A tökéletesség útja - II. Fejezet

Elmondja, hogyan kell letenni az anyagi gondokról s hogy mekkora kincs a szegénység.


Ne gondoljátok, nővéreim, hogy ha nem jártok a világiak kedvében, nem lesz mit ennetek. Biztosítlak, hogy lesz. Sőt inkább soha se próbáljátok meg emberi okosságra alapítani megélhetésteket, mert akkor éhen haltok, s ebben az esetben én azt mondanám, hogy úgy kell nektek. Szegezzétek szemeteket a ti Jegyesetekre: az Ő dolga, hogy titeket ellásson. Ha Ő meg lesz elégedve veletek, akkor azok fognak nektek kénytelen-kelletlen enni adni, akik legkevésbé voltak irányotokban jóindulattal. Hiszen ezt különben már is tapasztaltátok. Ha pedig mindezt megteszitek és mégis éhen találtok halni, akkor én azt mondom: ó mily boldogok a Szent-József-kolostor kármelita nővérei!
Az Úr szerelmére kérlek, soha se felejtsétek el, hogy ha már lemondtatok minden rendes jövedelemről, mondjatok le a megélhetésre vonatkozó gondokról is, mert különben semmit sem ér az egész. Akinek van vagyona, az viselje az ilyen gondokat is; az ő helyzetében ez egészen rendén van, mert ezt az ő hivatása hozza magával; ellenben minálunk az ilyesmi tisztára esztelenség. Másnak vagyonával törődni, részünkről illetéktelen beavatkozás volna olyasmibe, amihez csak az illetőnek van joga. Egyébként a ti gondjaitok úgy sem képesek a másik ember gondolkodását befolyásolni s őt arra indítani, hogy alamizsnát adjon nektek. Éppen azért sokkal jobb, ha ezt a gondot arra hagyjátok, aki Ura úgy a birtoknak, mint a birtokosnak. Az Ő parancsára jöttünk mi ide. Az Ő szavai igazak; ha ég és föld elmúlnak is, az Ő igéi el nem múlnak. Ha tehát hívek maradunk hozzá, soha se féljetek attól, hogy Ő elhagy bennünket. Ha pedig egyik-másik napon nem volna mit ennetek, ez annál nagyobb javatokra lesz. A szentek életüket vesztették el; legyilkolták őket hitük miatt, s ez a vértanúság mennyire növelte örök dicsőségüket. Micsoda kitűnő vásárt csinálnánk mi is, ha egyszerre mindennel végezhetnénk s élvezhetnők minden kívánságunk kielégítését mindörökre.

Jegyezzétek meg jól, nővéreim, amit mondok, mert nagy szükségtek lesz ezekre az elvekre, ha én egyszer meghalok. Azért is hagyom nektek mindezt írásban. Amíg életben vagyok, minduntalan emlékeztetlek rá, mert tapasztalatból tudom, hogy mekkora lelki haszonnal jár. Minél kevesebb a készletünk, annál kevesebb a gondunk. Isten látja lelkemet, hogy nekem rosszabbul esik, ha fölöslegünk van, mintha hiányt szenvedünk. Azt sem tudom, vajon előfordult-e már ez az utóbbi eset, mert hiszen naponkint tapasztaljuk, hogy mihelyt valamire szükségünk van, az Úr azonnal megadja.

Megcsalnók a világot, ha nem így gondolkoznánk. Tettetnők a szegénységet, viselnők annak álarcát, anélkül, hogy lelkileg azok volnánk! Én ezt lelkiismeretbe vágó dolognak tartanám s úgy érezném magamat, mint aki gazdag létére alamizsnát gyűjt. Isten mentsen meg minket az ilyesmitől! S ha valahol túlságosan aggódnak amiatt, hogy jut-e bőven alamizsna: megeshetik, sőt szokásukká válhatik, hogy olyankor is kéregetnek, amikor nincs is rá szükségük, s esetleg olyan embertől, aki jobban meg van szorulva, mint ők. Az illető legalább nem veszít vele, sőt sokat nyer, ha megadja azt az alamizsnát: mi ellenben nagyon is rosszul járnánk. Ne adja Isten, leányaim, hogy ilyesmi megtörténjék! Ha ettől kellene tartanom, akkor inkább azt szeretném, hogy legyen biztos jövedelmetek. Soha se járjon tehát ilyesmin az eszetek; én ezt az alamizsnát kérem tőletek; adjátok meg nekem az Isten szerelméért. S ha közületek valaki, akár a legutolsó is azt találná valaha észrevenni, hogy ebben a kolostorban más felfogás kezd lábrakapni, emelje fel szavát Isten Ő Szent Felségéhez, s alázatosan figyelmeztesse főnöknőjét, hogy rossz útra tévedt. S valóban, ez az út annyira veszedelmes, hogy rajta az igazi szegénység lassankint teljesen tönkremegy. Én bízom az Úrban, hogy ez nálunk nem lesz így s hogy Ő nem fogja elhagyni az Ő szolgálóit. Ha ez a könyv, amelynek megírására felkértetek engem, nem is érne egyébként semmit, az az egy haszna meglesz, hogy erre a pontra felhívta a figyelmeteket.

Higgyétek el nekem, leányaim, az Úr reátok való tekintetből annyira-mennyire megérttette velem a szent szegénységnek értékét. Akik ez utóbbit gyakorolják, szintén meg fogják érteni, de esetleg még sem annyira, mint én, mert én -- annak ellenére, hogy letettem a fogadalmat -- nemcsak hogy nem voltam lelkileg szegény, hanem lelkileg bolond voltam.
A lelki szegénység akkora kincs, hogy magában foglalja e világnak összes javait: felséges nagy uraság az! Azt akarom ezzel mondani, hogy aki minden vagyont megvet, minden vagyon fölött uralkodik. Mit nekem a királyok és nagyurak vagyona, ha nem kívánkozom utána s ha az ő kedvükért a legparányibb olyan dolgot sem vagyok hajlandó megtenni, amivel Istent a legtávolabbról is megbánthatnám? Mit nekem az ő nagy méltóságuk, ha egyszer megértettem, mekkora méltóság a szegény emberé, ha igazán lelkileg szegény? Azt hiszem ugyanis, hogy a méltóság és a pénz majdnem mindig együtt jár s hogy aki méltóságra törekszik, az a pénzt sem veti meg. Aki ellenben utálja a pénzt, az a méltósággal sem törődik sokat. Értsétek meg jól: azt akarom mondani, hogy a méltóság utáni törekvés mindig magában foglal bizonyos érdeklődést a jövedelem és pénz iránt, mert csodaszámba megy, ha valaki becsülésnek örvend annak ellenére, hogy szegény. Mert az ilyent rendesen kevésbe veszik, bármennyire becsületes legyen is egyébként.

Ellenben az igazi szegénység -- értem azt, amelyet az ember Istenért vállal -- akkora méltóságot foglal magában, hogy nem kell senki előtt sem meghajtania fejét: Istenen kívül nem kell senkinek sem a kedvét keresnie. S az is igaz, hogy nagyon sok barátja van, bár senkire sem szorul rá. Ezt én tapasztalatból tudom. Mivel azonban annyit írtak már erről az erényről, -- sok olyat is, amit én meg sem értek, nemhogy el tudnék mondani -- s mivel nem akarom annak kitenni, hogy dicséreteimmel lealacsonyítsam, nem mondok róla többet. Különben is csak annyit mondtam, amennyit tapasztalatból tudok, s megvallom, annyira belemelegedtem ebbe a tárgyba, hogy mindeddig észre sem vettem, miről beszélek. Minthogy azonban már megírtam, maradjon megírva; feltéve, hogy jól beszéltem.

Egy dolgot kérek. tőletek az Úr szerelmére. A mi címerünk a szent szegénység, mert hiszen a mi szent rendünk alapítása korában szent elődeink oly nagy becsben tartották és annyira ragaszkodtak hozzá, hogy -- amint ezt olyan valaki mondta nekem, aki tudja a dolgot -- egyik napról a másikra nem tettek el semmit. De ha ez így van, tekintve, hogy külsőleg nem vagyunk képesek ezt ilyen szigorúan megtartani: igyekezzünk ezeket az elveket legalább a bensőnkben ápolni. Egy-két óra hosszat tart ez az élet, s utána a jutalom végtelen. De ha semmi jutalomra sem volna kilátásunk s ingyen kellene megtennünk azt, amit az Úr nekünk tanácsolt, akkor is megvolna az a nagy elégtételünk, hogy legalább valamiben utánozhattuk Ő Szent Felségét.

Ez a címer legyen tehát mindig a mi zászlónkon! Érvényesüljön nálunk a szegénység mindenben: házainkban, ruházatunkban, szavainkban, főleg azonban gondolkodásunkban. Addig, amíg ehhez tartjátok magatokat, ne féltsétek ebben a házban a szerzetesi életszentséget, mert -- amint Szent Klára mondta -- hatalmas védőfal a szegénység. Saját szavai szerint, szegénységgel és alázatossággal kívánta mindig körülsáncolni kolostorait. S kétséget sem szenved, hogy a lelkiismeretesen gyakorolt szegénység jobban megőrzi a szerzetesek becsületét és minden egyebét, mint a legpompásabb épületek.

Őrizkedjetek az ilyenektől, az Isten szerelmére és az Ő Szent Vérére kérlek benneteket! Amennyiben pedig bűn nélkül mondhatom, azt kívánom, hogy amely napon valami fényes, épülettel elkészültök, dűljön össze az egész, s feltéve, hogy valamennyien a kegyelem állapotában vagytok, temessen mindnyájatokat romjai alá. Ezt komolyan mondom s erre igazán kérem Istent. Nagyon csúnya dolog az, leányaim, ha szegény emberek vagyonából nagy házakat építünk. Ne engedje az Úristen, hogy ez nálunk megtörténjék! Ellenkezőleg, legyen a mi házunk mindig mindenben szegény és kicsiny. Utánozzuk ebben legalább annyira-amennyire a mi királyunkat, akinek nem volt más hajléka, mint a betlehemi istálló, amelyben született és a keresztfa, amelyen meghalt. Ezek a hajlékok pedig ugyancsak nem voltak kényelmesek! Hogy mások nagy kolostorokat építenek, ahhoz nekünk semmi közünk. Az az ő dolguk. Más a rendeltetésük, s bizonyára szent célok lebegnek szemeik előtt. Ellenben tizenhárom földhözragadt női személy minden zugban meghúzhatja magát. Az ellen nincs kifogásom, hogy legyen valamelyes kertetek és legyen benne néhány remetelak, amelyben félrevonulva a többiektől imádkozhattok, mert erre szükségtek van a teljes elzárkózottság miatt, de meg az áhítatot és imádságot is elősegíti. Ellenben a fényes épületektől, nagy házaktól, vagy bármi feltűnő dologtól mentsen meg bennünket az Úristen! Tartsátok folyton eszetekben, hogy az ítélet napján minden romba fog dőlni, azt meg nem tudjuk, nem következik-e be hamarjában. Már pedig igazán nem illenék, hogy tizenhárom ágrólszakadt szegény nőcskének a háza nagy zajt okozzon, amidőn összedől. Az igazi szegényekhez nem illik, hogy zajt csapjanak, sőt nagyon is meg kell szép csendben húzódniok, mert különben az emberek nem lesznek irántuk részvéttel.

Mennyire fogtok majd örülni, ha látjátok, hogy ez vagy az az ember elkerülte a poklot, mert nektek alamizsnát adott. Pedig ez nagyon is lehetséges; hiszen állandóan imádkoztok azokért, akik ellátnak benneteket a mindennapi kenyérrel. Végeredményben ugyan az Úrtól kapjuk azt, de Ő azt akarja, hogy hálával viseltessünk az Ő ajándékainak közvetítői iránt. S e tekintetben ne is legyetek soha hanyagok.
Nem tudom már, mibe kezdtem, mert egészen eltértem a tárgyamtól. Azt hiszem azonban, hogy az Úr akarata volt, mert soha sem jutott volna eszembe azt megírni, amit az imént mondtam. Támogasson bennünket mindig Ő Szent Felsége hatalmas karjával, hogy sohase távozzunk el Őtőle. Amen.