A tökéletesség útja - V. Fejezet

Tovább beszél a gyóntatókról. Kifejti, mennyire fontos, hogy tudós férfiak legyenek.

Ne adja az Úr -- végtelen irgalmára kérem -- hogy ebben a házban bárkinek is alkalma legyen az imént említett bajokat megismerni s miattuk testileg-lelkileg annyit szenvedni. Hátha még a főnöknő jó barátságban van a gyóntatóval, úgy hogy egyiknél sem lehet a másikra panaszkodni! Ilyen esetekben még az a kísértés is előfordul, hogy igen nagy bűnöket is elhallgatnak: akkora lelki kínt okoz nekik a gyónás és annyira félnek tőle. Én jó Istenem, mily rettenetes károkat okozhat ilyenkor az ördög s mily drágán adják meg az árát annak, hogy nincs náluk lelkiismereti szabadság, s hogy annyira befolyásoltatják magukat emberi tekintetek által. Abban édelegnek ugyanis, hogy mekkora becsületére válik kolostoruknak, ha csak egyetlen egy gyóntatójuk van; pedig éppen ez a körülmény ád legjobb alkalmat az ördögnek arra, hogy megkínozza lelküket. Ha pedig egyik-másik elszontyolodott lélek más gyóntatót kér, azt hiszik, egyszeribe felfordul a szerzetesi fegyelem. Hát még, ha olyan gyóntatót talál kérni, aki nem tartozik az ő szerzetükhöz! -- no hisz akkor, ha még oly szentéletű volna, s ha csak beszélni akarna is vele valamelyik nővér, az ő véleményük szerint, halálos sérelem esnék a Renden!

Adjatok hálát az Úrnak, leányaim, hogy e tekintetben most szabadok vagytok. Ha nem is fordulhattok akárkihez, mégis több gyóntató áll rendelkezéstekre, úgy hogy nem kell mindig és mindenre vonatkozólag a rendes gyóntatótól tanácsot kérnetek. Én pedig az Úr szerelmére kérem az összes jövendő főnöknőket, igyekezzenek mindig kieszközölni a püspököknél, vagy a provinciálisnál azt a szent szabadságot, hogy alkalomadtán úgy ők, mint a többiek lelki ügyeiket, a rendes gyóntatón kívül, más, tudós papokkal is megbeszélhessék. Erre főleg akkor van szükség, ha a gyóntató maga nem tudományosan képzett ember; ilyen esetben, Isten ments, hogy mindenben kizárólag őutána induljanak, akármennyire szent és jóirányú legyen is. Mert nagy dolog a tudomány, ha arról van szó, hogy valamely adott esetben eltaláljuk az igazat. Az életszentség és a tudomány azonban nincs meg mindig egyugyanazon emberben. Pedig minél több kegyelmet ád nektek az Úr az imádságban, annál szükségesebb, hogy lelki vezetőtök is kiváló ember legyen mind a jócselekedetek, mind az imádság tekintetében.

Azt már úgyis tudjátok, hogy lelki épületeteknek sarkköve a jó lelkiismeret; ezért minden erővel iparkodjatok megszabadulni még a bocsánatos bűnöktől is, s tegyétek mindig azt, ami tökéletesebb. Azt hihetné az ember, hogy ezt már csak minden gyóntató tudja: pedig nem úgy van a dolog. Velem megesett, hogy lelki ügyeimet tárgyaltam egy olyannal, aki végigtanulta az egész teológiát s aki mindamellett nagyon rossz hatással volt reám, amennyiben mindenre azt mondta, hogy az semmi. Tudom, hogy nem akart félrevezetni, hiszen erre semmi oka sem volt, hanem hát nem értett a dolgához. S ugyanezt tapasztaltam kívüle még más kettőnél vagy háromnál.

Pedig nagy kincs mireánk nézve, ha világosan látjuk, miképpen kell tökéletesen megtartanunk Isten törvényeit; mert csakis ezen az alapon épülhet fel az imádságunk, s ezen erős vakolat nélkül minden düledezik. Ezért van tehát önöknek[1] arra szükségük, hogy okos és tudós emberekkel beszélhessék meg a lelki ügyeiket. Ha gyóntatójukban nem volna meg a jámborság mellett a tudomány is, idejekorán nézzenek más tanácsadó után. S ha esetleg megtiltanák önöknek, hogy másnál gyónjanak, akkor gyónás nélkül tárgyaljanak olyanokkal, akikben megvannak az említett kellékek. Sőt ennél is tovább megyek s azt mondom, hogy ha a gyóntatóban meg is volna minden jó tulajdonság, még akkor is forduljanak olykor másokhoz: mert azt sohasem lehet kizártnak tekinteni, hogy egyben-másban téved, s akkor legalább ne tévedjenek miatta valamennyien. Csak arra vigyázzanak, hogy ilyesmi sohase történjék az engedelmesség rovására. Mindennek megvan a maga módja. Egyetlen egy lélek is megéri, hogy érdekében minden eszközt felhasználjunk, hát még ha valamennyiük lelkéről van szó.

