művei

2009. szeptember 15., kedd

A tökéletesség útja - VI. Fejezet

Visszatér a tökéletes szeretet tárgyalására.


Nagyon eltértem a tárgyamtól, de ha valaki belátja a mondottak fontosságát, nem fogja ezt tőlem rossz néven venni.
Térjünk tehát már most vissza ahhoz a szeretethez, amellyel illik és szabad egymás irányában viseltetnünk, ahhoz tudniillik, amelyik tisztán szellemi. Nem tudom, helyesen fogom-e fel a dolgot, de azt hiszem, nem érdemes róla hosszasabban beszélni, mert nagyon kevesen jutnak erre a magaslatra. Akinek azonban az Úr megadta volna ezt a szeretetet, az legyen nagyon hálás érte, mert ez valami igen nagy tökéletesség lehet.[1] Azért azonban egyet-mást mégis mondok róla, mert talán hasznotokra válik. Minél élénkebben áll ugyanis szemünk előtt valamely erénynek képe, annál könnyebben szeretjük meg s annál őszintébben óhajtjuk azt magunkban megvalósítani. Csak az Úristen adhatja meg nekem, hogy ezt a szeretetet megértsem; hát még azt, hogy másokkal megértessem! Mert igazán, úgy hiszem, még azt sem tudom, micsoda is az a szellemi dolog, sem azt, hogy miképpen keveredik hozzá érzékiség. Azt pedig még kevésbé értem, hogy miért kell éppen nekem ilyen dolgokról beszélnem! Úgy vagyok vele, mint aki a távolban valamit beszélni hallott, de nem értette meg, hogy mit mondtak. Én is, sokszor igazán, valószínűleg azt sem tudom, hogy mit mondok, de azért az Úr úgy rendezi a dolgot, hogy jól megértsenek. Ha azután más esetben badarságot találnék beszélni, azon nincs csodálkozni való, mert hogy is tudnám én valamiben az igazat eltalálni.

Ez a szellemi szeretet csak olyan emberben lehet meg, aki Isten kegyelméből világosan belátja, hogy mi ez a világ; hogy van ezen kívül egy más világ is; hogy mekkora a különbség a kettő között; hogy az egyik örökkévaló, a másik pedig olyan, mint az álom. Meg kell értenie, hogy mi az Isten iránti és mi a teremtmény iránti szeretet. Hozzá saját tapasztalatából kell tudnia a kettő közötti különbséget, mert ez egészen más, mintha valaki csak úgy hiszi és gondolja. Tudnia kell ugyancsak tapasztalatból, hogy mennyit nyer az ember az egyikkel, s mennyit veszít a másikkal. Világos fogalmának kell lennie arról, hogy mi a Teremtő és mik a teremtmények; és sok más dologról, amelyekre vonatkozólag csakis az Úr ad igazi és világos ismeretet azoknak, akik belépnek hozzá az imádság iskolájába, illetve, akiket az Úr felvesz abba. Mert azok aztán egészen másképp tudnak ám szeretni, mint mi, akik nem jutottunk ennyire.

Talán azt fogjátok mondani, nővéreim, hogy minek is beszélek én nektek ezekről a dolgokról, mikor ti mindezt úgyis tudjátok. Adja Isten, hogy úgy legyen; hogy tudjátok, de úgy ám, amint azt tudni kell, vagyis, hogy mélyen a szívetekbe legyen vésve. Ha ugyanis tudjátok, akkor legalább nem fogjátok hazugságnak tekinteni azt az állításomat, hogy abban az emberben, akit az Úr a tökéletességnek erre a magaslatára emelt, megvan ez a tökéletes szeretet is. Ezek azután a nemes lelkek, a királyi lelkek, akik Isten kegyelméből ennyire vitték! Ezek nem képesek arra, hogy olyan hitvány dolgot szeressenek, mint amilyen az emberi test. Nem mondom, hogy nem dicsérik annak Teremtőjét, midőn látják, hogy szép, kedves és szemrevaló, de hogy nagyra becsüljék, arról szó sem lehet. Azt akarom ezzel mondani, hogy csupán a testi szépség miatt sohasem fognak más iránt szeretetre gerjedni. Az ilyen szeretetet tárgytalannak tekintenék; és úgy éreznék magukat, mintha valami árnyékba szerettek volna bele. Valósággal pirulnának önmaguk előtt s nem mernék többé Istennek azt mondani, hogy igazán szeretik Őt.

Azt mondjátok talán erre, hogy az ilyenek nem is tudnak szeretni és nem képesek viszonozni mások ragaszkodását. Az az egy talán igaz, hogy nem sokba veszik mások vonzalmát, s ha olykor örülnek is, ha azt látják, hogy mások szeretik őket -- ami végre is emberi dolog -- hamar észbe kapnak s belátják ennek oktalanságát. Azaz, hogy van rá eset, amikor nem az, tudniillik, midőn olyanoknál találnak szeretetre, akik tudományuk és jámborságuk révén lelki hasznukra vannak. Minden egyéb vonzalom csak terhükre van, mert érzik, hogy semmi előnyük sincs belőle, sőt kárukra lehet. De azért hálásak a vonzalomért, s azzal viszonozzák, hogy az illetőt Istennek ajánlják. Úgy tekintik ugyanis a dolgot, hogy aki őket szereti, az az Istennek tesz szolgálatot, mert látják, hogy Isten iránti szeretetből származik az egész. Arról ugyanis meg vannak győződve, hogy saját magukban nincs semmi szeretetreméltóság; nézetük szerint tehát irántuk csak azért viseltethetik valaki vonzalommal, mert tudja, hogy Isten is szereti őket.

Ennek alapján azután a fizetést is Ő Szent Felségére bízzák s ha imádkoztak az illetőkért, hogy Isten fizessen meg nekik, úgy érzik, hogy fel vannak mentve minden további kötelezettség alól s a dolog nem érdekli őket többé.
Igazán sokszor elgondolom, mennyire vakok vagyunk, amidőn azt óhajtjuk, hogy mások szeressenek bennünket; kivéve ha -- mint mondom -- olyanokról van szó, akik jó hatással vannak reánk s az örök javakhoz segítik a lelkünket. Különben is jegyezzék meg, hogy abba a szeretetbe, amellyel más irányában viseltetünk, részünkről mindig belevegyül valami kis önzés, amennyiben a saját hasznunkat, vagy legalább is élvezetünket keressük. Ellenben ezek a tökéletes emberek lábbal tipornak már minden jót, gyönyörűséget és élvezetet, amelyet a világ nyújthat. S amennyiben bizonyos értelemben mégis keresik az élvezetet, nem képesek azt másban feltalálni, mint Istenben és az Istenről való beszélgetésben. Ennek következtében nem tudják belátni, mi hasznuk lehetne abból, ha valaki szereti őket s nem is keresik mások vonzalmát. S mivel ez az igazság egészen világos előttük, nevetnek önmagukon, ha visszagondolnak azokra az időkre, amikor még képesek voltak egész komolyan tépelődni afölött, vajon viszonozza-e valaki a vonzalmukat, vagy sem. Mert az ember már olyan, bármily nemes is egyébként a vonzalma, hogy feltétlenül azt akarja, fizessék vissza. Pedig az a fizetés, amit beszed érte, puszta szalma, levegő, súlytalan dolog, amelyet elfúj a szél. Mert hiszen bármennyire szerettek is bennünket valamikor, vajon mink maradt belőle? Azért is az említettem emberek épp oly kevésbe veszik, ha szeretik őket, mintha nem szeretnék őket; kivéve, ha a szeretet lelki hasznukra van. Belátják ugyanis, hogy csupán emberi gyöngeség részünkről, midőn szeretet után áhítozunk.

Azt hihetnétek ugyebár, hogy az ilyenek Istenen kívül nem is képesek mást szeretni. Pedig ez nem áll. Sőt sokkal jobban tudnak szeretni, s a szeretetük sokkal jótevőbb és hatásosabb: egyszóval igazi szeretet. Az ilyen lélek ugyanis sokkal jobban szeret adni, mint kapni; s még magával a Teremtővel szemben is így van. Ezt nevezem én szeretetnek; mert azok a többi alacsony érzelmek csak bitorolják ezt a szép nevet.
Azt is kérdezhetnétek, vajon mit szeretnek azok a jó emberek, ha nem azt szeretik, amit látnak? Azt mondom erre, hogy igenis azt szeretik, amit látnak és ahhoz vonzódnak, amit hallanak: csakhogy amit ők látnak, az nem mulandó dolog. Az ő tekintetük ugyanis nem áll meg a felszínen, hanem keresztülhatol a testen, a lelket nézi s azt vizsgálja, vajon van-e rajta szeretni való. S még ha első tekintetre nem is találnának rajta semmit, valami kis jóindulatot vagy hajlamot mégis csak fölfedeznek benne, s ennek nyomán kutatva aranyat lelnek ama lélek bányájában. És ha azután szeretik az illetőt, akkor semmi fáradságot sem sajnálnak, s készörömest tesznek meg érte mindent. Azt akarják ugyanis, hogy szeretetük állandó legyen; már pedig ha az illető nem tesz szert lelki kincsekre és nem szereti nagyon Istent, akkor ez az állandóság ki van zárva. Az ilyen tökéletes emberrel hiába tenne az illető jót; hiába szeretné teljes szívéből; hiába hozna meg érte minden áldozatot; hiába volna meg benne minden képzelhető természetes kedvesség: nem lesz képes sokáig megőrizni vonzalmát s a barátság nem maradhat állandó. Az ilyen ember tapasztalatból tudja, hogy mit érnek mindezek a dolgok: őt ilyesmivel nem lehet megvesztegetni. Látja, hogy nem illenek egymáshoz, s hogy kölcsönös szeretetüknek nincs meg a biztos alapja. Hiszen, ha az a másik nem tartja meg Isten törvényeit, akkor barátságuknak úgy is vége szakad ezzel a földi élettel, mert azon túl elválnak útjaik, s azért nem is képes igazában szeretni őt.

Az olyan lélek tehát, amelyikbe az Úr beleöntötte az igazi bölcsességet, csak annyiba veszi ezeket a földi élet tartamára kötött barátságokat, amennyit érnek, sőt még annyira se. Mert ha valaki tudja élvezni ezen világ javait, örömeit, mulatságait, kincseit, arra nézve még van értéke az ilyen jóbarátnak, főleg, ha gazdag és módjában áll híveit megörvendeztetni és megvendégelni; de ha valaki mindettől irtózik, vajon mit ér neki az ilyen barátság?
Midőn tehát az ilyen ember szeret valakit, akkor egész szívvel azon van, hogy az illető megszeresse Istent és kegyelmében legyen; ugyanis, mint mondom, tudja, hogy szeretete nem lehet másképpen állandó. Különben is nagyon önzetlen a szeretete: minden követ megmozgat, hogy a másiknak hasznára legyen s kész volna életét ezerszer feláldozni annak legkisebb lelki előmeneteléért. Ó drágalátos szeretet, mely oly szépen utánozza a szeretet fejedelmét, a mi drága kincsünket, az édes Jézust.

_________________________________

[1] A szentanya el akarja hárítani a gyanút, mintha őbenne meg lett volna ez a tökéletes szeretet. Pedig hát kiben lett volna meg, ha nem őbenne?


Nincsenek megjegyzések: