A tökéletesség útja - XXXVIII. Fejezet

Fejtegeti, mily szükséges dologért imádkozunk, midőn arra kérjük a mennyei Atyát, hogy adja meg nekünk azt, amit e szavakban fejezünk ki: És ne vigy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól. Megmagyarázza a kísértések néhány faját. E fejezet nagyon fontos dolgokat tartalmaz.

Nagy dolgokat kell megfontolnunk és megértenünk ebben a kérésben, amelyet oly sokszor mondunk ki. Részemről először is meg vagyok arról győződve - s ezt jegyezzétek meg jól, nővéreim - hogy a tökéletes emberek nem óhajtanak megszabadulni a szenvedésektől, kísértésektől és küzdelmektől, tehát nem is ezt kérik az Úrtól. Mellesleg mondva, ez is jó és biztos hatása a szemlélődésnek és egyéb ajándékoknak s ha megvan annak a jele, hogy azok a kegyelmek nem tévedésen alapulnak, hanem csakugyan az Úr Lelkétől származnak. Szóval ezek, mint mondtam, még kívánják és szeretik is a bajokat s imádkoznak értük. Úgy vannak vele, mint a katonák, akik minél több harcot kívánnak, mert így annál több zsákmányra tehetnek szert; míg ellenben a békében be kell érniük a zsoldjukkal s az előléptetésre is kevés a kilátás.
Higgyétek el, leányaim, hogy Jézus Krisztus katonái - értem a szemlélődő lelkeket - alig várják, hogy alkalom nyíljék a küzdelemre. A nyíltan támadó ellenségtől egyáltalában nem félnek, mert tudják, hogy azzal az erővel, amit az Úr önt beléjük, messze fölötte állnak. Az ilyen ellenség velük szemben mindig vereséget szenved, ők pedig nagy zsákmányra tesznek szert. Ennek tehát sohasem fordítanak hátat. Ellenben annál jobban félnek s van is okuk félni, holmi alattomos ellenségtől, egyes rossz szellemektől, akik a világosság angyalának öltöznek. Azért is kérik az Urat, hogy ezektől szabadítsa meg őket. Ezek ugyanis álruhában férkőznek a lélekhez s nem is árulják el magukat, csak akkor, amidőn már nagy kárt tettek benne. Ezek szipolyozzák a vérünket, ezek ássák alá erényeinket és pedig oly ravaszul, hogy a kísértés olykor már egészen körülvett bennünket, anélkül hogy bármit is észrevettünk volna.

Kérjük tehát sokszor az Urat, leányaim, és könyörögjünk hozzá a Miatyánkban, hogy ne engedjen bennünket kísértésbe jutni. Ne tűrje, hogy a rossz szellem rászedjen bennünket. Segítsen meg, hogy felismerjük a mérget s hogy az ne vegye el tőlünk a világosságot. S valóban, mennyire indokolt dolog, hogy a jó Mester ezt a kérelmet adja az ajkunkra s Ő maga is ezért esedezik számunkra! Mert gondoljátok meg, leányaim, hogy ezek a rossz szellemek nagyon sokféleképpen okozhatnak nekünk kárt. Nem az az egyetlen veszedelem, hogy hamis lelki örömöket keltenek bennünk és elhitetik velünk, hogy az Istentől származnak. Nézetem szerint ez bizonyos tekintetben még a legkisebb baj, ami az ő részükről fenyeget. Ezzel esetleg csak azt érik el, hogy a lélek gyorsabban halad előre, amennyiben amaz élvezet kedvéért több időt fordít az imádságra. És mivel nem tudja, hogy az egész az ördögtől származik, méltatlanságának érzetében nem győz hálát adni Istennek ama kegyelmekért s úgy érzi, hogy hívebb szolgálatra van Ővele szemben kötelezve. Ily módon, abban a hitben, hogy e kegyelmek Istentől származnak, csakugyan méltóvá lesz az Ő igazi kegyelmeire.

Törekedjetek alázatosságra, nővéreim, és tartsátok mindig észben, hogy nem vagytok méltók a szemlélődési kegyelmekre s ne is igyekezzetek azokat elérni. Nézetem szerint sok lélek menekül ki az ördög karmai közül azáltal, hogy ehhez a szabályhoz tartja magát. Mert ebben az esetben az Úr javunkra fordítja még azt a rosszat is, amit a rossz szellem akar nekünk okozni. Ő Szent Felsége ugyanis a mi szándékunkat veszi tekintetbe, azt tudniillik, hogy kedvében akarunk járni és neki szolgálni s azért végezzük az imádságot. Már pedig hűséges az Úr! De nagyon kell vigyázni, nehogy csorba essék az alázatosságon; s nehogy tetszelgés lopóddzék be a szívünkbe. Imádkozzunk szünet nélkül az Úrhoz, hogy mentsen meg bennünket ilyesmitől. Ő Szent Felsége azonban úgy sem engedi meg, hogy valaki más sokáig dédelgessen benneteket; ettől ne féljetek, mert ezt a jogot Ő saját magának tartotta fel.

