A tökéletesség útja - IX. Fejezet

Ajánlja, hogy akik elhagyták a világot, azok kerüljék a rokonaikat. Utal arra, hogy milyen igazi jóbarátokat találnak a szerzetben.

Ó, ha mi, nővérek, megértenők, mily káros reánk nézve a rokonokkal való gyakori érintkezés: mennyire kerülnők őket! Én nem tudom megérteni, hogy mit találunk bennünk; mert nemcsak nem segítenek közelebb Istenhez, de még csak vigasztalást és szórakozást is hiába keresünk náluk. Élvezeteikben nem osztozhatunk s nem is szabad osztoznunk: csupán a bajaikat akasztják a nyakunkba. Mennyire sírunk ilyenkor velük minden kicsiség miatt: jobban, mint ők maguk! Ha meg azután kapunk tőlük valamit, ami anyagi kényelmet nyújt nekünk: azt a mi lelkünk drágán fizeti meg. Ez különben nálunk úgyis ki van zárva, tekintve, hogy mindenünk közös és senkinek sem lehet semmi tulajdona. Ha tehát valamit ajándékul adnak nektek, az úgyis az egész testületünké s így nem vagytok velük szemben szívességre kötelezve. Az Úrnak dolga, mint tudjátok, hogy mindnyájatokra gondot viseljen.

Elrémülök, ha elgondolom, mekkora bajt okoz a velük való érintkezés. Nem hiszem, hogy bárki is el tudja képzelni, hacsak nincs e téren tapasztalata. Pedig manapság, úgy látszik, mintha a kolostorokban, vagy legalábbis ezek legtöbbjében feledésbe ment volna ez a tökéletesség. Mi azt állítjuk, hogy mindenről lemondtunk Isten kedvéért; de szeretném tudni, hogy vajon miről mondtunk le, ha ahhoz ragaszkodunk, ami a világban a legértékesebb, tudniillik a családunkhoz. Annyira jutottunk, hogy vétkes szívtelenségnek tekintenék, ha a szerzetesek nem érintkeznének sűrűn rokonaikkal. S mennyire erősítgetik s hogyan bizonyítgatják ezen érintkezés szükséges voltát!

Ebben a házban, leányaim, az az elv, hogy ajánljuk őket buzgón Istennek -- ez kötelességünk -- egyébként azonban, éppen mivel a szívünk jobban ragaszkodik hozzájuk, mint bárki máshoz, igyekezzünk tőlünk telhetőleg nem gondolni reájuk. Engem az enyéim -- amint ők maguk is mondják -- nagyon szerettek; én pedig annyira szerettem őket, hogy sohasem tudtak engem elfelejteni, s mégis azt tapasztaltam s velem együtt mások is, hogy nem lehet rájuk számítani. Nem beszélek a szülőkről, mert azok nem egykönnyen hagyják cserben gyermekeiket. Ezeket nem is illenék távol tartanunk magunktól, ha vigasztalásra szorulnak s ha azt látjuk, hogy ez a lényeges dolgokban nincs ártalmunkra; s tényleg ezt meg lehet tenni lemondó lélekkel. Ugyanez áll a testvérekre is. Egyébként azonban, valahányszor meg voltam szorulva, a rokonaim tettek értem legkevesebbet. Istennek egyéb buzgó szolgái mindig siettek segítségemre. S tényleg higgyétek el, nővéreim, ha úgy szolgáltok Istennek, amint kell, akkor az Ő szolgái lesznek a legszeretőbb rokonaitok; Ő majd elküldi őket hozzátok. Én tudom, hogy ez így van. Ha tehát ehhez tartjátok magatokat s mind jobban belátjátok, hogy minden más eljárás hűtlenség volna a ti igazi Barátotok és Jegyesetek iránt: higgyétek el, hogy hamarjában megszerzitek ezt a lelki függetlenséget. Azokban pedig, aki kizárólag Őreá való tekintetből szeretnek majd benneteket, jobban megbízhattok, mint összes rokonaitokban. Azok nem fognak titeket cserben hagyni; s olyan emberben találtok majd édesatyát és édes testvért, akiről nem is gondolnátok. Ezek csupán Istentől várnak fizetést s azért a mi kedvünkért teszik, amit tesznek; ellenben azok, akik tőlünk várják a jutalmat, ha látják, hogy szegények vagyunk és semmi hasznuk sem lehet belőlünk, hamarjában reánk unnak. Nem mondom, hogy ez minden esetben így van, de legtöbbször így szokott lenni, mert hiába, a világ csak világ marad.

Ha valaki mást mond nektek erről s azt állítja, hogy a rokonokhoz való ragaszkodás erényes dolog: ne higgyetek neki. Nagyon sokat kellene beszélnem, ha el akarnám sorolni az összes bajokat, amelyek ebből a ragaszkodásból származnak. Mivel pedig mások is írtak erről és jobban meg tudták magyarázni, legyen elég, amit mondtam. Ha én, bűnös lélek, ezt annyira belátom, hát még mennyire világos lehet ez a dolog egy tökéletes ember előtt? A szentek jól tudják, mit beszélnek, mikor annyira hangsúlyozzák, hogy kerüljük a világot. Pedig hát éppen a rokonság az, ami abból legerősebben tapad hozzánk s amit legnehezebb magunkról leszakítanunk. Azért jól teszik azok, akik szülőföldjüket is elhagyják -- feltéve, hogy ez náluk végleges szakítást jelent. -- Mert végre is nem azon múlik a dolog, hogy az ember testileg legyen távol az övéitől, hanem azon, hogy a szívét adja véglegesen oda az édes Jézusnak, a mi Urunknak. Mert Őbenne mindent megtalál s akkor könnyen felejt el minden mást. Mindaddig azonban, amíg ez az igazság nem egészen világos előttünk, nagy segítségünkre szolgál az, ha messze lakunk tőlük. Később azután az Úr akárhányszor úgy rendezi a dolgot, hogy kénytelenkelletlen kell velük érintkeznünk s hogy keresztünkké lesz az, ami egykor oly nagy örömünkre szolgált.[1]
_______________________________________

[1] Szent Terézia utolsó éveit is alaposan megkeserítették a rokonai.