A tökéletesség útja - X. Fejezet

Fejtegeti, hogy mit sem ér a mondottakról lemondani, hacsak le nem mondunk önmagunkról is; s hogy miképpen függ össze ez az erény az alázatossággal.

Azt hihetnők, hogy ha egyszer elszakadtunk a világtól és rokonainktól s bezárkóztunk ide, úgy amint azt az eddigiekben mondottuk: mindent megtettünk. Ó nővéreim, ne bízzátok el magatokat s ne aludjatok el, nehogy úgy járjatok, mint az az ember, aki a rablóktól való féltében gondosan bezárja az összes ajtókat s azután szép nyugodtan lefekszik, nem tudva azt, hogy a rablók bent vannak a házában. Hiszen tudjátok, hogy a házitolvaj a legrosszabb. Mi pedig hát bizony csak ilyenek vagyunk s ha nem vigyázunk s nem igyekszünk mindnyájan megtagadni saját akaratunkat -- és pedig nagy gondossággal, mert ez mindeneknél nagyobb érdekünk --, akkor bizony sok minden fogja befolyásolni azt a szent szabadságot, amelyre törekszünk. Lelkünk terhelve lesz földdel és ólommal s nem lesz képes fölrepülni Alkotójához.
A
Ezirányban nagyon hasznos, ha mindig szem előtt tartjuk, hogy mily hiúság minden dolog s mily hamar ér véget. Ez a gondolat elvonja szeretetünket ezektől az értéktelen dolgoktól s arra irányítja, ami örökké tart. Gyönge eszköznek látszik, pedig mégis nagy erőt ád a léleknek. Nagyon vigyázzunk arra, hogy amint valamit, akármilyen csekélység is, megszeretünk, azonnal verjük ki a fejünkből és irányítsuk érzelmeinket Istenre. Ő szent Felsége meg fog ebben segíteni minket. Nagy kegyelem reánk nézve, hogy ebben a házban ez nagyobbrészt így történik. De azért mégis csak mindig kemény dolog az, elszakadni önmagunktól és szembeszállni saját énünkkel, mert hát nagyon szeretjük ám önmagunkat.

Itt van helyén az igazi alázatosság, mert nézetem szerint ez és a lemondás mindig együtt járnak; olyanok, mint az édes testvérek s nem szabad őket egymástól elszakítani. Ne is az ilyen testvérekre értsétek azt, amit mondtam; ezeket ne tartsátok távol, hanem öleljétek szívetekhez, szeressétek és ne hagyjátok el őket egy pillanatra sem.
Oh, ezek a felséges erények! Urai az összes teremtett dolgoknak, fejedelmei a világnak! Azért szerette őket annyira a mi Mesterünk, Jézus Krisztus. Ezek mentenek ki bennünket a rossz szellem összes csapdáiból. Akiben megvannak, az bátran síkra szállhat és megküzdhet az egész pokollal, az egész világgal, az összes kísértésekkel. Az ilyen ne féljen senkitől, mert övé a mennyek országa; de kitől is félhetne, mikor semmibe sem veszi, sőt nem is tekinti veszteségnek, ha mindenétől megfosztják. Ő csak egytől fél s ez az, hogy valamiképp meg ne bántsa Istent. Sokat imádkozik, hogy tartsa meg az Úr benne ezt a két erényt s ne engedje, hogy saját hibája folytán elveszítse őket.

Az a sajátságos ezen erényeknél, hogy elrejtőznek tulajdonosuk elől, úgy hogy ő maga sohasem veszi őket észre s akármennyit mondogassák is neki, nem is tudja elhinni, hogy őbenne megvannak. De azért nagyra becsüli őket, olyannyira, hogy folyton igyekszik őket megszerezni s ezzel állandóan tökéletesíti őket önmagában. Mások azonban rögtön észreveszik őket, ha megvannak valakiben, még ha az illetőnek esze ágában sincs őket mutogatni.
De micsoda tapintatlanság részemről, hogy én vállalom magamra az alázatosság és az önmegtagadás dicséretét, mikor azokat úgy megdicsérte a dicsőség Királya és főleg kínszenvedésében mutatott példájával oly hathatósan ajánlotta! Rajta tehát, leányaim, dolgozzunk ez irányban, mert ez az útja annak, hogy kimeneküljünk Egyiptom földjéről. Ebben a két erényben, ha egyszer megszereztétek, mannát fogtok találni. Mindent meg fognak számotokra fűszerezni, s akármennyire ellenkezzék is valami a világ ízlésével, nektek édes lesz.

Már most a legelső dolog, amivel le kell számolnunk, az, hogy nem szabad ezzel a mi testünkkel törődnünk. Ezen a téren sok lesz a tennivaló, mert legtöbben közülünk természetüknél fogva annyira kényelemszeretők és úgy féltik az egészségüket, hogy csodálatos valami, mennyi gondot ád ez a dolog nemcsak a világiaknak, hanem még a szerzeteseknek is. Sőt igazán úgy látszik, mintha egyik-másik nővér másért se lépett volna a szerzetbe, mint azért, hogy távol tartsa magától a halált: egyik jobban küzd ellene, mint a másik. Igaz ugyan, hogy minálunk az ilyesmi nem lehetséges, legalább gyakorlatilag nem; azt óhajtanám azonban, hogy még az erre irányuló kívánságot is öljétek ki a szívetekből. Ti azért jöttetek ide, nővéreim, hogy meghaljatok Krisztusért, nem pedig azért, hogy az Ő kedvéért ápolgassátok magatokat. Erről meg kell győződve lennetek. Az ördög ugyanis igyekszik a szerzetesekkel elhitetni, hogy vigyázniok kell magukra, mert különben nem képesek elviselni a rendi élet szigorát. Így azután akkora gondot fordítanak az egészségükre -- csupán azért, hogy a rendi élet szigorát elviselhessék -- hogy meghalnak anélkül, hogy azt a szigort csak egy hónapig, sőt talán csak egy napig is gyakorolták volna. Igazán nem tudom, hogy akkor minek is jöttünk mi ide. Attól ugyan senki se féltsen bennünket, hogy ebben a pontban túlzásba esünk; az már igazán csoda volna, még ha akarnánk is valamit tenni: a mi gyóntatóink azonnal halálra ijednek, hogy megöljük magunkat az önsanyargatással! De meg azután magunk is annyira remegünk e tekintetben a túlzástól, hogy bárcsak minden más téren is épp oly óvatosak volnánk!

Tudom, hogy azok, akik e tekintetben nem így járnak el, nem fogják szavaimat rossz néven venni; amint én sem veszem zokon, ha mások mondják, hogy én azt hiszem, mindenki úgy tesz, mint én; mert ebben igazuk van. Nemcsak hiszem, hanem biztosan tudom, hogy nővéreim között többen vannak, akikre veszedelmessé válhatnék, ha e pontban nem volnának óvatosak. Úgy gondolom, az Úr akarja azt, hogy egyesek közülünk betegesek legyenek; legalább én nálam Ő akarta s ez nagy kegyelem reám nézve, mert amúgyis kényelemszerető voltam, s azért Ő azt akarta, hogy a betegség mentségemül szolgáljon nekem.

Igazán mulatságos dolog látni, hogy egyesek mennyi lelki gyötrelmet okoznak önmaguknak. Olykor valóságos rögeszméjükké lesz az önsanyargatás s ész nélkül esnek neki önmaguknak; az egész buzgóság pedig egykét napig tart. Ekkor azután az ördög felcsigázza a képzelődésüket, hogy mekkora kárt tettek az egészségükben. Attól kezdve azután hallani sem akarnak önsanyargatásról, még arról sem, amit a rendi szabályok írnak elő: mert hát mondják nekik e téren keserves tapasztalatuk van! Nem tartjuk meg szabályunk legelemibb pontjait, például a hallgatást, pedig ez csak nem árt az egészségnek?! Ha pedig eszünkbe jut, hogy fáj a fejünk, akkor már nem megyünk a kórusba: pedig abba sem halnánk bele. Ma az a mentség, hogy a fejünk fáj; holnap az, hogy tegnap fájt a fejünk; három további napon pedig azért maradunk el, nehogy újra megfájduljon. Emellett pedig saját találmányú önsanyargatásokra vállalkozunk, aminek folytán el kell hagynunk majd ezt, majd azt a kötelességet. Olykor alig van valami bajunk, de azért nem érezzük magunkat kötelezve semmire sem, mert felmentést kértünk, s azt hisszük, hogy azzal azután minden rendben van. Azt mondjátok talán, hogy ,,Hát akkor minek adja meg a fölmentést a főnöknő?'' Hiszen ha belelátna az illető belsejébe, talán nem is adná meg; mivel azonban annyira bizonykodtok előtte, hogy szükségtek van rá, orvos meg mindig akad, aki támogatja kérésteket; meg valami jóbarát vagy rokon is ott siránkozik előtte a ti érdeketekben: mit csináljon a szegény főnöknő? Olykor világosan látja, hogy a kérelem nem indokolt, de nem meri megtagadni, nehogy szeretetlenséggel vádolhassák. Azt gondolja, inkább hibázzatok ti, mint ő. Meg azután nem is akar rólatok rosszat feltenni.

Ó, ez az örökös panaszkodás a kolostorokban! Isten bocsássa meg nekem, de igazán azt kell gondolnom, hogy ez már megrögzött szokássá lett. Megeshetnék, hogy ilyesmi nálunk is elő talál fordulni, s azért írok róla itt, hogy annak idején vigyázzatok. Mert ha az ördögnek egyszer sikerül ránk ijeszteni és elhitetni velünk, hogy tönkremegy az egészségünk, akkor nem teszünk soha semmit. Világosítson meg bennünket az Úr, hogy mindig eltaláljuk a helyes középutat. Amen.