A tökéletesség útja - XIII. Fejezet

Folytatólag fejtegeti az önmegtagadást. A szerzetesnők kerüljék a világ elveit és gondolkodásmódját s kizárólag a helyes elvhez tartsák magukat.


Nagyon sokszor mondtam már, nővéreim s most írásban hagyom nektek emlékezetül mindenkorra, hogy ezen ház tagjai, de más is, aki tökéletes akar lenni, ezer mérföld távolságra kerülje az ilyen okoskodást: "igazam volt" - "jogtalanul jártak el velem szemben" - "nem volt igaza annak, aki így tett velem", stb. Isten mentsen meg bennünket az ilyen gondolatoktól! Az, aki nem akar más keresztet elviselni, mint az olyant, amelyet alapos okadatolással és jogosan tesznek a vállára: az menjen Isten hírével. Nem tudom, mit keresne ebben a kolostorban. Menjen vissza a világba, bár attól félek, ott sem részesül majd jogos bánásmódban. Vagy talán azt hiszitek, hogy többet szenvedtek annál, amivel Istennek tartoztok? Micsoda gondolkozás volna ez? én igazán nem értem. Szerintetek talán jogos dolog volt az, hogy az édes Jézusnak annyi sértést és kínzást kellett szenvednie; hogy úgy bántak vele; hogy annyi igazságtalanságot követtek el rajta?
Ha valami nagy megtiszteltetésben van részünk, vagy ajándékot kapunk, vagy jól bánnak velünk: akkor helyén van az ilyen tiltakozás, mert az igazán ellenkezik a józan ésszel, hogy ezen életünk folyamán részesítsenek bennünket ilyenekben. De hogy miképpen beszélhetünk mi sérelmekről - mert így nevezik azokat a dolgokat, amelyek éppen nem sértenek meg bennünket - azt nem tudom felfogni. Mert vagy jegyesei vagyunk a nagy Királynak, vagy nem. Ha azok vagyunk, akkor azt kérdem, vajon melyik az az előkelő nő, aki nem vállalná el szívesen a maga részét azokból a sérelmekből, amelyekkel jegyesét illetik, bármennyire kedve ellen legyen is a dolog egyébként. Mert végre is meg kell osztanunk vele úgy a dicsőséget, mint a gyalázatot. Micsoda esztelenség volna, ha valaki csak arra volna hajlandó, hogy majd az uralkodásban osztozik vele, de a gyalázatból és szenvedésből nem akarná magára venni az őt megillető részt. Ne engedje Isten, hogy így gondolkozzunk, hanem ellenkezőleg, az érezze magát a legboldogabbnak, akit valamennyinél kevesebbre becsülnek. S ez valóban így is van, mert ha úgy viseli el ezt a bánásmódot, amint illik elviselnie, kijut neki a dicsőségből úgy ebben, mint az örök életben. Higgyétek ezt el nekem. Azaz hogy mit is beszélek: ne nekem higgyék el, mert hiszen maga az örök Bölcsesség mondja ezt.

Édes leányaim, igyekezzünk annyira amennyire utánozni a Boldogságos Szűznek nagy alázatosságát; hiszen az Ő ruháját viseljük s pirulnunk kellene azon, hogy az Ő leányainak merjük magunkat vallani; mert bármennyire megalázzuk is magunkat, a mi fogalmaink szerint: nagyon is messze maradunk attól, ami egy ilyen Anya gyermekeihez és egy ilyen Jegyes aráihoz illenék.
Ha tehát az említett dolgokat nem nyomjátok el azonnal magatokban, úgy ami ma semminek látszik, holnap talán már bocsánatos bűn lesz s hozzá oly ragályos, hogy hacsak nem vigyáztok nagyon, nem fog egyedül maradni. Igen veszedelmes dolog, ez a szerzetek életében! Mi, akik szerzetben élünk, nagyon vigyázzunk az ilyesmire, nehogy rosszat tegyünk azokkal, akik azon vannak, hogy használjanak és jó példát adjanak nekünk. Ha megértenők micsoda sérelem esik a fegyelmen abban a pillanatban, amidőn valamely rossz szokás veszi kezdetét, inkább szeretnénk meghalni, mintsem hogy mi legyünk ilyesminek okai. Mert mi ehhez képest a testi halál! Igen nagy dolog az, lelkeket taszítani a kárhozatba! S az ilyesminek azután se vége, se hossza. Mert nemzedék nemzedéket követ és minden újabb nemzedék többet sajátít el abból az egy rossz szokásból, amelyet neki örökségül hagytunk, mint összes erényeinkből. Az előbbit ugyanis az ördög gondozza, ellenben az erénygyakorlatok, hacsak az ember nem tartja magát erősen s nem támaszkodik Isten segítségére, nyomorult természetünk gyarlóságán tönkre mennek.

