művei

2009. október 16., péntek

A tökéletesség útja - XXVI. Fejezet

Megmagyarázza a módját annak, hogy miképpen kell az embernek az eszét összeszednie. Megemlít néhány eszközt erre vonatkozólag. Ez a fejezet nagyon hasznos lesz azoknak, akik belekezdenek a belső imába.

Most pedig térjünk vissza a mi ajakimánkhoz. Tanuljuk meg azt úgy végezni, hogy az Úristen, anélkül, hogy észrevennők egyszer csak megadja nekünk az összes természetfölötti imafokozatok kegyelmét; de meg egyáltalában, hogy úgy imádkozzunk, amint imádkozni illik.
Azon kell tehát kezdenünk, amint azt különben úgyis tudjátok, hogy megvizsgáljuk a lelkiismeretünket, elmondjuk a Confiteor-t és keresztet vetünk. Azután pedig, mivel egyedül vagytok, leányaim, nézzetek valaki után, aki társul szegődjék hozzátok. Már pedig ugyan kiben találhatnátok jobb társat, mint abban a Mesterben, aki maga tanított meg bennünket arra az imádságra, amelyet el akartok mondani. Képzeljétek el tehát, hogy ez a mi jó Urunk ott van az oldalatok mellett s nézzétek, mily szeretettel és alázatossággal oktat benneteket. Higgyétek el, nem tehettek jobbat, mintha igyekeztek lehetőleg mindig együtt lenni ezzel a hűséges jó baráttal. Ha megszokjátok, hogy mindig ott tartjátok magatok mellett, s Ő látja, hogy ezt szeretettel teszitek és igyekeztek kedvében járni, akkor - amint mondani szokták - még akarva sem tudtok többé tőle szabadulni. Sohasem fog többé titeket elhagyni; támogatni fog minden fáradságotokban; veletek lesz mindenütt. Gondoljátok meg, mit jelent az, ha valakinek állandóan ilyen jó barát van az oldala mellett!

Ó nővéreim, ti, kik nem vagytok képesek összeszedni az eszeteket és szórakozottság nélkül imádkozni, szokjatok hozzá ehhez! Biztosítlak, hogy megtudjátok ezt tenni, mert hiszen hosszú éveken át szenvedtem én is abban a bajban, hogy nem voltam képes figyelmemet semmire összpontosítani, s tudom, mekkora szenvedés az. De azt is tudom, hogy az Úr sohasem hagy bennünket egészen magunkra, s ha alázatosan kérjük, kész arra, hogy társul szegődjék hozzánk. S ha nem tudjuk ezt egy esztendő alatt elérni, hát fordítsunk rá többet. Ne sajnáljuk azt az időt, amit ilyen hasznosan töltünk. De meg különben is mit számít nálunk az idő? Higgyétek el, hogy az ember, ha igyekszik, teljesen megszokhatja ezt s végül mindig ennek az igazi Mesternek oldala mellett fog tartózkodni.

Nem azt kívánom tőletek, hogy gondolataitokban foglalkozzatok Ővele; vagy hogy sok következtetést vonjatok le; vagy hogy az értelmetek holmi magasztos és körmönfont elmélkedésekbe merüljön: csak arra kérlek, hogy nézzetek Reá. Mert vajon mi akadályozhatna meg benneteket abban, hogy lelki szemeiteket erre a mi Urunkra függesszétek; legalább egy pillanatra, ha már többre nem is volnátok képesek? Arra megvan bennetek a képesség, hogy nagyon csúf dolgokat is meglássatok: s éppen a képzelhető legszebbet nem tudnátok szemlélni?! Mert ha nem találjátok szépnek, abban az esetben megengedem nektek, hogy ne nézzetek Rá.

Gondoljátok meg, leányaim, hogy a ti Jegyesetek soha, még egy pillanatra sem veszi le a szemét rólatok! Eltűrt részetekről ezer csúfságot és undokságot, amelyeket ellene elkövettetek; mindez nem volt elég arra, hogy elfordítsa rólatok a tekintetét: és ti nem volnátok képesek olykor elfordulni ezektől a külső dolgoktól, hogy Őt szemléljétek?! Gondoljátok meg, hogy Ő, amint az Ara mondja (az Énekek énekében), nem vár tőlünk mást, mint azt, hogy szemléljük Őt![1] Olyannak fogjátok Őt találni, amilyennek kívánjátok; mert Ő annyira óhajtja, hogy forduljunk hozzá és nézzük Őt és mindent megtesz várakozásunk kielégítésére. Azt mondják, hogy a házaséletben a nő csak akkor lehet boldog, ha szomorú arcot mutat, amikor az ura szomorkodik, és jókedvűt - még ha különben esze ágában sem volna jókedvűnek lenni - ha az ura jókedvű. (Ebből is láthatjátok, nővéreim, hogy micsoda rabszolgaságtól menekültetek meg.) A szó szoros értelmében, csakhogy tettetés nélkül, ezt teszi az Úr velünk. Ő magára vállalja az alattvaló szerepét; alkalmazkodik a ti akaratotokhoz; s titeket elismer úrnőinek. Ha jókedvetekben vagytok, szemléljétek föltámadását, mert hiszen ha látjátok, amint kilép a sírból, az maga is örömre fog hangolni benneteket. Mily ragyogó szépségű ebben a pillanatban; micsoda fenséges jelenség; mily győzelmi öntudattal, mily vidám arckifejezéssel áll ott, mint aki oly sikeresen küzdötte végig a harcot, amelyben oly nagyszerű országot hódított meg; s mindezt a ti számotokra. Hát igazán olyan nagy dolog volna részetekről, hogy olykor rávessétek szemeteket arra, aki annyi jóval halmoz el benneteket?

