A tökéletesség útja - XI. Fejezet

Folytatólag beszél az önmegtagadásról és fejtegeti annak azt a faját, amelyet a betegség idején kell gyakorolni.

Nagy tökéletlenségnek tartom, nővéreim, ha unosuntalan panaszkodunk holmi aprócseprő bajokról; ne tegyétek ezt soha, amíg csak el tudjátok azokat viselni. Ha a baj komoly, akkor panaszkodik az magától; ez azután egészen más panasz; ezt nem lehet süket fülre venni. Fontoljátok meg, hogy kevesen vagytok; ha tehát valamelyiketeknek megvan ez a rossz szokása, akkor ez, mivel őszintén szeretitek egymást, keseríteni fogja a többieket mind. Természetesen, ha komoly baja van, az más; akkor szóljon s tegyenek meg érte mindent, amire szüksége van; hiszen ha valaki elfojtotta magában az önszeretetet, annak annyira terhére van minden ápolás, hogy komoly ok nélkül nem fogja azt elfogadni. Sohse féljetek attól, hogy az ilyen nővér ok nélkül panaszkodjék.
Oly esetben, amikor valaki igazán beteg, nem teszi jól, ha nem szól. Az ilyen rosszabbul cselekszik, mint aki ok nélkül kíméli magát, de még rosszabb volna, ha a többiek nem lennének iránta részvéttel. No, de hiszen e tekintetben nincs veszély, mert ahol oly kevesen vagytok s hozzá imádságos, gyöngéd lelkek: ott ki van zárva, hogy ne ápoljátok a beteget s ne tegyetek meg mindent, hogy meggyógyuljon. De az afféle apró női gyöngeségeket és bajok föl se vegyétek és ne panaszkodjatok miattuk, mert sokszor csak a rossz szellem nagyítja meg őket képzeletünkben. Az ilyenek jönnek és megint elmúlnak s ha nem szoktok le arról, hogy mindig emlegessétek őket és folyton panaszkodjatok miattuk -- hacsak nem Isten előtt -- akkor sohse lesz vége.

Azért hangsúlyozom ezt annyira, mert nagyon fontos s nézetem szerint ez az egyik oka annak, hogy némely kolostorban annyira meglazult a fegyelem. Ez a mi nyomorult testünk ugyanis olyan sajátságos természetű, hogy minél több kényelmet engedünk meg neki, annál többre van szüksége. Csodálatos dolog, mennyire szereti, ha dédelgetik s ha bármi csekélyke kis ürügyet tud találni a követelődzésre, befonja a szegény lelket s megakadályozza abban, hogy előrehaladjon. Gondoljátok meg, hány szegény beteg van rosszabb helyzetben, mint ti, mivel senkije sincs, akinek panaszkodhatnék; mert a szegénység és a kényelem nem járnak együtt. Gondoljatok arra is, hány férjes nő van -- s én magam is ismerek ilyeneket, még pedig előkelő nőket -- akik keserves helyzetükben és súlyos szenvedéseikben nem mernek panaszkodni, nehogy terhére legyenek férjüknek. Már pedig azt tudhatná az ilyen magamforma bűnös lélek, hogy nekünk csak nincs jogcímünk nagyobb kényelemre, mint azoknak s nem azért jöttünk ide, hogy élvezzünk s kényelemben éljünk! Ha már megszabadultunk attól a sok szenvedéstől, amely kijutott volna nekünk a világban, talán valamit mégis csak elviselhetünk Isten szerelméért, anélkül, hogy telepanaszkodnók vele a házat! Hányszor előfordul, hogy az olyan férjes nő, aki szerencsétlen házasságban él, még azt sem meri megtenni, hogy más előtt öntse ki szívét, hanem szótlanul viseli szenvedéseit; mert a férje megharagudnék, ha megtudná, hogy másoknak elmondta bajait, vagy panaszkodott. Mi pedig azokból a bajokból, amelyeket bűneinkért szenvedünk, nem volnánk képesek valami keveset elviselni, úgy, hogy csak az Úristen tudjon róla? Hiszen különben is vajon mit segít az a betegségen, ha másoknak elmondjuk?

A mondottakban nem az olyan esetet tartottam szem előtt, amikor nagyobb betegségről van szó, például nagy lázról -- bár az ilyen esetekben is nagyon ajánlom az önmérséklést és türelmet --, hanem azokról a kisebb bajokról, amelyeket el lehet viselni ágyon kívül, anélkül, hogy miattuk mindenkit agyonzaklatnánk. De mi volna akkor, ha ezeket a sorokat a mi házunkon kívül is olvasná valaki? Mit mondanának rólam az apácák? Mindazt örömest elviselném, ha csak egy is megjavulna e tekintetben. Mert ha csak egy ilyen panaszkodó akad, odáig fejlődhetik a dolog, hogy legtöbb esetben nem hisznek többé senkinek sem, akármennyire komoly legyen is a baja.

Gondoljunk csak vissza a mi őseinkre, azokra a remetékre, akiknek nyomaiba akarunk lépni. Mennyi fájdalmat tűrhettek el teljes egyedüllétben; mennyit fázhattak, éhezhettek; mennyit szenvedhettek a forró naptól, a nyári hőségtől s Istenen kívül nem volt senkijök, akinek panaszkodhattak volna. Azt hiszitek talán, hogy vasból volt a testük? Éppen olyan gyönge szervezetük volt bizony, mint minekünk. S higgyétek el, leányaim, hogyha egyszer elkezdjük megfékezni ezt a nyomorult testet, akkor már nem okoskodik annyit. Másoknak kötelessége gondoskodni minden szükséges dolgotokról. Ezért, ha csak nem komolyabb a bajotok, ne is törődjetek magatokkal. Ha mi nem számolunk azzal az eshetőséggel, hogy meghalhatunk; vagy hogy az egészségünk tönkre mehet, úgy soha sem megyünk semmire. Törekedjetek ezeket a dolgokat semmibe se venni s bízzátok magatokat Istenre, akármi történjék. Vajon mi van abban, ha meghalunk? Hányszor megcsúfolt bennünket a mi testünk: talán nincs jogunk ahhoz, hogy olykor mi űzzünk csúfot vele? Higgyétek el, hogy ezzel az elszántsággal többet érünk el, mintsem gondolnók; mert ha az Úr kegyelmével újra és újra felújítjuk magunkban, lassankint mégis csak urai leszünk a testünknek. Pedig ennek az ellenségnek leküzdése nagyon fontos dolog reánk nézve, ha győztesen akarunk kikerülni ezen élet harcaiból. Adja Isten, hiszen Ő mindent megtehet. Csak az érti meg, én szerintem, hogy mekkora haszonról van itt szó, aki egyszer már győzelmet aratott ebben a harcban. Oly nagy ez a haszon, hogy az ember utólag semmibe sem veszi a szenvedést, amelynek árán megszerezte ezt a nyugalmat és hatalmat.