A tökétesség útja - IV. Fejezet

Ajánlja a rendi Szabály hű megtartását s azonkívül három, a lelki élet szempontjából nagyon fontos dolgot köt olvasóinak lelkére.


Az eddigiekből eléggé látjátok, leányaim, hogy mily nagyszerű vállalatban akarunk mi sikert aratni. Igazán szentül kell élnünk, hogy Isten és emberek ennek alapján ne vádoljanak bennünket vakmerőségről. Az az egy világos, hogy sok szenvedés vár reánk; gondolkozzunk tehát nagyon nemesen, hogy azután a cselekedeteink is nemesek legyenek; én ugyanis erősen hiszem, hogyha nagy gondot fordítunk Szabályaink tökéletes és pontos megtartására, az Úr meg fogja hallgatni imáinkat. Mert hiszen én nem kívánok tőletek, leányaim, valami újat, hanem csak azt, hogy tartsuk meg, amit megfogadtunk. Végre is ez a mi hivatásunk s erre vagyunk kötelezve. Csakhogy persze megtartás és megtartás között nagy a különbség.

A mi ősi Szabályunk[1] azt köti szívünkre, hogy szünet nélkül imádkozzunk. Hogy pedig ennek a rendkívül fontos kötelezettségnek a lehető legjobban megfelelhessünk, legyen gondunk a böjtökre, az önsanyargatásokra és a hallgatásra, amit a Rend előír. Mert hiszen azt már magatok is tudjátok, hogy igazi imádság ezen segítő eszközök nélkül nem képzelhető. Kényelem és imádság, ez a kettő nem fér össze.
Azt kívántátok tőlem, hogy mondjak nektek egyet-mást az imádságról. Jól van, megteszem, azonban viszonzásul arra kérlek benneteket, hogy olvassátok el gyakran és szívesen azt, ami eddig írtam és tartsátok meg. Mielőtt azonban a belső dolgokról, vagyis az imádságról beszélnék, meg akarok említeni egyet-mást, amire feltétlen szüksége van mindenkinek, ha az imádság útjára lép. Szólni akarok pedig olyan dolgokról, amelyek nélkül lehetetlen igazi szemlélődő embert képzelni, amelyek segélyével ellenben, még ha nem is szemlélődő valaki, nagyon magasra juthat az Úr szolgálatában. Akiben ezek a dolgok nem volnának meg, az ne is tartsa magát szemlélődőnek. Az Úr Jézus adja meg nekem a kegyelmét és értesse meg velem azt, amit mondani akarok, hogy azután az Ő dicsőségére szolgáljon. Amen.

Ne gondoljátok, barátnőim és testvéreim, hogy valami sok terhet akarok a vállatokra rakni: adja Isten, hogy csak legalább azt tudjuk megtenni, amit a mi szent Atyáink követtek és meghagytak nekünk! Hiszen ezen az úton érdemelték ki ők is maguknak a ,,szent” nevet: Isten ments, hogy más utat keressünk, akárki tanácsolná is. Részemről csak három pontra akarom felhívni a figyelmeteket, amelyek egyébként bennfoglaltatnak a Szabványokban[2], mert ennek a háromnak megtartása biztosítja nekünk legjobban azt a belső és külső békességet, amelyet az Úr annyira a lelkünkre kötött. Az első a kölcsönös szeretet egymás között. A második a szakítás minden teremtménnyel. A harmadik az igazi alázatosság, amelyet ugyan utolsó helyen említek, de azért a legeslegfőbb, mert a többit mind magában foglalja.

