A belső várkastély - Az második lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy mennyire szükséges az állhatatosság s hogy a lélek csak általa juthat be a további lelki lakásokba. Leírja azt a nagy harcot, amelyet az ördögellen kell megvívnia. Vigyázzunk, nehogy az utat mindjárt az elején elhibázzuk. Megemlít erre vonatkozólag egy eszközt, amely saját tapasztalata szerint igen hathatós. Beszéljünk már most arról, hogy milyen lelkek jutnak be a második lelki lakásba, és hogy mit csinálnak benne. Rövidre akarom fogni ezt a dolgot, mert más alkalommal[1] bőven tárgyaltam. Sajnos, nem emlékszem már arra, hogy ott mit mondtam s így alighanem ismétlésekbe fogok esni. Bárha sikerülne a dolgot legalább új alakban előadnom, hogy ne untassalak benneteket. De hiszen végre könyvet is írtak eleget erről a kérdésről s mégsem fáradunk bele az olvasásukba.
Olyanokról van itt szó, akik gyakorolják az imádságot s megértik, hogy nem jó nekik az első lakásban megállapodniuk. Mivel azonban nem kerülik a bűnre vezető alkalmakat, nincs ahhoz erejük, hogy előrehaladjanak. Ez ugyan egyrészt veszedelmes állapot, másrészt azonban nagy kegyelme Istennek már az is, hogy igyekeznek menekülni a kígyók és fenevadak elől, s megértik, mennyire szükséges rájuk nézve ez a törekvés. Bizonyos tekintetben ugyan nehezebb a sorsuk, mint az előbbi osztályba tartozó lelkeké, azonban már nem forognak oly nagy veszedelemben, mint azok. Megértették ugyanis, hogy veszedelem fenyegeti őket s így alapos a remény, hogy előbbre fognak jutni. Mint mondom, nehezebb a sorsuk. Az előbbi osztályba tartozó lelkek olyanok, mint a süketnémák, ezek pedig olyanok, mint a némák. A süketnémák, nem lévén hallásuk, kevésbé fájlalják azt, hogy nem tudnak beszélni, mint a némák, akik hallják a beszédet; azért azonban még sem kívánatosabb a süketnémák sorsa, mint azoké, akik csupán némák, mert végre is nagy előnyük ez utóbbiaknak, hogy megértik a többi embert.

Ezek a lelkek is hallják már a hívásokat, amelyeket az Úr hozzájuk intéz. Mivel már beljebb vannak a belső várkastélyban, közelebb jutottak Ő Szent Felsége lakásához, s érzik már, hogy mily kedves szomszédjuk van. Mert hiszen kimondhatatlanul nagy az Ő irgalma és jósága! Nagyra becsüli, ha gondolunk rá és keressük társaságát, annak ellenére, hogy szívünk még ott van a mi megszokott szórakozásaink, a világ ügyei, élvezetei és csábításai között, sőt még el is bukunk olykor-olykor, s úgy kell újra bűneinkből feltápászkodnunk. Mert hiszen ezek a fenevadak oly mérgesek és veszedelmesek, hogy csoda volna, ha néha-néha meg nem marnák az embert. Mert akármilyen lanyhán imádkozzék is valaki, Isten mindig nagyon sokra becsüli azt, hogy mégis imádkozik. Annyira becsüli ezt a kis jóakaratot, hogy olykor Ő maga hívogat bennünket és bátorít a közeledésre. S ez a szózat végtelenül édes! A léleknek pedig annyira fáj, hogy nem képes ott helyben szót fogadni! Így azután természetes, hogy többet szenved, mint az a lélek, amely egyáltalában nem hallja az Urat.

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az ember a lelki élet e fokán olyan szózatokat és hívogatásokat hall, amilyenekről később lesz szó. Itt ezek egyelőre abban merülnek ki, hogy az illető egy-egy épületes szót hall erényes emberek szájából; vagy valami szentbeszéd hatja meg, vagy jó könyvet olvas, vagy más ilyesféle befolyásnak van kitéve. Ezeket - amint sokszor hallhattátok - Isten eszközül használja arra, hogy a lelket magához térítse. Ilyen eszköz a betegség, a szomorúság, vagy például holmi az elmélkedés folyamán felmerült jó gondolat, amelynek segélyével valami vallási igazságot értünk meg.

Ti se becsüljétek valahogy kevésre ezt az első kegyelmet, nővéreim, s ne csüggedjetek el, ha nem fogadnátok meg azonnal az Úr hívó szavát. Tud Ő Szent Felsége várni napokon, sőt éveken át, különösen ha valakiben jószándékot és állhatatosságot lát. Mert ez utóbbira van ám itt legnagyobb szükség s ha ez megvan bennünk, nagyon sokat érhetünk el. Rettenetes ugyanis az a küzdelem, amely itt folyik a rossz szellem ellen; sokkal félelmetesebb és fájdalmasabb, mint az, amelyet az előbbi lelki lakásban kellett a léleknek megvívnia. Ott ugyanis süketnéma volt, vagy legalább is erősen nagyothallott. Kevés reménye lévén a győzelemre, kevés ellenállást is tanúsított. Ellenben itt a szellem sokkal elevenebb; a lelki tehetségek erősebbek; az ellenség kardcsapásai és lövegei pedig úgy zuhognak, hogy ugyancsak nem lehet őket süket fülre venni. Itt állítja az ördög a lélek szeme elé a világi dolgoknak viperáit s úgy tünteti föl azok élvezetét, mintha örökké tartana; a közbecsülést, amelynek a világban örvend; barátai és rokonai szeretetét; egészségi állapotát, amelyet szerinte az önsanyargatás tönkre fog tenni (mikor ugyanis a lélek a második lelki lakásig jutott, fölébred benne a vágy az önmegtagadás után); és mit tudom én, hány más ezerféle akadállyal ijesztgeti.

Ó Jézusom, micsoda fölfordulást okoznak itt a rossz szellemek s mennyit szenved tőlük a szegény lélek! Nem tudja, tovább haladjon-e, vagy visszatérjen az előbbi lelki lakásba. Mert hiszen bármennyit is hazudjék neki az ördög, a józan esze azt mondja, hogy ezek a dolgok mind értéktelenek azokhoz képest, amelyekre ő törekszik. Hite világosan megérteti vele, hogy mi az ő igazi érdeke. Emlékezete feltünteti előtte, hogy mi a vége a világi dolgoknak. Elébe állítja egyesek halálát, amelynél ő maga is jelen volt és pedig olyan emberekét, akiknek bőven volt részük anyagi javakban. Emlékezteti ennek vagy annak hirtelen halálára, de meg azután arra is, hogy mily hamar napirendre tért fölöttük a világ. Elébe állítja, hogyan temették ezt vagy azt a gazdag embert, akinek sírja mellett azóta is többször elment, s hogy miként eszik odalent a tetemét a férgek, de meg sok más hasonló dolgot.

Akarata szeretetre gyullad Isten iránt, aki őt jóindulatának annyi tanújelével halmozta el. Egyik-másik kegyelem élénken áll lelki szeme előtt s ő szeretné bebizonyítani érte háláját. Főleg azt érzi mélyen, hogy ez az egyetlen igaz Szerető Barát még sohasem hagyta el őt, mindig vele van, létet és életet ad neki. Az akarathoz csatlakozik az értelem is; bizonyítgatja neki, hogy ha még oly sokáig élne is a földön, akkor sem szerezhetne jobb barátot Istennél; hogy az egész világ tele van hamissággal; hogy azok az élvezetek, amelyekkel az ördög kínálgatja, szenvedéssel, gonddal és kellemetlenséggel járnak; biztosítja, hogy e belső várkastélyon kívül nem találhat sem biztonságot, sem békességet; hagyja már abba azt az örökös lótást-futást idegen házakba, maradjon a saját lakásában, hiszen minden kincset megtalál benne, minden megvan ott, amire csak szüksége lehet és pedig sokkal jobban, mint bárhol másutt; de meg azután olyan előkelő vendég van a házában, aki, ha csak nem lép tévútra s nem eszi a sertések eledelét, mint tette a tékozló fiú,[2] minden elképzelhető kinccsel fogja elhalmozni.

Íme, ezek csak elegendő okok arra, elutasítsuk az ördög kínálatát! Azonban, én Uram Istenem, ha ezekről a világi hiúságokról van szó, mit nem tesz a szokás, de meg azután az is, hogy az egész világ töri magát utánuk. Veszedelmes dolgok ezek a lélekre nézve! Mert hiszen annyira holt a hitünk, hogy inkább hisszük azt, amit szemünkkel látunk, mint azt, amire a hit tanít. Pedig ugyancsak beláthatnánk, mily szerencsétlenek azok, akik ez anyagi javakra törekszenek. De hát mindennek azok a mérges kígyók az okai, amelyek körülöttük hemzsegnek. Ha valakit megmar egy vipera, annak testében elterjed a méreg úgy, hogy egészen feldagad: így járunk mi is, ha nem vigyázunk. Világos, hogy ilyenkor gondos ápolás nélkül nem lehetséges a felgyógyulás és csakugyan nagy kegyelme az Úrnak, ha a marásba nem halunk bele.

A léleknek tehát valóban sokat kell itt szenvednie. Legtöbbet akkor, ha az ördög jellemet és erőt vesz benne észre s ennek alapján attól fél, hogy előbbre talál haladni. Ilyenkor mozgósítja ellene az egész poklot és mindent megtesz, hogy visszatérésre, sőt a belső várkastély elhagyására bírja. Ó Uram, itt van azután szükség a Te irgalmadra! Ne engedd, kérlek, hogy az ilyen lélek tőrbe essék s abbahagyja, amit elkezdett. Világítsd meg értelmét, hadd lássa be, hogy ezen múlik egész boldogsága. Adj neki erőt, hogy képes legyen szakítani minden rossz társasággal!
Mikor valaki ennyire van, nagyon jól teszi, ha olyanokkal érintkezik, akik a lelki dolgokban jártasak. Kössön ismeretséget nemcsak olyan lelkekkel, akik ugyanazon lelki lakásig jutottak el, mint ő, hanem olyanokkal is, akikről azt látja, hogy előbbre haladtak. Ezek ugyanis különösen nagy hasznára lesznek s ha sokat érintkezik velük, megeshetik, hogy bejuttatják oda, ahol ők maguk vannak. Azután pedig legyen meg benne állandóan az az erős elhatározás, hogy semmi áron sem engedi magát legyőzetni. Ha ugyanis az ördög ezt észreveszi benne s meggyőződik arról, hogy készebb elveszteni boldogságát, életét és mindazt, amivel kecsegteti, semhogy csak egy lépést is tegyen visszafelé, sokkal hamarább fogja békében hagyni.

Legyen az a lélek férfias, nem pedig olyan, mint azok a katonák, akik mikor - nem tudom már kinek a vezérlete alatt[3] - a harcba vonultak, lehasalva itták a vizet. Tegye fel magában, hogy megküzd az összes rossz szellemekkel s jegyezze meg, hogy nincs jobb fegyver ellenükben a keresztnél. Más alkalommal is mondottam, de annyira fontos, hogy jónak látom megismételni azt a tanácsomat, hogy ne számítson mindjárt kezdetben szellemi örömökre.[4] Az ilyen reménykedés nagyon alantas gondolkodásra mutatna s nem volna méltó ahhoz, aki annyira értékes és nagy épület megépítését tűzte ki célul. Mert, ha homokra építi, mindenestül romba fog dőlni. Ha valaki szellemi örömökre számít, végtelen sok kedvetlenségnek és kísértésnek teszi ki magát, mert nem e lelki lakásokban hullik a manna; azok előbbre vannak; ott azután minden ízlik a léleknek, mert a lélek nem akar mást, mint csakis azt, amit Isten akar.

Szép is volna, ha akkor, amikor még ezernyi akadállyal és tökéletlenséggel küzködünk, amikor erényeink még meg sem állnak a lábukon, azaz hogy éppen csak kezdenek megszületni (s adja Isten, hogy legalább ennyire legyenek), máris élvezetet keresnénk az imádságban és panaszkodnánk a lelki szárazság miatt. Ez ugyancsak nagy szerénytelenség volna. Ne tegyétek ezt sohasem, nővéreim. Szorítsátok szívetekhez a keresztet, melyet a ti Jegyesetek a vállán hordozott s értsétek meg, hogy annak jelében kell élnetek. Aki többet képes érette szenvedni, az szenvedjen többet: annál jobban jár. Minden más mellékes. Ha megadja nektek az Úr a többit, annál jobb; adjatok Neki hálát érte.

Azt mondhatnátok talán erre, hogy hiszen ami a külső szenvedések elviselését illeti, arra mindig készek vagytok, csak belsőleg vigasztaljon meg benneteket az Úr. Ez nem volna helyes beszéd, mert Ő Szent Felsége jobban tudja, mint mi, hogy mi válik javunkra. Nem a mi dolgunk Neki megmondani, hogy mit adjon. Mert, ha megtennénk, joggal odamondhatná nekünk, hogy nem tudjuk, mit kérünk. Ne felejtsétek el egy pillanatra sem, hogy mi a legfontosabb: az tudniillik, hogy aki imádságos életre adja magát, annak az legyen a fő vágya, azon dolgozzék, arra határozza el magát és azért tegyen meg mindent, hogy saját akaratát tökéletes összhangzásba hozza Isten akaratával. Legyetek arról meggyőződve, hogy ebben áll a legnagyobb tökéletesség, amelyet a lelki élet útján elérhetünk. (Különben erről még majd beszélek.) Minél jobban megvalósítja ezt valaki, annál nagyobb bőkezűségre számíthat az Úr részéről s annál előbbre fog jutni ezen az úton. Ne gondoljátok, hogy valami lehetetlenséget, valami soha nem látott és sohasem hallott dolgot vár tőlünk. Dehogy is. Akaratunk alárendelésében rejlik üdvözülésünk egész titka. Ellenben ha tévesen indulunk meg, ha azt akarjuk, hogy az Úr tegye meg a mi akaratunkat s úgy vezessen, amint az nekünk tetszik: vajon hogyan lehetne akkor a mi épületünk erős? Igyekezzünk megtenni azt, ami tőlünk telik s őrizkedjünk azoktól a mérges fenevadaktól. Mert sokszor maga az Úr engedi meg, hogy rossz gondolatok üldözzenek és keserítsenek bennünket anélkül, hogy képesek volnánk azokat elűzni. Majd meg lelki szárazságot bocsát ránk. Olykor azonban még azt is megengedi, hogy azok a fenevadak megharapjanak bennünket. Azt akarja ugyanis, hogy az ilyen eseteken okulva annál óvatosabbak legyünk. De meg azt is kívánja látni, vajon igazán a szívünkre vesszük-e, hogy megbántottuk Őt? Ha tehát megtörténnék veletek, hogy elestek, ne veszítsétek el a bátorságotokat, hanem csak menjetek újra előre: az Úr még ebből az esésből is jót tud kihozni. Hiszen tudjátok, hogy aki teriakot árul, az magán próbálja ki annak erejét, s ezért mérget vesz be.[5]

Ha a mi féktelen életünk nem is hozott volna ránk más nyomorúságot s nem is okozott volna bennünk egyéb lelki kárt, mint azt, hogy annyit kell küszködnünk, amíg gondolatainkat az imához össze tudjuk szedni: már az is elég volna. Képzelhető-e nagyobb baj, mintha nem vagyunk urak a saját házunkban? Hol remélhetünk még békességet, ha az még otthonunkban sincs meg? Ha még a lelki tehetségek is - a mi benső és bizalmas barátaink, akikkel kénytelen-kelletlen együtt kell élnünk - harcra kelnek ellenünk, mintha csak meg akarnák magukat bosszulni azért a sérelemért, amelyet rajtuk bűneinkkel követtünk el! Békesség, békesség, nővéreim, ezt mondogatta az Úr és erre intette annyiszor apostolait. Mert higgyétek el nekem, ha ezt a békességet nem őrizzük meg és nem biztosítjuk saját otthonunkban, annál kevésbé fogjuk azt az idegenben megtalálni.

Ó bárcsak bevégződnék már ez a küzdelem! Bárcsak magukba szállnának már egyszer azok, akik ezt a lépést még nem tették meg! Arra a szent vérre kérem őket, amelyet az Úr miérettünk kiontott, hogy tegyék meg! Azok pedig, akik már megtették, bárha sohase engednének az állhatatosságból! Gondolják meg, hogy rosszabb a visszaesés, mint az első bukás. Hiszen ismerik szomorú helyzetüket! Bízzanak tehát Isten irgalmában s ne számítsanak önmagukra; meg fogják látni, hogyan vezeti majd őket Ő Szent Felsége egyik lelki lakásból a másikba; végül pedig oly biztos talajra helyezi őket, hogy azok a fenevadak nem fogják őket többé elérni és bántani. Sőt ellenkezőleg, itt majd a lélek uralkodik fölöttük és szemükbe nevet; s ebben a lelki lakásban már e földi élet folyamán olyan boldogságot élvez, amilyenre még csak gondolni sem mert volna.

E tárgyalás elején mondottam s már egyszer más helyen meg is írtam,[6] hogy miképpen kell viselkednetek a lelki harcokban, amelyeket e lakásban az ördög ellen vívtok. Azt mondtam többek között, hogy nem szabad erőszakolni a lelki összeszedettséget, hanem szép lassan kell a dologhoz fogni, mert különben nem lesz tartós. Mivel azonban erről már annyit beszéltem, nem akarok újból rá visszatérni. Csak annyit akarok még itt megjegyezni, hogy nagyon előnyös, ha alkalmunk van ezeket a dolgokat hozzáértő emberekkel megbeszélni. Azt gondolhatná például valaki, hogyha bármi munkát végez, még ha engedelmességből teszi is, azzal is nagy rést üt a lelki összeszedettségén. Lehet; de mivel azt a munkát kötelességtudásból teszi, az Úr mégis a javára fogja fordítani, még akkor is, ha nem is találna senkit sem, aki őt ezirányban fel tudná világosítani. Mert hát ilyen esetekben nem lehet mást tenni, mint mindig újrakezdeni a lelki összeszedettséget. Ha valaki ezt elmulasztja, annak lelke napról-napra többet veszít, s még hálát adhat Istennek, ha idejében észre tér.

Ezek után azt gondolhatná valaki, hogy ha akkora baj az állhatatlanság, - talán jobb volna bele sem kezdeni az elmélkedésbe, hanem egyszerűen kívül maradni a belső várkastélyon. Már az elején mondottam nektek - különben is ezek az Úr szavai - hogy aki keresi a veszedelmet elvész abban.[7] Azt is mondtam; hogy ennek a belső várkastélynak kapuja az ima. Már most, azt gondolni, hogy bemehetünk majdan az égbe, anélkül, hogy magunkba szálltunk, anélkül hogy önmagunkat megismertük és nyomorúságunkat megfontoltuk volna; anélkül, hogy mérlegeltük volna, mivel tartozunk Istennek, s végül anélkül, hogy sokat könyörögtünk volna irgalmáért: ez oktalanság. Hiszen maga az Úr mondja: “Senki sem fog felmenni Atyámhoz, hacsak nem én általam”[8] - nem tudom egészen így mondja-e, de azt hiszem igen - és ugyancsak Ő mondja: “Aki engem lát, látja Atyámat”.[9] De ha mi sohasem emeljük fel hozzá szemünket; ha nem gondoljuk meg, hogy mivel tartozunk neki és nem emlékszünk meg gyakran a halálról, amelyet értünk szenvedett: úgy nem tudom, hogyan ismerhetnénk meg Őt és miképpen munkálkodhatnánk az Ő szolgálatában. Mert vajon mi értéke van a hitnek cselekedetek nélkül? S mit érnek ez utóbbiak, ha nem egyesülnek a mi Boldogságunknak, Jézus Krisztusnak végtelen értékű érdemeivel? Bárha megértetné velünk Ő Szent Felsége, hogy mennyibe kerülünk neki! Bárha belátnánk, hogy a szolga nem állhat Ura fölött; hogy dolgoznunk kell, ha részesedni akarunk dicsőségének élvezetében; hogy imádkoznunk kell, ha meg akarunk szabadulni az örökös kísértésektől.

__________________________________

[1] Önéletrajz 11-13. fej. A tökéletesség útja 20-29. fej.

[2] Lk 15, 16.

[3] Gedeon vezérlete alatt. Bir 7, 5.

[4] Szent Terézia éles különbséget tesz az örömök, vigasztalások, elérzékenyülések stb. között, amelyekben a rendes ima és elmélkedés folyamán szokott az embernek - a lelki szárazság idején kívül - része lenni és a szemlélődés gyönyörűségei között. Az előbbiek jelzésére ezt a szót használja: contentos, az utóbbiakéra azt, hogy gozos. Magyarul mindkettő örömet, élvezetet jelent. Mi az előbbieket szívbeli, az utóbbiakat szellemi örömöknek, élvezeteknek stb. fogjuk nevezni, amennyiben az előbbiekben inkább az embernek kedélye, az utóbbiakban pedig értelme és akarata van érdekelve.

[5] Teriaknak neveztek akkoriban egy orvosságot, amelynek a közhit szerint biztos hatása volt minden mérgezés és kígyómarás ellen.

[6] Önéletrajz 11. és 19. fej.

[7] Préd 3, 27.

[8] Ján 14, 6.

[9] Ján 14, 9.