A tökéletesség útja - XVII. Fejezet

Arról beszél, hogy nem minden lélek alkalmas a szemlélődésre; hogy egyesek csak hosszú idő múlva érik el, és hogy, ha valaki igazán alázatos, akkor nem fog elkívánkozni arról az útról, amelyen az Úr vezeti.

Azt hiszitek ugyebár, hogy most már végre-valahára az imádságról fogok beszélni, pedig még mindig előre kell bocsátanom valamit és pedig egy nagyon fontos dolgot. Fontos azért, mert az alázatosság körébe vág. Már pedig az alázatosságra nagy szükség van ebben a házban, mert az imádságos életnek ez a legfontosabb erénygyakorlata. E tekintetben nagy hasznotokra lesz, ha sokat foglalkoztok azzal a kérdéssel és igyekeztek azt megérteni, hogy miképpen lehet az alázatosságot jól és sokszor gyakorolni. Amiről pedig én most szólni akarok, egyik lényeges pontja ennek a kérdésnek, s nagyon szükséges mindenkinek, aki imádságos életet él.
Már most tehát, hogyan is gondolhatná az igazán alázatos ember, hogy ő van olyan jó, mint azok, akik feljutottak a szemlélődés színvonalára? Hogy Isten odajuttathatja, az világos, mert hiszen Ő jó és irgalmas; de azért ha meg akarja fogadni a tanácsomat, üljön csak szépen az utolsó helyre, mert hiszen ezt ajánlotta nekünk az Úr s erre tanított saját példájával. Készüljön elő arra az esetre, ha Isten a szemlélődés útján akarná őt vezetni; de ha nem tenné, arra való az alázatosság, hogy szolgálja ki örömest az Úr szolgálóit; tekintse azt nagy boldogságnak és dicsérje érte az Urat. Mert hiszen megérdemelte volna, hogy a pokolban az ördögök szolgálója legyen, az Úr pedig idevezette.

Igen nagy okom van arra, hogy így beszéljek. Mert mint mondottam, nagyon fontos észben tartanunk, hogy az Úr nem vezet mindenkit egyazon úton s esetleg az olyan, aki saját nézete szerint nagyon alacsonyan jár, a legmagasabb úton van az Úr szemében. Habár tehát ebben a házban mindenki imádságos életet él, abból legkevésbé sem következik, hogy mindenki szemlélődő. Ez lehetetlen volna s ez a gondolat szolgáljon vigasztalásul annak, aki nem volna az. A szemlélődés Istennek rendkívüli ajándéka, amely az üdvösségre egyáltalán nem szükséges. Az Úr nem kívánja azt tőlünk. Ne féljen tehát attól, hogy tőle is bárki számon kérné s gondolja meg, hogy szemlélődés nélkül is igen nagy tökéletességre viheti, feltéve, hogy ahhoz tartja magát, amit mondtam. Sőt még az sincs kizárva, hogy sokkal több érdeme lesz, mert a haladás több munkájába kerül. Az Úr ugyanis erős léleknek tekinti, mint olyant vezeti s majd egyszerre adja meg neki odaát azt, amit idelent meg sem ízlelt. Azért ne is veszítse el a bátorságát és ne hagyja abba az elmélkedést. Tegye meg mindazt, amit a többiek tesznek és legyen türelemmel: olykor az Úr sokáig késik, de azután annál bőkezűbben fizet. Ő majd egyszerre kapja meg, amit a többiek az évek folyamán részletekben vettek föl. Én tizennégy esztendeig voltam úgy, hogy még elmélkedni sem tudtam soha, hacsak nem volt könyv a kezemben. Sokan lehetnek hasonló helyzetben; mások pedig talán még olvasva sem képesek elmélkedni. Csak szóval tudnak imádkozni, mert az jobban leköti a figyelmüket. Van olyan csélcsap képzeletű ember, hogy nem képes egyugyanazon dologra figyelni, hanem mindig máson jár az esze. S ez annyira megy, hogy ha összeszedi magát és erőnek erejével Istenre gondol, ezernyi dőreség, aggodalom és kétség merül fel a lelkében.

Én ismertem egy öregasszonyt, aki nagyon szent életet élt -- adná Isten, hogy az enyém olyan volna, mint az övé -- aki sok önsanyargatást gyakorolt és igazán hű szolgálója volt Istennek s aki emellett évek hosszú során keresztül naponta óraszám fárasztotta magát ajakimával és elmélkedéssel és mindhiába. Csak nagyritkán sikerült valami kis szóbeli imádságra odafigyelnie. Sokan vannak így. De azért, ha alázatosak, akkor végeredményben nem járnak rosszabbul, mint azok, akiknek sok a szellemi gyönyörűségük. Ellenkezőleg, teljesen egyenlő részt kapnak velük. Sőt bizonyos tekintetben jobb helyzetben vannak, mert sohasem tudhatjuk, vajon ezek a szellemi örömök tényleg Istentől valók-e, vagy pedig az ördög hamisítványai. Már pedig, ha nem Istentől valók, akkor nagy veszedelemmel járnak, mert az ördög azt célozza velük, hogy az illetőben kevélységet keltsen. Ha ellenben Istentől valók, akkor nincs ok a félelemre, mert mindig növelik az alázatosságot. Erről különben részletesen írtam egy másik könyvemben.[1]

Azokat, akiknek nincs szellemi örömökben részük, maga ez a körülmény teszi alázatosakká s mivel azon hiszemben vannak, hogy ezt bűneikkel ők maguk okozták, nagy gondot fordítanak arra, hogy előbbre jussanak. Ha azt látják, hogy mások könnyeznek, mikor ők nem tudnak sírni, máris arra gondolnak, hogy mennyire el vannak maradva Isten szolgálatában! Pedig talán éppen ők vannak sokkal előbbre, mert a könnyek -- bár magukban véve jók -- nem mindig erednek tökéletességből. Az alázatosság, az önmegtagadás, a lemondás és a többi erények sokkal több biztosítékot nyújtanak. Azért ne is féljetek; ne is legyen amiatt gondotok: oly szépen el fogtok jutni a tökéletességre, mint akár a nagy szemlélődők.

Szent Márta szent volt, habár sehol sincs róla feljegyezve, hogy szemlélődő lett volna. Már pedig mit akartok többet annál, ha olyanok lehettek, mint ez a boldog nő, aki annyiszor fogadhatta Krisztus Urunkat a házában, megvendégelhette, kiszolgálhatta s egy asztalnál ehetett vele? Ha olyan lett volna, mint Mária Magdolna, s mindig áhítatba lett volna merülve: nem lett volna, aki enni adott volna ennek az isteni vendégnek. Már most képzeljétek el, hogy ez a kolostor Szent Mártának a háza s hogy abban mi mindenre van szükség. Akiket tehát az Úr a munkás élet útján vezet, ne haragudjanak azokra, akik mélyen el találnak merülni a szemlélődésben, mert különben, ha hallgatagon is, az Úr venné az utóbbiakat védelmébe. Mivel azonban ezek a szemlélődők az Ő kegyelméből legtöbbször egészen megfeledkeznek önmagukról és mindenről, valakire pedig mégis csak szükség van, hogy az Úr számára megfőzze az ebédet: örüljenek, hogy Márta példájára kiszolgálhatják Őt. Gondolják meg, hogy az igazán alázatos lélek mindig készségesen beéri azzal a szereppel, amire az Úr kiválasztotta s mindig méltatlannak tartja magát még arra is, hogy az Ő szolgájának neveztessék.

Mert ha a szemlélődéssel, az elmélkedéssel, a szóbeli imával, a betegek gondozásával, a ház körüli munkával, a kiszolgálással, még a legalacsonyabb dolgokban is a mi vendégünket szolgáljuk ki, aki betér hozzánk, hogy velünk legyen, velünk egyék, velünk társalogjon: akkor ugyan mit törődünk mi azzal, hogy ebben szolgálunk-e neki, vagy pedig abban.
Nem azt akarom mondani, hogy ne igyekezzetek eljutni a szemlélődésre, hanem csak azt, hogy legyetek minden munkára kaphatók, mert nem áll módunkban az előbbit választani. Azt az Úr tetszése szerint adja. De ha évek hosszú során át úgy tetszik neki, hogy meghagyjon benneteket foglalkozástokban: ugyan szép alázatosság volna részetekről, ha mást akarnátok választani. Bízzátok ezt a háziúrra, Ő bölcs és hatalmas; jól tudja Ő, hogy mi való nektek s hogy mi felel meg az Ő érdekeinek.

Legyetek arról meggyőződve, hogy ha megtettétek, ami tőletek telik és ha megszereztétek a szemlélődés előfeltételeit és pedig oly tökéletesen, amint azt kifejtettem s Ő mégsem adja meg azt nektek -- habár én azt hiszem, hogy ha egyszer igazán tökéletes lesz bennetek a lemondás és az alázatosság, Ő nem fogja ezt tőletek megtagadni -- akkor csak azért vonja meg tőletek ezt a vigasztalást, hogy majdan egyszerre adhassa meg nektek az egészet az égben. Azért teszi, mert -- mint másutt mondtam -- benneteket úgy vezet, amint erős lelket illik vezetni. Keresztet hordat veletek, amint hordta azt Ő Szent Felsége is. S vajon micsoda szebb tanújelét adhatná barátságának, mint hogy azt adja nektek, amit Ő maga választott ki saját maga számára? Könnyen lehetséges, hogy a szemlélődés útján nem tudnátok ennyi érdemet szerezni. Ő tudja, hogy miért tesz így, ne avatkozzunk az Ő dolgába. Nagy szerencse, hogy ebben nem enged nekünk szabad választást; mert tekintve, hogy a szemlélődés kényelmesebbnek látszik, valamennyien nagy szemlélődők akarnánk lenni. Mekkora haszon az, ha nem keressük a magunk érdekét! Akkor veszteségtől sem kell félnünk. Mert Isten sohasem engedi meg, hogy az igazán lemondó ember veszteséget szenvedjen, hacsak nem azért, hogy annál nagyobb legyen később a nyeresége.
______________________________

[1] Önéletrajzát érti.