A belső várkastély - Az első lakás - I. fejezet

Szó van benne lelkünk szépségéről és nagy méltóságáról; könnyebb megértetés céljából egy hasonlattal él; hangsúlyozza, mily hasznos ez utóbbit jól felfogni s tudni, hogy mily kegyelmeket kaphatunk Istentől s hogy a belső várkastély kapuja az imádság. Mialatt ma azért imádkoztam, hogy az Úr kegyeskedjék helyettem beszélni - nekem ugyanis semmi sem jutott eszembe és nem tudtam, miképpen teljesítsem a megbízást - egy szerencsés ötletem támadt. Mindjárt le is írom, mert azt hiszem, nagyon jó alapul szolgál majd a továbbiakhoz.
Képzeljük a dolgot úgy, mintha a mi lelkünk egy gyönyörű szép várkastély volna, egy darab gyémántból, vagy ragyogó kristályból faragva, benne pedig sok lakás, mint ahogy az égben is sok van.[1] S valóban, leányaim, ha jól megfontoljuk a dolgot, mi egyéb az igaznak lelke, mint valami paradicsomkert, amelyben az Úr, saját szavai szerint, gyönyörűségét találja.[2] De ha ez így van, vajon milyennek kell lennie annak a lakásnak, amelyben oly hatalmas, oly bölcs, oly előkelő s minden kincsekben dúslakodó király találja az ő gyönyörűségét? Nem is képzelhető semmi sem, amivel az emberi lélek szépségét s óriási befogadó képességét méltó módon lehetne összehasonlítani. Bármennyire éles legyen is az eszünk, erről nem képes tiszta fogalmat alkotni. De hogy is volna rá képes? Hiszen Istent lehetetlen ésszel felérni, már pedig az Ő saját szavai szerint mi az Ő képére és hasonlatosságára vagyunk teremtve.[3]

Ha pedig ez így van - aminthogy tényleg így van - akkor hiába is fárasztanánk az eszünket: sohasem fogjuk elképzelhetni, hogy mily csodaszép ez a belső várkastély. Mert bár közötte és Isten között nagy a különbség - végre is az egyik csak teremtmény, a másik pedig Teremtő - azonban az a körülmény, hogy Ő Szent Felségének saját szavai szerint az Ő képére van teremtve, eléggé megérteti velünk azt, hogy e lélek szépsége és méltósága mennyire meghalad minden fogalmat. Mily szomorú dolog tehát és mekkora szégyen, ha saját hibánk folytán nem ismerjük önmagunkat s azt sem tudjuk, ki-micsodák vagyunk. Mily ostobának tartanánk azt az embert, édes leányaim, aki nem tudná megmondani, hogy ki az apja, ki az anyja s milyen vidékre való? Tényleg ehhez már nagy együgyűség kellene. Azonban nem aránytalanul nagyobb-e a miénk, ha nem törekszünk megtudni, hogy mik vagyunk s ezzel a mi testünkkel azonosítjuk magunkat. Pedig amúgy nagyjából mégis csak tudnánk vagy mi, hogy lelkünk is van; hallani csak hallottunk róla, meg a hitünk is tanítja! Csakhogy persze nem gondoljuk meg, hogy mekkora kincsek rejlenek benne s hogy ki az, aki a mi lelkünk mélyén lakik. Így azután nem csoda, ha nem gondozzuk eléggé, nem vigyázunk arra, hogy folt ne essék a szépségén s nem törődünk mással, mint a mi testünkkel, amely pedig csupán értéktelen foglalata ennek a gyémántpalotának.

Amint említettem, ebben a várkastélyban nagyon sok lakás van, fölül, alul, oldalt és középen, a legközepén azonban van egy, amely fontosabb valamennyinél, mert benne folynak a legbizalmasabb beszélgetések Isten és a lélek között. Tartsátok jól fejetekben ezt a hasonlatot; ennek segélyével talán majd sikerül megértetnem veletek, hogy milyenek azok a kegyelmek,[4] amelyeket Isten a léleknek ad s hogy milyen fokozati különbség van az egyes kegyelmek között. Már tudniillik annyira, amennyire magam is értem a dolgot, mert hiszen annyi ilyen kegyelem van, hogy senki sem ismerheti valamennyit, legkevésbé pedig egy olyan hitvány lény, amilyen én vagyok. Pedig az esetben, ha az Úr ezeket a kegyelmeket megadná nektek, be fogjátok látni, mennyire jó volt előzőleg hallani róluk s tudni, hogy lehetségesek; ellenkező esetben pedig szolgáljanak ezek az ismeretek ösztönzésül arra, hogy dicsérjétek nagy jóságát. Hiszen az sincs kárunkra, ha az égi dolgokról elmélkedünk s arra a boldogságra gondolunk, amelyet a megdicsőültek élveznek; sőt ellenkezőleg: örülünk neki és törekszünk elérni azt, aminek ők már birtokában vannak; épp oly kevéssé árthat nekünk az a tudat, hogy az a nagy Isten már e siralom völgyében hajlandó bensőleg egyesülni velünk hitvány földi férgekkel. Ez csak annál nagyobb szeretetre gyullaszt bennünket végtelen jósága és határtalan irgalmassága iránt.

Aki meg találna ütközni azon, hogy Isten már e földi életben ilyen rendkívüli kegyelmeket osztogat, az - meggyőződésem szerint - nem alázatos és nem szereti felebarátját. Mert hiszen, ha nem így állna a dolog, örülnie kellene afölött, hogy Isten ily kegyelmekben részesíti egyik embertársát; s ezt annál inkább megtehetné, mert hiszen mi sem áll útjában annak, hogy Isten ugyanazokat a kegyelmeket neki is megadja. Hogy lehet annak nem örülni, hogy Isten kinyilvánítja végtelen nagyságát? Mit számít az, hogy kinek a lelkében teszi? Hiszen tényleg olykor nem is lesz más célja, minthogy kimutassa mindenhatóságát, amint tette annak a vaknak esetében, akire vonatkozólag az apostolok azt kérdezték az Úrtól, vajon személyes bűnei, vagy szüleinek bűnei okozták-e vakságát.[5] Annál inkább mondhatjuk ezt, mert hiszen azok, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, gyakran éppen nem szentebbek azoknál, akiknek nem adja meg őket, amint ezt látjuk Szent Pál és Mária Magdolna esetében. A főcél mindig az, hogy megismerjük nagyságát és dicsőítsük őt teremtményeiben.

Azt mondhatná valaki, hogy ezek a kegyelmek lehetetleneknek látszanak s hogy nem jó az ilyen kérdések feszegetésével a gyöngéket megbotránkoztatni. Én erre azt felelem, hogy ha egyesek nem hisznek nekünk, azzal nem sokat vesztünk; ellenben ha hallgatunk s nem világosítjuk fel azokat, akiknek Isten ilyen kegyelmeket juttat, akkor sok lelki haszontól fosztjuk meg őket;[6] többek közt elmulasztjuk őket arra lelkesíteni, hogy még nagyobb szeretetre gyulladjanak az Úr iránt, aki oly nagy irgalmat gyakorol velük; mert nagy az ő hatalma és fensége. Különben is az én esetemben annál kevésbé van ilyen óvatosságra szükség, mert hiszen akikhez én beszélek, azok úgy sem fognak megbotránkozni. Jól tudják ők, mennyire szereti Isten az embereket s hiszik, hogy ennél még sokkal többet is kész érettük megtenni. Aki pedig ezt nem hinné el, annak, szent meggyőződésem szerint, nem is lesz soha alkalma ezen a téren tapasztalatot szerezni, mert Isten csak azokat dédelgeti, akik nem szabnak határt az Ő mindenhatóságának. Ne is essetek soha ebbe a hibába, nővéreim; azoknak mondom ezt, akiket az Úr nem vezet ezen az úton.[7]

Ezek után térjünk vissza már most a mi gyönyörű várkastélyunkhoz s nézzük, vajon miképpen lehetne bejutnunk. Első tekintetre fonákságnak látszhat, amit mondok, mert hiszen ha ez a vár maga a lélek, hogyan mehetne a lélek abba bele? Ha valaki bent van a szobában, annak nem mondjuk, hogy lépjen be! Igen ám, csakhogy az ember különböző módon lehet bent. Némely lelkek a várkastélynak csak külső kerületén tartózkodnak s kisebb gondjuk is nagyobb, mint bemenni s megnézni, hogy mi van abban a drágalátos épületben s hogy milyen lakásokat foglal magában.
Egy tudós mondta nekem nemrég, hogy az olyan lélek, aki nem elmélkedik, olyan mint a béna vagy szélütött ember. Hiába van keze-lába, nem tudja mozgatni. Lélek is van ilyen: annyira gyönge s úgy belemerült az anyagiakba, hogy hiába nála minden: nem képes magába szállni. Úgy megszokta már azoknak a kígyóknak és fenevadaknak társaságát, amelyek a lelki vár körül nyüzsögnek, hogy maga is hasonló lett hozzájuk. Pedig gondoljuk csak meg, mily előkelő és gazdag ez a lélek természetét tekintve! Hiszen magának Istennek társaságát élvezhetné! De hát hiába: nem tud észre térni! A vége pedig az, hogy ha az ilyen lélek nem látja be idejében nyomorúságos helyzetét, akkor úgy jár, mint Lót felesége. Az sóbálvánnyá változott,[8] mert kíváncsian visszatekintett, ő meg sóbálvánnyá lesz, mert nem kíváncsi betekinteti a saját lelkébe.

Amennyire én képes vagyok a dolgot megérteni, a lelki várkastély belsejébe csak egy kapu vezet s ez az imádság és az elmélkedés. Nem akarok itt különbséget tenni az ajakima és az elmélkedés között, mert hiszen ha az ajakima igazán imádság, akkor szükségképpen elmélkedés kíséri. Ugyanis: ha valaki ima közben nem figyel arra, hogy kivel beszél s hogy mit kér tőle; ha nem gondolja meg, hogy kicsoda az, akihez kérését intézi s hogy kicsoda ő maga: az ilyesmit nem nevezem imádságnak, bármennyire mozgassa is ajkait az illető. Igaz ugyan, hogy ha előzőleg felkeltette magában az imádkozási szándékot s csak éppen most szórakozik el, akkor az még mindig imádság. Ellenben ha valaki mindig úgy beszél Isten Szent Felségével, mint ahogy rabszolgájával tenné s még csak arra sem ügyel, nem mondja-e rosszul, amit mond, hanem csak úgy hadarja el, amint éppen a nyelvére jön, vagy amint emlékezetébe ragadt: ezt nem tartom imádságnak s adná Isten, hogy keresztény ember soha se tegyen így. Remélem, nővéreim, hogy benneteket az ilyesmitől mindig meg fog őrizni a jó Isten. Amúgy is megvan köztetek az a jó szokás, hogy rendesen lelki dolgokról társalogtok, ez pedig a legjobb eszköz e félszeg hibának kiküszöbölésére.

Hagyjuk tehát ezeket a béna lelkeket. Szomorú a sorsuk s nagy veszedelemben forognak, ha csak az Úr meg nem könyörül rajtuk s nem állítja őket lábra, amint tette azzal az inaszakadttal, aki már harminc éve feküdt tehetetlenül a gyógyító vízmedence mellett.[9] Forduljunk inkább a lelkekhez, akik véges-végül mégis csak bejutnak a belső várkastélyba. Bele vannak ugyan merülve a világba ezek is, szegények, de azért van bennük valamelyes jóakarat. Ritkán ugyan, de néha mégis csak az Úrhoz fordulnak. Olykor-olykor megfontolják saját nyomorult mivoltukat s ha csak néhányszor is egy hónapban, de hát mégis imádkoznak. Elméjük ezernyi üggyel-bajjal van tele, a világi érdekek teljesen lekötik érdeklődésüket és lefoglalják érzelmeiket is, mert ahol az embernek a kincse, ott van a szíve is, de azért néha mégis igyekeznek magukba szállni. Ez már nagy dolog, mert így némileg megismerik önmagukat s észreveszik, hogy nem jó úton járnak. Végre bejutnak az első lakásba, tudniillik azokba a szobákba, amelyek legalul vannak; azonban velük együtt annyi undok fenevad férkőzik be, hogy azok miatt nem élvezhetik a belső várkastély szépségét s nem találnak benne nyugtot. Nagy dolog azonban mégis, hogy legalább átlépték a küszöbét.

Azt mondhatnátok, nővéreim, hogy mindez nem vonatkozik rátok, mert ti nem vagytok ilyenek. Igazatok van, de kérlek, legyetek türelemmel. El kell mondanom ezeket a dolgokat, mert van egynehány az elmélkedésre vonatkozó kérdés, amelyet nem tudnék nélkülök úgy megmagyarázni, amint én fogom fel. Egyébiránt bár adná az Úr, hogy sikerüljön magamat valamennyire megértetnem, mert nagyon nehéz tárgy ez, amelynek megmagyarázására vállalkoztam. Nehéz főleg annak, akinek nincs e téren tapasztalata. Ellenben akinek van, az azt is meg fogja érteni, miért kell egyes olyan dolgokat megemlítenem, amelyek - adja Isten - bennünket személyesen sohase érdekeljenek.

_________________________________

[1] Ján. 14,2.
[2] Péld. 8, 31.
[3] Ter. 1, 26.
[4] “Kegyelmek” alatt, hacsak az összefüggésből nem tűnik ki más, e műben mindig misztikus kegyelmek értendők.
[5] Jn. 14, 2.
[6] A misztikus kegyelmek annyira rendkívüliek és meglepők, hogy ha valaki nem tud előzőleg létezésükről, könnyen a képzelet játékának tarthatja őket. Pedig ha nem veszi figyelembe a kegyelem első, gyönge fuvallatát, könnyen eleshetik azon nagy lelki haszontól, amellyel a misztikus kegyelmek járnak. A szentanya saját tapasztalata alapján beszél. Kezdetben ő sem tudta, hányadán van ezekkel a kegyelmekkel, gyóntatóinál pedig -- már t. i. az akkoriaknál -- hiába keresett felvilágosítást.
[7] A misztikus kegyelmek útja csak egyik útja a mennyországnak. Vannak más és nem kevésbé biztos utai. Akit azonban az Úr más úton vezet -- mondja ehelyütt a szentanya -- az ne tagadja azért a misztikus kegyelmek létezését.
[8] Ter. 19,26.
[9] Jn. 5, 5.