A tökéletesség útja - I. Fejezet

Azon az okokról, amelyek engem arra indítottak, hogy ebben a zárdában olyan szigorú életmódot honosítsak meg.

Abban a könyvben, amelyet említettem, elmondtam az okokat, amelyek miatt rászántam magamat e kolostor megalapítására. Beszámoltam továbbá az Úrnak egyes nagy kegyelmeiről, amelyekkel jelezte, hogy ebben a házban jól fogják Őt szolgálni. Ennek az alapítási munkának a legelején azonban nem volt szándékom, hogy az anyagiakat illetőleg akkora legyen benne a szigorúság, sem az, hogy ne legyen jövedelme, hanem ellenkezőleg úgy akartam intézni a dolgot, hogy benne senki se szenvedjen szükséget. Mi más telhetett volna ilyen lanyha és nyomorult lénytől, amilyen én vagyok! Bár az is igaz, hogy nem a magam érdekét kerestem, s nem hiányzott bennem némi jószándék.

Ezidőtájt hallottam Franciaország bajairól, s arról, hogy mily rettenetes pusztítást okoznak benne a lutheránusok s hogy mennyire terjed ez a szerencsétlen felekezet. Emiatt sokat szenvedtem és sokat sírtam az Úr színe előtt, és -- mintha csak nekem is lehetne beleszólásom ebbe a dologba -- könyörögtem Neki, szüntesse meg ezt a nagy csapást. Úgy éreztem, hogy kész volnék ezerszer odaadni életemet egyetlen egy lélekért is, amely ott vesztébe rohan. Mivel pedig beláttam, hogy mint nő, -- s hozzá ilyen hitvány nő -- nem vagyok képes az Úr szolgálatában megvalósítani azt, amit szeretnék; s mivel az volt az egyetlen gondom -- és most is az, hogy ha már oly sok az Úrnak az ellensége és oly kevés a jóbarátja, legalább az a kevés legyen igazán jó: elhatároztam, hogy megteszem azt a csekélységet, ami tőlem telik, tudniillik, hogy a legtökéletesebb módon követem az evangéliumi tanácsokat és ugyanígy megtartatom azokat e kolostor csekély számú lakóival is. Isten végtelen jóságába vetettem tehát bizalmamat, mert tudtam, hogy Ő sohasem hagyja el azokat, akik Érte mindent elhagynak. Mivel pedig társnőim olyan jók voltak, amilyeneknek leghőbb vágyaimban képzeltem őket: arra számítottam, hogy az ő erényeik mellett az én hibáim nem érvényesülnek majd s hogy így sikerül valami keveset az Úr kedvére tennem. Reméltem, hogy ha mindnyájan buzgón imádkozunk az Egyház védelmezőiért, a hitszónokokért és hittudósokért, akik az ő zászlaja alatt harcolnak: annyira-amennyire mégis csak segítségére leszünk ennek az én jó Uramnak. Hiszen annyira szorongatják Őt azok, akikkel akkora jót tett, hogy szinte úgy látszik, mintha újra keresztre akarnák feszíteni, s mintha igazán nem volna már számára hely, ahová lehajtsa fejét.

Ó én Üdvözítőm! Mennyire sajog a szívem, ha erre gondolok! Hová jutottak a keresztények? Mindig azok sértegetnek Téged legjobban, akik legtöbbel tartoznak Neked! Akikkel legnagyobb jót tettél! Akiket kiválasztottál, hogy barátaid legyenek! Akiknek közepette élsz és akiknek a Szentségeket osztogatod! Hát még mindig nem elég nekik az a szenvedés, amit érettük elviseltél?!
Igazán, én jó Uram, nem tesz nagy dolgot az, aki ilyen körülmények között elhagyja a világot. Ha az emberek oly kevésbe vesznek Téged, vajon mit várhatunk tőlük mi? Vagy talán arra számítsunk, hogy minket majd többre becsülnek? Talán mi nagyobb szolgálatot tettünk nekik s ezen az alapon várhatjuk el, hogy jóbarátaink maradjanak? Micsoda félszeg gondolkodás volna ez! Mit reménykedjünk mi ilyenekben! Mi, akiket az Úr jósága kimentett abból a dögvészes ragályból? Mert hiszen azok már az ördög karmai közt vannak! Kezük munkája keserves büntetést szerzett számukra, s élvezeteikkel az örök tüzet érdemelték meg. Hát csak rajta, csinálják! Habár az is igaz, hogy a szívem vérzik annyi lélek vesztének láttára! S ha legalább nem kellene azt látnom, hogy napról-napra többen vesznek el!

Ó, Krisztusban kedves nővéreim, könyörögjetek velem együtt az Úrhoz ezért a kegyelemért! Mert hiszen ezért hozott itt össze benneteket; ez a ti hivatástok; ez kell, hogy legfőbb érdeketek legyen és vágyaitoknak tárgya. Ezért folyjanak könnyeitek; ezért imádkozzatok nővéreim, nem pedig holmi világi érdekekért! Mert igazán nevetnem kellene rajta, ha nem fájna a szívemnek, hogy mi mindenért kérik a mi imánkat! Hiszen olykor még azt is akarnák, hogy eszközöljünk ki számukra Ő Szent Felségétől pénzt és nagyobb jövedelmet, mikor én inkább azt a kegyelmet szeretném számukra kérni, hogy vessék meg mindezt! Hiszen igaz, hogy jó szándék vezeti őket és mi meg is tesszük kedvükért, mert kívánságuk hívő szívből fakad, azonban én azt hiszem, hogy engem az Úr ilyen dolgokban sohasem hallgat meg. Mit nekünk mindez! Íme a világ lángban áll! Újra halálra akarják ítélni Krisztust! Földre akarják tiporni az Ő Egyházát!... mi pedig vesztegessük időnket olyan dolgokra, amelyek esetleg, ha Isten meghallgatna bennünket, valamely léleknek vesztét okozhatnák! Nem, nővéreim; nem olyan időket élünk, hogy ilyen apró-cseprő ügyekről tárgyalhatnánk Istennel! Igazán, ha nem kellene tekintettel lenni az emberi gyarlóságra, amely elvárja, hogy mindenben segítségére legyenek -- s végre illik is, hogy megtegyük, ha megtehetjük -- szeretném mindenkinek értésére adni, hogy nem ilyen csekélységekért imádkoznak oly nagy buzgalommal a Szent-József-kolostor nővérei.