A tökéletesség útja - XIX. Fejezet

Megkezdi az imádság[1] fejtegetését. Olyan lelkekhez szól, akik nem képesek az elmélkedésben értelmükkel dolgozni.


Sok idő múlt el azóta, amióta megírtam az eddigieket s nem volt alkalmam folytatni. Nem is tudom, hogy mint mondtam: újra el kellene olvasnom. Hogy pedig erre ne vesztegessem az időt, úgy írom tovább, minden rendszer nélkül, amint éppen eszembe jut.
A gondolkodó emberek és az olyan lelkek számára, akik tudnak önmagukkal foglalkozni, annyi könyvet írtak már, oly sok kiváló művet és tették ezt oly tudós szerzők, hogy nem volna helyes részetekről, ha komolyan vennétek azt, amit én tudok az imádságról mondani. Mert, mint említettem, van a kezetekben elég könyv, amelyekben a hét minden napjára ki van tűzve elmélkedési anyagul egy-egy titok az Úr Jézus életéből; egy-egy részlet az Ő kínszenvedéséből; továbbá elmélkedések az utolsó ítéletről; a pokolról; a mi semmiségünkről; arról, hogy mennyivel tartozunk Istennek, stb. s -- mindehhez kitűnő tanácsok és utasítások vannak fűzve, arra vonatkozólag, hogy miképpen kell ezt az imádságot elkezdeni és bevégezni. Aki képes arra és megszokta, hogy így elmélkedjék, arra vonatkozólag nincs semmi megjegyzésem. Mert jó úton van s az Úr be fogja őt vezetni az üdvösség kikötőjébe, mert ahol a kezdet oly jó, ott a befejezés is az lesz. Mindazok, akik ezen az úton tudnak haladni, nyugalmat és biztonságot élveznek, mert ha egyszer az értelem le van kötve, akkor megszűnik a nyugtalanság.

Én tehát más valamiről akarok beszélni, és amennyiben az Úr megsegít megfelelő jó tanáccsal szolgálni. De ha az Úr ezt nem is tenné meg, legalább meg fogjátok érteni szavaimból, hogy más lelkek is sokat szenvednek a szórakozottság miatt s nem fogtok elcsüggedni, ha bennetek is meg volna.
Vannak egyesek, akiknek az értelme olyan nyughatatlan, mint a makrancos ló, amelyet senki sem képes megfékezni: majd erre szalad el, majd arra és nem tud egy helyben megmaradni.[2] Ez olykor természeti fogyatkozás, olykor meg Isten küldi az emberre. Én nagy részvéttel vagyok irányukban, mert úgy vannak vele, mintha valaki nagyon szomjas volna s látná is a vizet messziről, de mikor feléje akar menni, ellenség zárja el előle az utat, az elején, a közepén és a végén. Így azután megesik, hogy ha sok küzdelem és pedig nagyon is sok küzdelem árán legyőzték az első ellenséget, sőt a másodikat is, a harmadik előtt leteszik a fegyvert s inkább meghalnak szomjan, ahelyett, hogy tovább harcolnának azért a vízért, amelynek megszerzése oly sokba kerül. Kifogytak az erőből, elhagyta őket a bátorság s ha egyeseknél volt is belőle annyi, hogy leverjék még a második ellenséget is, akkor azután kimerültek, pedig talán két lépésnyire sem voltak már az élet vizétől, amelyről az Úr azt mondta a szamariai asszonynak, hogy ha valaki iszik belőle, nem fog többé megszomjazni. És mennyire bölcs és igazmondás ez, amelyet maga az Igazság jelentett ki saját szájával, mert csakugyan, ez élet javai után nem fog többé szomjazni, bár az örök élet kincseire úgy megnövekszik a szomjúsága, hogy azt el sem tudja képzelni az olyan ember, aki csak a természetes szomjúságot ismeri. S azután mennyire szomjazik a lélek erre a szomjúságra. Megérti ugyanis, hogy mekkora annak az értéke. S ez a szomjúság bár nagyon kínos és gyötrő, épp olyan élvezetes amíg tart, mint amikor kielégítést nyer. Ez a szomjúság ugyanis nem öl meg mást, mint a földi dolgok iránti érzéket, egyébként pedig ő maga is kielégíti az embert. Úgy, hogy ha Isten megitatja az ilyen lelket -- s ez egyike az Ő legnagyobb kegyelmeinek -- épp oly szomjasan hagyja, mint volt, vagy még szomjasabban s mindig vissza-visszakívánkozik ez ital után.

A víznek három tulajdonsága van; van neki bizonyára több is, de nekem most éppen csak három jut eszembe s ez elég is az én szempontomból, az egyik tudniillik az, hogy frissít, mivel bármily melegünk legyen is, a víz megszünteti. A másik az, hogy a tűzvészt eloltja, kivéve, ha kátrány ég valahol, mert ennek tüzét még inkább növeli. Ó Istenem, milyen csodálatos dolog, hogy a víz éleszti a tüzet olyankor, amidőn erős és hatalmas! Ekkor ugyanis nincs alávetve az elemek hatalmának, olyannyira, hogy meg tud lenni az ellenlábasával s ez nemcsak nem gyöngíti, hanem még erősíti is. Sokat tudna erről beszélni az olyan ember, aki ért a bölcselethez és ismeri a dolgok sajátságait. Az megmagyarázhatná nekem azt, amit én élvezni ugyan tudok, de kifejezni nem és talán megérteni sem.[3]

Ha majd Isten odavezet benneteket, nővéreim ehhez a forráshoz és megitat belőle[4] -- és ti, akik máris isszátok ezt a vizet -- meg fogjátok érteni ezt a hasonlatot. Be fogjátok látni, hogy az Isten iránti igaz szeretet, ha egész erővel lángol és teljesen megszabadult minden más földi dologtól és magasan lobog ezek fölött, ura a világ összes elemeinek. Mivel pedig a víz a földből fakad, soh'se féljetek attól, hogy eloltja az Isten iránti szeretetnek ezen lángtengerét. Ehhez nincs hatalma; bár ellenlábasok, az a tűz már föltétlen úr és nincs többé neki alávetve.

Most már meg fogjátok érteni, nővéreim, miért sürgetem én annyira ebben a könyvben, hogy igyekezzetek megszerezni ezt a szabadságot. Mert ugyebár nagyszerű dolog, mikor a Szent-József-kolostornak szegény szerzetesnői annyira vihetik, hogy urai lehetnek a földnek és az összes elemeknek![5] Ezek után mi természetesebb, mint az, hogy a szentek, Isten kegyelméből, az elemekkel azt tették, amit akartak. Szent Mártonnak engedelmeskedett a tűz és a víz; Szent Ferencnek a halak és a madarak; s hasonló dolgok fordultak elő más szentek életében is. Ebből világosan látható, mennyire uraivá lettek a világ dolgainak azáltal, hogy annyira igyekeztek azokat semmibe sem venni s hogy egész erejükkel és őszintén alávetették magukat e világ Urának. Azért is, mint mondom, az a víz, amely a földből származik, nem tudja ezt a tüzet legyőzni; ennek lángjai magasra csapnak föl; ez nem ered oly alacsony dologból. Vannak más apró tüzei is az Isten iránti tökéletlen szeretetnek; azokat eloltja minden csekélység, de ezt nem. Még ha a kísértéseknek egész tengere támadna is ellene, zavartalanul fog tovább égni és végül is diadalmaskodik fölöttük. Ha pedig az égből hullana reá záporeső, ez még kevésbé fogja eloltani, sőt ellenkezőleg, fel fogja szítani. Ezek ketten nincsenek egymással ellentétben, sőt egy hazából származnak. Ez a két elem nem fog egymásnak romlására törni -- soh'se féljetek attól -- sőt az egyik növeli a másiknak hatását. Mert az igazi könnyek vizét, amely az igazi imádságból fakad, az egek királya adja. Ez segíti a tüzet, hogy még jobban lobogjon és állandó maradjon: a tűz pedig viszont segíti azt a vizet, hogy még jobban hűsítsen.

