A tökéletesség útja - XXXII. Fejezet

Tárgyalja a Miatyánk ezen szavait: Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is. Arról beszél, hogy mily sokat tesz az, aki ezeket a szavakat őszinte lélekkel ejti ki és hogy mennyire meg fogja őt jutalmazni az Úr.

A mi jó Mesterünk tehát arra oktatott bennünket, hogy imádkozzunk ezen nagy értékű dologért, mely magába foglal mindent, ami után csak képesek vagyunk idelent vágyódni s Ő is kérte azt számunkra. Ezenfölül még abban a nagy kegyelemben is részesített, hogy édes testvéreivé fogadott bennünket. Nézzük azonban már most azt, hogy mit ajánl fel ennek fejében a mi részünkről mennyei Atyjának? - mit kíván tőlünk? - mit kell neki adnunk? Mert az csak természetes, hogy valami módon meg kell szolgálnunk ezeket a kegyelmeket!

Ó édes Jézus! Amilyen sokat kérsz a mi számunkra, épp oly keveset tudsz a mi részünkről érte adni! Hiszen semmiség minden, amit mi adhatunk, ha összevetjük a mi végtelen tartozásunkkal és a mi Urunk határtalan méltóságával. Viszont azonban az is igaz, én jó Uram, hogy semmink sem marad és mindenünkről lemondunk, ha megadjuk azt, amit e szavakkal fejezünk ki: „Legyen meg a Te akaratod, miképpen a mennyben, azonképpen itt a földön is”.
Nagyon helyesen tetted, jóságos Mesterünk, hogy Atyád országát kérted számunkra az előző kérelemben, mert csakis így vagyunk képesek megadni azt, amit a nevünkben fölajánlasz. Igazán azt hiszem, Uram, hogy enélkül nem tudnánk megtenni. Ellenben, ha a Te Atyád teljesíti kérésedet és már idelent részeseivé tesz bennünket az Ő országának: akkor Te sem vallasz velünk szégyent és képes leszel Neki megadni azt, amit a nevünkben megígértél. Mert ha a föld mennyországgá változik, akkor lehetséges lesz, hogy énbennem a Te akaratod teljesüljön; de enélkül, főleg olyan rossz és terméketlen földben, amilyen az én lelkem, nem tudom, Uram, miképpen volna az lehetséges. Nagy dolog az, amit fölajánlasz!

Valahányszor erre gondolok, mosolyognom kell az olyanok fölött, akik nem mernek az Úrtól szenvedést kérni, mert attól félnek, hogy azonnal reájuk küldi. Nem azokat értem, akik alázatosságból nem merik ezt megtenni, mivel azt hiszik, hogy nem lesz erejük a szenvedés elviselésére; - bár én azt hiszem, hogy aki az Úr sugallatából ezen kemény eszközzel akarja kimutatni Isten irányában szeretetét s azért imádkozik érte, az meg is fogja kapni felülről a szükséges erőt. Azoktól azonban, akik a meghallgatástól való féltükben nem mernek szenvedést kérni, én azt szeretném kérdezni, vajon miként értik azt, amikor azt mondják az Úrnak, hogy teljesedjék az Ő akarata bennük? Vagy talán csak azért mondják, mert mindenki mondja, de nem kívánják, hogy tényleg úgy is legyen? Ez már mégsem volna szép dolog, nővéreim! Gondoljátok meg, hogy az édes Jézus a mi követünk, aki magára vállalta, hogy közbenjár értünk az Ő Atyjánál. Ez neki nem csekély fáradságába kerül s igazán nem illenék, hogy ne vállaljuk magunkra azt, amit a nevünkben fölajánl. Vagy pedig, ha igazán nem akarjuk elvállalni, akkor legalább ne mondjuk ki e szavakat. Azonban egy másik oldalról is meg akarom világítani ezt a dolgot. Vegyétek fontolóra, leányaim, hogy az Úr akarata teljesedni fog égen-földön, akár akarjuk, akár nem. Azért fogadjatok szót; higgyetek nekem; s csináljatok erényt a szükségből.

Ó én jó Uram, mily nagy jótétemény reám nézve, hogy nem magamfajta hitvány lények akaratán múlik, vajon a Te akaratod teljesül-e vagy sem. Szépen volnánk, Uram, ha én tőlem függött volna, vajon meglegyen-e a Te akaratod a mennyben és a földön! Mostan önként adom neked oda az enyémet, habár az is igaz, hogy már jó ideje nem érdek nélküli részemről ez a felajánlás, mert volt alkalmam tapasztalni, mekkora hasznom van abból, ha az akaratomat szabadon alárendelem a Tiednek. Ó barátaim, mekkora ez a haszon! S mily nagy a veszteség, ha nem váltjuk be azt, amit a Miatyánk eme szavaiban felajánlunk az Úrnak!

Mielőtt azonban megmagyaráznám nektek, hogy miben áll ez a haszon, azt akarom kifejteni, hogy mi az, amit Istennek áldozatul hoztok. Nem akarom ugyanis, hogy utólag olyasmit mondhassatok, mintha tévedés lett volna a dologban s nem tudtátok volna, mit ígértetek. Ne viselkedjetek úgy, mint velem együtt egyes szerzetesnők, akik mást se tesznek, mint ígérgetnek; amikor azonban az ígéret beváltására kerül a sor, akkor azzal mentegetődznek, hogy nem úgy értették. Hiszen van is azért ebben valami, mert semmi sem könnyebb, mint szóval alárendelni magunkat más akaratának; de amikor azután a gyakorlati kivitelre kerül a dolog, akkor látjuk be, hogy nincs ennél keményebb feladat széles e világon; föltéve természetesen, hogy az ember úgy gyakorolja, amint gyakorolni illik. Könnyű az ilyesmit mondani, de annál nehezebb megtenni. Ha tehát azt hitték az illetők, hogy a kivitel nem nehezebb a kimondásnál, akkor csakugyan nem tudták, mit ígértek. Igyekezzetek ezt a hosszú próbaidő alatt megértetni azokkal, akik minálunk fogadalmat akarnak tenni, nehogy azt gondolják, hogy üres beszéd az egész. Lássák be, hogy itt tettekre van szükség. Az elöljárók ugyan nem mindig szigorúak irányunkban, különösen, ha gyöngéknek ismernek; olykor azonban egyenlő elbánásban részesítik a gyöngéket és az erőseket. Az Úr nem így tesz. Ő jól tudja, ki mire képes. De ha erős lélekre talál, abban azután Ő is teljesen végrehajtja a saját akaratát.

Most pedig meg akarom nektek mondani, s eszetekbe juttatni, hogy mi is az Ő akarata. Afelől nyugodtan alhattok, hogy nem akar nektek gazdagságot, élvezeteket, dicsőséget és más ilyen földi dolgot adni. Sokkal többre becsül titeket ennél, s mivel nagyra tartja azt, amit ti adtok Neki, jól is akarja azt nektek megfizetni; azért adja meg nektek még ez élet folyamán az Ő országát. Ha pedig tudni akarjátok, miképpen viselkedik azokkal szemben, akik ezt a nyilatkozatot igazán őszinte szívvel teszik meg, kérdezzétek meg eziránt az Ő dicsőséges szent Fiát. Ő is kimondotta ezt, mikor a kertben imádkozott, s mivel határozottan és egész szívvel mondta, nézzétek csak, vajon beteljesedett-e rajta? Mennyi szenvedést, gyötrelmet, gyalázatot és üldözést bocsátott reá Atyja, mígnem a kereszten végezte be életét. Láthatjátok, leányaim, mit adott annak, akit legjobban szeretett, s ebből megérthetitek, mi az Ő akarata. Ezek az Ő ajándékai e világélet folyamán, és ezek arányban állnak azzal a szeretettel, amellyel valaki irányában viseltetik. Többet juttat belőlük azoknak, akiket jobban szeret; kevesebbet azoknak, akiket nem szeret annyira; aszerint hogy kiben mekkora lelki erőt és szeretetet lát saját Szent Felsége iránt. Aki Őt nagyon szereti, tapasztalni fogja, hogy sokat is tud Őérette elszenvedni; aki kevésbé szereti Őt, arra kevesebbet is bocsát. Nekem az a meggyőződésem, hogy a szeretet a fokmérője azon erőnek, amellyel a nagy és a kis kereszteket képesek vagyunk hordozni.

