A tökéletesség útja - XXXVI. Fejezet

Ezen szavakat fejtegeti: Bocsásd meg a mi bűneinket.

A mi jó Mesterünk világosan látta, hogy ez a mennyei eledel mindent könnyűvé tesz számunkra, s hogy ha akarjuk, nagyon is jól teljesíthetjük azt, amire vállalkoztunk, tudniillik, hogy az Ő akarata legyen meg bennünk. Most tehát azt kéri Tőle, hogy bocsássa meg a mi vétkeinket, amint mi is megbocsátunk. S azért ezen szavakkal folytatja az imát: „Bocsásd meg a mi vétkeinket, Uram, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”.
Figyeljük meg, nővéreim, nem azt mondja, hogy amint mi is meg fogunk bocsátani. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy aki olyan nagy kegyelmet kér, amilyen az előbbeni, s aki az akaratát teljesen alárendelte Istenének: annál ennek a megbocsátásnak már bevégzett ténynek kell lennie. Ezért mondja: „miképpen mi is megbocsátunk”. Aki tehát őszinte szívvel tette meg az Úr előtt azt a kijelentést, hogy „Fiat voluntas tua”, „Legyen meg a Te akaratod” - annak meg kellett már ezt is tennie vagy legalább eltökélt szándékának kell lennie eziránt.

Hiszen azért örültek a szentek annyira, ha sértegették és üldözték őket, mert így volt valamijük, amit az Úrnak felajánlhattak cserébe az Ő bocsánatáért. De mit tegyen az ilyen szegény teremtés, mint én, akinek oly kevés alkalma volt valamit megbocsátani, ellenben annyija van, amiért bocsánatot kell kérnie? Ezt a dolgot jól meg kell gondolnotok, nővéreim. Lehetséges az, hogy ilyen nagy és fontos dolgot kérjünk az Úrtól, amilyen a bűneink bocsánata, amelyekkel az örök tüzet érdemeltük meg, s hogy ezt kérjük viszonzásul azért, mert mi nyomorult lények szintén megbocsátunk az elleneinknek? Ami engem illet, én még ezekből az értéktelen megbocsátásokból is oly keveset tudok neked felajánlani, Uram, hogy nekem teljesen ingyen kell megbocsátanod.[1] Milyen tág tere nyílik itt a Te irgalmadnak! Áldott légy azért, hogy türelmes vagy az én végtelen szegénységemmel szemben. Így, amint vagyok és nem lévén semmim, nem tudom javamra fordítani azt, amit a Te Fiad mindnyájunk nevében ígér. Nem tudom, van-e kívülem más is hasonló helyzetben. Ha van s ha nem fogná föl helyesen ezt a dolgot, a Te nevedre kérem, jegyezze meg magának, hogy nem szabad törődnünk azokkal a nevetséges csekélységekkel, amelyeket sértéseknek szokás nevezni. Valósággal úgy vagyunk ezekkel a becsületbeli kérdésekkel, mint a kis gyerekek, akik házakat építenek szalmaszálakból.

Ó Istenem, bárcsak megértenénk, nővéreim, azt, hogy mi a becsület s hogy miáltal vesztjük el a becsületünket! Most nem hozzátok beszélek, mert az már igazán nagy baj volna, ha még ezt sem értettétek volna meg; hanem önmagamat nézem a múltban, amidőn még nagyra tartottam a becsületet; s anélkül, hogy tisztában lettem volna a dologgal, osztoztam a világi emberek felfogásában. Igazán szégyellem magamat, ha arra gondolok, hogy mennyi mindenen megsértődtem. Pedig nem is tartoztam e tekintetben az igazán érzékenyek közé. Csakhogy természetesen téves volt a felfogásom a dolog lényegét illetőleg. Nem azzal a becsülettel törődtem, amelynek van értelme, mert használ a léleknek. Milyen okosan beszélt az, aki azt mondta, hogy a becsület és a haszon nem járnak együtt; bár nem tudom, vajon így értette-e; annyi azonban bizonyos, hogy a léleknek haszna és az, amit a világban becsületnek neveznek, sohasem járnak együtt.[2] Csodálatos dolog, hogy a világ felfogása mily homlokegyenest ellenkezik ezzel. Áldva légy, Uram, hogy kimentettél bennünket belőle! Adja Ő Szent Felsége, hogy ez a felfogás mindig olyan távol legyen ettől a háztól, amilyen távol van most. Mert Isten legyen irgalmas az olyan kolostornak, amelyben becsületbeli kérdéseket feszegetnek: az Úristennek kevés dicsőség jut az ilyenekből.

Vigyázzatok azonban, nővéreim, mert az ördög számon tart benneteket s ugyancsak gyártja a becsületbeli kérdéseket a kolostorok számára. Törvényeket eszel ki, amelyek szerint rang tekintetében egyesek magasabban állanak, mások pedig alacsonyabban; akárcsak a világiak. Az ilyenek azután olyan kicsiségekben látnak becsületbeli kérdést, hogy nekem olykor a szemem-szám elállt. A tudósoknál valószínűleg a tudomány foka az irányadó; azonban ehhez én nem értek. Azt azonban hallottam, hogy ha valaki hittudományt adott elő, az nem taníthat többé bölcseletet, mert az lefokozás volna. Tudniillik az becsületbeli kérdés, hogy az ember mindig csak felfelé haladjon, ne pedig lefelé! S még ha engedelmességből kellene is megtenni, az ő felfogása szerint sérelem esnék rajta. Sőt mindjárt akadna olyan is, aki felszólalna érdekében s bizonyítaná, hogy ezzel az eljárással súlyosan megbántották. Az ördög pedig rögtön ezernyi okkal állna elő annak igazolására, hogy az illető tudósnak még az Isten törvénye szerint is elégtétel jár. A szerzetesnők között is az, aki egyszer perjelnő volt, többé nem viselhet alacsony hivatalt. Azt is sokra tartják, ha valaki idősebb a másiknál, s ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Hozzá azt hisszük, hogy érdemet is szerezhetünk azzal, ha ezt szemmel tartjuk, mert hiszen ezt a Szabály is megköveteli. Az ember nem tudja, nevessen-e vagy sírjon-e ezen felfogás fölött. Az az egy bizonyos: a Szabály nem kívánja tőlünk, hogy dobjuk sutba az alázatosságot. Azért parancsol ilyesmiket, hogy rend legyen köztünk; de azt nem akarja, hogy én törődjem azokkal a dolgokkal, amelyek az én rangfokozatomat illetik s hogy a Szabálynak ezt a pontját gondosan tartsam meg, mialatt talán egyéb részeihez csak tökéletlenül alkalmazkodom. Ne e pontnak megtartásában merüljön ki a mi egész tökéletességünk. Másoknak majd lesz gondja rá, ha én meg is feledkezem róla. Ott a hiba, hogy mi mindig csak fölfelé törekszünk, - holott ez éppen nem az égnek útja - s így semmi áron sem akarunk süllyedni.

Ó én jó Uram! Hát nem Te vagy a mi példaképünk és Mesterünk?! Természetes, hogy az vagy. Már pedig mi volt a Te becsületed, dicső Mesterünk? Az az egy bizonyos, hogy bár megaláztak mindhalálig, nemcsak hogy nem vesztetted el, hanem éppen azáltal szerezted meg mindnyájunk számára. Az Isten szerelméért, nővéreim, de téves úton járnánk, ha osztoznánk ebben a világias felfogásban! Téves az, elejétől végig. S adja Isten, hogy egyik-másik lélek még az üdvösségét is el ne veszítse azáltal, hogy ezekkel a gyászos becsületbeli kérdésekkel vesződik, anélkül, hogy tudná, mi is igazában a becsület. Utólag pedig azt gondoljuk, mily nagyot tettünk azzal, hogy nagylelkűen megbocsátottunk egyik-másik ilyen csekélységet, ami nem volt sem sértés, sem igazságtalanság, de egyáltalában semmi sem. Azután pedig, azon a tudatban, hogy „tettünk valamit”, önérzetesen kérjük az Urat, bocsásson meg nekünk, mivel mi is megbocsátottunk! Értesd meg velünk, Uram, hogy nem vagyunk tisztában önmagunkkal; hogy üres kézzel járulunk elédbe; és bocsáss meg nekünk a Te nagy irgalmasságodban!

Mennyire becsülheti az Úr azt, ha szeretjük egymást! Mert hiszen az édes Jézus másra is hivatkozhatott volna mennyei Atyja előtt, s azt mondhatta volna példának okáért: „Bocsáss meg nekünk, Uram, mert sokat sanyargatjuk magunkat; mert sokat imádkozunk; böjtölünk; mert mindenről lemondtunk Érted; mert szeretünk Téged; mert készek volnánk az életünket Érted feláldozni.” Szóval más dolgokat is felhozhatott volna okul, nemcsak azt, hogy megbocsátunk. Talán azért választotta mégis ezt, mert jól tudja, mennyire ragaszkodunk ehhez a nyomorult becsülethez. A sérelmek megbocsátását tehát mint a részünkről képzelhető legnehezebb áldozatot ajánlja fel a nevünkben.

Fontoljátok meg továbbá, nővéreim, hogy azt mondja: „Miképpen mi is megbocsátunk”, vagyis hogy, amint mondottam, bocsánatunkat bevégzett ténynek tekinti. Vizsgáljátok meg tehát alaposan, vajon az ilyen kegyelmek után, amilyenekben a lélek az imádság és pedig főleg a tökéletes szemlélődés folyamán részesül, megvan-e bennetek a teljes készség megbocsátani nemcsak ezeket a jelentéktelen, úgynevezett sértéseket, hanem igazi, súlyos sérelmeket is, s vajon, ha erre alkalom kínálkozik, tényleg megbocsátjátok-e őket? Mert ha nem, akkor ne sokat adjatok az imádságtokra. Az olyan lelket, amelyet Isten ilyen magasztos imádságban emelt Önmagához, ezek a sértések nem képesek többé megsebezni. Az ilyennek teljesen mindegy, vajon megbecsülésben van-e része, vagy pedig az ellenkezőben. Azaz, hogy rosszul mondtam, mert nem mindegy neki: sokkal rosszabbul esik neki a megbecsülés, mint a gyalázat; és terhesebb neki a jólét és pihenés, mint a szenvedés. Ha egyszer az Úr igazán megadta neki az Ő országát, akkor nem kér többé e világ országából. Azt pedig szintén megérti, hogy ez az igazi útja a magasabb fokú uralkodásnak, mert tapasztalatból tudja, mennyi haszon háramlik a lélekre és mennyire előrehalad, ha Istenért szenved. Ilyen nagy ajándékokban nem igen szokott Ő Szent Felsége másokat részesíteni, az olyanokon kívül, akik szívesen viseltek el máris nagy szenvedéseket az Ő kedvéért. A szemlélődő emberekre ugyanis - amint ezen könyv egy másik helyén mondtam - nagy szenvedések várnak, s azért az Úr csakis a kereszthordásban gyakorlattal bíró embereket választ ki ilyenekül.

Mivel pedig ezek - s ezt jól jegyezzétek meg nővéreim - egyszer s mindenkorra megértették a világi dolgok igazi értékét, nem sokat törődnek azzal, ami elmúlik. Ha olykor valami nagy sértés vagy szenvedés egy pillanatra okoz is nekik fájdalmat, mihelyt ennek tudatára ébrednek, előveszik a jobbik eszüket és azonnal elfojtják azt. Felébresztik ugyanis magukban az örömöt afölött, hogy az Úr ilyen hatásos eszközt adott kezükre, amellyel egy nap alatt több kegyelmet és örök érdemet szerezhetnek maguknak Ő Szent Felségétől, mintha tíz esztendőt töltöttek volna önként vállalt szenvedések közt.

Ez tudtommal nagyon közönséges dolog a szemlélődő embereknél. Én sokakkal érintkeztem, s volt alkalmam tapasztalni, hogy úgy szeretik a szenvedést, mint mások az aranyat és drágaköveket, mert tudják, hogy őket az teszi gazdaggá. Az ilyeneknek eszükbe sem jut, hogy önmagukat becsüljék. Szeretik, ha mások észreveszik a hibáikat. Ha pedig mások részéről tiszteletet tapasztalnak a maguk irányában, sietnek őket gyarlóságaikról felvilágosítani. Így gondolkoznak származásukról is, mert tudják, hogy annak előkelő volta nem szerzi meg nekik a mennyek országát. Legfeljebb olyan esetben örülnek annak, hogy jó családból valók, ha ezt a körülményt Isten szolgálatában tudják kiaknázni. Ettől az egy esettől eltekintve, fáj nekik, ha többre tartják őket, mint amik, s nem kerül semmi nehézségükbe, sőt örülnek, ha másokat felvilágosíthatnak tévedésükről. Ha egyszer valakinek az Úristen megadta ezt a nagy alázatosságot s azt a nagy szeretetet és buzgalmat mindenben, ami Isten nagyobb dicsőségére szolgál: az annyira jut, hogy önmagáról teljesen megfeledkezik és még másokról sem tudja föltenni az érzékenységet vagy a sértődést.

Ez utóbbi vonások inkább csak olyan emberek lelkére nézve jellemzők, akik a lelki életben már meglehetősen előrehaladtak s akiket az Úr nagyon gyakran szokott magához emelni a tökéletes szemlélődés kegyelme által. Ellenben az előbb említett eltökélt szándék, hogy az ember türelmesen visel el minden sértést, bármennyire fájjon is, ez nagyon hamar kifejlődik a lélekben, ha egyszer eljutott az egyesülő ima színvonalára. Annyira, hogy ha valakiben ez nem volna meg és nem erősbödnék minden egyes ilyen ima után, akkor elhiheti, hogy amit ő egyesülő imának tart, az nem Isten kegyelme, hanem valami ördögi szemfényvesztés, amellyel a rossz szellem azt a meggyőződést akarja benne kelteni, hogy Isten őt másoknál jobban szereti. Nincs ugyan kizárva, hogy mindjárt kezdetben, midőn az Úr először adja meg ezt a kegyelmet, a lélek nem lesz még erős ebben az erényben: de ha e kegyelmek folytatódnak, rövidesen kifejlődik benne, úgy hogy ha egyéb jó tulajdonságok hiányoznának is nála, a megbocsátás föltétlenül könnyen fog nála menni.

Én legalább nem tudom elhinni, hogy egy lélek, amely oly közel jutott a személyes Irgalomhoz s ott megértette saját mivoltát s azt, hogy mily sokat bocsátott meg neki az Úristen: hogy, mondom, az ilyen ne legyen képes azonnal és a legnagyobb készséggel megbocsátani, és ne tudjon rögtön a legszívélyesebben érintkezni azzal az emberrel, aki őt megsértette. Tekintve ugyanis azt a sok vigasztalást és kegyelmet, az isteni szeretetnek annyi zálogát, amelyben ő részesül: öröme telik abban, hogy alkalma nyílik szeretetét valamiben kimutatni.

Ismétlem, hogy sokakat ismerek, akiket az Úr természetfölötti ajándékokban részesít és fölemel ezen imádság, illetve szemlélődés színvonalára; látom azt is, hogy vannak hibáik és gyarlóságaik: de ebben a hibában leledzeni nem láttam egyet sem, s nem is hiszem, hogy ilyen csak egy is létezzék, föltéve, mint mondom, hogy kegyelmei Istentől valók. Minél nagyobb szemlélődési kegyelmekben részesül tehát valaki, annál jobban figyelje meg, vajon növekvőben vannak-e nála ezek a hatások. Ha pedig teljesen hiányoznának nála, akkor féljen nagyon és higgye el, hogy az ajándékok, amelyekben részesül, nem Istentől valók. Mert Isten mindig meggazdagítja azt a lelket, amelyet meglátogat. Ez föltétlenül bizonyos. A kegyelem és az ajándék esetleg nagyon rövid ideig tart, azonban a jótékony hatását a lélek hosszú ideig érzi. Mivel pedig az édes Jézus mindezt jól tudja, azért biztosítja Szent Atyját oly határozottan arról, hogy mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek.

______________________________________________________________

[1] Szent Teréziának élete folyamán bőven kijutott a legádázabb üldözésekből és a leghajmeresztőbb sértegetésekből, azonban alázatossága olyan mély volt, hogy a sértést sohasem vette sértésnek, s ezért szerinte „nem volt mit megbocsátania”.

[2] A spanyolnak két szava van a becsület fogalmának kifejezésére: honor és honra. Az első magát az erényt jelzi a becsületes ember lelkében. A másik a külső megbecsülést, amelyet az élvez, akinek becsülete van az emberek előtt. Az utóbbi nem szükségképpen becsületes ember. Itt mindenütt ez utóbbiról van szó.