A tökéletesség útja - XIV. Fejezet

Kijelenti, hogy senkit sem szabad fogadalomra bocsátani, akinek gondolkodásmódja ellentétben áll az eddig kifejtett elvekkel.


Erősen hiszem, hogy az Úr nagy kegyelmekben részesíti az olyant, akinek szilárd az elhatározása, s azért jól szemügyre kell venni, hogy milyen szándék vezeti azt, aki belépésre jelentkezik. Nehogy talán kizárólag az a szándék vezesse, hogy biztosítva legyen a megélhetése; mert mostanában ez is gyakran megtörténik. Igaz ugyan, hogy ha egyébként értelmes, az Úr ezt a szándékot is tökéletesítheti. Ellenben ha nem értelmes, akkor semmi esetre se vegyék fel, mert nem lesz képes soha belátni lépésének tökéletlen indítóokát, sem pedig azokat megérteni, akik annak megnemesítésén dolgoznak. Akiben ugyanis megvan ez a hiba, az rendesen meg van arról győződve, hogy jobban ért mindent, mint akár a legokosabbak. Ezt a betegséget pedig én gyógyíthatatlannak tartom s ritka eset, hogy ne járna bizonyos fokú rosszlelkűséggel. Ahol sokan vannak együtt, ott talán nem fog sok vizet zavarni, de ilyen kis testületben nem volna elviselhető.

Ha valaki értelmes és ha egyszer megszereti a jót, akkor erősen ragaszkodik hozzá, mert belátja, hogy ez a leghelyesebb. S még ha nem is találná sokra vinni a lelki életben, azért mégis nagyon okos és sok mindenre használható nővér válik belőle, úgy hogy nem lesz terhére senkinek. Akiben azonban hiányzik az értelem, nem tudom, mi hasznot hajthatna a kolostornak; kárt azonban annál többet okozhat.
Ezt a hibát nem lehet mindjárt észrevenni, mert sokan vannak, akik minden korlátoltságuk mellett is jól tudnak beszélni. Mások pedig keveset beszélnek s azt sem valami jól s amellett az értelmük olyan, hogy sokra vihetik. Meg azután afféle szent ügyefogyottak is akadnak, akik nagyon keveset értenek a világias gondolkodáshoz és ügyekhez, de annál többet ahhoz, hogy miképpen kell Istennel közlekedni. Éppen azért nagy körültekintéssel kell eljárni velük szemben, mikor fölveszitek őket, s azután alaposan próbára kell őket tenni, mielőtt fogadalomra bocsáttatnának. Hadd értse meg végre valahára a világ, hogy jogotok van őket elküldeni; hogy az ilyen szigorú életet élő kolostorban nagyon sok ok lehet erre; különben is, ha látják, hogy nálatok szokásban van az elbocsátás, nem fogják azt többé sérelemnek tekinteni.

Azért hangsúlyozom mindezt, mert olyan szerencsétlen időket élünk s akkora a mi gyarlóságunk, hogy nem törődve őseink parancsával, a becsületet illetőleg a mostani nemzedék felfogásához alkalmazkodunk s nem merjük magunkat túltenni a rokonok érzékenységén. Így azután nehogy valamiképpen elkövessük ezt a kis sérelmet és hogy elejét vegyük holmi szóbeszédnek, elnézzük, hogy az erényes szokások feledésbe merüljenek. Adja Isten, hogy azok, akik az ilyeneket befogadják, ne lakoljanak meg azért a másvilágon. Mert hiszen mindig akad olyan ürügy, amivel elhitetjük magunkkal, hogy az adott esetben szabad azt megtennünk.

Ezt az ügyet mindegyiktek külön-külön jól fontolja meg és ajánlja az Úristennek s igyekezzék ebben az irányban befolyásolni a főnöknőt, mert ez mindnyájatoknak közös érdeke. Nagyon kérem Istent, világosítson meg ebben titeket. Meg vagyok arról győződve, hogy ha a főnöknő részrehajlás és elfogultság nélkül fontolgatja azt, hogy mi jobb a házra nézve: Isten sohasem fogja megengedni, hogy ilyenekben tévedjen. Ellenben ha az említett udvariasságot és egyéb oktalan érdekeket tartja szem előtt, azt hiszem, lehetetlenség, hogy ne essék tévedésbe.