művei

2009. október 26., hétfő

A tökéletesség útja - XXX. Fejezet

Megmagyarázza, mennyire fontos tisztában lennünk azzal, hogy mit kérünk az imádságban. Fejtegeti a Miatyánk ezen szavait: Szenteltessék meg a Te neved, jöjjön el a Te országod. Ezeket a szavakat a nyugalmi imára alkalmazza és elkezdi annak tárgyalását.

Most pedig igyekezzünk megérteni, miképpen folytatja a mi jó Mesterünk és hogyan kezd Szent Atyjához könyörögni a mi érdekünkben. Figyeljük meg, hogy mit kér Tőle. Ez nagyon fontos ránk nézve. Mert vajon van-e olyan könnyelmű ember, aki, ha egy előkelő úrtól akar valamit kérni, nem gondolná meg előbb, hogy milyen alakban terjessze elő kérelmét? - hogy mit akar tőle kérni? s hogy miért van arra szüksége? - nehogy elkedvetlenítse vagy megbosszantsa, főleg olyankor, ha valami fontos dologról van szó; már pedig a mi jó Jézusunk arra tanít bennünket, hogy csak ilyent kérjünk.

Egy dolgot azonban nagyon feltűnőnek tartok itt. Nem lett volna jobb, én jó Uram, ha egy szóban foglaltad volna össze az egészet és azt mondottad volna: „Add meg nekünk, Atyánk azt, amire szükségünk van”? Tekintve ugyanis, hogy Isten olyan jól tud mindent, azt hihetné az ember, hogy nincs többre szükség. Ó végtelen Bölcsesség! Közötted és Atyád között ez elég is lett volna s ott a kertben nem is imádkoztál sok szóval. Kifejezted Ő előtte óhajodat és rettegésedet s az Ő akaratára bíztad magadat. Mirólunk azonban, én jó Uram, nagyon jól tudod, hogy nem vetjük magunkat oly készséggel alá Atyád akaratának, amint Te tetted. Nálunk szükség van arra, hogy megnevezzük kérésünk tárgyát, hogy ilymódon jól megfontolhassuk, vajon hasznos-e nekünk az, amit kérünk s ha nem találjuk annak, ne is kérjük. Mert ellenkező esetben, amilyenek vagyunk ezzel a mi szerencsétlen szabad akaratunkkal, el sem fogadnánk azt, amit az Úr megadna nekünk, még ha egyébként a leghasznosabb dolog volna is reánk nézve. Mert ha nekünk nem fizetnek készpénzt a kezünkbe, nem érezzük magunkat gazdagoknak.

Uram segíts, honnan van az, hogy a mi hitünk oly mélyen alszik? Miért nem vagyunk képesek világosan felfogni sem azt, mily kimaradhatatlan a büntetés, sem pedig azt, mennyire biztos a jutalom? Ezért jó, leányaim, ha tudjátok, mit kértek a Miatyánkban, nehogy, ha a mennyei Atya megadja azt nektek, ti visszaadjátok neki. Tehát mindig fontoljátok meg, amit kértek; hogy csakugyan jó lesz-e majd nektek, amiért imádkoztok, mert ha nem, akkor inkább ne kérjétek. Ha pedig nem vagytok képesek tisztán látni a dologban, akkor kérjetek Ő Szent Felségétől világosságot. Mert vakok vagyunk, s annyira el van rontva az ízlésünk, hogy nem tudjuk megenni az ételt, amely életet ad, hanem inkább arra éhezünk, ami megöl és örök halálba dönt.

Az édes Jézus tehát azt kéri folytatólag számunkra, hogy vonuljon be szívünkbe Istennek országa: „Szenteltessék meg a Te neved. Jöjjön el a Te országod”. Csodáljátok itt, leányaim, a mi Mesterünknek végtelen bölcsességét. Vajon mit kérünk mi, midőn ezen országért imádkozunk? Engem itt legfőképpen ez a kérdés foglalkoztat s mindegyikünknek nagy szüksége van arra, hogy ezt megértse. Ő Szent Felsége belátta, hogy a mi gyönge tehetségünkkel nem vagyunk képesek megfelelő módon s úgy, amint illik, megszentelni, dicsérni, magasztalni és fennen hirdetni az örök Atyának szentséges nevét, hacsak meg nem adja nekünk az Ő országát már idelent. Ezért fejezte ki az édes Jézus ezt a két kérést közvetlenül egymásután. Hogy pedig megértsük, leányaim, mit kérünk ezzel s mennyire érdekünk ezért szüntelen imádkozni és mindent megtenni, hogy kedvében járjunk annak, akinek hatalmában van megadni azt nekünk: ki akarom itt fejteni gondolataimat erről a dologról. Ha az én magyarázatom nem elégítene ki benneteket, eszeljetek ki magatok valami mást, mert hiszen a mi Mesterünk e tekintetben szabad kezet enged nekünk, föltéve, hogy mindenben alávetjük magunkat az Egyház tanításának. Ezt én mindig megteszem s még ezt a könyvet sem adom a kezetekbe, mielőtt hozzáértő emberek meg nem bírálják.

Az én nézetem tehát a következő. Sok egyéb javak között egyik nagy boldogsága a mennyek országának az, hogy az ember ott nem törődik többé a földi dolgokkal. A lélek ott tökéletes nyugalmat élvez önmagában; gyönyörködik saját „dicsőségében”; örül annak, hogy vele együtt mindenki örül; a békéjét soha semmi sem zavarja; tökéletesen ki van elégítve, mert látja, hogy ott mindenki dicsőíti az Urat; mindenki megszenteli és áldja az Ő szent nevét és senki sem vétkezik ellene. Mindenki szereti Istent s az illető léleknek sincs egyéb elfoglaltsága, mint az, hogy ő is szeresse. Nem is tudná nem szeretni, mert hiszen ismeri. S ha nem is ilyen tökéletesen s nem megszakítás nélkül, de azért mégis csak a mostaninál sokkal különb módon szeretnénk Őt idelent, ha tiszta fogalmunk volna Őróla.

Úgy látszik, ugyebár, mintha azt akarnám mondani, hogy valóságos angyaloknak kell lennünk, mert csak így kérhetünk ilyen magasztos dolgot és csak így imádkozhatjuk illő módon ezt az imádságot. Hiszen a mi isteni Mesterünk nem is bánná, ha azok volnánk; de ha nem is vagyunk azok, Ő semmi esetre sem kéret velünk lehetetlen dolgot. Szóval Isten kegyelmével lehetséges az, hogy az emberi lélek már e siralom völgyében is élvezhesse ezt a boldogságot, ha nem is oly tökéletesen, mint azok, akik már levetették a test bilincseit; mert hiszen mi még utasok vagyunk s e világ tengerén hajózunk. Olykor-olykor azonban, midőn a lélek már nagyon elfáradt az úton, az Úr belehelyezi egy időre ebbe a nyugalomba; elcsitítja tehetségeit s mintegy jelekkel adja világosan értésére, hogy mit élveznek azok, akiket Ő már bevezetett országába. Azoknak pedig, akiknek ilymódon - amint azt mi is kérjük - megadja ezt a kegyelmet, sokféle zálogot ád, aminek alapján erősen remélhetik, hogy valamikor majd egyszer s mindenkorra élvezhetik azt, amit most idelent csak kortyonkint juttat nekik.

Ha nem félnék attól a szemrehányástól, hogy a szemlélődésről beszélek, nagyon időszerűnek tekinteném e kérés kapcsán néhány szót ejteni a tiszta szemlélődésnek első fokáról, amelyet azok, akik ismerik, nyugalmi imának szoktak nevezni. Mivel azonban én, mint mondom, az ajakimáról beszélek, azt mondhatná valaki, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz. Pedig nem volna igaza: én tudom, hogy van. Bocsássatok meg, nem hagyhatom szó nélkül, mert tudom, hányan vannak, akiket Isten, mialatt az említett módon ajakimát végeznek, egyszerre csak magas szemlélődésre emel, anélkül, hogy ők tudnák, mi történik velük. S ezért tartom én annyira fontosnak, leányaim, hogy végezzétek jól az ajakimáitokat.

Ismerek valakit, aki ajakimán kívül sohasem volt képes mást végezni, de ha ennél maradt, mindene megvolt, míg ellenben, ha elmélkedni akart, az értelme úgy elkalandozott, hogy nem tudta elviselni. De bárcsak volna a mi elmélkedésünk olyan, mint az ő ajakimája. Ha az Úr Jézus szenvedésének tiszteletére elmondott egy-két Miatyánkot s esetleg még valami más kis imát, ezzel két-három órát is eltöltött. Egyszer nagy szomorúan jött hozzám azzal, hogy ő nem tud sem elmélkedni, sem szemlélődni, hanem csak ajakimát végezni. Én kikérdeztem, hogy mit imádkozik s megállapítottam, hogy pusztán a Miatyánk elmondása tiszta szemlélődésbe meríti őt, sőt hogy az Úr az egyesülő-ima színvonalára emelte. Megjegyzendő, hogy ez meg is látszott a cselekedetein is, mert nagyon jó életű volt. Nekem ez a tapasztalat arra szolgált, hogy dicsőítsem az Urat s irigykedve nézzem azt az ő úgynevezett ajakimáját.

Ha tehát ez igaz - aminthogy tényleg igaz is - ti, akik ellenségei vagytok a szemlélődőknek, hiába gondolkoztok így; mert ha úgy mondjátok el az imádságokat, amint illik elmondani, szükségképpen magatok is szemlélődőkké lesztek.


Nincsenek megjegyzések: