A belső várkastély - A negyedik lakás - III. fejezet

Beszél az összeszedettség imájáról, amelyet az Úr rendesen előbb ad meg, mint azt, amelyről az imént volt szó, tudniillik a szellemi örömök imáját. Kifejti mindkettőnek hatásait.

Ennek az imának (t. i. a nyugalminak) nagyon sokféle jó hatása van s egyiket-másikat el is fogom mondani, előbb azonban meg kell emlékeznem az imának egy másik fajáról, amely rendesen megelőzi ezt. Röviden akarok vele végezni, mivel más alkalommal bőven tárgyaltam.[1]
Ez az ima egy bizonyos lelki összeszedettségben áll, mely nézetem szerint szintén természetfölötti állapot. Nem abban nyilvánul, hogy az ember sötétben elmélkedik vagy behunyja a szemét; szóval a lényege nem valami külsőség. Megteheti az ember, hogy behunyja a szemét s keresi az egyedüllétet, de azáltal nem fogja elérni ezt az állapotot. Az elmélkedésnek (jobban mondva szemlélődésnek) ez az épülete ugyanis, amelyet szem előtt tartok, minden emberi munka nélkül épül fel. Az érzékek és a külső tárgyak mintha elvesztették volna jogaikat, ellenben a lélek visszaszerzi az övéit, amelyeket rég elvesztett. Azt szokták mondani, hogy a lélek magába száll, vagy azt is, hogy önmaga fölé emelkedik. Én az ilyen szólásmódokkal semmit sem tudnék megmagyarázni; lehet, hogy ez hiba részemről, de hát én már a fejembe vettem, hogy ha a magam kifejezéseinél maradok, akkor jobban megértitek, amit mondok. Pedig hát, ki tudja, nem tévedek-e; hátha csak én magam értem meg magamat?!

Képzeljük tehát a dolgot úgy, hogy a belső várnak lakói, az érzékek és a lelki tehetségek - mert hiszen ezzel a hasonlattal kezdtem a magyarázatomat - elhagyták a várat, az ellenséghez pártoltak, s már napok, sőt évek óta annak társaságában csatangolnak odakint. Közben azonban észbekaptak s belátták, hogy így saját vesztüket készítik elő; visszatértek tehát, de mivel megrögzött rossz szokásukká vált a csatangolás, nem tudnak a várban megülni. Azonban nem árulók többé s szégyenkezve ott settengnek a vár körül. A nagy király, aki a várban lakik, látja a javulásukat, s mivel Ő annyira irgalmas szívű, azt szeretné, hogy térjenek vissza hozzá. Mint egy jó pásztor, füttyent nekik, de oly halkan, hogy ők maguk is éppen csak, hogy meghallják. Ilymódon adja tudtukra, hogy mit kíván: azt tudniillik, hogy ne pusztuljanak el odakint, hanem térjenek vissza lakásukba. S a pásztor füttye oly hatással van rájuk, hogy azonnal otthagyják azokat a külső dolgokat, amelyeknek bilincseiben sínylődtek s visszatérnek a várba. Azt hiszem, még sohasem sikerült ezt ilyen jól megmagyaráznom.

Arra, hogy Istent saját bensőnkben megtaláljuk, ez a kegyelem a legjobb segédeszköz. Szent Ágoston mondja valahol, hogy miután Istent mindenfelé kereste, önmagában találta meg.[2] Mi is úgy vagyunk vele s ne gondoljátok, hogy ez értelmünk munkájának gyümölcse, amennyiben tudniillik a bennünk lakozó Istenre gondolunk, vagy pedig a képzeletünké, amennyiben bensőnkbe képzeljük őt. Hiszen ez is egészen rendjén van s ez utóbbi módon kitűnően lehet elmélkedni, mert igazságon alapszik amennyiben Isten tényleg bennünk lakozik. Azonban itt nem erről van szó s nem olyasmiről, amire az Úr kegyelme segítségével mindenki képes. Amiről én beszélek, az egészen más. Sokszor az ember még nem is gondol Istenre s az említett lelki tehetségek máris bent vannak a lelki várban. Azt sem tudni, honnét jöttek és hogy miképpen hallották meg a pásztor füttyét. Fülükkel nem hallhatták, mert semmi sem volt hallható. Ekkor azután az ember nagyon is határozottan érez valami édes benső áhítatot, amint ezt jól fogja tudni, akivel megtörténik. Én nem vagyok képes azt világosabban megmagyarázni.

Úgy emlékszem, olvastam valahol, hogy a lélek ilyenkor úgy tesz, mint a sündisznó vagy a teknősbéka, mikor összehúzza magát s így mintegy önmagába megy vissza. Aki ezt írta, az bizonyára jól tudta a dolgot, de azért még sincs úgy, amint mondja, mert ezek az állatok akkor húzódnak össze, amikor jónak látják, míg ellenben ez a dolog nem a mi akaratunktól függ, hanem csak akkor következik be, ha Istennek úgy tetszik és megadja hozzá a kegyelmet. Nézetem szerint Ő Szent Felsége ezt csak olyanoknak juttatja, akik már készek lemondani a világi javakról. Nem úgy értem ezt, mintha azoknak is tényleg le kellene mondaniuk, akiket ebben állásuk akadályoz, hanem úgy, hogy megvan bennük a lemondás utáni vágy. Az Úr ez összeszedettségi ima által hívja fel figyelmüket a belső kegyelmekre. Arról is meg vagyok győződve, hogy Ő Szent Felsége az ilyeneket magasabb tökéletességi fokra akarja juttatni s ha ők ennek a kegyelemnek helyt adnak, még nagyobbakra van kilátásuk. Aki tehát ezt a kegyelmet észreveszi önmagán, buzgón dicsőítse Őt, mert e kegyelem megismerése és az érte való hálaadás nagyon jó előkészület a magasabb kegyelmekre.

Arra is nagyon jó előkészület, hogy megértsük Isten sugallatait. Egyes könyvek azt tanácsolják, hogy ilyenkor az ember igyekezzék egyáltalában nem gondolkodni, hanem figyeljen arra, amit az Úr tesz a lélekben. Én ellenben nem tudom megérteni, hogy ha csak Isten nem küldött rá elragadtatást, miképpen akadályozhatná meg az ember értelmének működését anélkül, hogy abból ne származzék több kár, mint haszon. Ez a kérdés különben nagy vita tárgyát képezte néhány hozzáértő személy között, de megvallom alázatosságom fogyatékos voltát, amennyiben sohasem mondtak nekem olyan érvet, amelyre megadhattam volna magamat. Az egyik felhozta nekem érvül annak a szent szerzetesnek, Alkantarai Péternek egy bizonyos munkáját - s az ő tekintélye előtt tényleg meghajoltam volna, mert tudom, hogy ő ért a dologhoz - s csakugyan el is olvastuk. Ekkor kitűnt, hogy ha nem is ugyanazokkal a szavakkal, de azért tényleg ugyanazt mondja, mint én. Szavaiból világosan kitűnik, hogy az értelem működése csak akkor szűnhet meg, amikor a szeretet már fel van gyullasztva.[3]

Hiszen lehetséges, hogy tévedek, de íme az én érveim. Az első az, hogy ezen szellemi dolgokban az ér el legtöbbet, aki minél kevesebbet akar tenni önmaga. Ami tennivalónk van, az arra szorítkozik, hogy mint holmi szegény koldusok megjelenünk a gazdag és hatalmas császár színe előtt, előadjuk kérésünket, azután pedig lesütött szemmel alázatosan reménykedünk. Ha Ő, mint szokta, valami titokzatos úton-módon megérteti velünk, hogy meghallotta kérésünket, akkor - tekintve, hogy úgyis megtűr bennünket közelében - helyén van a hallgatás; sőt, ha meg tudjuk tenni, függesszük fel még értelmünk működését is. Ellenben, ha semmi sem mutatja, hogy meghallott vagy észrevett volna bennünket, akkor nem volna illő együgyű módon ott álldogálni. Pedig így tesz a lélek, amely az említett tanácsot követi. A vége az, hogy képzelete felizgul az erőszak folytán, amelyet önmagán elkövet, midőn igyekszik semmit sem gondolni, s ennek következtében lelki szárazságba esik. Ez helytelen eljárás. Hiszen az Úr azt akarja, hogy imádkozzunk hozzá s gondoljuk meg, hogy jelenlétében vagyunk, mert Ő legjobban tudja, mire van szükségünk. Ami engem illet, én nem tudom magamat rászánni emberi mesterkedésre olyan dolgokban, amelyekben Ő Szent Felsége, úgy látszik, megvonta a határt s amelyeket magának tartott fel. Van elég más, ami hatalmunkban áll: mint például bűnbánati cselekmények, jócselekedetek, imádság; már amennyire mindezekre képes a mi nyomorúságunk.

A második ok az, hogy ezek a belső kegyelmek mind megnyugtatók és édesek, a legkisebb erőlködés - értem, minden erőltetett eljárás, amivel az áhítatot igyekszik az ember növelni, például a lélegzet visszafojtása, nemhogy előmozdítaná, hanem inkább akadályozza működésüket. A legjobb, ha a lélek egészen Isten kezére bízza magát; tegyen vele amint neki tetszik; szóval, a lehető legkevesebbet törődik saját érdekeivel s minél tökéletesebben aláveti magát Isten akaratának. A harmadik ok, hogy minél jobban erőlködünk semmit sem gondolni, annál jobban fog bennünket maga ez az erőlködés arra vinni, hogy sokat gondoljunk. A negyedik ok: Isten előtt mégis csak az a leglényegesebb és legkedvesebb dolog, ha dicsőségét tartjuk szem előtt, ellenben önmagunkról, érdekeinkről, lelki élvezeteinkről és gyönyöreinkről teljesen megfeledkezünk. Pedig hogyan mondhatnánk valakiről, hogy megfeledkezik önmagáról, ha annyira keresi a lelki gyönyörűséget, hogy moccanni sem mer; nem meri szabadon engedni értelmét és vágyait; nem meri még csak Isten nagyobb dicsőségét sem óhajtani, sem pedig örvendeni annak a dicsőségnek, amelynek az Úr birtokában van. Ha Ő Szent Felsége azt akarja, hogy értelmünk ne működjék, akkor van neki arra más módja, amennyiben oly fényt áraszt rá s annyira felemeli mindama dolgok fölé, amelyekre magától képes, hogy egészen meg van igézve. Ilyenkor azután, - bár azt sem tudjuk, miképpen történt - sokkal gazdagabb ismeretekhez jutunk, mintha akárhogyan erőlködnénk s bármennyire igyekeznénk is értelmünk működését beszüntetni. Hiszen Isten a lelki tehetségeket azért adta nekünk, hogy azokat használjuk s velük érdemeket szerezzünk: nem indokolt dolog tehát, őket szándékosan elaltatni. Ellenkezőleg, hagyjuk őket, hadd tegyék kötelességüket, amíg csak Isten nem jelöl ki számukra mást, magasabbat.

Az említett magatartás legjobban megfelel annak a léleknek, amelyet az Úr tetszése ebbe a lelki lakásba helyezett. Mikor érzi az összeszedettségi ima kegyelmét, jól teszi, ha szép csendesen és minden erőltetés nélkül beszünteti az okoskodást és elmélkedést, anélkül azonban, hogy az értelemnek vagy a képzeletnek működését igyekeznék teljesen felfüggeszteni. Sőt nagyon is jó, ha arra gondol, hogy Isten jelenlétében van s megfontolja, hogy ki az az Isten. Ha már most az, amit az értelem magában érez, önkéntelenül okozná működésének felfüggesztését, akkor rendben van a dolog. Azonban az értelem ne igyekezzék megérteni, hogy mi történik vele, mert ez a kegyelem az akaratnak szól. Élvezze minden mesterkedés nélkül, kivéve, hogy olykor néhány szerelmes szót intéz Istenhez. Egyébként, ha nem is törekszünk arra, hogy semmit se gondoljunk, ez sokszor bekövetkezik, de rendesen csak nagyon rövid időre. Egészen másképp áll a dolog abban az elmélkedésben, amely e lelki lakásnak sajátos imája, abban tudniillik, amelyet a nyugalom vagy a szellemi örömök imájának nevezünk. Mint már más alkalommal mondottam,[4] ez utóbbinál nem vízvezetéken jön a kegyelem, hanem úgy fakad a forrásból s az értelem fennakad vagy meg lesz akasztva, mert nem érti meg, amit szeretne megérteni, s egyik oldalról a másikra támolyog, mint a bódult, aki sehol sem tud megállapodni. Ezzel a nyugalmi imával együtt beszéltem most erről a másikról, amelyet tulajdonképpen első helyen kellett volna tárgyalnom, mert átmenetet képez ehhez és sokkal alacsonyabb fokú nálánál, értem az összeszedettség imáját, amelyben, mint mondom, nem szabad abbanhagyni az elmélkedést és az értelemnek működését. A nyugalom imájában ellenben az akarat annyira el van merülve az Istenben, hogy az értelemnek említett nyughatatlansága rendkívül terhére van. Legjobb is, ha nem törődik vele, hanem magára hagyja s ő maga teljesen beleveti magát Isten szerető karjaiba. Ő Szent Felsége majd megérteti vele, hogy mi ilyenkor a teendője, az tudniillik, hogy tartsa magát teljesen érdemetlennek ilyen nagy kegyelemre s adjon buzgón hálát minden erejéből.

Mivel az összeszedettség imájáról akartam szólni, későbbre hagytam a nyugalom imájának következményeit, illetve jellemző vonásait azoknak a lelkeknek, akiknek Isten megadta ennek az imának kegyelmét. Most tehát visszatérek ezekre.
Egészen világosan észlelhető a lélekben egy bizonyos kiszélesedés, kitágulás. Olyan ez, mintha a forrásból bugyogó víz nem találna utat, a medencéje ellenben úgy volna készítve, hogy minél jobban telik, annál nagyobb lesz. Ilyenféle érzése van a léleknek ebben az imában. Ezenkívül Isten sok csodát tesz benne; egészen átalakítja és alkalmatossá teszi arra, hogy mindent beléje helyezhessen, amit beléje akar helyezni. Ez az édesség és ez a belső kitágulás abban érvényesül, hogy a lélek ezentúl nem lesz oly szűkkeblű Isten szolgálatában, hanem nagylelkűvé válik. Az örök kárhozattól való félelem nem bántja többé, mert bár sokkal jobban vigyáz arra, hogy Istent meg ne bántsa, szívében a szolgai félelem megszűnik. Abban is erősen bízik a lélek, hogy valamikor színről-színre fogja látni Istent. Ezelőtt félt a bűnbánati cselekményektől, nehogy megártsanak az egészségének: most úgy érzi, hogy Isten segítségével mindenre képes és sokkal jobban vágyódik az önmegtagadás után, mint azelőtt. Annakelőtte félt a szenvedésektől; most már nyugodtabban néz szemükbe, mert sokkal elevenebb a hite; tudja, hogyha Isten kezéből megadással fogadja őket, Ő Szent Felsége meg fogja segíteni kegyelmével s képes lesz őket türelmesen végigszenvedni. Sőt olykor már vágyódik is szenvedések után, mert nagyon szeretne Istenért valamit tenni. Mivel jobban felfogja Isten végtelen nagyságát, világosabban látja saját nyomorúságát is. Mivel megízlelte Isten édességeit, belátja, hogy mily szemét az, amit a világ nyújt. Napról-napra jobban távolodik a világi élvezetektől, és a szakítás mind könnyebbé válik rá nézve. Egyszóval az összes erényekben gyarapodást tüntet fel s kétségtelenül haladni fog bennük, ha csak nem áll meg s nem esik vissza régi bűneibe, mert ezzel természetesen akármilyen magas tökéletességi fokra jutott volna is, minden el volna veszve.

Magától értetődik, mindehhez nem elég, hogy Isten egyszer-kétszer adja meg ezt a kegyelmet, hanem a léleknek állhatatosnak kell lennie annak elfogadásában, mert az állhatatosságon múlik a mi egész üdvösségünk. Egy dologra figyelmeztetek azonban mindenkit, aki ebben a lelkiállapotban van, arra tudniillik, hogy szorgosan kerülje a bűnre vezető alkalmakat. Ezen a fokon ugyanis a lélek még nincs megnevelve, hanem olyan, mint a kisded, aki szopni kezd: ha az ilyent elválasztjuk anyja keblétől, vajjon mi más várhatna rá, mint a halál? Én nagyon féltem az olyanokat, akiknek Isten megadta már ezt a kegyelmet, s akik - hacsak nem fontos okból s nem hosszabb időre - abbahagyják a belső imát, mert állapotuk szükségképpen napról-napra rosszabb lesz.

Én tudom, hogy az ilyen esetben mekkora ok van az aggodalomra. Egyes ismerőseim nagy fájdalmat okoztak nekem azzal, hogy elhagyták Azt, aki oly gyöngéd szeretettel ajánlgatta nekik barátságát s tettekkel tanúsította irántuk szeretetét. Nagyon kérem őket, ne tegyék ki magukat ekkora veszedelemnek, mert a rossz szellem jobban settenkedik ám egyetlenegy ilyen lélek, mint sok más olyan után, akit az Úr nem részesít rendkívüli kegyelmekben. Az előbbiek ugyanis nagyon veszedelmesek rá nézve, amennyiben más lelkeket vonnak maguk után s nagy hasznot képesek hajtani esetleg az egész Anyaszentegyháznak. De meg ha nem is látna mást, mint azt, hogy Isten különös szeretetében részesülnek, már ez is elég volna neki arra, hogy egész erejével utánuk vesse magát és igyekezzék őket a kárhozatba taszítani. Ezért azután sokkal több küzdelmet kell kiállniuk, de ha elbuknak, mélyebbre is buknak, mint mások.

Hiszen ti, nővéreim, - amennyire megítélhetjük a helyzetet - mentek vagytok ezektől a veszedelmektől. A kevélységtől és a hivalkodástól mentsen meg benneteket az Úr. A rossz szellem ugyan megkísérelheti, hogy e kegyelmek utánzásával tévedésbe ejtsen benneteket, azonban könnyen észrevehetitek a csalást; a hamisított kegyelmeknek ugyanis nincsenek meg a felsorolt következményei, hanem inkább azokkal ellenkező hatást gyakorolnak a lélekre. Ellenben egy másik veszedelemre akarlak benneteket figyelmeztetni, habár beszéltem róla már más alkalommal is.[5] Olyan veszedelem ez, amelybe, mint magam láttam, sok szemlélődő lélek beleesik, különösen pedig nők, akikre gyöngébb szervezetük miatt jobban áll mindaz, amit mondani akarok. Egyesek tudniillik a sok penitencia, imádság és virrasztás következtében, vagy pedig, ha gyöngébbek, akár ezek nélkül is, nem képesek semmi szellemi vigasztalást élvezni anélkül, hogy szervezetüket meg ne viselné. Mivel pedig lelkük mélyén élvezetet, testükben pedig fáradtságot éreznek, nemkülönben bizonyos kábultságot, amelyet lelki álomnak szokás nevezni s amely valamivel több az összeszedettségnél, ezt a kábultságot szellemi örömnek tartják s teljesen átengedik magukat neki. Minél jobban elhagyják magukat, annál jobban elkábulnak, mert hiszen a szervezet mind fáradtabb lesz s ezt azután elragadtatásnak gondolják. Én részemről inkább elhülyülésnek tartom s az egésznek az a vége, hogy az ember haszontalanul vesztegeti az idejét és rontja vele az egészségét.

Tudok egy ilyen személyről, aki olykor nyolc óra hosszat volt ebben az állapotban. Az ilyeneknél az érzékek nincsenek felfüggesztve s Isten részéről sem részesülnek semmiben. Azt, akit említettem, egy kis alvás, egy kis evés és az önsanyargatásban való egy kis mérséklet rövidesen egészen kigyógyította. Ugyanis szerencsére akadt valaki, aki megértette a dolgot, mert ő - anélkül, hogy ez szándékában lett volna - tévedésbe ejtette gyóntatóját, másokat és önmagát. Azt hiszem az ördög játszott bele ebbe a dologba; valami hasznot remélt tőle és tényleg kezdte is már kamatoztatni. Értsük meg jól, hogy mikor a dolog valóban Istentől származik, még ha van is úgy külső, mint belső kábultság, ez utóbbi sohasem fekszik rá a lélekre. Sőt, az ember annyira Isten közelében érezvén magát, telve van magasztos érzelmekkel.

Meg azután az igazi ima kábultsága nem tart ily sokáig, hanem rendesen csak nagyon rövid ideig és habár e lelki lakásban gyakran megismétlődik, hacsak nem gyönge a szervezet, sohasem viseli meg a testet s nem is okoz semmi külső szenvedést. Ha tehát közületek valamelyik észrevenné magán az említett kellemetlen következményeket, szóljon a főnöknőnek s amennyire teheti, igyekezzék elszórakozni. A főnöknő pedig vigyázzon arra, hogy az ilyenek ne imádkozzanak órahosszat, hanem inkább nagyon keveset. Ellenben aludjanak jól és táplálkozzanak bőségesen, míg csak vissza nem nyerik testi erejüket, ha ugyan a túlsok imádság folytán vesztették el. Ha az illető személy oly gyenge szervezetű, hogy mindez nem használ, akkor higgye el nekem, hogy Isten nem hívja őt a szemlélődő életre, hanem a munkásságra, mert hiszen a kolostorban mindkettőre szükség van. Adjanak neki tehát valami foglalkozást s vigyázzon arra, hogy ne legyen sokat egyedül, mert különben meglátja, hogy tönkre megy az egészsége. Ez természetesen nagy lemondásba fog kerülni, de abból, hogy miképpen viseli el az Úr távollétét, meglátja majd az Úr, vajjon igazán szereti-e Őt. Ha kiállja a próbát, esetleg némi idő múltán vissza fogja kapni az Úrtól testi erejét, ha pedig nem, akkor ajakimával és engedelmességgel gyűjthet annyi érdemet, sőt esetleg többet is, mint amennyit szerezne, ha elmélkednék.

Akadhatnak azután olyan gyönge fejűek is - s én ismertem néhányat - akik mindent látni vélnek, amit elgondolnak. Ez nagyon veszedelmes. Erről azonban esetleg majd későbben beszélek, nem pedig ezen a helyen, mert máris túl sokáig maradtam e lelki lakás megbeszélésénél. Azért tettem, mert nézetem szerint idáig jut legtöbb lélek. Mivel pedig itt a természetes elem oly bensőleg érintkezik a természetfölöttivel, az ördög sok kárt tehet. A további lakásokban az Úr már nem enged neki annyira szabadkezet. Legyen mindörökkön áldott az Úr. Amen.

_________________________________________

[1] Önéletrajz 14. fej. A tökéletesség útja 28. fej.

[2] Szent Ágoston vallomásai. 10. könyv, 27. fej.

[3] Alkatarai Szent Péternek az imádságról és az elmélkedésről szóló értekezése. 12. fej. 8. tanács.

[4] A tökéletesség útja 31. fej.

[5] Alapítások könyve 6. fej.