A tökéletesség útja - XXIV. Fejezet

Arról beszél, hogy miképpen kell az ajakimát jól végezni, s hogy mennyire elválaszthatatlan attól az elmélkedés.

Most pedig térjünk vissza tárgyunkhoz és beszéljünk olyan lelkekhez, akik nem képesek magukat belsőleg összeszedni, sem pedig figyelmüket az elmélkedésre összpontosítani, vagy pedig szemlélődést végezni.[1] Azaz, hogy inkább ne is ejtsük ki ezt a két szót elmélkedés és szemlélődés, mert hiszen feltesszük, hogy ti képtelenek vagytok reá. S valóban sokan vannak, akik már e nevek puszta említésére is megijednek. Megeshetnék, hogy az ilyenek közül az egyik vagy a másik beléphetne a rendünkbe - mert hiszen itt sem haladnak valamennyien ugyanazon úton - s azért most néhány tanáccsal akarok nektek szolgálni. Azaz, hogy azt is mondhatnám, hogy meg akarlak oktatni benneteket, mert hiszen perjelnőtök lévén, anyátok vagyok s így szabad ezen a hangon beszélnem. Meg akarlak pedig oktatni arra, hogy miképpen kell ajakimát végeznetek, mert úgy illik, hogy megértsétek azt, amit az imában mondtok. Mivel pedig az, aki nem képes figyelmét Istenre irányítani, valószínűleg a hosszú imákat is fárasztóknak fogja találni, én sem akarok ilyent például választani, hanem veszem azokat, amelyek elmondására - mint keresztények - kötelezve vagyunk, tudniillik a Miatyánkot és Üdvözlégyet. Ne mondhassa rólunk senki, hogy nem értjük meg azt, amit imádkozunk. Ha csak mi magunk nem gondoljuk, hogy teljesen elég, ha szokásból elhadarjuk a szavakat. Hogy ezzel eleget teszünk-e kötelességünknek, vagy sem, ebbe a kérdésbe én nem avatkozom: arra feleljenek meg a tudósok, én csak azt akarom mondani, leányaim, hogy mi ne érjük be ezzel. Mert ha elmondom a Hiszekegyet, mégis csak illik értenem és tudnom, hogy mit hiszek! Ha pedig a Miatyánkot imádkozom, úgy a szívem tudni akarja, ki az a mi Atyánk és ki az a mester, aki erre az imára tanított bennünket! Ne mondjátok erre azt, hogy hiszen ti azt úgyis tudjátok s hogy fölösleges erről beszélnem. Ebben nincs igazatok, mert nagy ám a különbség tanító és tanító között. Hiszen még azokról sem illik megfeledkeznünk, akik idelent tanítanak bennünket, különösen ha szent emberek és kiváló lelki vezetők. Sőt nem is tudjuk őket elfelejteni, hacsak nem vagyunk rossz tanítványok. Arról a Mesterről pedig, aki erre az imára tanított - és pedig akkora szeretettel tanított reá s úgy kívánta, hogy hasznunkra váljék - Isten ments, hogy megfeledkezzünk! Ha már gyarló voltunkban nem is gondolunk mindig Őreá, valahányszor elmondjuk ezt az imát, legalább is nagyon gyakran jusson eszünkbe.

Ami már most a lelki összeszedettséget illeti, Ő Szent Felsége tanítása szerint, mint tudjátok, egyedül kell lennünk, amidőn imádkozunk.[2] Ő maga is mindig, vagy legalább is nagyon gyakran elvonult, amidőn imádkozni akart és pedig nem azért, mintha neki erre szüksége lett volna, hanem azért, hogy okuljunk az Ő példáján. Hiszen azt úgyis mondtuk már, hogy nem lehet egyszerre Istennel és a világgal beszélni. Már pedig mi mást tesznek azok, akik, mialatt imádkoznak, odafigyelnek arra, amit mások beszélnek, vagy pedig máson jártatják az eszüket, ahelyett, hogy igyekeznének uralkodni szórakozottságukon. Eltekintek itt az olyan esetektől, amidőn holmi rossz nedvek okozzák ezt a szórakozottságot, ami különösen mélabús személyeknél szokott előfordulni; vagy amikor fejfájása van az illetőnek, vagy pedig az Úristen küldött reá valami lelki vihart, amit Ő meg szokott tenni az Ő szolgáival, hogy ezáltal előmozdítsa lelkük javát: mert ezen esetekben hiábavaló minden igyekezet. Hiába sopánkodnak, hasztalan akarják magukat megnyugtatni: nem sikerül, az eszük nincs ott az imájuknál. Akármit tegyenek is, az értelmük úgy csapong, mintha meg volna bolondulva s nem akar semmi áron nyugton maradni. Mindez nagy lelki fájdalmat okoz nekik s ez magában véve eléggé mutatja, hogy részükről semmi bűn sincs az egészben.

Az ember ilyenkor sokkal jobban teszi, ha nem búsul emiatt, hanem belenyugszik abba, hogy egyelőre nem képes az ő szegény megbolondult értelmét észre téríteni s imádkozik úgy, ahogy tud. Vagy esetleg ne is imádkozzék, hanem tekintse betegnek a lelkét s engedje, hadd pihenjen meg szegény, ő maga pedig töltse idejét valami más erényes foglalkozással. Ez a tanács azoknak szól, akik már gondosan vigyáznak magukra és megértik, hogy nem lehet Istennel és a világgal egyszerre beszélni.

Ellenben az teljesen mitőlünk függ, hogy keressük az egyedüllétet. Adja Isten, hogy ez magában véve elég legyen annak megértésére, hogy ima közben kivel van dolgunk és hogy mit felel az Úr a mi kéréseinkre. Mert azt hiszitek talán, hogy Ő hallgat; azért, mert a fülünk nem hallja a szavát? Szó sincs róla. Nagyon is beszél a szívünkhöz, ha szívünkből fakad az imánk.
Nagyon hasznos dolog az is, ha elgondoljuk, hogy az Úr mindegyikünket külön-külön tanított a Miatyánkra s hogy most is folyton magyarázza azt nekünk. Mert hiszen a Mester soha sincsen oly messze a tanítványától, hogy hangosan kellene kiáltozni hozzá, hanem ellenkezőleg, ott van az oldala mellett. Mennyire szeretném én, ha megjegyeznétek, hogy csak akkor fogjátok jól imádkozni a Miatyánkot, ha annak oldala mellett maradtok, akitől tanultátok!

Azt fogjátok talán erre mondani, hogy hiszen ez már elmélkedés, erre pedig képtelenek vagytok s hogy nem is szándékotok elmélkedni, hanem csak ajakimát akartok végezni. Mert hát vannak türelmetlen és kényelemszerető emberek, akik nem lévén hozzászokva ahhoz, hogy az imádság elején összeszedjék az eszüket s mivel ez fáradságukba kerülne, egyszerűen kijelentik, hogy erre teljesen képtelenek s hogy ők csak ajakimát tudnak végezni. Hiszen abban igazatok van, hogy amiről én beszélek, az csakugyan elmélkedés, de én meg biztosítlak arról, hogy ennyi elmélkedésnek kell lennie az ajakimában, ha jól akarjuk végezni és ha nem felejtjük el, kivel beszélünk. Mert az meg kötelességünk, hogy igyekezzünk figyelemmel imádkozni; pedig hát ennyi, amennyit én kívánok, az éppen csakhogy elégséges - és adja Isten, hogy elégséges legyen - a Miatyánknak figyelemmel való elimádkozásához és ahhoz, hogy elkerüljünk minden oda nem való dolgot. Sokat próbálgattam magam is s úgy találtam, hogy a legjobb módszer Őreá irányítani a figyelmet, akihez a szavakat intézzük. Azért is legyetek türelemmel s szokjatok hozzá ehhez az annyira szükséges módszerhez.


_________________________________

[1] Szent Terézia, mikor imádságról beszél, sokszor használja az általánosabb fogalmakat a részletesebbek kifejezésre s bár az összefüggésből mindig világosan érthető, hogy mit akar mondani, talán nem lesz fölösleges a fogalmakat itt felsorolni:
a. Imádság (spanyolul oracion) általános fogalom, mely használható az összes következők kifejezésére; Szent Teréziánál rendes szemlélődést jelent.
b. Ajak-ima (oracion vocal) sajátos fogalom, mely csak ezt az egyet jelenti;
c. Elmélkedés (meditacion), mint sajátos fogalom jelenti az okoskodó elmélkedést, amelyben a tárgyul választott igazság fölött gondolkodunk, belőle következtetéseket vonunk s azokat magunkra alkalmazzuk, mint általános fogalom jelentheti az összes következőket;
d. Képzeleti szemlélődés (consideracion), mint sajátos fogalom jelenti az elmélkedésnek azon faját, amelyben az ember eleven képzelettel lelki szemei elé varázsol egy képet vagy jelentet, például az Úr Jézus életéből és annak szemléletébe mélyed. Szent Terézia szerette így szemlélni a vérrel verejtékező Üdvözítőt a Gethsemani kertben.
Rendesen az okoskodó elmélkedést kíséri s a Szent Ignác-féle elmélkedésekben mint bevezetés szerepel; de önállóan is gyakorolható. Mint általános fogalom - s mint ilyent használja Szent Terézia ezen a helyen, amelyhez ezt a jegyzetet fűzzük - ismét magába zárja a következőket.
e. Az összeszedettség imája (oracion de recogimiento), vagy - amint egyes modern írók nevezik - a hit imája, sajátos fogalom és jelenti azt az imát, amelyben az ember beszünteti lelki tehetségeinek működését s anélkül, hogy okoskodnék, vagy képzeleti képeket szemlélne, pusztán a hit alapjára helyezkedik, szeretettel figyel Istenre s átengedi magát az isteni kegyelem működésének. Szent Terézia ezt a jelen műben (v. ö. XXIX. fejezet, 3.) határozottan a természetes imák közé iktatja. Nevezhetjük ezt az imát természetes szemlélődésnek.
f. A természetfölötti szemlélődés (contemplacion perfecta), vagy egyszerűen szemlélődés alatt értjük Isten közvetlen belenyúlását a lelki életbe, amennyiben felfüggeszti a lelki tehetségek működését, elragadtatást okoz, stb. Ennek legalsó foka a nyugalmi ima. Részletesen tárgyalja a jelen mű, főleg pedig a „Belső várkastély”.

[2] „Clauso ostio ora Patrem tuum in abscondito”. Mt 6,6