Ami az elsőt -- a kölcsönös szeretetet -- illeti, az igen nagy fontosságú. Nincs kellemetlenség, amit ne viselnének el könnyedén azok, akik szeretik egymást; vagy legalább is igen nagynak kellene lennie, hogy a szívükre vegyék. S ha e világon úgy megtartanák a szeretet törvényét, amint azt megtartani kellene, azt hiszem a többit sem szegnék meg olyan könnyen: csakhogy persze mindnyájan úgy vagyunk, hogy többé-kevésbé minduntalan vétünk ellene.
Azt gondolhatná valaki, hogy a szeretet tekintetében minálunk nem képzelhető túlzás; pedig bizony előfordul s annyi bajt okozhat, hogy aki maga nem látta, el se hiszi. Az ördög ezerféle csapdát készít belőle. Az olyanok, akiknek lelkiismerete nem gyöngéd s akik csak amúgy nagyjából igyekeznek Istennek szolgálni, nem érzik annyira ezeket a tökéletlenségeket, sőt erénynek tartják; ellenben, ha valaki komolyan igyekszik tökéletes életet élni, az nagyon sokat szenved miattuk. Ezek a hibák ugyanis lassan és fokozatosan gyöngítik az ember akaratát, úgy hogy az végre nem képes többé Istent mindenekfölött szeretni. Azt hiszem nőknél ez a betegség nagyobb mérveket szokott ölteni, mint a férfiaknál s olykor nagy bajokat okoz a kolostori életben. Innét ered például az, hogy nem szeretik egymást eléggé valamennyien; hogy egyik-másik megneheztel, ha barátnőjét valami bántódás éri; igyekszik egyet-mást megtartani magának, hogy abból barátnőjének ajándékot adhasson; keresi az alkalmat arra, hogy beszélgethessen vele s akkor is legtöbbször arról folyik köztük a szó, hogy mennyire szeretik egymást és más ilyen ostobaságról, nem pedig arról, hogy mennyire szeretik Istent. Ezek a nagy barátkozások ugyanis ritkán szolgálnak arra, hogy az illetőket nagyobb szeretetre lelkesítsék Isten iránt, hanem ellenkezőleg az ördögnek nyújtanak alkalmat arra, hogy a kolostorban pártokat szervezzen.

Ha arra szövetkeznek ketten, hogy jobban szolgálják Ő Szent Felségét, az egészen más; az ilyen szent barátságban nincs helye a szenvedélyes érzelemnek, sőt ellenkezőleg minden arra szolgál, hogy az ember leküzdje egyéb szenvedélyeit is. Bárcsak minél több ilyen barátság volna -- értem a nagy kolostorokban; mert ebben a mi házunkban, ahol csak tizenhárman vagyunk s ahol többet nem is szabad felvenni, kell, hogy valamennyien egyenlő jóbarátok legyenek, hogy mindnyájan egyenlően vonzódjanak egymáshoz s így szeressék és kölcsönösen támogassák egymást. Ezért is a mieink őrizkedjenek a különös barátkozástól, akármennyire ártatlan legyen is az egyébként; hiszen az ilyesmi még édes testvérek közt is méreg; rokonok között pedig még rosszabb: valóságos pestis.

Higgyék el nekem, nővéreim, hogy bár túlzásnak látszhatik, amit mondok, nagy tökéletesség az ilyesmitől őrizkedni és nagy nyugalmat biztosít. Mennyi bűnre szolgáló alkalmat kerülnek el ezen óvatosság révén azok, akik nem eléggé erősek! Ha tehát a szívünk jobban hajlanék az egyikhez, mint a másikhoz -- amit nem lehet elkerülni, mert ez természetünkből folyik, olyannyira, hogy sokszor kedvesebb előttünk az, aki rosszabb, csupán azért, mert vonzóbb a külseje -- akkor fogjuk meg a gyeplőt s ne engedjük, hogy az a vonzalom úrrá legyen fölöttünk. Ne szeressünk a másikban egyebet, mint az erényeket és a lelki jóságot s legyen mindig gondunk arra, hogy a külsőt semmibe se vegyük. Ne engedjük meg, nővéreim, hogy szívünk bárkinek rabja legyen, azt az Egyet kivéve, aki azt saját vére árán vásárolta meg. Vigyázzanak nagyon, mert különben egyszer csak azt veszik észre, hogy a szívük teljesen hozzátapadt valakihez és nem bírnak többé vele.