Ó Istenem, milyen szép dolog az és mekkora csoda, hogy a tűz hűti, sőt meg is fagyasztja az összes világias érzelmeket, midőn egyesül azzal a mennyei vízzel; mert ez a forrása az említett, Istentől kapott és nem magunkszerezte könnyeknek. Az az egy bizonyos, hogy nem hagyja meg a melegséget a világ semmiféle dolga irányában, hacsak nem arról van szó, hogy másokban felgyullasszuk ezt a tüzet. Olyan ugyanis a természete, hogy nem éri be kevéssel, s ha tehetné, felgyújtaná az egész világot.

Másik tulajdonsága az, hogy megtisztítja a nem tiszta dolgokat. Mi lenne a világból, ha nem volna víz a mosáshoz?[6] Jegyezzétek meg, hogy ez az élő víz, ez a mennyei víz, ez a tiszta víz, ha nem zavaros és nincs benne iszap, hanem az égből esik alá, mindent megtisztít. Meg vagyok róla győződve, hogy ha csak egyszer iszik is belőle az ember, máris megtisztul a lelke minden bűn szennyétől. Mert, amint másutt is megírtam, Isten nem másért adja italul ezt a vizet és részesít bennünket ebben a nagyon is természetfölötti kegyelemben, az isteni egyesülésben, mely egyáltalában nem függ tőlünk: hanem csakis azért, hogy a lélek megtisztuljon, tiszta maradjon, megszabaduljon attól az iszaptól és nyomorúságtól, amely bűneink következtében rakódott reá. Más lelki gyönyörűségekben, amelyek az értelmen át jutnak belénk, akármilyen jó hatásuk legyen is, a vizet nem közvetlenül a forrásból isszuk, hanem miután előbb végigfolyt a földön. Ezen útjában pedig mindig akadnak holmi iszapos dolgok, amelyek mellett meg-megáll, úgy hogy már nem lehet olyan kristálytiszta.[7] Azért én ezt az imádságot -- amelyet, mint mondom, az értelemmel, elmélkedve végzünk -- nem is nevezem élő víznek. Mert amennyire én a dolgot értem, mint mondom, hiába szedjük össze magunkat, ez a mi testünk és nyomorúságos természetünk ránehezednek a lélekre és ha ezen az úton halad, mindig ragad rája valami annak sarából, amit szeretnénk elkerülni. Jobban meg akarom magamat értetni. Például azzal a gondolattal foglalkozunk, hogy mi a világ, hogy mily gyorsan ér véget minden és ennek alapján igyekszünk megvetni a mulandó dolgokat. S íme, anélkül, hogy észrevettük volna, egyszerre csak olyan világi dolgok mellett állott meg az eszünk, amelyeket szeretünk; igyekszünk ugyan megszabadulni tőlük, de azért már megzavartak az ilyenféle gondolatok: hogyan is volt? -- hogyan is lesz? -- hogyan is tettem? -- hogyan is tennék? Ha pedig elgondoljuk, mennyire fontos dolog az ilyenektől megszabadulni, néha már maga ez a gondolat is új veszedelmet hoz ránk. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy hagyjuk abba az elmélkedést, hanem csak azt, hogy legyünk óvatosak és ne hagyjuk el magunkat.

A természetfölötti imádságban[8] magának az Úrnak van gondja ezekre a dolgokra s nem bízza őket ránk. Annyira szereti a lelkünket, hogy legalább arra az időre, amíg vele társalog, kiemeli azok közül a dolgok közül, amelyek árthatnának neki s odaveszi egészen maga mellé; s egy pillanat alatt több igazságot közöl vele s világosabb fogalmat ád neki arról, hogy minden egyes dolognak mily értéke van, mint amilyent csak évek hosszú sora alatt szerezhetett volna a rendes úton, amelyen a látásunk nem tiszta, mert vakítja a por, amit gyaloglás közben verünk fel. Itt az Úr egyszerre a végállomáshoz juttatott bennünket, anélkül, hogy észrevettük volna.