Nagy kárt okozhat azonban nekünk az ördög, anélkül, hogy észrevennénk, egy más téren, tudniillik amennyiben elhiteti velünk, hogy erényeink vannak, holott nincsenek. Ez valóságos pestis! Biztonságban érezvén magunkat, nem vesszük észre, hogy verembe esünk s abból azután nem is tudunk kivergődni. Nem mindig van valami tudatos halálos bűnről szó, amely a pokolba juttathat bennünket. De azért a lábunk bilincsbe van verve s nem vagyunk képesek előbbre jutni a szellemi életnek ezen útján, amelyről beszélni kezdtem s amelyről nem is feledkezem meg. De hát hogyan is juthatna előbbre az, aki belebukott a verembe? Ott kell elpusztulnia. Még hálát adhat Istennek, hogy nem a pokolig bukott! Előbbre jutása azonban a legjobb esetben is ki van zárva. Tegyük fel, hogy nem romlik meg egészen: még akkor is értéktelen lesz úgy önmagára, mint másokra nézve. Sőt még kárt is okozhat, mert mindaddig, amíg az a csapda ott van, mások, akik ugyanazon az úton haladnak, szintén beleeshetnek. Igyekezzék tehát kiszabadulni belőle és temesse be! Akkor aztán nem fenyegeti veszedelem, sem őt, sem másokat. Azt azonban határozottan mondhatom nektek; hogy ez a kísértés nagyon veszedelmes. Sokat tapasztaltam e tekintetben s azért beszélek róla, bár nem sikerül magamat olyan jól kifejeznem, amint szeretném.

Amennyiben csak szellemi örömökről van szó, ezeknél csak azt érezzük, hogy kapunk valamit s hogy annak fejében kötelesek vagyunk hívebben szolgálni. Itt ellenben az a meggyőződés fejlődik ki bennünk, hogy mi adunk Istennek valamit, amennyiben szolgálunk neki s hogy az Úr köteles bennünket ezért megjutalmazni. Ez azután lassankint nagy kárt okozhat. Egyrészt csökken bennünk az alázatosság, másrészt pedig nem igyekszünk megszerezni egyik-másik erényt, mert azt hisszük, hogy úgyis megvan bennünk.

Már most micsoda orvosságot alkalmazzunk ez ellen, nővéreim? Nézetem szerint a legjobb az, amelyre a mi Mesterünk tanít bennünket, tudniillik imádkozni a mennyei Atyához, ne engedje, hogy kísértésbe jussunk. Mindamellett még egy másik eszközt is akarok nektek ajánlani s ez az, hogy ha az Úr meg is adott nekünk valamely erényt, értsük meg jól, hogy azt úgy kaptuk Tőle s hogy azt újra el is veheti tőlünk; amint ez az isteni gondviselés rendelkezéséből tényleg gyakran meg is történik. Vagy talán sohasem láttatok ilyesmit, nővéreim? Mert én, igenis, tapasztaltam. Olykor például azt hiszem, hogy nem ragaszkodom már semmihez s ha arra kerül a sor, csakugyan ki is állom a próbát. Máskor pedig olyan ragaszkodást érzek és pedig esetleg olyan dolgok iránt, amelyeken a megelőző napon még jót nevettem volna, hogy szinte nem ismerek magamra. Néha úgy látszik előttem, hogy sok bátorság van bennem s hogy az Isten dicsőségét illető dolgokban nem hátrálnék meg semmi elől s tényleg nem egy esetben volt alkalmam ezt bebizonyítani. A következő nap pedig úgy vagyok, hogy nem volnék képes Isten kedvéért egy hangyát megölni, ha az szembeszállna velem. Máskor viszont igazán azt hiszem, hogy bármit mondjanak is rólam és bármennyire ócsároljanak, egyáltalában nem törődném vele; s csakugyan ez így is szokott lenni, sőt az ilyen dolgok nekem örömet okoznak. Viszont azután vannak napok, amidőn egy szó miatt képes vagyok szomorkodni s annyira bánt minden, hogy szeretnék kimenni ebből a világból. S e tekintetben nem állok egyedül. Számos, nálamnál sokkal jobb emberen tapasztaltam ezt s tudom, hogy ez így szokott lenni.

Ha pedig ez így van, vajon ki merne azzal dicsekedni, hogy erényekben gazdag, vagy hogy egy bizonyos erény megvan benne: mikor esetleg éppen akkor hagyja cserben, amikor legnagyobb szüksége volna rá? Ne tegyük ezt, nővéreim, hanem inkább tartsuk magunkat mindig szegényeknek. Ne vegyünk fel olyan kölcsönt, amelyet azután nem tudunk törleszteni. Máshonnan kell jönnie a mi kincsünknek. Nem tudjuk, mikor hagy bennünket Isten nyomorúságunk börtönében egyedül és minden nélkül. Ha tehát mások a rólunk táplált jó véleményük alapján kegyesen és tisztelettel bánnak velünk - s ez az a kölcsön, amelyről beszéltem - szépen megjárják velünk s szépen járunk mi magunk is! Igaz ugyan, hogy ha alázattal szolgálunk az Úrnak, Ő meg fog bennünket mindig segíteni a szükségünkben; ellenben, ha ez az erény nincs meg kellő mértékben bennünk, akkor az Úr lépten-nyomon cserben hagy bennünket. Ez nagy kegyelem az Ő részéről s ezt becsüljétek is nagyra, mert ezáltal érteti meg velünk, hogy nincs semmink sem, hanem mindent Őtőle kapunk.

Most pedig jegyezzétek meg magatoknak még ezt a másik tanácsot is. Az ördög olykor elhiteti velünk, hogy valamelyik erény megvan bennünk - mondjuk például a türelem erénye - s ezzel rávisz bennünket arra, hogy minduntalan kívánjunk Istenért sokat szenvedni. S csakugyan meg is vagyunk arról győződve, hogy képesek volnánk bármit is elviselni. Efölött azután nagy az önelégültségünk, annál inkább, mert az ördög szítja azt bennünk. Én pedig azt tanácsolom nektek, hogy ne vegyétek semmibe az ilyen erényeket. Mindaddig, amíg nem volt alkalmunk valamely erény próbáját kiállni. Higgyük el, hogy csakis névről ismerjük s hogy az Úr nem is adta azt meg nekünk. Mert megeshetik ám, hogy egyetlen egy nektek nem tetsző szóra, az a ti nagy türelmetek szépen a földre csücsül. Ha ellenben már sokszor meg tudtátok őrizni a türelmeteket, akkor dicsérjétek az Urat azért, hogy kezd már benneteket beletanítani ebbe az erénybe és igyekezzetek még többet szenvedni. Mert ha az Úr megadja nektek a türelmet, ez annak a jele, hogy hála fejében ezen erény gyakorlását kívánja tőletek. Azonban, mint mondtam, csak olyanba vegyétek, mintha őrizetbe volna nálatok letéve.

Egy másik kísértés a következő. Azt hisszük olykor, hogy magas fokban bírjuk a lelki szegénység erényét. Gyakran és szokásképpen mondogatjuk, hogy nem kívánunk semmit; hogy nincs gondunk semmire. De alig hogy ajándékba kapunk valamit - esetleg egy egészen fölösleges tárgyat - a lelki szegénységünknek vége van. Az ördög elhiteti veletek, hogy szegények vagytok s bizonyos tekintetben igaza is van, mert hiszen mint szerzetesek ajkaitokkal megfogadtátok a szegénységet s a szívetekben óhajtjátok is, hogy azok legyetek, amint ez az imádságos embereknél közönséges dolog. Tehát jól van, a szegénység meg van fogadva s az, aki szegénynek tartja magát, kijelenti, hogy ő nem vágyódik semmi után: ezt az egy dolgot azonban - mondja magában - megtartom, mert enélkül nem tudok meglenni. Végre is élnem kell, mert másképp nem szolgálhatok Istennek! Hiszen ő is azt akarja, hogy tartsuk fenn ezt a mi testünket, stb. Szóval ezernyi ilyen és hasonló kifogással áll elő. Pedig mindezt az ördög sugallja neki, a világosság angyalának leple alatt. Mert mindez magában véve egészen jó. Így azután elhiteti vele, hogy ő már lelkileg egészen szegény; hogy megvan benne ez az erény; szóval, hogy e tekintetben nincs már tennivalója.

