A belső várkastély - A negyedik lakás - II. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja, s egy hasonlattal magyarázza meg. Mik a szellemi örömök s hogyan részesülünk bennük anélkül, hogy utánuk törekednénk?

Uram segíts, mibe is kezdtem! Elfoglaltságom és egészségi állapotom miatt már megint a kellős közepén kellett abbahagynom a tárgyamat s így egészen elfelejtettem, hogy miről beszéltem utoljára. Arra nem érek rá, hogy elolvassam, amit írtam, emlékezetem pedig olyan rossz, hogy ha folytatom az írást, bizonyára értelmetlen zűrzavar lesz belőle. Különben, ki tudja, nem bolondság-e mindaz, amit eddig mondtam: mert én bizony úgy érzem, mintha csakugyan az volna.
Ha jól tudom, ott hagytam el, hogy szívbeli vigasztalásokba sokszor belekeverednek a mi szenvedélyeink s akkor görcsös zokogást is idézhetnek elő. Azt is hallottam, hogy egyeseknek egészen elszorul a melle; hogy a benső kényszer hatása alatt egyes ösztönszerű mozdulatok jelentkeznek náluk; hogy az izgalom következtében megered az orruk vére s más efféle kellemetlenségnek vannak alávetve.

Ilyenfélék velem sohasem történtek meg, tehát nem is tudok ezekhez hozzászólni, azt azonban hiszem, hogy végeredményben mindez vigasztalólag hat a lélekre. Mindebből ugyanis az az óhaj fakad, hogy bárha kedvére tehetnénk Ő Szent Felségének s ezalatt élvezzük társaságát. Ellenben, amit én szellemi örömnek mondok (más alkalommal a “nyugalom imájá”-nak neveztem) az egészen más dolog. Akiknek Isten kegyelméből tapasztalatuk van e tekintetben, azok ezt nagyon jól fogják tudni.
Hogy jobban megértsük ezeket a dolgokat, képzeljünk el két kutat s mindegyik előtt egy-egy vízzel telt medencét. Valahányszor ugyanis lelki dolgokat akarok megmagyarázni, a magam együgyűségében nem találok hasonlatokra alkalmasabb dolgot a víznél. De egészen különös szeretettel is viseltetem ez elem iránt s éppen azért jobban meg is figyeltem, mint más dolgokat. Mert hiszen nagyon sok titoknak kell rejlenie mindabban, amit ez a nagy és bölcs Isten teremtett. Ezeket a titkokat pedig hasznunkra fordíthatjuk, amint teszik is a tanult emberek; bár én azt hiszem, hogy Istennek legparányibb teremtményében is - s legyen az bár csak egy kis hangya - sokkal több rejlik, mint amennyit a bölcsek tudnak róla.

Az a két medence, amelyről beszélni kezdtem, különbözőképpen telik meg vízzel. Az egyiknek vize messziről jön s úgy van mesterségesen odavezetve, boltíves csatornán. A másikat ellenben ott helyben táplálja egy forrás s megtölti minden csobogás vagy más egyéb zaj nélkül. A forrás bővizű, úgy hogy ha a medence színig telt, túlárad és tekintélyes patak ömlik ki belőle. Itt tehát nincs szükség mesterséges vízvezetékre vagy boltíves csatornára: a víz anélkül is ömlik szüntelenül.
A két medence vize között nagy a különbség. Az, amely a boltíves csatornán jön, a szívbeli vigasztalásokat jelképezi. Ezek ugyanis az elmélkedés gyümölcsei s mi magunk vezetjük be őket lelkünkbe azáltal, hogy a teremtett dolgokat értelmünk munkájával elemezzük. Mivel pedig saját fáradságunk árán hozzuk őket létre, ha azt akarjuk, hogy a lelkünket annyira-amennyire megtöltsék és előbbre segítsék: ezt a munkát, mint mondom, nem tudjuk zaj nélkül elvégezni. Ellenben a másik medence magából a forrásból, ez esetben magából Istenből kapja vizét. Ha tehát Ő Szent Felségének úgy tetszik, hogy valami természetfölötti kegyelemben részesítsen bennünket, a legnagyobb nyugalomban, szép csendesen és gyöngéden bugyogtatja ezt a vizet lelkünk mélyéből. Hogy azonban honnét és miként jön, azt én nem tudom.

Ezt a boldogságot és szellemi örömöt az ember nem úgy érzi mint a földieket; legalább kezdetben nem, bár később mindent betölt. Az említett víz ugyanis végigfolyik az összes lelki lakásokon és lelki tehetségeken, végül pedig még a testre is átterjed. Ezért mondom, hogy Istenben kezdődik és mibennünk végződik, mert valóban - amint ezt legjobban tudják azok, akiknek részük volt benne - az ember egész lénye élvezi ezt a boldogságot, ezt az édességet.
Éppen most, mialatt e sorokat írom, jutott eszembe az, amit a próféta abban az idézett versben mond: Dilatasti cor meum. Ő tehát azt állítja, hogy az Úr kitágította szívét. Nekem ellenben úgy látszik, hogy ez a dolog nem ered a szívből, hanem valami más, sokkal beljebb s mélyebben fekvő helyről, azt hiszem a lélek mélyéből. Tényleg azóta másoktól is hallottam, hogy mennyi titokzatos dolog rejlik a mi bensőnkben. Pedig még mennyi minden másnak kell ott lennie!

Én Uram Istenem, mily végtelen a Te nagyságod! Úgy állunk előtted, mint holmi tudatlan pásztorgyerekek s hozzá azt képzeljük, hogy annyira-amennyire mégis csak megértünk Téged. Pedig mi az, amit rólad tudunk? Úgyszólván semmi. Hiszen még önmagunkban is annyi nagy titok lakozik, amelyről fogalmunk sincsen. Úgyszólván semmi, mondom, ahhoz képest, ami még benned van; de azért mégis mily fenséges az is, amit nagyságodból látunk s amire műveidből következtetni tudunk!
Hadd térjek azonban vissza arra az idézett versre. Valami kitágításról beszél, s ez a gondolat segítségemre lesz e dolgok megvilágításában. Midőn ugyanis az a mennyei víz kibuggyan a forrásból, a mi lelkünk kellős közepéből, olyan érzést kelt, mintha bensőnket kitágítaná és kiszélesítené. Egyúttal kimondhatatlan boldogságot okoz s a lélek nem is képes felfogni, hogy mit kap e pillanatban. Valami csodálatos illatot élvez, mintha, mondjuk, bensejében egy égő füstölő ontaná magából az illatos füstöt. Nem látni a tűz fényét, sem azt, hogy hol van, de azért a melegség és a tömjénillat áthatja az egész lelket, sőt, mint mondom, sok esetben a testnek is jut ebből az élvezetből. Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy igazi meleg, vagy illat érezhető - ezt a hasonlatot csak megvilágítás céljából alkalmaztam -, mert amit a lélek érez, az sokkal fenségesebb valami ezeknél. Azok, akik ezt még tapasztalatból nem tudják, legyenek arról meggyőződve, hogy mindez igazán így történik. A lélek maga természetesen sokkal világosabban érti meg ezeket a dolgokat, mint ahogy én tudom őket kifejezni. Lehetetlen e tüneményt a képzelet játékának tulajdonítani, mert akármennyire igyekezzünk is, sohasem leszünk képesek azt erőszakkal előidézni s ebből magából kitűnik, hogy nem a mi anyagunkból készült, hanem az isteni bölcsesség tiszta színaranyából. Itt a lelki tehetségek, úgy hiszem, még nincsenek Istennel egyesülve, hanem csak meg vannak részegülve s elámulva kérdik, hogy mi történik velük.

Nincs kizárva, hogy e lelki dolgokra vonatkozólag egyik-másik pontban nem ugyanazt mondom, mint amit ezelőtt írtam. Ne csodálkozzatok ezen, mert hiszen van vagy tizenöt esztendeje annak,[1] hogy először fejtegettem őket írásban s azóta az Úr talán világosabb fogalmakat adott nekem róluk, mint amilyenek akkor voltak. De meg azután lehetséges, hogy akkor tévedtem, sőt az sincs kizárva, hogy most tévedek. Csak annyi bizonyos, hogy nem hazudok, mert Isten látja lelkemet, hogy inkább elszenvednék ezer halált, mint hogy azt tegyem. Úgy mondom el a dolgokat, amint tudom.

Azt hiszem azonban, hogy e lelki állapotban az akarat valami módon mégis egyesülve van Istennel. Egyébként ez elmélkedés értéke abból tűnik ki, hogy mily hatással van a lélekre s milyen jócselekedetekre indítja az embert; nincs is ennél jobb próbakő annak kimutatására, hogy mennyire hasznos. Aki ebben a kegyelemben részesül, arra nézve nagy áldás, ha ezt megérti s még nagyobb, ha állhatatos marad.
Természetes ti, leányaim, szeretnétek azonnal megszerezni azt a kegyelmet, hogy így tudjatok elmélkedni s e tekintetben igazatok is van, mert hiszen az minden fogalmat meghalad, hogy mennyi jót tesz ilyenkor a lélekkel az Úr s hogy mily gyöngédséggel vonja közelebb magához. Szükséges tehát, hogy megtudjátok, miképpen szerezhető meg ez a nagy kegyelem. Itt természetesen nem beszélek arról az esetről, amidőn az Úr minden további ok nélkül megadja azt, egyszerűen azért, mert Ő Szent Felségének úgy tetszik. Ebbe nekünk nincs beleszólásunk.

Meg kell tenni tehát először is mindazt, ami az előbbi lelki lakásokban levő lelkek kötelessége, azonfelül pedig legyen a jelszó: alázatosság, minél mélyebb alázatosság! Ezzel az erénnyel férkőzünk legkönnyebben az Úr szívéhez, ha valamit el akarunk érni nála. Ha pedig őszintén vagytok alázatosak; akkor nem fogjátok azt hinni, hogy ezekre a kegyelmekre és szellemi örömökre méltók vagytok, vagy hogy azokat valaha meg fogjátok érdemelni. Azt fogjátok erre mondani: de hát akkor hogyan érhetjük el őket, ha nem szabad utánuk törekednünk? Erre én azt felelem, hogy nincs más módja a dolognak, mint az, amit mondottam s hogy semmi esetre se törekedjetek utánuk. Még pedig a következő okokból nem. Az első ok az, hogy Istent önzetlenül kell szeretnünk, másképp sohasem fog bennünket ilyenekben részesíteni. A második az, hogy homlokegyenest ellenkeznék az alázatossággal, ha ily óriási jutalmat kívánnánk a mi nyomorúságos kis szolgálatainkért. A harmadik az, hogy az igazi előkészület e kegyelmekhez a szenvedések utáni vágyakozás, tehát nekünk az Úr Jézus nyomdokaiba kell lépnünk s nem szabad szellemi örömöket kérnünk Attól, akit oly súlyosan megsértettünk. A negyedik az, hogy Ő Szent Felsége arra ugyan kötelezte magát, hogy megadja nekünk az örök üdvösséget, ha megtartjuk törvényeit, arra azonban nem, hogy ily rendkívüli kegyelmekben részesít bennünket. Ezek éppen nem szükségesek az üdvösségre. Hozzá Ő jobban tudja, mint mi, hogy mi szolgál javunkra. De azt is tudja, hogy ki szereti Őt igazán s én tudom, hogy vannak olyanok, sőt ismerek is egyeseket, akik a szeretet útján haladnak, úgy, amint azon haladni illik - vagyis a keresztre feszített Jézust szolgálva - s akik nemcsak hogy nem kérik és nem óhajtják ezeket a szellemi örömöket, hanem ellenkezőleg azért imádkoznak, hogy ebben az életben ne adjon nekik ilyeneket az Úr. Ez tényleg így van.

Az ötödik ok az, hogy úgyis hiába törnénk magunkat utánuk. Mivel ugyanis ezt a vizet nem vezethetjük vízvezetéken, mint az előbbit: ha a forrás egyszer nem akar vizet adni, hiába erőltetnénk a dolgot. Azt akarom ezzel mondani, hogy hiába elmélkednénk többet, hiába ontanánk könnyeket: az a víz nem ezen az úton jön s csakis annak jut belőle, akinek Isten megadja, sokszor pedig éppen olyankor adja meg, mikor a lélek legkevésbé gondol rá. Hiszen az Övéi vagyunk, nővéreim, tegyen velünk tetszése szerint; vezessen bennünket, amint Ő akarja. Ha azonban valaki igazán megalázza magát s őszintén lemond mindenről - de őszintén mondjon ám le s ne csak úgy képzelje, hogy lemond, mert a képzeletünk e tekintetben sokszor megtéveszt ám bennünket - tehát mondom, ha valaki igazán nem ragaszkodik semmihez, attól az Úr nem fogja megvonni ezt a kegyelmet, sőt ad neki sok más olyant is, amit kívánni sem volna képes. Dicsérjük és áldjuk Őt mindörökké. Amen.

[1] Önéletrajzára céloz, melynek első fogalmazványa 1562-ben készült. III. fejezet