Másik sajátsága a víznek, hogy kielégíti és eloltja a szomjúságot. Szomjúságnak tekintem ugyanis azt, ha vágyódunk valami után, amire nagy szükségünk van s aminek teljes hiánya feltétlenül halálos volna ránk nézve. Csodálatos dolog, hogy a víz hiánya megöli az embert, ha meg túl sok van belőle, az is elveszi az életet, amint a vízbefúltak példája mutatja.
Ó én jó Uram, mily boldog volna az az ember, aki úgy belemerülne ebbe az élő vízbe, hogy életét vesztené benne! Azt hiszitek talán, hogy ez lehetetlenség? Sőt ellenkezőleg, Isten szerelme és az utána való vágy annyira megnövekedhetik, hogy az emberi természet nem bírja tovább s tényleg akadtak egyesek, akik ebbe belehaltak.[9] Én ismerek egyet,[10] aki belehalt volna, ha Isten nem sietett volna segítségére. Oly bőségben áradt reá ez az élő víz, hogy majdnem kiszakította lelkét, midőn elragadtatásokba ejtette. Azt mondom, hogy ,,majdnem'' kiragadta lelkét, mert az elragadtatásban azután megnyugszik. Úgy látszik, hogy a lélek, miután a földiek iránti utálattól szinte megfulladt, Istenben újra életre kel s Ő Szent Felsége képessé teszi olyasminek élvezetére, ami megfosztaná életétől, ha teljesen eszméleténél volna.

Értsük meg jól, mivel a mi legfőbb Kincsünkben nincs semmi, ami nem volna egészen tökéletes, akármit ad is nekünk, az mindig javunkra szolgál. Akármily bőségesen adja tehát ezt a vizet, soha sincsen túl sok belőle, mert az Ő dolgaiban nem lehetséges a túlzás. Ha ugyanis sokat ád belőle, úgy, mint előbb mondottam, képessé teszi a lelket arra, hogy sokat ihassék. Úgy tesz, mint az üveggyártó, aki kisebbre vagy nagyobbra készíti az edényt, aszerint, amint kevesebbet vagy többet akar bele tölteni.

Erre vonatkozó kívánságainkban, amennyiben tőlünk származnak, mindig akad valami tökéletlenség s ha mégis van bennük jó, azt csakis az Úr segítségének köszönhetjük. Mi ugyanis annyira mohók vagyunk, hogy mivel ezek a vágyak édes és élvezetes fájdalmat okoznak, nem tudunk velük betelni. Mértéktelenül kívánjuk ezt az eledelt s amennyire tőlünk telik, még növeljük is önmagunkban ezt a vágyat, úgy hogy nem csoda, ha az néha meg is öli az embert. De milyen boldog halál ez! Másrészt azonban, ha az illető életben marad, másokra hathat oly irányban, hogy azok halálosan epedjenek ilyen halál után. Azért én azt hiszem, az ördög keze van ebben a dologban: belátja ugyanis, hogy mennyire ártanak neki az ilyen emberek, ha életben maradnak s azért oktalan önsanyargatásra biztatja őket, amivel azután tönkreteszik az egészségüket. Ez természetesen az ő malmára hajtja a vizet.

Azért is figyelmeztetem az olyan embert, akiben igen nagyra nőtt ez az epesztő szomjúság, hogy vigyázzon, mert ezt a kísértést aligha fogja elkerülni s ha nem is hal meg a szomjúságtól, árt szervezetének. Azután meg akarata ellenére külsőleg is el fogja árulni érzelmeit, amit el kell kerülni minden áron. Néha ugyan hiábavaló lesz az erőlködésünk és nem leszünk képesek mindent úgy eltitkolni, amint akarnók; de legalább arra vigyázzunk, hogy mikor elfognak bennünket ezek a nagy érzelmek és ez a vágy annyira elhatalmasodik bennünk, legalább ne növeljük azt magunkban, hanem szép szelíden fékezzük meg és irányítsuk gondolatainkat másfelé. Számba kell vennünk ugyanis azt az eshetőséget is, hogy ezek az érzelmek talán inkább a mi vérmérsékletünkből fakadnak, mint igazi szeretetből. Vannak olyanok, akik ha vágyódnak, akkor nagyon hevesen vágyódnak és pedig olykor még rossz dolgok után is. Én azt hiszem, hogy az ilyenek nem gyakorolnak valami nagyfokú önmegtagadást. Pedig az önmegtagadás mindenben jó.

Első tekintetre oktalanságnak látszhatnék, hogy az ember még ilyen jó dolgot is igyekezzék megszorítani. Pedig nem az. Mert hiszen én nem azt mondom, hogy fojtsuk el ezt a vágyat, hanem csak azt, hogy mérsékeljük s ki tudja, ezáltal nem szerzünk-e ugyanannyi érdemet.
Részletesebben akarom ezt kifejteni, hogy jobban megértsétek. Tegyük fel, hogy valaki eped a vágytól, bárcsak kimenekült volna már ebből a börtönből. Ilyen vágya volt Szent Pálnak. Ez az érzelem sajgó fájdalmat okoz neki, ami természetesen nagyon édes élvezet. Mindenesetre kell hozzá önmegtagadás, hogy ezt az érzelmet valaki mérsékelje önmagában, mert arra úgysem képes, hogy teljesen elfojtsa. Tegyük fel azonban, hogy teljesen erőt vesz rajta és már-már az eszétől is megfosztja. Ilyen esetet nem olyan régen magam is láttam. Az illető személy, bár természeténél fogva indulatos, teljesen hozzá van ahhoz szokva, hogy megfékezze akaratát, olyannyira, hogy az, ami akkor történt vele, csak úgy érthető meg, hogy egy időre elvesztette az eszét.[11] És ezt több esetben lehetett nála tapasztalni. Azt akarom mondani, hogy egy ideig szinte meg volt őrülve a nagy fájdalomtól és a nagy erőlködéstől, amivel azt leplezni akarta. Már pedig az ilyen rendkívüli esetekben, még ha biztos volna is, hogy Isten szelleme működik, az alázatosság azt tanácsolja, hogy féljünk. Nem szabad ugyanis azt hinnünk, hogy oly nagy bennünk a szeretet és hogy annyira képes rajtunk uralkodni. Mondom, nem cselekednék helytelenül az illető, ha más irányba terelné vágyait, föltéve, hogy meg tudja tenni, mert nem mindig lesz képes rá. Gondolja meg ilyenkor, hogy ha életben marad, többet szolgálhat Istennek s esetleg valami tévelygő lélekben -- mely egyébként elkárhoznék -- világosságot gyújthat; s hogy ha tovább szolgál, több érdeme lesz és annál jobban élvezheti majd Istenét. Félve gondoljon arra is, hogy eddig mily keveset szolgált neki. Ezek a jó tanácsok enyhíteni fogják szenvedését és csökkentik majd kínjait; s az illető sokat nyer azzal, ha Isten iránti szolgálatkészségből kész itt maradni és tovább élni ezzel a fájdalommal. Ugyanez az eset, mintha valaki nagyon szenved és súlyos fájdalmai vannak s azzal vigasztaljuk, legyen türelmes és bízza magát az Úristenre, mivelhogy mindig az a legjobb, ha rá hagyatkozunk.

Mert mi volna akkor, ha az ördög ébresztene az emberben valami módon ilyen heves vágyat? Ez is lehetséges. Ha nem csalódom Cassián beszél egy nagyon szigorú életű remetéről, akit az ördög arra bírt, ugorjék kútba, hogy annál hamarább megláthassa Istent. Az én nézetem szerint az a remete aligha volt alázatos és aligha szolgált híven az Úrnak, mert amilyen hűséges Ő Szent Felsége, nem engedte volna meg, hogy egy olyan közérthető dologban essék tévedésbe. Világos, hogy ha az ilyen vágy Istentől ered, nem származhatik belőle semmi rossz, mert vele jár a világosság, az okosság és a kellő mérték. Ez magától értetődik. Csakhogy természetesen ez a mi ellenségünk igyekszik nekünk ártani, ahol csak teheti s mivel ő nem alszik, ne aludjunk mi sem. Ez az elv nagyon fontos és sok mindenre kell alkalmaznunk; így például, akármennyi szellemi örömünk legyen is az imádságban, olykor meg kell azt rövidítenünk, amikor a testi erőnk fogytán van és a fejünk kezd fájni. Az okosságra mindenben szükségünk van.