Ha tehát megvan bennetek ez a szeretet, nővéreim, vigyázzatok arra, hogy szavaitok, amelyeket ehhez a nagy Úrhoz intéztek, ne legyenek csupán udvariassági kifejezések, hanem szedjétek össze lelki erőtöket mindannak elviselésére, amit Ő Szent Felsége reátok talál küldeni. Mert ha nem így adjátok neki oda az akaratotokat, úgy tesztek, mintha valaki mutogat egy drága ékszert, s készül is arra, hogy elajándékozza, sőt meg is kéri a másikat, hogy fogadja el tőle: mikor azonban az illető kinyújtja kezét, hogy átvegye, akkor visszakapja és eldugja előle. Nem illő dolog ilyen csúfot űzni azzal, aki úgyis annyi csúfságot tűrt el értünk. De ha nem is volna más ok, már az is elegendő, hogy nem illik valakit olyan gyakran megtréfálni. Mert hiszen ugyancsak sűrűn mondjuk a Miatyánkot, s mindannyiszor megtesszük ezt a kijelentést. Adjuk végre már egyszer oda neki azt az ékszert, ha már oly régen készülünk odaadni. Hiszen úgyis megelőz bennünket ajándékaival, csak azért, hogy adjuk oda neki.

A világiak részéről már az is sok, ha őszinte szándékuk van megtenni, amit mondanak. Nálatok, leányaim, a mondást nyomon kövesse a teljesítés, a szót kövesse a tett. Meg vagyok róla győződve, hogy ez nagyjából meg is van nálunk szerzeteseknél, csakhogy azért mégis megtörténik, hogy mikor az ékszert nemcsak készültünk odaadni, hanem kezébe is adtuk már, egyszer csak újra visszavesszük Tőle. Kezdetben olyan nagylelkűek vagyunk, azután pedig olyan fukarok, hogy szinte jobb lett volna nem sietnünk annyira az ajándékozással.

Mindazok a tanácsok, amelyeket ebben a könyvben nektek adtam, azt az egyet célozzák, hogy adjuk magunkat teljesen oda a Teremtőnek; hogy rendeljük alá akaratunkat az Övének és hogy mondjunk le a teremtményekről. Mivel pedig ennek fontosságát, remélem, eléggé beláttátok, nem akarok erről többet mondani. Csak azt akarom még megemlíteni, hogy miért mondja itt a mi jó Mesterünk az említett szavakat. Ő tudja legjobban, hogy mekkora hasznunk van abból, ha az Ő mennyei Atyjának megtesszük ezt a szolgálatot. Ha ugyanis ezeket a szavakat beváltjuk, akkor a lehető legjobban készülünk fel arra, hogy nagyon gyorsan elérjünk az utunk végére és ihassuk az élő vizet abból az említett forrásból. Mert ha nem adjuk oda egészen a mi akaratunkat az Úrnak, hogy szabadon rendelkezhessék mindenről, ami minket illet: úgy sohasem fogja megengedni, hogy szomjunkat olthassuk belőle.

Ez a víz tudniillik az a tökéletes szemlélődés, amelyre vonatkozólag azt akartátok, hogy írjak nektek.[1] Ebben, amint már megírtam, semmit sem teszünk a magunk erejéből. Sem nem erőlködünk, sem nem igyekszünk - mert mindez csak zavarólag hatna és meggátolná a szemlélődést, - hanem csak azt az egyet mondjuk: „Fiat voluntas tua”. Teljesedjék bennem, Uram, a Te akaratod minden lehetséges módon, úgy ahogy Te akarod. Ha azt akarod, hogy szenvedjek, adj erőt, s küldd reám a bajt. Ha üldözéssel, betegséggel gyalázattal vagy ínséggel akarsz meglátogatni: itt vagyok. Nem fogom elfordítani arcomat, Atyám. Szégyen volna, ha meghátrálnék. Tekintve, hogy a Te Fiad az összes emberek akaratával együtt az enyémet is felajánlotta Neked, nem illenék, hogy én ne vállaljam ezt a kötelezettséget. Add meg nekem kegyelmedet és országodat, hogy képes legyek ezt megtenni, mert hiszen Ő kérte azt az én számomra; azután pedig rendelkezzél velem, mint a Te birtokoddal, egészen tetszésed szerint.

Ó nővéreim, mekkora erő rejlik ebben az ajándékban. Ha illő elszántsággal valósítjuk meg, akkor szükségképpen levonja hozzánk a Mindenhatót; arra bírja, hogy eggyé legyen a mi gyarlóságunkkal; bennünket Önmagához hasonlóvá tegyen és egyesítse a Teremtőt teremtményével. Nos hát nem vár-e reátok bőséges jutalom? Nincs nektek igazán jó Mesteretek? Ő tudja, hogy mivel lehet legjobban megnyerni az Ő Atyját, s azért meg is tanít arra, hogy miként kell Neki szolgálnunk. S minél nagyobb határozottsággal fogja fel ezt a dolgot a lélek; minél inkább kitűnik tetteiből, hogy szavai nem voltak puszta udvariaskodások: annál jobban magához fűzi az Úr; annál jobban föléje emeli minden földi dolognak, sőt önmagának is,[2] hogy így hozzászoktassa a nagy kegyelmek elfogadásához. Annyira becsüli ezt az ajándékunkat, hogy nem győzi azt egész életünk folyamán újra és újra megfizetni, s annyira juttat bennünket, hogy már nem is tudjuk, mit kérjünk Tőle. Ő Szent Felsége sohasem fárad bele az ajándékozásba, s még csak azzal sem éri be, hogy ezt a lelket önmagához tette hasonlóvá és egyesült vele, hanem elkezdi dédelgetni; titkokat nyilvánít ki neki; s örömét találja abban, hogy a lélek megérti, mennyit nyert és némileg felfogja, hogy mit fog még Tőle kapni.

Nehogy bármi is lekösse a lélek figyelmét, felfüggeszti külső érzékeinek működését, (ez az elragadtatás) s végül oly belső barátságra lép vele, hogy nemcsak visszaadja az akaratát, hanem még a Magáét is odaadja neki. Az Úrnak ugyanis kedve telik abban, hogy mikor már ily benső jó barátok: felváltva parancsoljanak, s Ő épp úgy teljesíti a lélek kívánságát, mint ahogy ez utóbbi megteszi, amit Ő parancsol neki; sőt jobban megteszi, mert nagyhatalmú, s meg tudja tenni amit akar, és folyton akarja megtenni. Míg ellenben a szegény lélek, még ha akarná sem képes megtenni, s nem képes semmire, hacsak meg nem adódik neki. Ebben van egyúttal az Ő legnagyobb gazdagsága, hogy tudniillik, annál nagyobb adósságba keveredik, minél jobban szolgál. Szeretné legalább annyira amennyire megfizetni azt, amivel tartozik, s azért sokat szomorkodik azon, hogy annyi akadály, nehézség és szorongatás veszi körül, amíg csak ezen test börtönében sínylődik. Pedig hát nagy oktalanság részéről ez a szomorkodás, mert még ha meg is tesz minden tőle telhetőt, vajon mit tud ő visszafizetni? Hiszen, mint mondtam, mi nem tudunk mást adni, mint amit kaptunk. Az egyetlen, amit tehetünk, az, hogy ezt beismerjük. Azaz hogy, az Ő kegyelmével, megtehetjük azt, hogy odaadjuk neki az akaratunkat, és pedig tökéletesen. Olyan lélekre nézve, amelyet az Úr idáig vezetett, minden más akadályul szolgál, és kárára van, ahelyett, hogy hasznára volna.

Értem ezt, jegyezzék meg jól, az olyan lélekre, amelyet az Úr az egyesülés és a tökéletes szemlélődés révén magához emelt. Ennél csakis az alázatosság tehet valamit és pedig nem az az alázatosság, amelyet értelme útján szerez, hanem az, amelyet az igazság fényéből merít. Ennek világánál egy pillanat alatt megérti azt, amire a képzeletnek hosszú ideig tartó munkája sem vezetné rá, tudniillik, hogy mily végtelen kicsinyek vagyunk mi és hogy mily végtelen nagy az Isten. Egy jó tanácsot adok nektek. Ne gondoljátok, hogy erőfeszítéssel és szorgalommal juthattok el idáig. Ez lehetetlenség; sőt, ha erre törekednétek, még az az áhítat is le találna hűlni, amely most megvan bennetek. Ide csak az egyszerűség és az alázatosság vezet el. Ez mindent el tud érni azzal, hogy azt mondja: „Fiat voluntas tua”, „Legyen meg a Te akaratod.”

__________________________________

[1] Egyike azon helyeknek, amelyekek meglátszik, hogy Szent Terézia nem szokta elolvasni, amit előbb írt, s mivel nagy elfoglaltsága miatt sokszor hosszabb időre is abba kellett hagynia az írást, megesett, hogy elfelejtette, mit mondott előzőleg. Az eddigiekben például abból a feltevésből indult ki, hogy olvasói hallani sem akarnak az elmélkedésről és szemlélődésről: ez időközben kiment az eszéből. A dolognak természetesen semmi jelentősége sincs.

[2] T. i. a lelket emeli önmaga fölé.