A tökéletesség útja - XXIX. Fejezet

Folytatólag beszél az összeszedettség imája megszerzésének eszközeiről s arról, hogy semmit se adjunk arra, vajon szeretnek-e bennünket az elöljáróink, vagy sem.

Az Isten szerelméért, leányaim, ne jusson soha eszetekbe elöljáróitok kegyét hajhászni. Tegye meg mindegyik a kötelességét és ha az elöljárónál nem is találna elismerésre, legyen nyugodt afelől, hogy majd megbecsüli és megjutalmazza őt az Úr. Végre is nem azért léptünk a rendbe, hogy még ebben az életben kapjuk meg a jutalmunkat. Járjon az eszünk mindig az örökké tartó dolgokon, az itteniekre pedig ne adjunk semmit, mert hiszen rendesen még ezen élet végéig sem tartanak el. Ma az elöljáró az egyik felé hajlik, holnap pedig, ha bennetek lát egy erénnyel többet, nektek fog kedvezni. De ha nem teszi, az sem számít. Ne engedjétek be a fejetekbe az ilyen gondolatokat, mert az ilyesmi kezdetben csekélység ugyan, de idővel nagyon is megzavarhatja az ember lelki nyugalmát. Végezzetek velük röviden; azzal, hogy nem ez a föld a ti hazátok s hogy mindennek hamarosan vége szakad.
Megjegyzendő azonban, hogy nem ez az igazán nemes lelkű és tökéletes emberhez illő felfogás. Sokkal jobb azt kívánni, hogy a kegyvesztettség maradjon tartós és szívesen venni a mellőzést és a rossz bánásmódot az Úr kedvéért, aki bennetek lakozik. Tekintsetek bele bensőtökbe és kutassatok ott s mint mondom, ott meg fogjátok találni a ti Mestereteket, aki nem fog benneteket elhagyni. S minél kevesebb külső vigasztalásban lesz részetek, Ő annál gyöngédebb lesz veletek szemben. Ő végtelenül jószívű és ha valakit az emberek szomorítanak és mellőznek, nem hagyja magára, föltéve, hogy az illető kizárólag Őbelé veti bizalmát. Dávid király is azt mondja, hogy az Úr a szorongatottakkal tart.[1] Ezt vagy elhiszitek, vagy nem: ha pedig elhiszitek, akkor mit búsultok?

Ó én jó Uram, ha igazán ismernénk Téged, nem vennénk a szívünkre ilyen dolgot. Hiszen Te olyan bőkezű vagy azokkal szemben, akik teljesen Reád bízzák magukat. Higgyétek, barátaim, nagy dolog belátni ezt az igazságot, mert ez érteti meg velünk, hogy milyen hazugság minden földi kegy, ha az csak némileg is visszatartja a lelkünket a magába szállástól. Uram segíts, ki tudná ezt veletek amúgy igazában megértetni?! Sajnos, én nem vagyok erre képes, mert bár jobban be kellene látnom, mint bárki másnak, még mindig nem értem úgy, amint értenem kellene.

Azonban térjünk vissza tárgyunkhoz. Szeretném megértetni veletek, miképpen lehetséges, hogy a szenteknek az a serege, amely ott van, lelkünk Lakója, a Szentek Szentje körül, nem zavarja az Ő és jegyesének bizalmas együttlétét, olyankor, amidőn a lélek magába száll s bezárva maga mögött a kaput, hogy ne hallja a világ zaját, ebben a belső paradicsomában egyedül akar lenni Istennel.
Szándékosan mondom, hogy „akar lenni”, mert jegyezzétek meg, ez a dolog egyáltalában nem természetfölötti,[2] hanem a mi akaratunktól is függ s meg tudjuk tenni Isten kegyelmével, (mert hiszen enélkül semmire sem vagyunk képesek, még arra sem, hogy valami üdvöset gondoljunk.) Mert ebben az imában még nem hallgatnak el a lelki tehetségek, hanem csak bezárkóznak. Ezt sokféleképpen el lehet érni, amint ez könyvekben is meg van írva. Úgy például, hogy elvonjuk gondolatainkat minden mástól és bensőleg teljesen Istenbe merülünk. Vagy pedig egyéb foglalkozásaink közepette, ha csak egy pillanatra is, magunkba szállunk. Mindig nagy hasznunkra van, ha rágondolunk arra a jó Barátra, aki bensőnkben lakik.

Én csak azt akarom itt hangsúlyozni, hogy ne felejtsük el, kivel van dolgunk és kivel beszélünk s ne fordítsunk neki hátat. Mert ezt tesszük s nem mást, ha imádság közben ezerféle haszontalanságra gondolunk. Az egész baj abból származik, hogy nem értjük meg, mily közel van hozzánk. Azt hisszük, messze van, és pedig messze fönt az égben s ott kell keresnünk Őt. Mert hogyan is volna lehetséges nem nézni egy olyan arcot, mint a Tied, Uram, ha egyszer oly közel vagy hozzánk? Hiszen, ha az emberekkel beszélgetünk s ők nem néznek reánk, mindjárt azt hisszük, hogy nem hallják, amit mondunk. Mi pedig behunynánk szemünket és nem néznénk, vajon reánk tekintesz-e? Hogyan tudhatjuk akkor, vajon meghallottad-e, amit mondtunk? Csak azt óhajtottam tehát megmagyarázni, miképpen kell az értelmünket hozzászoktatnunk ahhoz, hogy könnyedén tudjon elcsendesülni s megértse, mit beszél és kivel beszél, vagyis, hogy e célból ezeket a mi külső érzékeinket be kell vonnunk és önmagunkban foglalkoztatnunk.[3] Mert hiszen az ég Ura és vele az egész mennyország mibennünk van. Egy szóval, élvezzük állandóan azt a tudatot, hogy nem kell fölemelnünk a hangunkat, ha hozzá akarunk beszélni. Ő Szent Felsége maga fogja velünk éreztetni, hogy jelen van. Így azután az ajakimát is nagyon nyugodtan végezzük s kevesebb fáradságunkba kerül. Mert ha egyszer megszoktuk, hogy ennek a mi Urunknak közelében tartózkodjunk, még puszta jelekkel is meg tudjuk magunkat vele értetni. Ha tehát sokszor kellene elmondanunk a Miatyánkot, már az elsőnél teljesen meg fog bennünket érteni (mert Ő nagyon szívesen kész arra, hogy megkönnyítse a fáradságunkat) s ha csak egyszer mondanánk is el egy óra alatt, úgy is jól van. Mert tudjuk azt, hogy vele vagyunk, tudjuk, hogy mit kérünk, tudjuk, hogy mily készörömest teljesíti kívánságunkat, tudjuk, hogy mily szívesen időzik a mi társaságunkban. Ő nem szereti, ha nagy fejtöréssel kieszelt hosszú beszédeket intézünk hozzá.

Legyen oly kegyes az Úr és tanítsa meg erre az imádkozási módra közületek mindazokat, akik azt nem ismernék. Ami engem illet, megvallom, hogy mindaddig nem tudtam, mit jelent élvezettel imádkozni, amíg csak az Úr rá nem vezetett erre a módszerre. Ez az összeszedettségi ima mindig igen nagy haszonnal járt a lelkemre nézve, azért is beszéltem róla itt ilyen hosszasan.
Most azonban hadd fejezem be azzal, hogy ha valaki meg akarja tanulni - mert, mint mondom, a dolog mitőlünk függ - semmi fáradságot sem kímélve szoktassa magát a mondottakhoz. Lassankint majd teljesen úrrá lesz önmaga fölött s ahelyett, hogy elvesztegetné erejét, azt teljesen a maga hasznára fordítja, amennyiben belső érzékeit is foglalkoztatja. Ha beszél, gondoljon arra, hogy van valakije, akivel a bensejében társaloghat, ha más beszédét hallgatja, jusson eszébe, hogy hallgathat valakit, aki sokkal közelebbről beszél hozzá. Egy szóval, ne felejtse el soha, hogy csak akarnia kell és sohasem lesz megfosztva ettől a társaságtól. Ha pedig hosszabb ideig magára hagyta volna mennyei Atyját, akkor bánja ezt meg, mert hiszen annyira reá szorul.

Ha megteheti, tegye ezt meg naponkint sokszor, ha nem teheti, tegye meg kevesebbszer, de aszerint, hogy gyakran vagy ritkábban szokta-e megtenni, a haszna is nagyobb vagy kisebb lesz.
Ha az ember egyszer megkapta az Úrtól ezt a kegyelmet, semmi kincsért sem adná oda. Mivel azonban az ember semmit sem tanul meg némi kis fáradság nélkül, az Isten szerelméért, nővéreim, ne sajnáljátok azt az igyekezetet, amit erre fordítotok. Biztosítlak, ha kitartók vagytok, Isten kegyelmével egy esztendő, sőt talán egy félév alatt is, meg fogjátok azt szerezni. Gondoljátok meg, mily csekélység ez az idő akkora haszonhoz képest. De meg azután ezzel jó alapot is raktok le s arra az esetre, ha az Úrnak magasabb szándékai volnának veletek, tekintve, hogy ilymódon Önmagához oly közel talál benneteket, lesz mire építenie. Adja Ő Szent Felsége, hogy soha se távozzunk el az Ő jelenlétéből. Amen.[4]
__________________________________________________________

[1] Vele vagyok a szorongatásban. Zsolt 90,15

[2] Azt akarja mondani, hogy nem misztikus, vagyis nem tételez föl rendkívüli kegyelmet.

[3] Ha behunyjuk a szemünket és mintegy befelé tekintve, saját lelkünkben szemléljük az Urat, akkor csakugyan bizonyos értelemben bevonjuk és önmagunkban foglalkoztatjuk a látás érzékét.

[4] Az Isten-jelenlétnek - amint ma nevezzük - itt leírt gyakorlata egyik állandó áhítat gyakorlata a sarutlan kármelita rendnek. A noviciátus első napjától kezdve halála percéig ezt kell gyakorolnia minden kármelitának, és pedig gyakorolnia szünet nélkül.