De mit gondoltok, leányaim, vajon miért magyaráztam én meg nektek legelőször is a végcélt s mutattam be a jutalmat, mielőtt a küzdelemről szóltam volna vagyis miért fejtegettem, hogy mekkora jó az, ha iszunk ebből a mennyei forrásból, ebből az élő vízből? Azért tettem ezt, hogy a feléje vezető útnak fáradalmai és nehézségei el ne csüggesszenek benneteket, hogy bátran haladjatok és ne fáradjatok el. Mert mint mondottam, megeshetnék, hogy egészen odáig juttok el s már csak éppen hogy le kellene hajolnotok a forráshoz és ihatnátok belőle: s ekkor hagynátok fel mindennel és elvesztenétek ezt a nagy kincset, abban a hiszemben, hogy nincs erőtök hozzá eljutni és hogy képtelenek vagytok tovább menni. Gondoljátok meg, hogy az Úr meghívása mindenkinek szól; már pedig Ő maga az igazság, tehát nem lehet a szavában kételkedni. Ha ez a lakoma nem volna mindenki számára készítve, nem hívna meg rá mindnyájunkat s ha hívna is, nem mondaná, hogy ,,Én inni adok nektek''. Azt, igen, mondhatná, hogy ,,Jertek valamennyien, mert hiszen nem veszítetek semmit. S akkor majd inni adok egyeseknek, tetszésem szerint''. Mivel azonban minden megszorítás nélkül ígéri, hogy mindenkinek ád inni, teljesen bizonyos, hogy akik csak el nem maradnak az úton, mind meg fogják kapni ezt az élő vizet. Az Úr, aki megígérte ezt a nagy jót, adja meg nekünk a kegyelmet is hozzá, hogy úgy törekedjünk utána, amint törekednünk illik. Kérjük erre Ő Szent Felségét.

__________________________________

[1] Ha Szent Terézia imádságról beszél, rendesen az elmélkedést és a szemlélődést érti rajta.

[2] Szent Terézia kitűnő lovas volt fiatal korában; innét a hasonlat.

[3] Erről a dologról abban a korban az egyetemek tudós tanárai sem tudtak még többet, mint Szent Terézia, mert a vegytan még gyermekkorát élte. Ma minden iskolás fiú tudja, hogy az izzó hőség elemeire, t. i. oxigénre és hidrogénre bontja föl a vizet, ezek pedig élesztik a tüzet, ahelyett, hogy oltanák.

[4] T. i. megadja nektek a nyugalmi imát.

[5] Ezen kor bölcselete négy elemet ismert: föld, levegő, tűz és víz. Ezekből volt szerinte minden összetéve.

[6] Szent Terézia rendkívül szerette a tisztaságot.

[7] A tökéletes szemlélődés nem az értelem munkája, míg az elmélkedés az. Ez a munka a világias emlékekkel telített fantázia területén folyik s az értelem tekintete ezeken könnyen rajt felejtkezik, meg-megáll mellettük és esetleg be is szennyezi magát. Szóval nem olyan tiszta munka, mint az, amelyben a fantáziának semmi szerepe sincs.

[8] T. i. a tökéletes szemlélődésben, amelyet természetfölöttinek nevez, mivel Istennek rendkívüli kegyelme, amely meghaladja még az egyébként a kegyelem által úgyis fölemelt természeti képességet is.

[9] Szent Terézia halálát is ez okozta.

[10] A szent önmagáról beszél.

[11] Ezen alkalommal írta Szent Terézia azt a gyönyörű költeményét, amelynek az a refrain-je: "Nem tudok meghalni: abba halok bele".