A tökéltesség útja - XLI. Fejezet

Tárgyalja az istenfélelmet és azt, hogy miképpen őrizkedjünk a bocsánatos bűnöktől.

Mennyire bőbeszédű voltam! De azért még sem mondtam el mindazt, amit szerettem volna elmondani, mert nagyon édes dolog ám erről a szeretetről beszélni. Hát még milyen lehet az, ha megvan valakiben! Ó Uram, add meg nekem! Add, hogy mielőtt elhagynám ezt a világot, semmit se kívánjak többé belőle s ne is tudjam, mit jelent Kívüled bármit is szeretni! Ne is tudjak szeretetnek nevezni más érzelmet, mert hiszen kívüled minden hazugság. Hazugság mindennek az alapja, hogyne volna tehát hazugság a ráépített épület? Nem értem, hogy miképpen tudunk valamin csodálkozni! Nevetek magamban, ha ilyeneket hallok, hogy: ez hálátlan volt irányomban; az nem szeret engem. Hát mi mást vártál tőle s miért szeressen téged? Ebből láthatod, hogy mi a világ: maga az a szeretet büntet meg benneteket; a legkeservesebb pedig az, hogy ezt a szent érzelmünket ilyen gyerekes hitványságra pazaroltuk.
Most tehát térjünk át az istenfélelemre, bár megvallom, jobban szeretnék még egy kicsit beszélni erről a világ iránti szeretetről, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljatok tőle. Csakhogy ezáltal megint csak eltérnék a tárgyamtól s azért inkább abbahagyom.
Az istenfélelem is olyan dolog, amelyet, ha egyszer megvan, szintén nagyon könnyen észrevesz az ember, mind önmagán, mind másokon. Arra azonban figyelmeztetlek titeket, hogy a kezdőknél nem fogjátok azt olyan szembeszökőnek találni, kivéve egyeseket, akiket az Úr rövid idő alatt úgy elhalmoz kegyelmeivel s az imádságnak olyan magas színvonalára emel, hogy mindjárt az elején meglátszik rajtuk az istenfélelem is. Akinél azonban a kegyelmek nem növekednek oly rohamosan s a lélek nem lesz egyszerre gazdag minden erényben: annál ez is csak lassan, de azért napról-napra fokozódik. Mindazonáltal még a kezdőknél is azonnal meg lehet állapítani a jelenlétét, amennyiben rögtön szakítanak bűneikkel, a bűnre szolgáló alkalmakkal s a rossz társasággal. Ezenkívül pedig egyéb jelek is elárulják. Mikor azonban a lélek már egyszer eljutott a szemlélődés fokára - már pedig mi itt ilyenekről beszélünk - akkor az istenfélelem épp olyan szembeszökő nála, mint az Isten iránti szeretet. Nem tudja elleplezni; még a külsején is meglátszik. Mert akármilyen szorgosan figyeljük is meg az ilyeneket, sohasem veszünk rajtuk észre gondatlanságot. Nézhetjük őket még oly közelről is, látni fogjuk, hogy a világ minden kincséért sem követnének el egyetlenegy szándékos bocsánatos bűnt sem: annyira őrködik fölöttük az Úr. A halálos bűnöktől pedig rettegnek, mint a tűztől.

Ezek azok a veszedelmek, nővéreim, amelyektől nagyon kell félnünk. Könyörögjünk is Istenhez, ne engedje, hogy megbántsuk s hogy a kísértés fölülmúlja az erőt, amelyet nekünk annak leküzdésére ad. Segítsen meg, hogy tiszta maradjon a lelkiismeretünk s a kísértés lehetőleg kevés, vagy semmi kárt se tehessen bennünk. Ez az, amire nekünk szükségünk van. Ezt a félelmet óhajtanám én mindig magunkban látni, mert ez ment meg minket a veszedelemtől.
Ó mily nagy dolog az, ha az ember tudja, hogy nem sértette meg az Urat s hogy az Ő pokoli rabszolgáit bilincsekben tartja! Hiszen szolgái azok is, csakhogy ők kénytelenségből engedelmeskednek neki, mi pedig egész szívünkből. Azért is, ha Őneki kedvében járunk, az ördögök csak bizonyos határokon belül mozoghatnak s bármennyire kísértsenek is bennünket és akármennyi titkos csapdát állítsanak is nekünk, nem képesek nekünk ártani.

Őrizzétek meg szívetekben ezt a figyelmeztetést és tanácsot. Legyetek nagyon, de nagyon óvatosak, amíg csak ki nem fejlődik bennetek az az erős elszántság, hogy inkább ezer halált szenvedtek el, semhogy egyetlenegy halálos bűnt kövessetek el. Arra is nagyon vigyázzatok, hogy ne essetek tudatosan bocsánatos bűnbe. Mert öntudatlanul vajon ki ne vétkeznék nagyon is gyakran? Van azonban a tudatosságnak egy neme, amely alapos megfontolással jár, míg ellenben máskor a tudatosság olyan fölületes, hogy mikorra észbe kapunk, akkor már el is követtük a bocsánatos bűnt. Mert hiába, nem értjük önmagunkat. Azonban az olyan alapos megfontolással elkövetett bocsánatos bűntől és lenne bár a lehető legkisebb: attól őrizzen meg bennünket az Úristen. Én nem is tudom megérteni, hogy merészkedhetik valaki még a legcsekélyebb dologban is ellene tenni ekkora nagy Úrnak. De meg különben is semmit sem lehet csekélységnek nevezni, ami ilyen végtelen Felség ellen irányul, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy állandóan szemmel tart bennünket. Mert nézetem szerint a tudatosan elkövetett bűnnel ezt fejezzük ki: „Uram, tudom ugyan, hogy ez a dolog nehezedre esik, de azért megteszem, csak azért is; tudom azt is, hogy idetekintesz; tudom, hogy ellenzed: azonban én inkább az én szeszélyemet és vágyamat akarom követni, mint a Te akaratodat!” S az ilyen eljárást talán szabad volna csekélységnek nevezni? Én az ilyen bűnt nem tartom kicsinynek, hanem nagynak, igen nagynak.

Ha meg akarjátok szerezni ezt az istenfélelmet, nővéreim, az Isten szerelméért, értsétek meg, milyen súlyos dolog az Úristen megsértése. Ennek belátása végtelenül fontos. Foglalkozzatok ezzel a gondolattal igen gyakran és elmélkedjetek fölötte. Az életünk, sőt még annál is több fordul meg azon, vajon gyökeret ver-e a lelkünkben ez az erény, vagy sem. S amíg meg nem szereztétek, legyetek nagyon óvatosak; kerüljétek az alkalmat és az olyanok társaságát, akik nem növelik bennünk az Istenhez való ragaszkodást. Vigyázzatok magatokra mindabban, amit tesztek, hogy sikerüljön megfékezni akaratotokat. Ne beszéljetek mást, mint épületes dolgot s kerüljétek azt a társalgást, amelynek nem Isten a tárgya.

Sok kell ahhoz, hogy ez az istenfélelem meggyökereddzék és mélyen bevésődjék a lélekbe; (bár az is igaz, hogyha valakiben megvan az igazi szeretet, az hamar megszerzi ezt is.) De ha valakinek állandóan lelki szemei előtt lebeg az az eltökélt szándék, hogy Istent nem bántja meg semmiért széles e világon: akkor, ha meg is talál olykor botlani, ne veszítse el bátorságát, hanem kérjen sietve bocsánatot. Hiszen végre is gyarlók vagyunk s nem bízhatunk önmagunkban; s az egyetlen, akire számíthatunk, az az Úristen. Ha azonban érezzük, hogy megvan bennünk az említett erős elhatározás, akkor ne legyünk többé félénkek és kislelkűek. Az Úr majd megsegít bennünket, de meg azután az a körülmény is segítségünkre lesz, hogy szokásszerűleg kerüljük a bűnt. Ilyenkor már bizonyos szent szabadsággal viselkedhetünk s érintkezhetünk minden becsületes emberrel, még ha nem is volna éppen buzgó. Mert azok, akiknek társasága annak előtte, amidőn még nem volt meg bennetek az istenfélelem, méreg lett volna a számotokra és veszélyeztette volna a lelketek életét: most már csak arra indít, hogy még jobban szeressétek és dicsérjétek Istent, mert most belátjátok, hogy mily nagy veszedelemből mentett ki benneteket. Azelőtt ti is csak növeltétek volna az illetőknek gyarlóságait, most pedig szavaitok és példátok oly irányban befolyásolják őket, hogy vegyék fel a harcot bűnös hajlamaik ellen. Nem akarok nektek hízelegni, de ez így lesz.

Sokat dicsérem az Urat azért és sokszor gondolkodom rajta, honnét van, hogy az istenfélő embernek puszta jelenléte - anélkül, hogy egy szót is szólna - torkán akasztja egy másik embernek Isten elleni beszédét. Az lehet az oka, amit a társadalmi életben is tapasztalunk: tudniillik, hogy mindig tekintettel vannak arra, vajon valaki jóbarátja-e egy másiknak, s az ő jelenlétében nem beszélnek rosszat jóbarátjáról, mert nem akarják ezzel megsérteni. Hasonlóképpen, ha valaki, s legyen még oly alacsony sorsú, Isten kegyelmében van, tekintettel vannak érzületére s nem akarják olyasmivel megbántani, ami akkora fájdalmat okozna neki; szóval az ő jelenlétében nem merik Istent sértegetni. Az igazi okát nem tudnám megmondani, de tény, hogy a dolog így van.

Azért ne is legyetek félős természetűek és merevek. Mert ha a lélek ijedőssé válik, ez nagy akadályául szolgál minden jónak. Az ilyen olykor aggályossá is válik, akkor pedig haszontalan lesz, mind maga, mind mások számára. De tegyük fel, hogy nem esik ebbe a hibába, akkor is csak a maga számára fogja gyakorolni az erényeket, de félénksége és merevsége következtében nem fog más lelkeket Istenhez vonzani. Mert a mi természetünk már olyan, hogy az ilyesmi visszariasztja és szinte fojtogatja. Ha ilyenek volnátok, az embereknek elmenne a kedvük attól, hogy a ti példátokat kövessék, még ha világosan látnák is, mennyire erényesek vagytok, mert nem akarnának ők maguk is ilyen merevekké válni.

Egy másik káros következménye ennek az volna, hogy vakmerően megítélnétek másokat, akik talán sokkal szentebbek nálatok, és pedig pusztán azért, mert nem követik a példátokat, hanem azzal akarnak embertársaik javára szolgálni, hogy minden ilyen merevség nélkül, fesztelenül érintkeznek velük. S az ilyeneket ti azonnal tökéletleneknek tartanátok. Ha szentekhez illő módon jókedvűek, az a ti szemetekben könnyűvérűség. Ez a felfogás nagyon veszedelmes, főleg magunkfajta emberekben, akiknek nincs képzettségük s így nem tudják, mit lehet bűn nélkül megtenni. Hozzá ez valóságos állandósítása a kísértésnek; teljesen félszeg gondolkodás és vétek a felebaráti szeretet ellen. Nem lehet rosszabbat képzelni annál a felfogásnál, hogy ha valaki nem azon az úton halad, mint mi, akkor nem jó úton jár.

Ezenfelül még az a káros hatása is megvan, hogy olyankor - amidőn illenék, sőt kötelességetek volna valamihez hozzászólni - nem mertek beszélni, mert attól féltek, hogy véteni találtok a nyelvetekkel. Vagy pedig jót fogtok mondani olyasmiről, amiről undorodással kellene nyilatkoznotok. Arra kérlek tehát nővéreim, amennyire csak Isten megbántása nélkül lehetséges, legyetek fesztelenek és szívélyesek, s úgy viselkedjetek mindenkivel szemben, akivel összekerültök, hogy szeressék a ti társaságotokat; hogy tessék nekik a ti életmódotok és viselkedésetek; s ne riadjanak vissza, ne ijedjenek meg az erénytől.

Ez az elv nagyon fontos a kolostori életben. Minél szentebb valaki közületek, annál szívélyesebb legyen a többi nővérrel szemben. S még ha rosszul is esnék nektek, hogy egyiknek-másiknak viselkedése nem olyan, amilyennek ti szeretnétek, sohase hidegüljetek el irányukban, mert csak így lesztek hasznukra, s így fognak szeretni benneteket. Igyekezzünk nagyon kedvesek, szívélyesek és szolgálatkészek lenni mindenki iránt, akivel dolgunk van, főleg azonban a mi nővéreinkkel szemben.

Azért is törekedjetek azt igazán megérteni, leányaim, hogy az Úristen nem akad fönn mindenféle apró-cseprő dolgon, mint ahogy ti gondoljátok. Ne engedjétek, hogy a lelketek megmerevedjék és a bátorságtok lelohadjon, mert nagyon sok jót vesztenétek el. Legyen meg bennetek a jó szándék és az eltökélt akarat, mint mondtam, hogy nem bántjátok meg az Istent, de azután ne engedjétek, hogy a lelketek begubózza magát. Mert azzal nemcsak hogy nem lesz szentté, hanem sok minden tökéletlenséget szed föl, amelyeket az ördög más utakon csempész beléje. Főleg pedig nem lesz oly mértékben hasznára önmagának és másoknak, mint ahogy tehetné.

Íme látjátok tehát, hogy ezen két erénynek, az Isten iránti szeretetnek és az istenfélelemnek segítségével, nyugodtan és biztosan haladhatunk ezen az úton, bár sohasem óvatosság nélkül, mert a félelemnek mindig előttünk kell mennie. Amíg ugyanis a földön élünk, nem szabad magunkat biztonságban éreznünk; ez nagyon veszedelmes volna. Így értette ezt a mi Tanítónk, s azért intézte Atyjához a Miatyánk végén ezeket a szavakat. Nagyon jól tudta, hogy erre szükségünk van.