Tegyük azonban csak egyszer próbára, mert ezt a kísértést nem lehet másképp leleplezni, minthogy folyton a körmére nézünk az ördögnek, s ha jól vigyázunk, hamarosan elárulja magát. Az illetőnek tegyük fel, igen nagy jövedelme van, értem a saját szükségleteihez képest; ha nem is annyi, hogy három inast tarthatna, mikor egy is elég neki. Már most egyszer csak pörrel támadják meg őt birtokainak valamely kis része miatt, vagy pedig egyik szegény bérlője nem tudja megfizetni a tartozását: s íme a mi emberünk annyira fel van izgatva és úgy szenved, mintha ez a veszteség a megélhetését fenyegetné. Ő azt mondja, - mert hiszen kifogás mindig akad - azért teszi, mert nem akarja, hogy a vagyonán saját gondatlansága miatt csorba essék. Hiszen én nem is mondom, hogy legyen gondatlan, sőt ellenkezőleg, helyeslem, ha védi az érdekeit, azonban tegye azt azzal a lelkülettel, hogy: ha sikerül jó, ha nem sikerül, úgy is jó. Mert aki lelkileg igazán szegény, az oly kevésre becsüli ezeket a dolgokat, hogy ha valami okból kell is utánuk törekednie, soha sem nyugtalankodik miattuk. Nem gondol arra, hogy szükségbe jut, ha pedig ez mégis bekövetkeznék, azt sem bánja. Teljesen mellékes dolognak tekinti az ilyeneket, nem pedig lényegesnek. Az Ő elméje sokkal magasabban szárnyal, s csak kénytelenségből foglalkozik ezekkel a semmiségekkel.

Ami már most a szerzeteseket illeti, - és pedig mind a férfiakat, mind a nőket, - ezek természetesen szegények, vagy legalább is szegényeknek kellene lenniük. Sokszor azonban csak azért szegény az illető, mert tényleg nincs semmi birtoka; de adjon csak valaki neki valamit, úgy nem igen fog előfordulni az az eset, hogy azt, mint fölöslegeset, visszautasítsa. Mindig megvan az a hajlama, hogy készletben tartson valamit. Ha finom szövetből készült ruhát kaphat, akkor nem kér a durva szövetűből. Szereti, ha van valamicskéje, ha csak egy pár könyve is, amit szükség esetén zálogba lehet tenni, vagy eladni, mert hiszen jöhet valami betegség, s akkor az embernek többre van szüksége, mint amivel rendes körülmények között beéri. Én bűnös lélek! - hát ezt fogadtátok, amidőn ígértétek, hogy nem fogtok törődni önmagatokkal? hogy minden körülmények között teljesen Istenre bízzátok magatokat? Mert hiszen, ha folyton így gondoskodtok a jövőtök biztosításáról, akkor a biztos jövedelem jobb volna reátok nézve[1], amennyiben kevesebb szórakozással járna. Mert bár az ilyen dolgokat is meg lehet tenni anélkül, hogy bűnt követnénk el, azért nagyon jó, ha megértjük ezeket a gyarlóságokat, s belátjuk, hogy mennyire messze állunk mi az erénytől. Kérjük tehát azt Istentől és törekedjünk utána. Mert ha azt hisszük, hogy megvan bennünk, akkor elhagyjuk magunkat, s ami a legrosszabb, tévedésben vagyunk.

Hasonló dolog történhetik meg velünk az alázatosságot illetőleg is. Azt képzeljük, hogy nem kívánjuk a megtiszteltetést, s hogy semmit sem adunk ilyesmire. Ellenben akadjon csak alkalomadtán valaki, aki jól az elevenetekre tapint. Meglátjuk, hogy akkor mit éreztek és hogyan viselkedtek. Nem tűnik-e majd akkor ki, hogy éppen nem vagytok alázatosak? Vagy pedig érjen csak benneteket valami megtisztelés: éppoly kevéssé utasítjátok azt el magatoktól, mint azok az imént említett úgynevezett szegények az anyagi hasznot. S adná Isten, hogy ez utóbbiak legalább ne törekednének utána! Pedig folyton azt emlegetik, hogy nem vágyódnak semmi után, hogy nem törődnek semmivel - aminthogy tényleg meg is vannak erről győződve - s már ez a szokásos mondogatás is megerősíti őket ebbeli hitükben.

A legfontosabb az, hogy az ilyen és hasonló kísértésekkel szemben mindig nyitva legyen a szemünk. Mert ha az Úr ezen erények közül igazán megad egyet az embernek, akkor az a többit mind maga után vonja. Ez közismert dolog. De ismételve figyelmeztetlek benneteket arra, hogy még ha nézetetek szerint meg is volna bennetek ez, vagy az az erény, mindig féljetek attól, hogy tévedni találtok. Az igazán alázatos ember mindig gyanús szemmel nézi a saját erényeit, s egészen közönséges dolog nála, hogy sokkal megbízhatóbbaknak és értékesebbeknek látszanak előtte azok, amelyeket embertársaiban lát.

______________________________________________________

[1] Az ávilai kolostort úgy alapította Szent Terézia, hogy semmi vagyona se legyen, hanem kizárólag alamizsnából éljen.