Ha nehézségeitek vannak, vagy bú nehezült a szívetekre, képzeljétek el Őt, amint a Gethsemani-kert felé halad. Mekkora fájdalom töltötte el ekkor a lelkét; Hiszen Ő, aki a megszemélyesített türelem, nem tudta panaszhang nélkül megállni! Vagy pedig szemléljétek az oszlophoz kötözve, rettenetes kínok között, egész teste széjjelmarcangolva, csak azért, mert annyira szeret benneteket. Egyesek sértegetik, mások leköpdösik, barátai megtagadják, hívei cserbenhagyják; nincs senkije, aki védelmére kelne; didereg a hidegtől, s teljesen el van hagyatva. Úgy társaloghattok vele, mintha négyszemközt volnátok, és vigasztalhatjátok egymást. Vagy pedig nézzétek, amint a keresztet hordozza, amidőn szintén nem engedik megpihenni. Meglátjátok, rátok fog tekinteni azzal az Ő szépségesen szép és irgalmas szemével, mely most könnyekkel van telve, s el fogja felejteni saját szenvedését, hogy benneteket megvigasztalhasson; s mindezt azért teszi, mert Őnála kerestetek vigasztalást, mert feléje fordítottátok fejeteket, hogy megnézzétek Őt. „Ó Ura a világnak; ó én igazi Jegyesem!” - így szólhattok hozzá, ha elérzékenyül a szívetek, amikor ilyen állapotban látjátok. Mert ne elégedjetek azzal, hogy szemlélitek, hanem teljék abban is örömötök, hogy beszélhettek vele. S ne intézzetek hozzá megfogalmazott imákat, hanem szívetek fájdalmát öntsétek szavakba, mert ezt Ő nagyon szereti. Hát annyira meg vagy szorulva én jó Uram, én egyetlen kincsem, hogy még az ilyen nyomorult embernek a társasága is jól esik neked, amilyen én vagyok?! S látom az arcodon, hogy jelenlétem megvigasztal! Hát miképpen lehetséges az, Uram, hogy magadra hagytak az angyalok? Hogy Atyád sem vigasztal Téged? Ha pedig Te, Uram, mindezt énérettem akarod elszenvedni, mi ehhez képest ez a kis szenvedés, amelyet én viselek most éretted?! Mi jogom van nekem panaszkodni? Igazán szégyenlem is magamat, amióta láttalak, s ezentúl, Uram, kész vagyok nemcsak elszenvedni minden fájdalmat, amely utamba akad, hanem még nagy kincsnek is fogom azt tekinteni. Így legalább annyira, amennyire utánozhatlak Téged. Menjünk együtt, Uram; ahol Te vagy, ott akarok én is lenni; amerre Te jársz, arra akarok én is járni.

Vegyétek ki részeteket abból a keresztből, leányaim, s ne törődjetek azzal, hogy a zsidók szidalmaznak benneteket. A fő az, hogy az Ő terhe legyen könnyebb. Oda se nézzetek annak, amit mások mondanak. Vegyétek süket fülre a megszólásokat, s meg-megbotolva és a földre esve a teher súlya alatt, haladjatok csak előre a ti Jegyesetekkel. Ne távozzatok a kereszt mellől egy pillanatra sem, s ne eresszétek azt ki a kezetekből. Figyeljétek meg jól, hogy mily kínosan vonszolja tagjait, s hogy mennyivel nagyobb az Ő szenvedése a tieteknél. Mert akármilyen sötét színekkel festitek is a saját bajotokat, s akármennyire fáj is az állítólag nektek: ez a látvány mégis könnyűvé fogja tenni azt reátok nézve, s meg fogjátok érteni, hogy a ti szenvedéstek valóságos gyerekjáték az Úréhoz képest.

Azt kérdezhetitek, nővéreim, hogy miképpen lehet ezt gyakorlatilag megvalósítani? Más volna, ha testi szemeitekkel látnátok Őt - úgy, mint kortársai, amidőn Ő Szent Felsége e földön élt -; akkor nagyon szívesen megtennétek, s akár mindig Őt néznétek. Ne higgyétek ezt. Akiben nincs annyi jóakarat, hogy egy kissé összeszedje magát és saját lelkében szemlélje ezt a mi Urunkat - ami nem jár veszéllyel s amihez elég egy kis igyekezet - az még sokkal kevésbé lett volna hajlandó odaállni Magdolna mellé a kereszt tövéhez, hogy testi szemeivel nézze az Úr halálát. Mennyi mindent kellett ott a Boldogságos Szűznek és ennek az áldott emlékű szentnek elszenvednie! Mennyi fenyegetés hangzott feléjük! Mennyi gyalázó szó! Mennyi durvaság! Mennyi sértegetés! Mert hiszen micsoda udvariasságot várhattak ott azoktól, akik a pokolnak voltak udvaroncai és az ördögnek szolgái? Az az egy bizonyos, hogy rettenetes dolgokat kellett ott elviselniük, csakhogy persze az a másik fájdalom olyan óriási volt, hogy a magukét föl sem vették. Azért ne is gondoljátok, nővéreim, hogy képesek lettetek volna ekkora szenvedést elviselni, mikor most ezt a keveset sem bírjátok el. Gyakoroljátok magatokat előbb a kicsinyekben, s akkor azután szembenézhettek a nagyokkal is.

Nagyon megkönnyíthetitek ezt az egész szemlélődést azáltal, ha állandóan hordtok magatoknál az Úr Jézusról egy kis képet, és pedig olyant, amely megfelel az ízlésteknek. Ezt pedig nem úgy értem, hogy nálatok legyen ugyan, de sohase nézzétek meg, hanem úgy, hogy gyakran beszélgessetek vele. Ő majd a nyelvetekre adja, hogy mit mondjatok neki. Hiszen másokkal tudtok beszélni, ugyebár: hát miért ne volna akkor mondanivalótok, ha Isten áll veletek szóba? Ne higgyétek, hogy nincs. Én legalább nem hiszem, feltéve, hogy szokásotok Istennel beszélni. Mert ha ez nem szokásotok, akkor elhiszem, hogy meg lesztek akadva. Ha olyasvalakivel van dolgunk, akivel nem szoktunk érintkezni, feszélyezve érezzük magunkat, s nem tudjuk, hogyan beszéljünk vele. Az ilyent idegennek tekintjük, még akkor is, ha egyébként rokonunk volna. Hiszen még a rokoni és a baráti érzelem is kivész az emberből, ha egyszer megszűnt az érintkezés.

Nagyon jó módszer az is, ha az ember valamely, az anyanyelvén megírt jó könyvet vesz elő. Ezzel leköti a figyelmét és az ajakimát is jobban tudja végezni. Így azután, ilyen mesterfogásokkal és édesgetéssel lassankint rávezetjük a lelkünket az imára, ahelyett, hogy attól elriasztanánk.
Vegyétek tekintetbe, hogy annak már hosszú ideje múlt, amióta a lélek nem él együtt hitvesével, s hogy sok rábeszélésre van szüksége, amíg rászánja magát arra, hogy visszatérjen a házába. Mert hát bizony ilyenek vagyunk mi bűnösök. Lelkünket és gondolatainkat úgy hozzászoktattuk ahhoz, hogy kedvükre - illetve jobban mondva: szerencsétlenségükre - kint csavarogjanak, hogy az a szegény lélek nincs többé tisztában önmagával. Hogy tehát újra megkedveltessük vele az otthonát, ahhoz sok ügyességre és türelemre van szükség, mert ha nem haladunk lassan és vigyázva, nem érünk el semmit.

Újra biztosítlak benneteket arról, hogy ha óvatosan haladva hozzászoktok ahhoz, amit nektek tanácsoltam, akkora lelki hasznotok lesz belőle, hogy azt én, még ha akarnám sem tudnám kimondani. Csatlakozzatok tehát ehhez a jó Mesterhez azzal a szilárd elhatározással, hogy meg akarjátok tanulni azt, amire benneteket tanít. Ő Szent Felségének lesz gondja rá, hogy jó tanítványok váljanak belőletek, s nem fog titeket elhagyni, hacsak ti nem hagyjátok el Őt. Figyeljetek jól minden szóra, amit az Ő isteni szája kiejt, mert mindjárt a legelsőből meg fogjátok érteni, hogy mennyire szeret benneteket. Már pedig nagy jó és igen kellemes a tanítványra nézve az, ha látja, hogy mestere szereti őt.

_________________________________

[1] „Ostende mihi faciem tuam”. Én 2,14


Nincsenek megjegyzések: