A tökéletesség útja - XXXIV. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Nagyon hasznos a szentáldozás utáni hálaadás szempontjából.


Ez a kifejezés, hogy “mindennapi”, nézetem szerint azt jelenti, hogy örökké tartó dologról van szó. De mikor az Úr már egyszer kimondta, hogy legyen mindennapi, vajon miért fűzte hozzá azt, hogy: “add meg nekünk ma?” Efölött sokat gondolkoztam s meg akarom nektek mondani az én együgyű eszmémet. Ha oktalanság, legyen oktalanság; hiszen már az is elég nagy oktalanság részemről, hogy én ilyenekről merek beszélni.
Azzal a kifejezéssel, hogy “mindennapi”, nézetem szerint azt akarja mondani, hogy Ő idelent a földön a miénk s hogy az égben is a miénk lesz, ha jól fölhasználjuk mostani társaságát. Hiszen nem másért maradt velünk, hanem csakis azért, hogy bennünket segítsen, bátorítson és támogasson s így az isteni akarat teljesedhessék bennünk.

“Add meg nekünk ma”, ez a ma, nézetem szerint azt jelenti, hogy ameddig a világ áll, nem pedig azon túl. Nem is több ez egy napnál azon szerencsétlenekre nézve, akik elkárhoznak s nem élvezik Őt a másvilágon. Nem az Úr hibája, ha elbuknak, mert hiszen Ő szüntelenül biztatja őket egészen a küzdelem végéig. Nem tudnak majd mentséget felhozni s nem is panaszkodhatnak majd az örök Atyára, mintha megvonta volna tőlük e kenyeret, akkor, amikor legnagyobb szükségük volt rá. A Fiú tehát azt mondja Atyjának, hogy bár egyes gonoszok részéről ki van téve a sértegetésnek, mivel csak egy napról van szó, engedje meg, hogy azt övéi között töltse. Miután ugyanis Ő Szent Felsége egyszer már saját akaratából és jóságából nekünk adta Őt és elküldte e világra: most Ő nem akar elhagyni bennünket, hanem önszántából kíván velünk maradni barátainak nagyobb dicsőségére és ellenségeinek bűnhődésére. Ez tehát az Ő újabb kérése, amely a mai napra vonatkozik, mert hiszen ezt a Szentséges Kenyeret megadta nekünk s az mindörökre a miénk. Ő Szent Felsége adta meg nekünk ezt a táplálékot, Jézus emberi természetének ezt a mannáját s azt mindig megtalálhatjuk.

Ha csak mi magunk nem leszünk okai, nem fogunk éhen halni, mert akármilyen ételre legyen is étvágya a léleknek, a legszentebb Oltáriszentségben megtalálja jóízűen elkészítve és vigasztalással teljesen. Nem létezik ínség, szenvedés és üldözés, amelyet nem volnánk képesek könnyedén elviselni, ha egyszer megízleltük az Ő szenvedéseit.
A mi Urunkkal egyetemben kérjétek ti is, leányaim, hogy hagyja meg nektek a ti Jegyeseteket a mai napra, hogy soha se nélkülözzétek társaságát ezen a világon. Hiszen úgyis eléggé mérsékli a boldogságunkat az, hogy úgy elrejtőzik a kenyér és a bor színe alá! Nagy kín ez az olyan lélekre, akinek Őkívüle nincs senkije, akit szeressen és aki csak Őnála talál vigasztalást! Kérjétek legalább arra, hogy sohase kelljen Őt nélkülöznötök s hogy mindig megfelelő előkészülettel és méltón vegyétek Őt magatokhoz.

Az anyagi kenyérre ne legyen gondja olyannak, aki őszinte szívvel bízta rá magát Isten akaratára. Azt akarom mondani, hogy az imádság ideje alatt ne törődjetek vele, mert ilyenkor fontosabb dolgotok van. Annak is meg van a maga ideje, hogy dolgozzatok és megkeressétek a kenyereteket. Ezt is azonban mindig gondoktól menten tegyétek. Szívetek érzelmeit sohase vesztegessétek ilyesmire; csupán a test dolgozzék - mert méltányos, hogy megszerezzétek az élelmeteket - ellenben a lélek pihenjen azalatt. Bízzátok ezt a gondot - mint már sokszor mondtam - a ti Jegyesetekre; Ő nem fogja elfelejteni. Soh'se féljetek attól, hogy cserbenhagy benneteket, mindaddig, amíg ti hívek maradtok Őhozzá és rábízzátok magatokat Isten akaratára. Biztosítlak benneteket arról, leányaim, hogy ha én e tekintetben most rosszakaratúlag hibáznék - amint azt annak előtte sokszor megtettem - nem kérnék Tőle kenyeret, vagy más ennivalót, hanem azt akarnám, hagyjon éhen veszni. Mert minek akarnék élni, ha az élettel nap-nap után az örök halálra tenném magamat mindinkább érdemessé? Ha tehát őszintén Istenre bízzátok magatokat, akkor Ő, mint mondom, gondotokat fogja viselni.

Úgy vagytok vele, mint amikor egy cseléd szolgálatba lép. A cseléd igyekszik mindent urának kedvére tenni, viszont azonban a háziúr köteles élelmezni a cselédjét mindaddig, amíg a házában él és kiszolgálja őt. Kivételt csak az az eset képezne, ha a háziúr úgy elszegényednék, hogy magának sem volna mit ennie. Ez az eset azonban nálunk el sem képzelhető, mert a mi Urunk mindig gazdag és hatalmas marad. Illenék-e már most, ha a cseléd minden nap arra kérné a gazdáját, hogy adjon neki élelmet, holott tudja, hogy a gazdája úgyis gondol erre s köteles is rá gondolni! A gazdája joggal vethetné neki oda, hogy ne törődjék mással, hanem igyekezzék őt kiszolgálni és a kívánságait teljesíteni; s hogy helytelenül jár el, amikor olyan gondokat vállal magára, amelyekhez semmi köze. Szóval, nővéreim, kérje az anyagi kenyeret az, akinek kedve tartja: mi csak azt kérjük az örök Atyától, hogy méltók lehessünk a mi mennyei kenyerünk vételére és pedig úgy, hogy ha már a testi szemeink nem gyönyörködhetnek látásában, mivel annyira be van burkolódzva, legalább a lelki szemeink előtt lebbentse fel a fátyolt és mutassa meg magát nekünk. Ez azután egészen más élelem! Csupa élvezet és gyönyörűség, amely igazán fenntartja az életet.

S azt hiszitek talán, hogy ez a szentséges eledel nem táplálja még ezt a mi testünket is s hogy nem kiváló orvosság egyúttal a testi bajok ellen? Én tudom, hogy az s ismerek valakit, aki nagyon beteg szokott lenni[1] s akinél, mikor olykor nagy fájdalmai voltak, ezek a szentáldozáskor mintegy varázsütésre szűntek meg úgy, hogy utána egészen jól érezte magát. Ez nagyon gyakran megesett vele és pedig szembeszökő betegségek alkalmával, amelyeknél, nézetem szerint, a képzelődés lehetősége ki volt zárva. Mivel azonban közismert dolog, milyen csodálatos hatást gyakorol ez a szentséges kenyér azokra, akik azt méltón veszik magukhoz, nem akarok több ilyesmit említeni. Pedig az illető személyről még sok hasonlót mondhatnék, mert volt alkalmam ilyenekről értesülni és tudom, hogy nem hazugság. Az is igaz azonban, hogy az Úr nagyon eleven hitet adott neki s ha olykor mások azt mondogatták előtte, mennyire szerettek volna akkor élni, amikor a mi kincsünk, az édes Jézus a földön járt: ő nevetett magában, mert arra gondolt, mit akarnak többet annál, hogy az Oltáriszentségben éppúgy közöttünk van, mint akkor volt. Azt is tudom az illetőről, hogy évek hosszú során keresztül, bár nem élt valami tökéletes életet, valahányszor a szentáldozáshoz járult, egészen úgy érezte, mintha testi szemeivel látná az Urat, amint belép a házába. S mivelhogy elevenen hittel hitte, hogy az Úr csakugyan bejön ilyenkor az ő szegényes hajlékába, tőle telhetőleg igyekezett kiűzni a fejéből minden szórakoztató gondolatot, hogy az Úrral együtt ő is bemehessen. Törekedett összeszedni érzékeit, hogy valamennyien felfogják ezt a nagy jótéteményt, akarom mondani, ne zavarják a lelket annak megértésében. Odaképzelte magát az Úr lábához s úgy sírt szent Magdolnával, mintha csak testi szemeivel látná Őt a farizeus házában. S még olyankor is, amidőn nem érzett áhítatot, hite biztosította őt arról, hogy az Úr igazán ott van s ő is ott maradt és beszélgetett vele.

Valóban, hacsak nem akarunk oktalanok lenni és lemondani eszünk használatáról, lehetetlen kételkednünk. Mert ez nem képzeletünk működése, mint amikor szemünk elé állítjuk az Urat a kereszten függve, vagy pedig kínszenvedésének valamelyik más jelenetében. Mindez most történik és tökéletes valóság, nem kell valahová, messze távolba mennünk, hogy megkeressük Őt, mert hiszen tudjuk, hogy amíg csak a testünknek természetes hője meg nem semmisíti a kenyér színeit, az édes Jézus bennünk van. Használjuk fel tehát ezt a jó alkalmat arra, hogy hozzá csatlakozzunk. Mikor ezen a földön járt, ruhájának puszta érintése meggyógyította a betegeket, lehet-e tehát abban kételkedni, hogy bennünk is csodákat fog tenni, feltéve, hogy eleven a hitünk s hogy meg fogja adni minden kérésünket, tekintve, hogy a mi házunkban van szállva? Ő Szent Felsége nem fukarkodik a lakbérrel, ha valahol jól fogadják.

Ha fáj nektek, hogy nem látjátok testi szemeitekkel, úgy jegyezzétek meg, hogy ez nem volna nektek való. Mert egészen más dolog ám látni Őt megdicsőült testében, mint mikor a földön járt. Gyarló természetünk nem volna képes elviselni ezt a látványt s még a világ is megszűnnék, mert senki sem akarna többé benne megmaradni. Ez örök igazság láttára ugyanis teljesen szembetűnővé válnék, hogy milyen csúf hazugság minden dolog, amit idelent valamire becsülünk. De meg azután, ha az Ő végtelen Felsége látható volna, hogyan merne egy ilyen hitvány bűnös, mint én, aki Őt annyiszor megsértettem, az Ő közelében maradni? A kenyér színe alatt az ember nem fél tőle. Ha a király álruhában jelenik meg valahol, akkor van bátorságunk a sok hajlongás és címzés mellőzésével szabadon beszélni vele. Maga az álruha kelti bennünk azt a meggyőződést, hogy ilyenkor el kell viselnie a bizalmaskodást.

Ki merne hozzá szemtől-szembe közeledni ilyen lanyhasággal, ily méltatlanul és ennyi hibával, mint amennyi mibennünk van? Mennyire nem tudjuk mi, hogy mit kérünk! Mennyivel jobban intézte ezt az Ő bölcsessége! Mert, ha azt látja, hogy valakinek haszna van belőle, annak Ő úgyis megmutatja magát. Nem a testi szemek látják ugyan meg Őt, de van annak sok útja-módja, hogy nagy belső érzelmek és más ilyenek révén meglássa Őt a lélek.[2]
Maradjatok szívesen Ővele s ne mulasszatok el olyan jó alkalmat, amilyen a szentáldozást követő óra, hogy eléje terjesszétek ügyeiteket. Fontoljátok meg, hogy ez nagy haszonnal jár s hogy az édes Jézus nagyon szereti, ha ezt az időt az Ő társaságában töltitek. Őrizkedjetek attól, hogy ezt az időt elvesztegessétek. Ha engedelmességből kellene más valamit tennetek, akkor is igyekezzetek a lelketeket ott hagyni az Úrnál, a ti Mestereteknél: Ő bizonyára sok bölcs oktatásban fog benneteket részesíteni, ha nem is halljátok a hangját. Ellenben ha azonnal másfelé jártatjátok az eszeteket és nem törődtök azzal, hogy ki van bennetek, akkor magatokra vessetek. Ez az idő rendkívül alkalmas arra, hogy meghallgassuk a mi Mesterünk oktatását, hogy megcsókoljuk lábait a tanításért, hogy kérve-kérjük, ne távozzék tőlünk.

Ha már Krisztus Urunk képe előtt is ilyeneket szoktatok kérni, ugyancsak oktalanság volna ilyenkor eltávozni az Ő jelenlevő személyétől és az arcképét nézni. Vagy talán nem volna együgyűség részünkről, ha egy szeretett, jó barátunktól volna arcképünk s mikor ő személyesen látogatna meg bennünket és beszélni akarna velünk, mi elfordulnánk tőle, az arcképét nézegetnők és azzal beszélnénk? Ellenben tudjátok-e mikor jó és üdvös ez az eljárás? Olyankor, amidőn a mi jó Barátunk messze van tőlünk és nagy lelki szárazság révén érezteti velünk távollétét. Ilyenkor nagy boldogság, ha annak a képében gyönyörködhetünk, akit oly sok okunk van szeretni. Ez nekem is nagy élvezetet okoz s ilyenkor szeretném a képét mindenütt látni, amerre csak a szememet jártatom. De hiszen nincs is nemesebb tárgy és gyönyörűségesebb látvány szemünk számára, mint Ő, aki annyira szeret bennünket és aki magában foglal minden boldogságot. Milyen szerencsétlenek azok az eretnekek, akik a saját hibájukból sok egyébbel együtt ezt a vigasztalást elvesztették.

Midőn tehát magatokhoz vettétek az Urat s az Ő saját személye van előttetek, jól teszitek, ha behunyjátok testi szemeiteket, tágra nyitjátok lelketek szemeit és belenéztek szívetekbe. Mint mondom és ismételve mondom és számtalanszor szeretném ismételni: ha ezt megszokjátok, ha igyekeztek olyan rendben tartani lelkiismereteteket, hogy gyakran áldozhassatok, nem is fog olyan nagyon álruhába öltözötten hozzátok jönni, hanem teljesíti szívetek vágyát, hogy láthassátok és sokféle módon fogja magát kinyilvánítani. Ha pedig a vágyatok eléri a megfelelő fokot, egészen is megmutatja magát nektek.[3]

Ellenben, ha semmibe se vesszük Őt, ha a szentáldozás után azonnal eltávozunk mellőle és mindenféle anyagias dolgokkal foglalkozunk, akkor mit tehet Ő? Vagy talán erőszakkal kényszerítsen bennünket annak belátására, hogy Ő meg akarja magát velünk ismertetni? Ezt csak nem teheti meg! Hiszen mikor nyíltan megmutatta magát mindenkinek és érthetően megmondta nekik, hogy kicsoda Ő, ugyancsak szépen bántak vele! S mily kevesen voltak, akik hittek Őbenne! Nagy kegyelemben részesít mindenkit Ő Szent Felsége már akkor is, amidőn kinyilatkoztatja, hogy Ő az, aki a legszentebb Oltáriszentségben jelen van. De hogy világosan láthassák, hogy csodálhassák nagyságát és hogy részesülhessenek összes kincseiben: azt nem akarja. Ebben a kiváltságban csak azokat részesíti, akikről látja, hogy nagyon vágyódnak utána, mert ezek az Ő igazi barátai.

Biztosítlak benneteket arról, hogy aki nem tartozik ezek közé s a szentáldozásban nem mint igazi barátja veszi Őt magához s nem készül arra elő úgy, amint csak erejétől telik: az ne is alkalmatlankodjék Őnála azzal a kéréssel, hogy nyilatkoztassa ki magát neki. Mert mit is akar az olyan, aki éppen csak hogy eleget tesz az Egyház parancsának, de alig tudja kivárni az időt, hogy hazamehessen s az Urat elűzi magától. Midőn látjuk, hogy az ilyen ember a szentáldozás után hogyan nekifekszik azonnal a dolgának, az ügyeinek és világi gondjainak: igazán azt hihetnénk, hogy mindenáron elejét akarja venni annak, hogy az Úr valahogy el találja foglalni az ő lelkét.

_________________________________

[1] A szentanya magáról beszél.

[2] Szent Terézia a látomásoknak három fajtáját különbözteti meg: 1. az érzéki látomás, amidőn az ember testi szemeivel látja a jelenést. Ilyenben neki sohasem volt része s ezt becsüli legkevesebbre. Ennél magasabban áll: 2. a képzeleti látomás, amidőn a jelenés a képzeletben játszódik le, úgy mint például az álomképek. Legmagasabb rendű azonban 3. az értelmi látomás, amidőn minden, akár külső, akár belső érzéki benyomás nélkül, közvetlenül az értelem fogja fel a jelenést. Ezeket a dolgokat főleg Önéletrajzában fejti ki részletesen.

[3] Szent Terézia szavaiból látjuk, hogy még a látomások sem tartoznak a nagy szentek kizárólagos kiváltságai közé. Hiszen azok a nővérek, akikhez Ő itt beszél, nem voltak szentek.