Ó mily nagy szeretet tanúsítana s mekkora szolgálatot tenne Istennek az a nővér, aki, ha észreveszi, hogy nem képes elviselni ennek a háznak életmódját, elmenne, mielőtt letenné a fogadalmat, s békében hagyná a többit. Amennyiben pedig egy nézeten vannak velem, más kolostorban sem fogják megtartani, vagy legalább is nem bocsátják fogadalomra, amíg csak sok esztendőre terjedő próbaidő alatt be nem bizonyítja, hogy kivetkőzött hibájából. Nem nevezem nagy hibának azt, ha egyiknél vagy másiknál a penitencia és a böjtök körül nincs valami egészen rendén, mert ha tényleg hiba is, az ilyesmi nem okoz akkora bajt. Olyan jellemeket tartok szem előtt, akik szeretik, ha megbecsülik és sokba veszik őket; akik mindig másnak hibáját nézik és a magukét sohasem veszik észre; és más ilyen dolgokat, amelyek tulajdonképpen abból erednek, hogy az illető nem eléggé alázatos. Hacsak az ilyennek Isten nem ád egészen rendkívüli buzgalmat, s ha hosszú évek folyamán sem áll be nála javulás: úgy Isten mentsen attól, hogy köztetek maradjon. Higgyétek el, hogy sem ő nem fog soha megnyugodni, sem másokat nem fog békében hagyni.

Igazán szomorú dolog, mikor a kolostorokban akárhányszor pusztán azért, hogy ne kelljen visszafizetni valakinek a hozományát, vagy pedig azért, mert tekintettel kell lenni a rokonaira, bent hagyják a tolvajt a házban s eltűrik, hogy dézsmálja kincseiket. Ti itt a házban már amúgy is eljátszottátok a világ becsülését, mert hiszen ki becsülné a szegényeket: ne becsüljetek tehát ti sem mást, ha a dolog ennyibe kerül. A mi becsületünk, nővéreim, az, hogy szolgáljunk Istennek. Aki ebben akadályozni akarna benneteket, az csak maradjon otthon azzal a becsüléssel együtt, amelynek örvend. Hiszen ezért hozták be atyáink az újoncévet. Minálunk pedig én azt szeretném, ha senkit se bocsátanának fogadalomra, amíg tíz esztendőt nem töltött a rendben. Hiszen ha az illető nővér alázatos, akkor mindegy lesz neki, van-e fogadalma, vagy sem: ha jó, úgy sem fogják elküldeni. Ha pedig nem az, akkor miért akar a mi Úr Jézusunk ezen társulatának kárára lenni? Mikor azt mondom, hogy ,,ha nem jó'', nem azt értem rajta, hogy talán rossz erkölcsű, mert hiszen remélem, ilyesmi, Isten kegyelméből, mindig távol lesz a háztól; hanem ,,nem jó''-nak nevezem azt, aki nem önmegtagadó és - az említett dolgokban - ragaszkodik a világhoz, vagy saját érdekeihez. Már pedig, ha valakiben nincs meg, még pedig magasabb fokban, ez az önmegtagadás, akkor - higgye el nekem - nem szabad nálunk letennie a fogadalmat, hacsak nem akarja, hogy élete pokol legyen ezen a földön és - bár ne adja Isten - talán még a túlvilágon is. Mert bizony sok minden van benne, ami okot ad ilyen aggodalomra, habár talán sem ő maga, sem a többiek nem látnak ebben oly tisztán, mint én.

Higgyék el nekem ezeket a dolgokat, mert különben a jövő fog mellettem tanúskodni. Az az életmód, amelyre mi törekszünk, nem pusztán szerzetesi, hanem egyúttal remete-élet is,[1] - amilyen a mi régi szentatyáinké volt - s azért nekünk szakítanunk kell a teremtményekhez való ragaszkodással. S akit az Úr kiválasztott arra, hogy itt köztünk legyen, annak - amint szemmel látható - meg is adja ezt a különös kegyelmet. S ha e tekintetben nem is lehet mindjárt kezdetben egészen tökéletes, haladása abból látszik, hogy mily nagy örömére és elégedettségére szolgál ez a függetlenség, tudniillik, hogy nem kell többé törődnie az élethez szükséges dolgokkal, valamint abból is, hogy mennyire kedvére vannak a szerzetesi élet gyakorlatai.

Ismétlem, hogy ha hajlamot érez a világi dolgok iránt és nem halad a tökéletességben: akkor nem való a mi kolostorainkba. Ha szerzetesnő akar lenni, menjen máshová, mert ha itt marad, meg fogja látni, hogy rosszul jár. Én reám ne vessen azért, hogy ezt a kolostort megalapítottam, mert én idejében figyelmeztettem. Ha van e földön mennyország, akkor ez a ház az; de csak az olyan nővér találja annak, akinek egyedüli vágya kedvében járni a mi Urunknak, Istenünknek; csak az olyan, aki semmibe se veszi saját érdekeit és aki nagyon épületes életet él. De ha valaki mást keresne nálunk, az nem fogja azt megtalálni, hanem mindent el fog veszíteni. Az ilyen elégedetlen lélek azután olyan, mint aki étvágytalanságban szenved: akármilyen jó legyen is az étel, undorodik tőle; s amit az egészséges ember jóízűen enne meg, attól ő rosszul lesz. Másutt sokkal könnyebben fog üdvözülni, sőt még az sincs kizárva, hogy lassan, fokozatosan eljusson arra a tökéletességre, amelyet itt azért nem tudott megkedvelni, mert egyszerre tálalták fel neki az egészet. Mert nálunk az talán még nem annyira sürgős, hogy az ember szívében is lemondjon mindenről és mindenben megtagadja magát: ellenben a külső önmegtagadást hamarjában meg kell tanulni, mert különben kárára volna a többinek. Már pedig, ha ezt nem sajátítja el valaki egy év alatt itt, ahol ezt mindenki gyakorolja, ahol mindig ennyire épületes társaságban van, úgy nagyon tartok attól, hogy sokesztendei tanulás után sem fog sokra menni. Nem mondom, hogy legyen mindjárt oly tökéletes, mint a többiek: de lássék meg rajta legalább az, hogy erőlködik. Mert azt mindjárt észre lehet venni, hogy gyógyítható-e valamely betegség.

_______________________________

[1] A kármelita-rendnek egyik jellemző vonása az elzárkózottságra, egyedüllétre vonatkozó kötelezettség, amelyből kifolyólag a szerzeteseknek nem szabad elhagyniuk a cellájukat fontos ok nélkül, hanem abban kell imádkozniuk és dolgozniuk. Nemkülönben óvakodniuk kell minden nem föltétlenül szükséges szó kiejtésétől vagy beszélgetéstől, főleg pedig kerülniük kell a világiakkal való érintkezést. Ilymódon a kármelita-élet csakugyan remete-életnek nevezhető.