1. Ó, én Reménységem, Atyám és Teremtőm, én igazi Uram és Testvérem! Valahányszor eszembe jut az a mondásod, hogy gyönyörűséged az emberek fiaival lenni (vö. Péld 8,31), mindig örvendez az én lelkem. Ó, Ura az égnek és a földnek, ezen kijelentésed bizalmat önt még a legnagyobb bűnös lelkébe is! Hogyan is tudsz ennyire leereszkedni? Talán nincs egyéb kellemes társaságod, Uram, hogy egy ilyen magamforma hitvány földi féregét keresed? Hiszen az a szózat, amely a keresztség alkatmával hallatszott, azt mondotta, hogy szerelmes Fiadban telik kedved (vö. Lk 3,22). Vagy talán minket egy sorba helyezel Ővele, Uram?! Ó mekkora irgalom! mekkora kegyelem, s mennyire érdemtelenek vagyunk reá! És mi, halandók mindezt képesek vagyunk elfeledni! Emlékezzél meg Istenem erről a mi nagy nyomorúságunkról és tekintsd gyöngeségünket, mert hiszen Te mindentudó vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése