A tökéletesség útja - XXXI. Fejezet

Folytatólag beszél ugyanarról a tárgyról. Megmagyarázza, miben áll a nyugalmi ima és néhány tanácsot ad azoknak, akiknek az Úr megadta ezen ima kegyelmét. Sok megszívlelésre méltó dolog van e fejezetben.

Nos hát mégis meg akarom nektek magyarázni, leányaim - már amennyire én beszélni hallottam róla,[1] illetve talán az Úr maga értette meg velem azért, hogy elmondhassam nektek - hogy mi is az a nyugalmi ima, amelynek révén - nézetem szerint - az Úr elkezdi megértetni velünk, hogy hallotta kérésünket és már itt a földön kezdi megadni nekünk az Ő országát, hogy amúgy igazában tudjuk Őt dicsőíteni, nevét megszentelni s igyekezzünk erre másokat is rábírni.

Ez már természetfölötti dolog,[2] s akármennyire törjük is magunkat utána, magunktól nem tudjuk elérni. A lényege az, hogy a lélekbe nyugalom vonul be, illetve jobban mondva az Úr nyugtatja meg azt jelenlétével, amint az agg Simeonnal tette. Az összes lelki tehetségek elcsendesülnek s a lélek megérti - de egészen másképpen, mint amikor a külső érzékekkel dolgozik - hogy ott van az ő Istenének közelében. Érzi azt is, mily kevés kell már ahhoz, hogy az egyesülés révén összeforrjon Ővele. Ez pedig nem azért van így, mintha akár testi, akár lelki szemeivel látná Őt. Hiszen az agg Simeon szeme nem látott mást, mint azt a dicső, szegény kis Gyermeket. Ha a pólyáját szemlélte, vagy azt a néhány személyt, aki kíséretében volt, inkább valamely szegény ember gyermekének tarthatta volna, mint a mennyei Atya Fiának. Azonban a Gyermek maga értette meg vele, hogy kicsoda. Hasonlóképen érti ezt meg a lélek is, csakhogy nem ilyen világosan, mert hiszen azt sem érti, hogy miképpen érti meg. Csak azt érzi, hogy bent van abban az országban, vagy legalább is ott van azon Király oldala mellett, aki azt osztályrészül fogja neki adni s a lélek annyira el van fogulva, hogy még kérni sem mer semmit.

Az emberen úgy külsőleg, mint bensőleg valami mély kábultság vesz erőt. A külső ember, vagy mondjuk inkább - hogy jobban megértsétek - a test moccanni sem mer, hanem mint aki elért útja végére, megpihen, hogy azután annál jobban tudjon újra előre haladni. Ebből a pihenésből ugyanis kettőzött erővel kel fel. Az ember testét nagyon kellemes érzés fogja el, a lelke pedig teljesen ki van elégítve. Úgy örül annak, hogy ott van a forrás mellett; hogy még mielőtt innék belőle, a szomja lecsillapodik s úgy érzi, nincs többé kívánnivalója. A lelki tehetségek pihennek s szeretnének állandóan ilyen nyugalomban maradni, mert minden mozdulatuk zavarólag hat a lélek lobogó szerelmi lángjára. Mindazonáltal nincsenek megbénulva, mert hiszen képesek arra gondolni, hogy kinek a közelében vannak. Kettő közülük szabad,[3]
s csak az akarat van ebben az állapotban bilincsekbe verve; de ha egyáltalában képes arra, hogy ilyenkor fájdalmat érezzen, akkor csakis az fájhat neki, hogy újra vissza fogja nyerni szabadságát. Az értelem nem akar egyebet érteni, mint ezt az egyet (amit most ért), s az emlékezet azt szeretné, ha sohasem kellene mással foglalkoznia. Ebben az állapotban ugyanis belátják, hogy egyedül ez az egy szükséges, s hogy a többi mind csak zavarólag hat. Az ember azt kívánja, hogy a teste maradjon mozdulatlan, mert attól fél, hogy különben elveszti azt a békességet s így nem is mer moccanni. Szólni csak nagy nehezen tud; a Miatyánk egyszeri elmondására rámegy egy egész óra. Amilyen közel érzi magát Istenhez, jelekkel is meg tudja magát Ővele értetni. Bent van a palotában Királya mellett s érzi, hogy már itt kezd részesülni az Ő országában. Olykor könnyek fakadnak a szeméből, minden bú nélkül, sőt nagy édességgel. Úgy érzi, hogy nincs többé e világon s nem is kívánja többé sem látni, sem hallani: neki elég az ő Istene. Semmi sem fáj neki s úgy érzi, hogy ezentúl nem is fog neki többé semmi sem fájdalmat okozni. Egy szóval, amíg ez az állapot tart, annyira el van telve és annyira bele van merülve annak boldogságába és élvezetébe, hogy eszébe sem jut más valamit kívánni. Legszívesebben azt mondaná Szent Péterrel: „Uram, csináljunk itt három hajlékot”.[4]

Megesik olykor, hogy e nyugalmi imában az Úr a léleknek még egy másik kegyelmet is juttat, amelyet nagyon nehéz megérteni, ha az ember nem ismeri tapasztalatból. Ellenben, aki közületek tapasztalta már, az rögtön meg fog engem érteni s bizonyára örülni fog, ha megtudja, hogy mi is az. Nézetem szerint Isten ezt a kegyelmet leggyakrabban az előbbivel kapcsolatban adja meg. Mikor ugyanis ez a nyugalom és béke igen nagy és már hosszú ideig tartott, úgy szerintem ez annak a jele, hogy az akarat hozzá van tapadva valamihez. Máskülönben ez az állapot nem maradhatna ilyen tartós. Olykor ugyanis az is megtörténik, hogy egy-két napig is megmarad bennünk ez a boldogító érzés, s azt se tudjuk, mire véljük a dolgot; akarom mondani, nem tudják azok, akiknek ebben részük van.[5] S csakugyan, az ilyenek, ha dolgoznak, azt tapasztalják, hogy nincsenek egészen ott a munkájuknál, amennyiben a legjobb részük, az akarat, másutt van. Ez utóbbi, nézetem szerint, egyesülve van Istennel,[6] a többi tehetséget azonban szabadjára hagyja, hogy végezzék, ami Isten szolgálatára szükséges. S ezeket a dolgokat ilyenkor sokkal ügyesebben is végzik, mint máskülönben, ellenben a világi ügyek elintézésére ilyenkor nincs bennük semmi tehetség s olykor szinte együgyűeknek látszanak. Nagy dolog, ha az Úr megadja valakinek ezt a kegyelmet, amennyiben egyesíti benne ilymódon a munkás- és a szemlélődő életet. Ilyenkor minden az Urat szolgálja bennünk. Az akarat ugyanis végzi a maga dolgát, tudniillik a szemlélődést, anélkül, hogy tudomása volna működéséről; a két másik tehetség ellenben Márta munkáját vállalja magára, úgy, hogy ilyen esetben Márta és Mária szövetségre lépnek a lélekben.

Én ismerek valakit,[7] akit az Úr sokszor helyezett ebbe az állapotba, s aki nem tudta ilyenkor, hogy mi van vele. Megbeszélte a dolgot egy nagy szemlélődő emberrel (Ferenc atyával, aki annak előtte Gandia hercege, akkoriban pedig a Jézus-társaságnak tagja volt és sok tapasztalattal bírt ezen a téren)[8] s ez azt mondta neki, hogy ez nagyon is lehetséges, s hogy ővele is gyakran megesik. Mivel tehát a lélek annyira jól érzi magát ebben a nyugalmi imában, én azt hiszem, hogy az akarat legtöbbször egyesülve van benne azzal, aki egyedül képes őt kielégíteni.

Mivel tudom, nővéreim, hogy vannak közöttetek néhányan,[9] akiket az Úr az Ő végtelen jóságában idáig juttatott, azt hiszem, nem lesz fölösleges, ha néhány tanáccsal szolgálok nekik.
Először egy oktalanságra akarom őket figyelmeztetni. Mikor abban a boldogságban vannak elmerülve s nem tudják, hogy miképpen jutottak hozzá, ellenben azzal tisztában vannak, hogy a maguk erejével nem képesek azt elérni: az a kísértésük támad, hogy igyekezzenek azt lehetőleg megőrizni, s azért még csak lélegzeni sem mernek. Ez oktalanság: akár csak abban akarnánk parancsolni, hogy a nap keljen föl, vagy hogy ne menjen le. Ez a dolog nem függ mitőlünk, hanem egészen természetfölötti s messze meghaladja mindazt, amit saját erőnkkel elérni képesek vagyunk. Ennek a kegyelemnek megőrzésére csak egy mód van s ez az, hogy értsük meg világosan, mennyire nem függ tőlünk annak megszüntetése vagy megszerzése s méltatlanságunk tudatában fogadjuk hálás szívvel. Hálánkat azonban ne fejezzük ki szószaporítással, hanem azzal, hogy - mint amaz evangéliumi vámos - csak a szemünket emeljük fel hozzá.

Jó, ha az ember ilyenkor keresi a magányt, hogy szabad kezet engedjen az Úrnak, s Ő Szent Felsége úgy működhessék benne, mint sajátjában. Olykor-olykor megengedhető egy-egy szelíd szó, hogy úgy tegyünk, mint az, aki kissé ráfúj a kialvófélben levő fáklyára s ezzel újra lángra lobbantja; holott, ha a fáklya égne, ezzel a fúvással csak eloltaná. Nézetem szerint ennek a fúvásnak nagyon gyöngédnek kell lennie, mert ha az értelem sok szót eszelne ki, azzal lekötné az akaratot.[10]

Jól jegyezzétek meg azt a tanácsot, barátaim, amit most akarok nektek mondani. Sokszor lesztek abban a helyzetben, hogy nem tudtok mit csinálni azzal a két másik lelki tehetséggel,[11] amennyiben olykor éppen akkor, amidőn a lélek a legnagyobb nyugalomban van, az értelem annyira nyughatatlan, mintha nem is az ő házában történnék az, ami történik. Úgy érzi magát, mintha idegen házban volna, mint vendég, s mivel az nem elégíti ki, s mivel egyáltalában nem erős oldala az egyhelyben maradás, más lakást keres mindenfelé. Különben az sincs kizárva, hogy csak az enyém ilyen, s másoknak nincs vele bajuk. Ha így volna a dolog, akkor ez a tanács csak nekem szól. Én ugyanis néha szeretnék meghalni, annyira tehetetlen vagyok az eszemnek eme csapongásával szemben. Máskor viszont szépen megvan a maga házában, és odasimul az akarathoz, ami azután, főleg ha mind a három tehetség összhangban van, igazán mennyei dolog. Úgy vannak ilyenkor, mint egy szerető házaspár, akik közül mindegyik azt akarja, amit a másik. Ellenben ha szerencsétlenül házasodtak, akkor a szegény feleségnek ugyancsak van mit szenvednie.

Ha tehát az akarat egyszer benn van ebben a nyugalomban, akkor ne törődjék az értelemmel, (vagy az ésszel, vagy a képzelettel: mert én bizony nem tudom minek nevezzem).[12] hanem tekintse egyszerűen bolondnak. Mert ha azon erőlködnék, hogy magával vonszolja, szükségképpen elfoglalná magát vele, és zavarná a saját nyugalmát. Így azután az effajta imában az egész csupa kínlódássá fajulna, s a lélek nemcsak hogy nem nyerne semmit, hanem még azt is elvesztené, amit az Úr ád neki, anélkül, hogy neki magának amiatt fáradoznia kellene.

Jegyezzétek meg továbbá ezt a hasonlatot, amelyet az Úr sugallt nekem, mialatt ebbe az imába voltam merülve. Nagyon találónak tartom, s azt hiszem megérteti a dolgot. A lélek olyan, mint egy csecsemő, akit az anyja szoptat, s akinek kedveskedésből a szájába csurgatja a tejét, úgy hogy szopnia sem kell. Így van a dolog itt is, amennyiben az akarat szeret, anélkül, hogy az értelemnek fáradnia kellene. Az Úr ugyanis azt akarja, hogy minden gondolkodást beszüntessen, s mindamellett értse meg, hogy Ővele van. Ő csurgatja szájába a tejet: neki csak le kell nyelnie, s így fáradság nélkül élvezi annak édességét. Annyit megért, hogy az Úrtól kapja ezt a kegyelmet, s nagy örömmel élvezi, azt azonban ne kutassa, hogyan élvezi és mit élvez. Ne törődjék ilyenkor önmagával, mert hiszen Annak, aki vele van, majd lesz gondja minden szükségletére. Mert ha küzdelembe bocsátkozik az értelemmel, s kényszeríteni akarja, hogy vegye ki részét ebből a boldogságból, egyrészt hiába küszködik vele, másrészt pedig a tej kifolyik a szájából, s így elveszti ezt az isteni táplálékot.

Ebben a pontban különbözik ez az ima attól a másiktól, amelyben az egész lélek van egyesülve Istennel.[13] Ez utóbbiban ugyanis még csak ezt a lenyelést sem kell neki végeznie, hanem az egészet készen helyezi beléje az Úr, anélkül, hogy a lélek tudná, miként történik a dolog. Itt úgy látszik az Úr azt akarja, hogy valami keveset mégis csak fáradjon a lélek is, bár ezt annyira minden erőltetés nélkül teszi, hogy alig veszi észre. Csupán csak az értelem, illetve a képzelőtehetség kínozza, ami természetesen nem történik meg, amikor mind a három tehetség egyesülésben van, mert akkor a Teremtőjük felfüggeszti működésüket. Az az élvezet tudniillik, amelyet nekik ád, teljesen leköti őket, anélkül hogy képesek volnának megérteni, miképpen történik a dolog.

Így tehát, mint mondom, mikor a lélek bele van merülve ebbe a nyugalmi imába, vagyis élvezi az akaratnak ezt a nyugodt és mélységes békéjét, nem tudná világosan megmondani, hogy miben áll ez a boldogság. Csak az az egy világos előtte, hogy lényegesen különbözik az összes földi élvezetektől, s hogyha az ember ura volna az egész világnak és egyszerre bírná annak minden boldogságát, a lelke nem élvezne akkora megnyugvást. Ez a boldogság ugyanis az akaratnak bensejében székel, míg az, amit az élet örömei adnak, nézetem szerint, csakis az akarat külső részében, hogy úgy mondjam a kérgében foglal helyet.

Midőn tehát az ember ebben a magas fokú imában van elmerülve, - mert mint mondom, ez már nagyon is határozottan természetfölötti ima - ha az értelem, vagy jobban mondva a képzelet akár a világnak legnagyobb őrületei között csapongana is, egyszerűen nevessen rajta s hagyja magára, mint valami bolondot. Hadd járjon-keljen az, ő maga csak maradjon meg nyugalmában. Itt most az akarat a hatalmas úr s az majd szépen magához fogja azt a bolondot vonzani, anélkül, hogy az embernek gondja volna reá. Míg ellenben, ha karhatalommal akarná hazavezetni, elvesztené vele szemben a felsőbbségét, amelyet amaz isteni táplálék élvezetéből merít és sem az egyikük, sem a másikuk nem nyerne semmit, sőt mindketten vesztenének. Azt mondja a közmondás, hogy aki sokat markol, keveset fog, s úgy látszik, ez áll erre az esetre is.

A tapasztalat mindezt meg fogja értetni veletek. Mert ha valakinek nincs meg ez a tapasztalata, s így a mondottakat homályosnak, sőt fölösleges beszédnek tartja, azon én cseppet sem csodálkozom. De ha csak egy kis tapasztalatuk van, úgy azonnal világos lesz önök előtt s akkor majd hasznukra fordíthatják e tanácsokat s dicsérni fogják az Urat azért, hogy oly kegyes volt azokat nekem tollba mondani.
Most pedig fejezzük be azzal, hogy mikor a lélek ebbe az imába merült, az örök Atya ezzel már teljesítette is a kérését, amennyiben már idelent tette őt országának részesévé. Ó boldog kérelem, amelyben, anélkül hogy tudnánk, ekkora kincset kérünk! Ó áldott módja a kérésnek! Ezért sürgetem én annyira, nővéreim, hogy vigyázzunk arra, miképpen imádkozzuk ezt a mennyei imádságot, a Miatyánkot és az összes többi ajakimát. Mert ha Isten egyszer megadja ezt a kegyelmet, föltétlenül megfeledkezünk az összes világi dolgokról. Ha az Úr egyszer bevonul a lélekbe, minden egyebet kiszorít onnét.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy mindazok, akik megkapták a nyugalmi ima kegyelmét, máris teljesen elvesztették a világhoz való ragaszkodásukat. Azt azonban kívánnám, hogy ebben az esetben legalább is lássák be a tökéletlenségüket és gyakorolják magukat a teljes lemondásban, mert ha nem teszik meg, nem fognak tovább jutni. Ha Isten valamely léleknek ilyen foglalót ád, az annak jele, hogy nagy tervei vannak vele s ha híven közreműködik, sokra fogja vinni. Ellenben, ha az Úr azt látja, hogy miután a mennyek országát már belehelyezte a lelkébe, ő mégis visszafordul a földhöz: nemcsak hogy nem fogja neki megmutatni az Ő országának titkait, hanem ritkán is fogja neki megadni ezt a kegyelmet és csak rövid időre. Lehetséges ugyan, hogy tévedek ebben a dologban, de én úgy látom, hogy ez így szokott történni s azt hiszem ez az oka annak, miért van oly kevés ember, aki sokra vinné a lelki életben. Nem úgy szolgálják Istent, amint ilyen nagy kegyelem vétele után illenék és nem készülnek méltóan elő annak ismételt befogadására, sőt ellenkezőleg kiveszik az Úr kezéből az akaratukat, amelyet Ő már a sajátjának tekintett, és azt alacsony dolgokra irányítják; nem csoda, ha az Úr elidegenedik tőlük és olyanok után néz, akik többet adnak neki. De azért még akkor sem veszi egészen vissza, amit egyszer megadott, föltéve, hogy az illető bűntelen életet él.

Vannak azonban egyesek - s én magam is ilyen voltam - akiknek az Úr áhítatot ád és szent sugallatokat juttat; akiket fölvilágosít az örök dolgokat illetőleg, egyszóval, akiknek megadja az Ő országát s akiket belehelyez e nyugalmi imába: s ők mégis süket fülre veszik mindezt. Annyira szeretnek ugyanis beszélni és elhadarni azt a sok imádságot, amelyet minden napra kitűztek s amellyel úgy vannak, mint aki igyekszik lehetőleg gyorsan elvégezni a napi munkáját, hogy bár, mint mondom, az Úr kezükbe adja az Ő országát, nem fogadják el. Azt hiszik, hogy ha elfordítják gondolataikat ettől az országtól és sokat imádkoznak, azzal többet érnek el. Ezt ne tegyétek meg, nővéreim, hanem vigyázzatok, hogy, amidőn az Úr ezt a kegyelmet találja nektek juttatni, ezt a nagy kincset ne veszítsétek el. Fontoljátok meg, hogy sokkal többet tesztek, ha ebben az állapotban olykor-olykor kimondjátok a Miatyánknak egy-egy szavát, mintha sokszor, de értelmetlenül elmondjátok az egészet. Nagyon közel van hozzátok az, akihez imádkoztok s föltétlenül meghallja, amit mondtok. Higgyétek el, hogy ez az Ő nevének igazi dicsőítése és megszentelése. Mert ilyenkor már az Ő háza népéhez tartoztok s mint ilyenek sokkal nagyobb szeretettel és ragaszkodással fogjátok Őt dicsőíteni és áldani. Miután pedig ilymódon megízleltétek, hogy milyen édes az Úr, azt hiszem szükségképen mindinkább bizalmas lesz az Ővele való ismeretségtek. Azért ajánlom nektek annyira, hogy jegyezzétek meg ezt a tanácsot, mert nagyon fontos.


_________________________________

[1] Szent Terézia szerénységből igyekszik eltitkolni, hogy tapasztalatból ismeri.

[2] T. i. nem érhető el a rendes isteni kegyelem segítségével.

[3] T. i. az értelem és az emlékezet; Szent Terézia az utóbbit különválasztja az értelemtől, míg mi egynek tekintjük a kettőt.

[4] „Uram, jó nekünk itt lenni. Ha akarod, csináljunk három hajlékot. Neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet”. Mt 17,4

[5] Szent Terézia szerénységből úgy tesz, mintha csak hallomásból ismerné ezt a kegyelmet.

[6] A misztikus imának végcélja a lélek összes tehetségeinek Istennel való egyesülése; itt ez megkezdődött, amennyiben az egyik tehetség, az akarat, már „hozzátapadt”.

[7] Szent Terézia magáról beszél.

[8] Borgia Szent Ferenc, aki 1557-ben járt Ávilában s ez alkalommal Szent Terézia megbeszélte vele lelki ügyeit.

[9] Ne gondoljuk, hogy ezek a kegyelmek olyan ritkák, vagy hogy csak szenteknél fordulnak elő. E mű fordítója aránylag sok lelket ismer, akiknél ezek a jelenségek nagyon gyakoriak.

[10] Az akarat vak tehetség, s rendes körülmények között csak akkor mozdul meg, ha az értelem - a lélek szeme - eléje tart valami tárgyat. A nyugalmi imában az értelem működését közvetlen isteni befolyás pótolja, s az akarat lángja egy meg nem értett, és meg nem érthető, mert végtelen tárgy, t. i. az isteni lényeg felé lobog. Ha tehát az értelem beleártja magát ebbe a dologba és a maga részéről tart valamit az akarat elé, elvonja azt végtelen tárgyától és maga felé csalja. Hogy az értelem működésének a szemlélődésben való megszűnése teljes-e vagy sem, az nagyon bonyolult filozófia kérdés. Akit érdekel, olvassa el Zahn, Christliche Mystik. Paderborn, 1908. művében a „Fortdauer der menschlichen Aktivität bei allen Graden des beschaulichen Gebetes” című fejezetet (238-253. o.). Szerény nézetem szerint Szent Terézia, ha megkérdeznők, ezt felelné: az értelemnek három működése van, ú. m. fogalom, ítélet és következtetés. A két utóbbit a szemlélődés kizárja, s ha alacsonyabb fokainál mégis jelentkeznek, akkor zavaró szórakozottság jellegével bírnak. Az első, a fogalomalkotás az elébe táruló végtelen isteni lényeggel szemben - az értelem jelenlegi állapotában - lehetetlen, tehát meddő fogalomalkotási kísérlet marad, s ebben merül ki ezen szellemi tehetség működése a szemlélődés folyamán.

[11] Az értelemmel és az emlékezettel.

[12] Szent Terézia nagyon helyesen fogja fel a dolgot: ezek mind a megismerő tehetség kiegészítő részei, ő pedig éppen annak elszórakozásaival foglalkozik.

[13] Érti a tökéletes szemlélődés második fokát: az egyesülő imát.