Mindazt, amit eddig mondtam, elsősorban a főnöknőnek szól, s azért újólag arra kérem őt, legyen minderre gondja. Hiszen mi nem keresünk más boldogságot, mint lelkünk nyugalmát; már pedig Isten sokféle úton tudja vezetni a lelkeket, s a gyóntató talán mégsem ismeri ezeket az utakat mind. Arról pedig biztosítom önöket, hogy bármennyire szegények is, ha olyanok maradnak, amilyeneknek lenniök kell, mindig fog akadni szentéletű ember, aki kész önöknek tanáccsal szolgálni s lelküket megnyugtatni. Mert Ő, akinek gondja van anyagi szükségleteikre, bizonyára meg fogja adni az illetőnek a hajlandóságot arra, hogy világosítsa fel az Ő leányait és vegye elejét ennek a bajnak, amelytől én jobban félek, mint bármi mástól. Így azután az ördög megkísértheti ugyan a gyóntatót, hogy valami téves irányban vezesse gyónóit; de ha látja, hogy a nővérek mással is megbeszélik lelki ügyeiket, észre fog térni és jobban vigyáz magára.

Ha elvágjuk az ördög elől ezt az utat, úgy remélem, hogy más módon nem lesz képes bejutni ebbe a házba. Azért is Isten szerelmére kérem a püspököt vagy a rendfőnököt -- akárki legyen is az --, hogy ne szorítsa meg e tekintetben a nővérek szabadságát, s ha tudós és jámbor egyének akadnának közelükben -- amit az ilyen kis városban könnyű megtudni --, engedje meg, hogy olykor meggyónhassanak náluk, még ha van is rendes gyóntatójuk. Tapasztalatból tudom, hogy ez sok szempontból hasznos, s még ha volna is némi hátrányos oldala, ez semmi ahhoz a nagy, leplezett és szinte gyógyíthatatlan betegséghez képest, amelyet az ellenkező eljárás okoz. A kolostori életnek ugyanis az a sajátsága, hogy a jót nagy gonddal kell benne őrizni, mert különben tönkremegy; ellenben a rosszat, ha egyszer befészkelte magát, rendkívül nehéz belőle kiirtani s a legcsekélyebb rossz szokás hamarjában orvosolhatatlan állapotot teremthet.

Mindazt, amit írtam, magam láttam, tapasztaltam és megbeszéltem tudós és jámbor emberekkel. Ez utóbbiak alaposan megfontolták, hogy milyen rendszer válik be majd leginkább ebben a kolostorban s miképpen fog benne a tökéletesség legszebben virágozni. Bár ebben a földi életben nem képzelhető rendszer, amelynek nem volna rossz oldala, mégis legüdvösebbnek azt találtuk, hogy ebben a házban sem a káplánnak, sem a gyóntatónak ne legyen soha szabad be- és kijárása. Mindketten őrködjenek afölött, hogy a házbeliek szentül éljenek és minden rendben legyen; hogy mind külsőleg, mind bensőleg előrehaladjanak a jóban; s ha valami hibát vesznek észre, azt jelentsék a rendfőnöknek; ők maguk azonban ne viselkedjenek úgy, mintha elöljárók volnának.

Így van ez most minálunk és ebben én nem a magam feje után indultam. Mi ugyanis több oknál fogva nem a rendfőnöknek fogadunk engedelmességet, hanem a püspök joghatósága alá tartozunk. A mi mostani püspökünk, névszerint Don Alváró de Mendoza, nagy barátja a szerzetesi életnek és a jámborságnak és nagy szolgája az Úrnak; főrangú család tagja és mindenképpen igyekszik előmozdítani ennek a mi kolostorunknak érdekeit. Ő e kérdés megbeszélésére több tudóst, okos és tapasztalt férfiút hívott össze, akik az említett megállapodásra jutottak, miután velem, szegény bűnös lélekkel együtt mások is sokan és sokat imádkoztak, hogy az Úr világítsa meg elméjüket. Annál inkább indokolt dolog tehát, hogy a jövendőbeli rendfőnökök szintén magukévá tegyék ennek a sok okos embernek véleményét s annyi imádságnak és az Úr annyi kegyelmeinek eredményét, amely az eddigi tapasztalatok alapján tényleg a legjobbnak bizonyult. Adja az Úr, hogy ezután is így legyen és mindig az Ő legnagyobb dicsőségére szolgáljon. Amen.[2]

_________________________________

[1] Sz. Terézia néha tegezi, néha pedig önözi a nővéreket; olykor leányainak, olykor nővéreinek, olykor még úrasszonyainak is szólítja.

[2] Ezen pont körül később nagy küzdelem keletkezett. 1585-ben a nagyon szigorú elveket valló P. Doria Miklós lett a tartományi főnök. Az 1591-ben teljesen megszorította a nővéreknek szabadságát, aminek következtében egyes női zárdák el is szakadtak a Rendtől. Doria párthívei azt állítják, hogy maga Szent Terézia is megváltoztatta volna élete végén a nézetét és sokallta volna, hogy egyes zárdákban annyi a gyóntató, és e tekintetben Szent Bertalanról nevezett Boldog Anna nővérnek, Szent Terézia titkárának tanúságára hivatkoznak. ,,Anna -- mondá neki a Szent 1581- vagy 1582-ben -- én azt hiszem, mi rossz úton vagyunk. Nem volna szabad ajtót nyitnunk annyi gyóntatónak. Valamikor más nézeten voltam, most azonban helyeslem a ferencrendi nővérek eljárását... mert ha akad náluk valami baj... nem tudja meg az egész világ.'' Hogy azért Doria is túllőtt a célon, azt abból következtethetjük, hogy Keresztes Szent János helytelenítette eljárását. Azt hisszük, hogy X. Pius pápa és az új törvénykönyv erre vonatkozó intézkedései felelnek meg a lehető legpontosabban Szent Terézia elveinek, amennyiben megtartják a középutat a két véglet között.