Ó Istenem, mennyi mindenféle gyerekesség származik azután az ilyesmiből! Olyan kicsinyes dolgok ezek, hogy csak az tudja elhinni és csak az érti meg őket, aki maga látta, úgy hogy céltalan is volna őket itt felsorolnom. De már azért sem akarok részletekbe bocsátkozni, nehogy mások is lássák, mennyire gyarlók a nők. Jobb, ha erről semmit sem tudnak. De az az egy igaz, hogy én néha alig tudtam hová lenni a csodálkozástól. Ami engem illet, Isten kegyelméből bennem sohasem fejlődött ki ilyen erős ragaszkodás, de másokon gyakran láttam; s attól félek, hogy a legtöbb kolostorban előfordul ilyesmi; mert nem egyben magam is tapasztaltam. Pedig, sajnos, igen nagy akadálya ez a szerzetesi tökéletességnek mindenkiben; ha pedig a főnöknőben van meg ez a gyöngeség, akkor az egyenesen veszedelmes dolog. Ezt már más alkalommal is megmondtam.

Ezeket a különös barátkozásokat csak nagy okossággal lehet megakadályozni és pedig úgy, hogy a főnöknő mindjárt kezdetben, mikor a dolog fejlődésnek indul, közbelép s elfojtja; teszi pedig ezt inkább szeretettel, mint szigorral. Hogy elejét vegyük az ilyeneknek, nagyon fontos, hogy a nővérek ne jöjjenek össze az üdülési órákon kívül és ne váltsanak egymással szót. Nálunk ez most amúgyis így van szokásban, amennyiben a Szabály értelmében rendesen nem vagyunk együtt, hanem mindegyik nővér a maga cellájában tartózkodik. Ne is hozzák be soha ebbe a Szent-József-kolostorba azt a szokást, hogy közös dolgozó szobájuk legyen, mert bár magában véve semmi rossz sincs benne, azért mégis csak könnyebb hallgatni, ha mindegyik egyedül van. Az egyedüllétet különben is meg kell szoknunk, mert annyira fontos az imádság szempontjából. Már pedig az imádság alapvető elve a mi házunknak s ennek gyakorlására jöttünk össze, nem pedig más célból. Ha pedig ez így van, akkor meg kell szeretnünk azt, ami ennek legjobb segédeszköze.

Hogy visszatérjek a kölcsönös szeretetre: azt hihetné valaki, hogy nálunk teljesen fölösleges a nővéreket ilyesmire buzdítani, mert hiszen igazán csúnya fajzatnak kellene lennünk, ha nem szeretnők egymást, tekintve, hogy folyton érintkezünk egymással; mindig együtt vagyunk; a házon kívül senkivel szót nem váltunk; senkivel sem jövünk össze; senkivel sem társalgunk; hisszük, hogy Isten szeret bennünket és mi szeretjük Őt, mert hiszen Ő Szent Felsége kedvéért mondtunk le mindenről. De meg azután, ha van szeretetreméltó dolog, akkor az erény bizonnyal az; már pedig azt hiszem, hogy Isten kegyelméből az erényesség mindig tündökölni fog ezen ház lakóiban. Hát hiszen e tekintetben nem is igen szorultok buzdításra. Azonban egészen más kérdés az, hogy miképpen szeressük egymást; hogy milyen az az erényes szeretet, amelynek közöttünk mindig meg kellene lennie és hogy miképpen állapíthatjuk meg, vajon megvan-e bennünk ez a szépséges nagy erény? -- Mert hogy ugyancsak nagy erény, azt a mi Urunk szavaiból láthatjuk, aki annyira lelkére kötötte apostolainak, hogy szeressék egymást. -- Ezekről a kérdésekről akarok én most egyet-mást mondani; már amennyire tudatlanságomtól telik. Ha ugyanezt más könyvekben is megtalálnátok -- és pedig épp ily részletesen kifejtve -- akkor ne induljatok semmiben az én szavaim után; mert hiszen én talán azt sem tudom, hogy mit beszélek.

Kétféle szeretetről akarok nektek beszélni. Az egyik tisztán szellemi, amennyiben nem vegyül bele érzékiségünk, illetve természetes hajlamaink részéről semmi, ami befolyásolná tisztaságát. A másik szintén szellemi, de belekeveredik a mi érzékiségünk és gyöngeségünk -- ez utóbbi is jó szeretet és meg van engedve. Ilyen például az, amelyet rokonokkal és jóbarátokkal szemben érezünk. Erről is mondtam már egyet-mást.
Most azonban arról a tisztán szellemi szeretetről akarok szólni, amelybe nem vegyül semmi szenvedély. Mert ahová a szenvedély beférkőzik, ott a szép összhang meg van zavarva. De azért, ha józan mérséklettel ápoljuk magunkban ez utóbbi szeretetet, akkor előnyünkre fog válni, mert még az is erényes lesz benne, amiben érzékiséget sejtünk. Igaz ugyan, hogy ezek az elemek néha úgy összekeverednek, hogy senki sem tud rajtuk eligazodni, főleg akkor nem, ha a vonzalom a gyóntató személyére irányul. Imádságos emberek ugyanis, ha azt látják, hogy a gyóntatójuk szent életet él és megértő lélekkel vezeti őket, nagyon megszeretik őt. Ekkor azután jön a rossz szellem és ezernyi aggodalmat támaszt az illető lélekben, úgy hogy teljesen feldúlja annak a belső békéjét. Ezzel az ördög el is érte célját. Főleg olyankor szokott ez előfordulni, ha a gyóntató az illetőt nagyobb tökéletesség felé vezeti. Ilyenkor úgy ráijeszt az ördög arra a lélekre, hogy képes elhagyni a gyóntatóját. A másikkal természetesen éppen így jár; s a továbbiakkal hasonlóképpen.

Az egyedüli helyes eljárás ebben az esetben az, hogy az illető ne feszegesse, vajon szeretie gyóntatóját vagy sem, hanem, ha szereti, hát szeresse. Mert hiszen ha szeretjük azt, aki bennünket valami anyagi jóban részesít, vajon hogyan lehetne nem szeretnünk azt, aki annyit vesződik a mi lelkünkkel s annyi jót tesz vele? Sőt én hiszem, hogy nagyon is hasznomra van, ha szeretem a gyóntatómat, azért, hogy szent életű és lelki ember, s azt látom, hogy sokat fárad az én lelkem megjavításán. Amilyen gyarlók vagyunk, néha valósággal szükségünk is van az ilyen érzelemre. Nem egyszer éppen ez adja meg nekünk az erőt arra, hogy igen nagy dolgokra vállalkozzunk Isten szolgálatában.

Ha azonban a gyóntató nem olyan, amilyent én tartok szem előtt, akkor a dolog nagyon veszedelmessé válhatik. Igen nagy bajok származhatnak abból, ha az ilyen ember megtudja, hogy valaki vonzódik hozzá. Az ilyen nagyon elzárkózott házakban pedig a baj még nagyobb volna, mint másutt. Mivel azonban nem olyan könnyű megítélni, hogy mennyire jó valaki, legyünk nagyon okosak és óvatosak. Az volna természetesen a legegyszerűbb dolog, ha senki sem beszélne neki vonzalomról s ő sem venne észre semmit. Igen ám, de az ördög nem alszik s annyira kínozza az illetőt aggodalmaival, hogy nem képes hallgatni. Sőt úgy látja, hogy minden mást inkább kihagyhat a gyónásából, csak azt az egyet nem, hogy vonzódik a gyóntatóhoz; szerinte azt föltétlenül meg kell gyónnia. Ezért szeretném én önöket meggyőzni arról, hogy ebben az egész dologban nincs semmi s hogy nem érdemes komolyan venni. Fogadják meg ezt a tanácsomat. Ha látják, hogy gyóntatójuknak minden szava lelki javukat célozza; ha nem vesznek benne észre semmi léhaságot -- mert hiszen azt rögtön észreveszi mindenki, aki nem egészen együgyű -- s ha látják, hogy istenfélő ember: akkor ne törődjenek azzal, ha akármekkora vonzalom ébred is fel önökben iránta, hanem vessék meg az ilyen kísértést és fordítsák el arról figyelmüket. Meglátják, hogy ha így tesznek, az ördög végre is belefárad s békében fogja önöket hagyni. Ellenben, ha a gyóntatójukon észrevennék, hogy valami léhaságon jár az esze, akkor nézzenek nála mindent gyanús szemmel; s ne tárgyaljanak vele, még a legszentebb dolgokról sem; éppen csak a bűneiket gyónják meg és végezzenek vele röviden. A legjobb, ha ilyenkor megmondják a főnöknőnek, hogy nem jó hatással van a lelkükre és más gyóntatót választanak. Ez a leghelyesebb eljárás, feltéve, hogy nem ejt csorbát a gyóntató becsületén. Ilyen és más ehhez hasonló bonyolult esetekben, amilyenekkel az ördög szívesen alkalmatlankodik, ha az ember nem tudja, hogy mit tegyen, a legjobb valami tudós paphoz fordulni -- amihez szükség esetén minden nővér megkapja az engedélyt -- és gyónásban kérni ki a tanácsát. Mert különben az ilyen szorultságban, amidőn az ember kénytelen hamarjában valami kivezető utat választani, nagyon is elvétheti a dolgot. S hány ilyen súlyos hibát követnek el az emberek tisztára azért, mert nem kérnek tanácsot, különösen olyan esetben, amidőn azt kell elkerülni, hogy valakinek becsületén csorba essék. Már pedig úgy hagyni a dolgot nem lehet, mert ha az ördög egyszer erről az oldalról támad, akkor nagy a veszedelem és föltétlenül elejét kell venni a dolognak. Azért mondom, hogy ilyen esetben legjobb lesz mindig megbeszélni a dolgot más gyóntatóval, ha erre alkalom nyílik -- s adja Isten, hogy mindig nyíljék -- az illetőt pedig lehetőleg elkerülni, akármekkora áldozatukba kerüljön is ez az eljárás.

Fontolják meg, hogy ezt meg kell tenni minden áron, mert a dolog veszélyes és pokoli helyzetbe sodorhatna mindnyájunkat. S arra is figyelmeztetem önöket, hogy ne várjanak addig, amíg a baj nagyra nő, hanem mindjárt csírájában fojtsák azt el minden rendelkezésükre álló eszközzel. Ezt egészen nyugodt lelkiismerettel megtehetik. Én e tekintetben az Úrba vetem bizalmamat; Ő nem fogja megengedni, hogy olyanok, akiknek esze szükségképpen mindig imádságon jár, meg tudjanak szeretni valakit, ha csak nem szent életű ember az illető. Mert akik képesek ilyesmire, azok bizonyára nem imádkoznak s nem élnek olyan szentül, amint nálunk kell élni. Hiszen ha azt látják, hogy az a gyóntató nem ért a nyelvükön s hogy nem szeret isteni dolgokról beszélni: akkor nem is szerethetik meg, mert hiszen egyáltalában nem hasonlít önökhöz. Ha pedig hasonlít, akkor (hacsak nem nagyon korlátolt eszű) tekintve, hogy úgyis oly kevés alkalma van önökkel beszélni, jól meg fogja gondolni a dolgot, mielőtt feldúlná úgy a saját, mint Isten szolgálóleányainak lelki békéjét.

Ha már belekezdtem ebbe a dologba, csak még annyit akarok róla mondani, hogy ez a legborzasztóbb csapás, amit az ördög egy kolostorra mérhet és sajnos, sokszor nagyon későn veszik észre. Így azután a fegyelem fokozatosan lazul, anélkül, hogy ennek okát tudnák adni. Mivel ugyanis a gyóntató léha gondolkozású, a nővéreket is oly irányban befolyásolja, hogy ne vegyék komolyan kötelmeiket. Isten mentsen meg bennünket ettől a veszedelemtől. Az ilyesmi képes megzavarni az összes nővéreket. A lelkiismeretük ugyanis mást mond, mint a gyóntató s ha nem gyónhatnak másnál, nem tudják, mit tegyenek, s nem képesek megnyugodni. Mert hiszen éppen az az ember okozza a bajt, akinek hivatása volna őket megnyugtatni és lelküket gyógykezelni. Akkora bajok vannak ilyen tekintetben egyes helyeken, hogy a szívem elszorul, ha rágondolok. Azért ne is csodálkozzatok azon, hogy ezt a veszedelmet oly részletesen fejtettem ki előttetek.

_________________________________

[1] Ősi szabály, Regula primitiva alatt értjük azt, amelyet 1205 táján Albert jeruzsálemi pátriárka írt a Szent Brokárd perjel vezetése alatt a Kármelhegyen lakó szerzetesek számára.

[2] Szabványokon értjük a legtöbbnyire röviden megfogalmazott rendi Szabálynak bővebb magyarázatát, szóval az illető Rend életét irányító elvek és törvények gyűjteményét.