen kell az ajakimát végezni; sem arról, hogy mi a szemlélődés. Mert ha megértenétek ezeket a dolgokat, nem ítélnétek el az egyik percben azt, amit a másik percben dicsértek s nem kívánnátok tőlünk, hogy veletek együtt esztelenül beszéljünk.

Ha csak el nem felejtem, a következőkben mindig egy füst alatt fogok beszélni az elmélkedésről és az ajakimáról, hogy így elejét vegyem minden ijesztgetésnek, amelynek különben ki volnátok téve. Jól tudom, leányaim, hogy mi mindennek néztek elébe ezen a téren, mert magam is eleget szenvedtem ilyenek miatt. Azt szeretném, hogy senki se nyugtalanítson benneteket, mert nagy baj az, ha az embernek ezen az úton nincs meg a lelki nyugalma. Elég, ha az utas embernek azt mondják, hogy nem jó irányban halad, hogy eltévesztette az utat: egyszerre kapkodni fog ide-oda s mialatt próbálgatja ezt meg azt az utat, hiába fárad, elvesztegeti az idejét és későn ér a célhoz.

Azt csak senki sem mondhatja rossznak, ha az ember, mielőtt a zsolozsmázáshoz fogna, vagy a rózsafüzért kezdené imádkozni, elgondolja, hogy kihez fog beszélni, kicsoda ő maga és hogy miképpen kell Istennel szemben viselkedni? Pedig én azt mondom, nővéreim, hogy ha valaki jól megfontolja ezt a két pontot, mielőtt az ajakimába kezdene, akkor máris nagyon jó elmélkedést végzett.
Az csak világos, hogy nem fogunk valamely fejedelemmel épp oly fesztelenül beszélni, mint egy magunkfajta szegény emberrel, mondjuk valami napszámossal, akinek teljesen mindegy, hogy miképpen fogalmazzuk meg a mondanivalónkat. Az, hogy ez a mi Királyunk annyira alázatos és olyan jóságos irányunkban, csak nem lehet ok arra, hogy mi neveletlenek legyünk Vele szemben! Amilyen műveletlen vagyok, amúgy sem tudok Őhozzá igazán illő módon beszélni, de azért mégis meghallgat engem; az Ő testőrei nem utasítanak el és színe elé bocsátanak, mert ismerik királyuknak áldott jó természetét és jól tudják, hogy kedvesebb neki holmi műveletlen, de alázatos pásztorfiúnak esetlen beszéde, mint akár a nagy bölcseknek tudományos érvelése, amelyben hiányzik az alázatosság. De ha már Ő olyan kegyes és megtűri maga mellett az ilyen magamforma személynek kellemetlen szagát, mutassuk ki iránta a hálánkat legalább azzal, hogy igyekezzünk szem előtt tartani az Ő előkelő voltát és méltóságát! Az is igaz, hogy ezt azonnal észre vesszük, amint odaérünk a közelébe. Ezekkel a nagyurakkal itt e földön úgy vagyunk, hogy ha egyszer megmondták, ki volt az apja, mennyi az évi jövedelme és mik a címei: azzal minden meg van mondva; mert hiszen a világ nem az érdemeket nézi, - még ha volnának is egyébként - hanem az ilyen külsőségeket.

Ó micsoda nyomorúság ez! Áldjátok Istent, leányaim, hogy sikerült elhagynotok ezt a hitvány világot, amely nem azt tekinti, hogy micsoda valaki önmagában, hanem azt, hogy mennyi a birtoka és hány jobbágya van. Ha pedig elfogy a vagyona, azzal együtt fogy el az a tisztelet, amellyel a világ adózott neki. Hát nem sajátságos dolog ez? Igazán arra való, hogy nevessetek rajta, amikor együtt vagytok a közös társalgás idején; mert valóban mulatságos dolog, hogy mily vakságban töltik idejüket a világi emberek.

Ó, mennyei Uralkodónk! Mily csodálatos a Te mindenhatóságod és végtelen a Te jóságod. Magad vagy a Bölcsesség! Nincs kezdeted, sem véged! Tökéletességeidnek nincsenek határai; végtelenek és felfoghatatlanok! A csodáknak feneketlen óceánja vagy! Szépséged magában foglal minden szépséget. Magad vagy az Erő és a Hatalom! Uram segíts! - kiben volna meg az összes halandók egyesített ékesszólása, hogy fel tudja fogni (már amennyire idelent felfoghatjuk, hiszen összes tudásunk nemtudás) és képes legyen másokkal is megértetni egyet-mást azon számtalan dolog közül, amelyeket meg kellene fontolnunk, hogy csak valamennyire is megértsük, ki ez a mi Urunk, ez a mi Kincsünk! Igen, fontoljátok meg alaposan és értsétek meg, hogy kivel akartok beszélni, vagy hogy kivel beszéltek. Ha ezer éltünk volna, akkor sem tudnánk egészen felfogni, hogy miképpen illik viselkednünk ezzel az Úrral szemben, akitől az angyalok remegnek, akinek minden engedelmeskedik, aki mindenható, s akinél az akarás egyértelmű a cselekvéssel.

Elég okunk van arra, hogy gyönyörködjünk a mi Jegyesünk nagyságában; hogy minél jobban megértsük, kivel léptünk házasságra és hogy milyen életet kell élnünk. Mert - Uram segíts! - itt a földön, ha valaki meg akar házasodni, előzőleg nagyon is jól tudja, hogy ki a jövendőbelije, mi az állása és mennyi vagyona van: s éppen mi nem törődnénk azzal, hogy ki a mi Jegyesünk, s nem igyekeznénk ezt megtudni még a menyegző előtt, s mielőtt az Ő házába költöznénk? Ha a földi jegyeseket állandóan foglalkoztatja ez a gondolat, miért ne foglalkoznánk vele mi is, és miért ne igyekeznénk megérteni, hogy ki ez az Istenember? - ki az Atyja? - micsoda ország az, ahová engem el akar vinni? - micsoda az a kincs, amit nekem ígér? - milyen a természete? - mivel tudnék a kedvében járni? - mi okoz neki örömet? - miben kell megváltoznom, hogy az én természetem megfeleljen az Övének? Mert hiszen erre kell törekednie a nőnek, ha boldog akar lenni a házaséletben, - mindenki ezt tanácsolja neki - még akkor is, ha a férje sokkal alacsonyabb rangú volna mint ő maga. Veled pedig, én Jegyesem, hát csakugyan minden tekintetben kevesebbet akarnak törődni, mint az emberekkel?! S ha már ők így gondolkoznak - jól van, az ő dolguk - de akkor hagyják meg Neked legalább jegyeseidet, akiknek Veled kell élniük. Az az egy igaz, hogy jó életük van. Ha a jegyes annyira féltékeny, hogy nem szívesen engedi meg arájának a másokkal való érintkezést, akkor nem volna szép az arától, ha nem teljesítené jegyesének ezt az óhaját; annál inkább, mert a mi esetünkben ez az óhaj teljesen méltányos: hiszen Jegyesünkben megtalálunk mindent, amit csak kívánhatunk.

Ez az elmélkedés, leányaim. Nem más, mint ezeknek az igazságoknak a megértése. Ha ezen gondolatokkal foglalkozva ajakimát akartok végezni, az ellen senkinek sem lehet kifogása. Csak attól az egytől őrizkedjetek, hogy az Úristennel való beszélgetés közben szándékosan másra gondoljatok; mert aki így tesz, az igazán nem tudja, mi az elmélkedés. Remélem, hogy megértettétek, amit mondtam. Adja Isten, hogy mindezt gyakorlatban is meg tudjuk valósítani. Amen.

_________________________________

[1] A következő sorok egészen a bekezdés végéig, csak az Ascurial kéziratában vannak meg. Fuente nem közli őket. A jelenet, amelyre a Szent céloz, 1562-ben Luisa-de-la-Cerda hercegnőnél történhetett, Toledóban. A hercegnő elvesztette férjét s Szent Teréziát elöljárói elküldötték hozzá, hogy vigasztalja meg. Attól kezdve a legbensőbb barátság fűzte őket egymáshoz. Azt, hogy Szent Terézia nem szokta meg a főrangúakkal való érintkezést, cum grano salis kell érteni. Cerda hercegnőn kívül bizalmas barátai voltak Janka hercegnő, Fülöp király nővére; don Teutonio Braganza, portugál királyi herceg, eborai érsek; Alba herceg és neje és sok más előkelőség. II. Fülöp királyt pedig ő maga szokta - és pedig nem ok nélkül, - bizalmas körben tréfásan úgy nevezni: „mi amigo, el rey” - az én barátom, a király. Meg azután az ő saját vére is nagyon kék volt, hiszen előkelő lovagi családból származott.

[2] Bármily szokatlan legyen is magyar fülnek ez a megszólítás, nem tartjuk indokoltnak változtatni rajta, mert a szentanya: a „királyok királya” fogalmat akarja vele kifejezni.

[3] A szentmise Credo-jában: cujus regni non erit finis.