A tökéletesség útja - XX. Fejezet

Azt fejtegeti, hogy az imádság útján, akár így, akár úgy, de sohasem hiányzanak a lelki vigasztalások. Tanácsolja a nővéreknek, hogy az imádság legyen állandó tárgya a beszélgetésüknek.


Úgy tűnhetik fel, hogy az előbbi fejezetben ellentmondásba keveredtem önmagammal, mert midőn vigasztalgattam azokat, akik nem jutnak el a szemlélődés színvonalára, azt mondtam, hogy az Úrnak különböző útjai vannak, amelyek mind Őhozzá vezetnek; aminthogy sokféle lakás is van a mennyországban. Ugyanezt mondom most is. Csakhogy Ő Szent Felsége ismeri a mi gyarlóságunkat s amilyen irgalmas, gondoskodott minden eshetőségről. d De azért nem mondta, hogy: ,,Ezek jöjjenek ezen az úton, azok pedig ama másikon'', hanem ellenkezőleg olyan jóságos volt, hogy senki elől nem zárta el az élet vizének útját. Áldott legyen érte mindörökké, mert mennyi oka lett volna arra, hogy elzárja én előlem! Ha pedig engem nem tiltott le róla, mikor ráléptem s nem parancsolta meg, hogy dobjanak a mélységbe: úgy bizonyára nem fog senkit másfelé küldeni; hiszen határozottan és nyíltan hívogat mindnyájunkat. Mivel azonban annyira jóságos, nem kényszerít bennünket rá, hanem ellenkezőleg sokféle úton-módon itat meg mindenkit, aki követi Őt, hogy senki se csüggedjen el és ne haljon szomjan. Mert ebből a dús forrásból számos patak ered; nagy is, meg kicsiny is, de meg erednek belőle csermelyek is a kisdedek számára: azoknak az éppen elég. A nagy víztől az ilyen kezdők meg is ijednének.

Azért is, nővéreim, ne féljetek attól, hogy szomjan találtok halni. Ezen az úton sohasem hiányzik a vigasztalás vize, vagy legalább is sohasem apad el annyira, hogy ne lehessen kibírni az utat. Mivel pedig ez így van, fogadjátok meg a tanácsomat és ne csüggedjetek el ezen az úton, hanem harcoljatok hősök módjára. Legyetek készek élteteket is odaadni ebben a küzdelemben. Hiszen mi másért volnátok itt, mint azért, hogy harcoljatok. Ha pedig megmaradtok az elhatározás mellett, hogy inkább meghaltok, semmint lemondjatok a végső állomás eléréséről: akkor, -- ha az Úr egy kissé meg is szomjaztatna benneteket ebben az életben, -- az örökkévalóságban annál bőségesebben fog megitatni; s akkor nem kell többé attól félnetek, hogy elfogy ez az ital. Adja azonban az Úr, hogy mindig hűségesen kitartsunk mellette. Amen.

Most tehát, midőn végre az említett útról kezdünk beszélni, vizsgáljuk egy kissé, vajon miképpen kell elindulnunk rajta, nehogy mindjárt a kezdetén eltévesszük azt. Ez ugyanis nagyon fontos, sőt mondhatnám, mindennél fontosabb. Nem azt akarom mondani, hogy ha valakiben nem volna meg az a szilárd elhatározás, amelyről itt beszélni akarok, az ilyen mondjon le róla, mielőtt még rálépne az útra, mert hiszen az Úr majd megnöveli az erejét. De meg azután, ha csak egy lépést tenne is rajta, egyetlen egy ilyen lépésben is annyi az előny, hogy nemcsak nem jár veszteséggel, hanem nagyon is megéri a fáradságot. Olyan az, mintha valakinek van egy megáldott rózsafüzére:[1] ha egyszer mondja el, egy bizonyos mennyiségű búcsút nyer, s minél többször mondja, annál többet nyer vele; ellenben, ha sohasem veszi elő, hanem a szekrényében tartja, akkor jobb lenne, ha meg sem volna neki. Ha tehát valaki később nem is haladna azon az úton tovább előre, az a néhány lépés, amit rajta tett, világosságot gyújt a lelkében arra, hogy jól haladjon más utakon; és pedig minél több ideig ment rajta, annál erősebb lesz ez a világosság. Egy szóval, legyen arról meggyőződve, hogy semmiféle tekintetben nem lesz ártalmára, ha belekezdett, még ha később abba is hagyta, mert a jó dolog sohasem okozhat kárt. Azért is igyekezzetek, leányaim, mindazokat az ismerőseiteket, akikben van erre való képesség és akikkel eléggé bizalmas viszonyban vagytok, rábeszélni arra, hogy ne féljenek, hanem próbálkozzanak meg ezzel a kitűnő dologgal. S az Isten szerelmére kérlek benneteket, hogy ha valakivel társalogtok, igyekezzetek mindig lelki hasznára lenni; hiszen az imáitoknak is az a célja, hogy a lelkek üdvösségét mozdítsátok elő. Ezt kérjétek mindig az Úrtól. Csúnya dolog volna, ha nem igyekeznétek ezt minden lehető módon elérni. Ha jó rokonok akartok lenni, íme ez az igazi szeretet; ha jó barátnők, úgy jegyezzétek meg, hogy csakis ezen az úton lehettek azok. Uralkodjék csak az igazság a ti szíveitekben, -- aminthogy az elmélkedés következtében uralkodnia kell -- s akkor világosan fogjátok megérteni, hogy milyen szeretettel tartozunk embertársainknak. Nektek nincs időtök, nővéreim, gyermekjátékokra (mert gyermekjáték, és nem más, minden világi barátkozás, még ha nincs is benne rossz); s ne bocsátkozzatok soha ilyenféle beszélgetésekbe, hogy: szeretsz-e? vagy: nem szeretsz? -- sem rokonokkal, sem másvalakivel, hacsak valami nagy jónak elérése, vagy annak a léleknek valami nagy érdeke nem tenné az ilyesmit indokolttá. Mert megeshetik, hogy a testvéretek, rokonotok, vagy más ilyenféle személy csak úgy lesz hajlandó meghallgatni és elfogadni valamely igazságot, ha előzőleg megnyertétek a szívét az ilyen beszéddel és kimutattátok iránta érzett szereteteteket; az ilyesmi ugyanis mindig hízeleg az érzékiségnek. Akárhányszor az ilyen jó szót -- mert így nevezik az ilyesmit -- többre becsülik, mint akár az Úristennek szavát; de az előbbi azután arra hangolja őket, hogy megfogadják az utóbbit. Azért is nem tiltom el az ilyesmit abban az esetben, ha valaki okosan tudja alkalmazni. Ellenben, ha nem szentesíti az ilyen szavakat az említett cél, akkor nincs belőlük semmi haszon s kárt okozhatnának anélkül, hogy észrevennők.

Hiszen azt úgyis tudja mindenki, hogy szerzetes nővérek vagytok s hogy az imádságról szoktatok egymás között beszélni. Azt meg ne mondjátok valahogyan magatokban: ,,nem akarom, hogy jónak tartsanak'', mert az a jó vagy az a rossz, amelyet közületek az egyiken látnak az emberek, az mindnyájatoknak becsületére, illetve szégyenére válik. S nagyon szomorú dolog, ha szerzetes nővérek, akiknek annyi mindenféle szempontból kötelességük Istenről beszélni, jónak látják éppen ebben a pontban hallgatni. Az ilyen hallgatás csak nagy ritkán indokolt, tudniillik akkor, amidőn esetleg nagyobb érdek forog szóban.

Ez legyen a ti társalgástoknak tárgya, ez legyen a ti nyelvetek; aki veletek érintkezni akar, az tanulja meg azt. Ti ellenben el ne tanuljátok valahogy az övét, mert ez pokoli dolog volna. Ha emiatt valaki ostobáknak tartana benneteket, azzal ne igen törődjetek, ha képmutatóknak, azzal még kevesebbet. Ebből az a hasznotok lesz, hogy csak olyan ember fog titeket felkeresni, aki érti ezt a nyelvet.[2] Mert hiszen különös dolog is volna, ha egy ember, aki nem tud arabul, örömest társalogna valakivel, aki csak ezen a nyelven ért. Így azután sem terhetekre nem lesznek, sem károtokra; mert azt ugyan megkeserülnétek, ha más nyelvre adnátok magatokat s ha erre vesztegetnétek az egész időtöket. S azt nem is tudjátok úgy elképzelni, mint én, aki tapasztaltam, hogy mekkora kárt hoz ez a lélekre; mert ha valaki igyekszik megtanulni másnak nyelvét, az elfelejti a magáét. Ez azután örökös nyugtalansággal jár, s azért minden áron kerüljétek el. Mert ezen az úton, amelyről most beszélünk, éppen a léleknek háborítatlan nyugalma a legfontosabb kellék.

Ha azok, akik veletek érintkeznek, hajlandóságot mutatnának arra, hogy megtanulják nyelveteket, bár nem a ti dolgotok oktatni valakit, azért mégis beszélhettek nekik azokról a kincsekről, amelyek ezzel a nyelvvel járnak. S ebbe ne is fáradjatok bele, hanem legyetek rajta, gyöngédséggel, szeretettel és imával, hogy megértve ennek rendkívüli hasznát, az illető keressen magának valami mestert, aki megtanítja őt erre a nyelvre. Mert nagy kegyelem volna az Úr részéről, ha éppen nektek sikerülne valakit rábírni erre a jóra.[3] De mennyi minden jut az embernek eszébe, ha egyszer elkezd beszélni erről az útról; még az ilyennek is, mint én, aki oly rosszul haladt rajta. Az Úr tanítson meg rá benneteket, nővéreim, jobban, mint ahogy én tudtam nektek megmagyarázni.

_________________________________

[1] Szent Teréziánál: "Cuentas de perdones", ami olyan rózsafüzér-féle volt.

[2] Egyes spanyolországi kármelita-kolostorok fogadószobájában ez a felirat olvasható:

Hermano, una de dos:
O ne entrar, o hablar de Dios!
Que en la casa de Teresa
Esta ciencia se profe.

Testvér! válaszd egyiket a kettő közül:
Vagy ne lépj be, vagy, ha igen, beszélj Istenről,
Mert Terézia kolostorában
Csakis ezt a tudományt művelik..
(fordította Szeghy Ernő)

Testvér, egy e kettő közül:
ne lépj be vagy szólj Istenrül
mivel Teréznek kolostora

csak ezt a témát gyakorolja.
(fordította Meskó Lajos)

Testvér!
Kettő közül csak egyet tehetsz:
vagy be se lépsz, vagy Istent emlegetsz.
Mert Teréznek otthonán
el nem kél más tudomány.
(fordította Meskó Lajos)

[3] Szent Terézia nagyon sok embert -- legelső sorban a gyóntatóit -- tanította meg erre a "nyelvre", tudniillik a szemlélődésre. Az utóbbiak közül Alvarez Boldizsár, Ibañez Péter és Tolédó Garcia atyák váltak nagy becsületére mesterüknek az ő szent életükkel.