A tökéletesség útja - XXXIX. Fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Tanácsokkal szolgál különféle kísértésekre vonatkozólag, és két eszközt említ meg, amelyek segélyével az ember megszabadulhat tőlük. Ez a fejezet nagyon tanulságos az olyanokra nézve, akiknek hamis alázatosságra van kísértésük, nemkülönben a gyóntatók számára.

Őrizkedjetek, leányaim bizonyos félszeg alázatosságtól, amelyet az ördög szokott sugallni azáltal, hogy szemünk elé tartja súlyos bűneinket és így nagy nyugtalanságot okoz nekünk. Ezzel képes egyeseket odáig vinni, hogy méltatlanságuk ürügye alatt tartózkodnak a szentáldozástól és a magányban végzett imádságtól. Ez természetesen az ördögtől származik. Ha pedig az Oltáriszentség vételéhez járulnak, akkor azzal a gondolattal aggasztja a szívüket, vajon méltóképpen készültek-e reá, s ezzel azután elvesztegetik az egész időt, amely alatt kegyelmet kaphattak volna. Ily módon annyira juttat egyeseket, hogy szinte kételkednek Isten irgalmában. Azt hiszik, hogy gonoszságuk miatt Isten egészen elhagyta őket. Az ilyen ember akármit tesz is, mindenben veszedelmet lát; akármily híven szolgál is az Úrnak, szolgálata értéktelennek tűnik fel saját szemében. Annyira elcsügged, hogy képtelennek érzi magát bármi jó cselekedetre, mert amit jónak lát másokban, azt önmagában rossznak tartja.

Legyetek nagyon óvatosak, leányaim! nagyon óvatosak ebben a pontban! Mert az egyik esetben csakugyan alázatosság és erény, ha az ember olyan rossznak tartja magát; míg egy másik esetben ugyanaz a dolog súlyos kísértés lehet. Magam is voltam benne, s azért alaposan ismerem. Akármennyire mélységes legyen is az alázatosság, az sohasem nyugtalanítja a lelket, sohasem zavarja, sohasem dúlja fel annak békéjét. Az ember beláthatja saját gonoszságát és megértheti, hogy mennyire rászolgált az örök kárhozatra; emiatt szomorkodhatik; érezheti, hogy utálatot érdemel minden ember részéről; s szinte alig mer irgalomért esedezni: azonban, ha ez az alázatosság valódi, akkor a fájdalom olyan szelíden hatja át a lelkét, s olyan édes, hogy nem adnánk oda semmiért e világon. Ellenben az a másik fájdalom mindent megzavar, fölforgat, egészen feldúlja a lelket és nagyon kellemetlen. Azt hiszem az ördögnek ezzel az a célja, hogy alázatosaknak gondoljuk magunkat, s annak fejében elveszítsük Istenbe vetett bizalmunkat.

Valahányszor ebben a hangulatban vagytok, igyekezzetek tőletek telhetőleg nem gondolni tovább saját nyomorúságtokra, hanem inkább Isten irgalmát fontoljátok meg. Gondoljatok arra, hogy mennyire szeret bennünket és hogy mennyit szenvedett értünk. De ha igazán kísértés a dolog, akkor erre is képtelenek lesztek. Legyetek rá elkészülve, hogy az ördög ilyenkor nem engedi megpihenni az eszeteket, sem pedig azt, hogy másra irányítsátok, hanem tovább fog kínozni benneteket. Még örülhettek, ha felismertétek, hogy kísértéssel álltok szemben. Azt is megteszi az ördög, hogy túlzott önsanyargatásra biztat bennünket, és igyekszik ennek alapján elhitetni velünk, hogy a bűnbánat erénye nagyobb fokban van meg bennünk, mint másokban, s hogy nagy dolgokat cselekszünk. Hogy ha az ilyen önsanyargatást a gyóntató vagy a főnök tudta nélkül gyakoroljátok, vagy pedig az ő parancsukra nem hagyjátok abba: akkor világos, hogy kísértés az egész. Igyekezzetek engedelmeskedni, -- ha nehezetekre esik is -- mert ez sokkal nagyobb tökéletesség.

Íme egy másik és pedig nagyon veszedelmes kísértés. Bizonyos biztonsági érzést sugall nekünk az ördög, aziránt, hogy mi már semmiért a világon sem térnénk vissza régi bűneinkhez és a világ örömei közé; megértettük és tudjuk, hogy minden mulandó és az isteni dolgokban sokkal több élvezetet találunk. Kezdőknél ez gonosz kísértés, mert ezen biztonsági érzet következtében könnyelműen vissza-visszatérnek a bűnre szolgáló alkalmak közé és azután hanyatt-homlok rohannak a bukásba; s adja Isten, hogy a visszaesésük ne legyen rosszabb az előbbi állapotuknál. Mivel ugyanis az ördög látja, hogy az ilyen lélek neki sok kárt okozhat és másoknak nagy hasznára lehet: minden követ megmozdít, hogy megtérését megakadályozza. Azért akármennyi szellemi örömöt adjon is nektek az Úr és akárhány zálogát bírjátok is az Ő szeretetének: sohase érezzétek magatokat biztonságban. Félelemmel gondoljatok mindig arra, hogy visszaeshettek s azért őrizkedjetek az alkalmaktól.

Legyetek mindenképpen rajta, hogy ezeket a kegyelmeket és szellemi örömöket megbeszélhessétek valami hozzáértő emberrel s ne hallgassatok el előtte semmit. Legyen rá gondotok, hogy az elmélkedés elején és végén, -- még ha magas szemlélődés volna is -- szenteljetek egy kis időt az alapos önmegismerésnek. Ezt különben a legtöbb esetben, az én tanácsom nélkül is, önkéntelenül meg fogjátok tenni, feltéve, hogy a szemlélődéstek Istentől való. Mert az ilyen mindig növeli az alázatosságot s felvilágosítja értelmünket aziránt, hogy mennyire semmik vagyunk.

Nem akarok többet beszélni erről, mert hiszen kötetszámra találhattok ilyen tanácsokat megírva. Amit mondtam, ezt magam éltem át s nem egyszer sokat szenvedtem miatta. De akármennyit beszéljenek is egy léleknek, teljes biztonságban sohasem fogja magát érezni.
Mi egyebet tehetünk tehát, mennyei Atyánk, mint azt, hogy Tehozzád folyamodunk és könyörgünk, ne engedd, hogy ellenségeink kísértésbe döntsenek bennünket. Ami a nyilvános veszedelmeket illeti, azok csak jöjjenek; a Te kegyelmeddel majd csak kimenekszünk belőlük. Ellenben ezek az alattomos cselszövények! Vajon ki láthat ezekben tisztán, én Istenem? Mindig nálad kell segítséget keresnünk. Csak egy szót mondj nekünk, Uram, hogy megértsük önmagunkat és meg legyünk nyugtatva! Úgyis tudod, mily kevesen járnak ezen az úton s ha oly sok rajta a veszedelem, még kevesebben fogják magukat rászánni.

Csodálatos felfogás! Mintha azokat, akik nem az imádság útján járnak, nem kísértené meg az ördög! De hát természetesen, ha olyan valaki bukik el, aki már közel járt a tökéletességhez, afölött összecsapják az emberek a kezüket; míg azon nem csodálkoznak, hogy százezrével vannak, akik rosszul élnek és nyilvánosan hódolnak a bűnnek s akiknél nem szükséges sokat vizsgálni, vajon jók-e, vagy rosszak, mert ez már ezer mérföldnyiről látható. Másrészt azonban igazuk van. Azok közül ugyanis, akik a Miatyánkot úgy imádkozzák, amint azt mondottuk, olyan kevesen mennek lépre az ördög kísértéseiben, hogy az ilyen eset, újdonsága és ritkasága következtében, általános feltűnést kelt. Mert nagyon is halandókhoz illő dolog föl sem venni azt, ami naponta látható s viszont elcsodálkozni azon, amit ritkán, vagy még sohasem tapasztaltak. Maga az ördög is igyekszik növelni ezt a megütközést, mert ez az ő malmára hajtja a vizet. Egyetlen egy lélek révén ugyanis, amely eljut a tökéletességig, nagyon sok más lelket veszít el.

Azt akarom mondani, hogy az ilyen emberek bukása igazán rendkívüli dolog s természetesnek találom, ha ezen elcsodálkoznak az emberek. S csakugyan, akik az imádság útján járnak, ha csak el nem hagyják magukat, olyan biztonságban vannak a más utakon haladókkal szemben, mint a bikaviadalban azok, akik az emelvényről nézik, azokkal szemben, akik a porondon küzdenek az állattal. Ezt a hasonlatot úgy hallottam, s azt hiszem, hogy tökéletesen találó. Ne féljetek tehát, nővéreim, az imádság útjaitól -- mert nem egy van, hanem sok s az egyiknek ez való, a másiknak amaz. Biztosítlak, hogy nincsenek biztosabb utak ezeknél. Sokkal hamarább szabadultok meg a kísértéstől, ha az Úr közelében tartózkodtok, mintha távol vagytok tőle. Kérjétek ezt a kegyelmet a Miatyánkban; könyörögjetek érte ahányszor elmondjátok napjában ezt az imát.