A belső várkastély - A negyedik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy miben különböznek egymástól a szívbeli vigasztalások, az imában való elérzékenyedés és a szellemi örömök. Elmondja, mennyire megörült, mikor megértette, hogy más a képzelet és más az értelem. Ez a fejezet sok hasznosat tartalmaz olyanok számára, akik szórakozottak az imádságban.


Mielőtt a negyedik lelki lakásról kezdenék beszélni, a Szentléleknek kell magamat ajánlanom s kérnem Őt, hogy mostantól kezdve Ő beszéljen helyettem s mondjon valamit arról, ami még hátra van. Itt ugyanis már egészen természetfölötti[1] dolgokról van szó s nagyon nehéz őket világosan megmagyarázni, hacsak Ő Szent Felsége nem vállalja magára a feladatot, amint tette ezelőtt körülbelül tizennégy esztendővel, amikor azt a másik művemet írtam. Abban ugyanis mindezt kifejtettem, már tudniillik amennyire értettem. Azt hiszem ugyan, hogy most világosabb fogalmam van a kegyelmekről, amelyeket az Úr egyes kiváltságos lelkeknek ad; de azért megmagyarázni őket, az egészen más dolog. Ha valami haszonra van kilátás e tekintetben, tegye meg helyettem az Úr; ha azonban nem volna haszonra kilátás, akkor hagyja úgy.
Mivel ez a lelki lakás már közelebb van ahhoz, amelyben a király lakik, azért nagy annak a szépsége. Oly felséges dolgok látására és megértésére nyílik itt alkalom, hogy a látottak elmondására az értelem nem talál szavakat. Bármennyire igyekezzék is az ember némi fogalmat nyújtani róla, a magyarázat mindig homályos lesz olyanok előtt, akik ezt a lelki lakást saját tapasztalatukból nem ismerik. Ellenben azok, akik ismerik, különösen ha sokszor voltak benne, nagyon jól meg fogják érteni annak leírását.
Tévedés volna azt hinni, hogy a léleknek hosszú ideig kell az előbbi lelki lakásokban élnie s csak azután juthat ebbe bele. Igaz ugyan, hogy rendes körülmények között a lélek először abba jut belé, amellyel éppen végeztünk, de ez a szabály nem általános. Az Úr az Ő kegyelmeit akkor adja, úgy adja és annak adja, amikor, amint és akinek éppen akarja. Ezáltal senki sem szenved rövidséget.

Ebbe a lelki lakásba rendesen nem férkőznek be azok a mérges fenevadak s ha mégis megtennék, nem veszedelmesek már a lélekre nézve, sőt inkább hasznára vannak. Részemről ugyanis jobbnak tartom, ha az elmélkedésnek ezen a fokán is bejutnak és támadnak; mert ha a lélek semmi kísértésnek sem volna többé kitéve, az ördög az Istentől származó szellemi örömök közepette is képes volna azt félrevezetni s több kárt okozna, mint az említett kísértések. A lélek pedig már azáltal is veszítene, hogy nem volna alkalma érdemeket szerezni s állandó elmélázásban töltené életét. Ugyanis, ha ez az utóbbi állapot tartóssá válik, nem hiszem, hogy jó legyen, mert szerintem e földi élet folyamán az Úr szelleme sohasem marad meg bennünk hosszabb ideig változatlanul.

Ígéretemhez híven, meg akarom most magyarázni, hogy mi a különbség az imából merített szívbeli vigasztalások és a szellemi örömök között. Én úgy fogom fel a dolgot, hogy szívbeli vigasztalásoknak nevezhetjük azokat a kellemes érzéseket, amelyeket mi magunk szerzünk meg magunknak az elmélkedés vagy az ajakima folyamán; szóval ezek a mi természetes tehetségünknek gyümölcsei. Igaz ugyan, hogy végelemzésben ezekre is az Úr, segít rá bennünket - ezt mindig így értsétek, akárhogy fejezzem is ki magamat, mert hiszen nélküle semmit sem tehetünk - de azért közvetlenül mégis a mi erényes cselekedetünkből származnak s a mi fáradságunknak eredményei s így van is okunk annak örülni, hogy oly jól használtuk fel erőnket. Ha azonban közelebbről vesszük őket szemügyre, észrevesszük, hogy hasonló élvezetünk gyakran van tisztán földi dolgokban is; például, ha egészen váratlanul nagy örökség száll reánk; vagy viszontlátunk valakit, akit nagyon szeretünk; vagy valami nagyon is érdekünkbe vágó és nagyfontosságú ügyünk sikerült s emiatt általános helyesléssel találkozunk; vagy például, ha valaki férjéről, testvéréről vagy fiáról azt hallotta, hogy meghalt s egyszerre csak jó egészségben látja maga előtt. Én már láttam ilyen esetekben, hogy egyesek örömükben sírva fakadtak, sőt egyszer-másszor velem is megesett. Azt hiszem tehát, hogy amint ezek az örömök teljesen természetesek, úgy vannak ilyen természetes örömök azok között is, amelyeket az Istenre vonatkozó dolgokból merítünk. Az előbbiek is egészen jók, az utóbbiak azonban sokkal magasabb színvonalon állnak, mert bár a mi természetünkből származnak, mégis Istenre vonatkoznak. Ellenben a szellemi örömök kizárólag Istentől erednek s a mi természetünk csupán befogadja őket s úgy élvezi, mint az előbbieket, csakhogy sokkal nagyobb fokban.

Ó Jézusom, mit nem adnék érte, ha ezt a dolgot világosan meg tudnám magyarázni. Azt hiszem ugyanis, hogy egészen jól értem a kettő közötti lényeges különbséget, de sehogy sem tudom magamat érthetően kifejezni. Segítsen meg az Úr! Most jut szembe az a zsoltár, amelyet a primában[2] utolsó helyen mondunk s amelynek egyik verse így hangzik: Cum dilatasti cor meum - mikor kitágítottad szívemet. Akinek sok tapasztalata van e kegyelmek körül, az már e célzásból is megérti a kettő közötti különbséget; aki ellenben nem ismeri őket, annak világosabban kell a dolgot megmagyaráznom.

Az említett szívbeli vigasztalások ugyanis nem tágítják ki a szívet, sőt, azt hiszem, egy kissé inkább összeszorítják; az élvezet mindamellett megmarad, mert a lélek tudja, hogy ez az érzelem Istenre vonatkozik. Néha könnyeket hullathat valaki a bűnei fölött s ebben a fájdalomban a szenvedély is játszhat némi szerepet. Sajnos, én nagyon kevéssé ismerem a lélek szenvedélyeit; meg azt sem igen tudom, hogy mi származik érzékiségünkből s mi vezethető vissza jellemünkre. Kár, hogy olyan tudatlan vagyok, mert ha ezekre a dolgokra vonatkozólag volnának ismereteim, talán meg tudnám magamat értetni. Tapasztalatom van ugyan elég, de hiányzik nálam a műveltség és a tudomány; pedig ez a kettő nagy dolog.

Saját tapasztalatom alapján annyit mondhatok az elmélkedésnek e fokáról s az abban szereplő szívbeli vigasztalásokról és örömökről, hogy valahányszor Krisztus Urunk kínszenvedéséről elmélkedtem és sírva fakadtam, nem tudtam többé abbahagyni, míg csak a fejem majd hogy széjjel nem ment. Így voltam akkor is, ha saját bűneimre gondoltam. Nagy kegyelemben részesített engem ezáltal az Úr. Egyelőre nem akarom fontolgatni, hogy mi jobb, a szívbeli vigasztalás-e vagy pedig a szellemi öröm, hanem csak a kettő közötti különbséget akarom feltüntetni. Az olyan esetekben, aminő az enyém volt, ezeket a könnyeket és vágyakat a lelki állapot különfélesége szerint a természetünk is elősegíti, végelemzésben azonban, bárhonnan erednek is, Istenre irányulnak. Éppen ezért nagyon meg kell őket becsülnünk. Viszont azonban az alázatosság megérteti velünk, hogy nem leszünk általuk jobbakká, mert egyrészt nem lehet tudni, hogy tisztára szeretetből fakadtak-e, azután pedig, még ha így volna is a dolog, akkor is Istennek ajándékai.

Ezek az ájtatos érzelmek főleg az előbbi lelki lakásban levő lelkeknél szoktak előfordulni; ezek ugyanis majdnem kizárólag értelmükkel dolgoznak, értelmükkel elmélkednek;[3] s ezt jól is teszik, mert hiszen még nem kaptak magasabb kegyelmet. Ajánlatos mindamellett, hogy fordítsanak egy kis időt Isten dicséretére is; örüljenek az Ő jóságának; fontolgassák, hogy ki Ő; óhajtják dicsőségét - ezt különösen ajánlom nekik, mert ez nagyon alkalmas arra, hogy szeretetünket felélessze; amennyiben pedig az Úr e tekintetben megsegítené őket, igyekezzenek elmélkedésüket mindig ez érzelmek felébresztésével befejezni.

Erről a dologról részletesen beszéltem egy más alkalommal[4] s azért nem akarok róla itt többet mondani. Csak azt az egyet jegyezzétek meg jól, hogy ebből a lelki lakásból a következőbe nem a sok gondolkodás segíti át az embert, hanem a nagy szeretet. Azért ne is mulasszatok el semmit sem megtenni, ami a szeretetet éleszti. De talán nem is tudjátok igazában, hogy mit tesz az, szeretni; nem csodálnám, ha így állna a dolog. Az az egy bizonyos, hogy nem a szellemi örömökön fordul meg a szeretet nagysága, hanem azon a szilárd elhatározáson, hogy mindent, amit teszünk, Isten kedvéért tesszük s óvatosan kerülünk mindent, ami Őt megbánthatná; imádkozunk azért, hogy Szent Fiának dicsősége folyton növekedjék; hogy a katolikus Anyaszentegyház folyton gyarapodjék és terjedjen. Ezek a szeretet jelei. Azt azonban szintén ne képzeljétek, mintha másra gondolnotok sem volna szabad, s hogy minden el van veszve, amint egy kissé elszórakoztok.

Gondolataimnak zűrzavaros csapongása imádság közben nem egyszer engem is mélyen megszomorított. Nincs több mint négy esztendeje annak, hogy efelől megnyugodtam, amennyiben saját megfigyelésem alapján megértettem, hogy a képzetek összessége, illetve a képzelet - így jobban meg fogjátok érteni - nem azonos az értelemmel. Meg is kérdeztem efelől egy tudóst s nagy örömömre igazat adott nekem. Tudtam ugyanis, hogy az értelem a léleknek egyik tehetsége s így nem tudtam megérteni, hogyan lehet annyira nyughatatlan. A képzelet ugyanis tényleg mindig kész szárnyra kelni és csupán az Úristen képes azt megkötni. Ő ezt meg is teszi, midőn olykor annyira felemeli lelkünket, hogy szinte elszakad a testünktől. Mivel tehát úgy éreztem, hogy a lelki tehetségeim kizárólag Istennel foglalkoztak és vele egyesültek, másrészt pedig láttam képzeletem fegyelmezetlenségét, teljesen meg voltam akadva.

Ó Uram, vedd tekintetbe, mennyit szenvedünk mi a lelki életnek ez útján, pusztán azért, mert nem értjük meg a helyzetet. Mi ugyanis sokszor azt hisszük, hogy imánkban mindent megtettünk, ha Rád gondolunk. Annyira meg vagyunk erről győződve, hogy nem is kérünk erre vonatkozólag tanácsot olyanoktól, akik értenek hozzá, mert eszünkbe sem jut, hogy ez a dolog kérdés tárgyát képezhetné. Ebből azután rendkívül sok szenvedés háramlik ránk. Nem értjük meg önmagunkat s bennük vesszük azt, ami egyáltalában nem rossz, sőt egészen jó. Innét van, hogy sok lelki életet élő ember, különösen a kevésbé műveltek, annyi lelki fájdalmat kénytelen elviselni; innét az a sok panasz belső szenvedések miatt. Ebből azután melankólia is keletkezhetik, tönkremegy az egészség, végül pedig egészen abbamarad az elmélkedés. Mindez pedig azért történik, mert az emberek nem ismerik azt a világot, amely bensejükben van. Mert amint nem állíthatjuk meg az égitestek mozgását s nem akadályozhatjuk meg, hogy azok továbbra is sietve haladjanak útjaikon: éppúgy nem tudjuk féken tartani képzeletünket sem. Ahelyett azonban, hogy ebbe belenyugodnánk, azonnal utána szalasztjuk összes lelki tehetségeinket. Azt hisszük, hogy máskülönben el vagyunk veszve és rosszul használjuk fel azt az időt, amit így Isten színe előtt töltünk. Pedig talán ugyanakkor lelkünk valamely belső lelki lakásban teljesen egyesülve van Istennel, a képzeletünk pedig a belső várkastélyon kívül ezernyi mérges fenevaddal küszködik s szenvedése révén érdemekhez juttat bennünket. Nem szabad tehát nyugtalankodnunk, főleg pedig nem szabad abbahagynunk az elmélkedést, mert hiszen ezzel a rossz szellem malmára hajtanánk a vizet. Mint mondom, ezek az izgalmak és szenvedések nagyobbrészt onnét származnak, hogy nem értjük meg önmagunkat.

Mialatt ezt írom, arra figyelek, hogy mi történik a fejemben, s hallgatom azt a zúgást, amelyről megemlékeztem a mű kezdetén s amely miatt szinte képtelennek éreztem magamat teljesíteni elöljáróim parancsát és belefogni ennek a műnek megírásába. Olyanféle érzés ez, mintha a fejemben sok nagy folyó volna, vízesésekkel, a partokon meg madárdal és füttyszó hangzanék. Mindez nem a fülemben cseng, hanem a fejem felsőrészében, ahol - mint állítják - a léleknek magasabb tehetségei lakoznak. Magam is sok ideig azt hittem, hogy ez így van, mert úgy tapasztaltam, hogy a lélek-röpte,[5] amellyel az a magasba tör, itt érezhető. Bárcsak eszembe juttatná Isten, hogy megmondjam ennek okát, ha majd a további lelki lakásokról beszélek, mert itt még nem volna helyén ennek magyarázatába bocsátkoznom. Ha sikerül, akkor legalább nem adta nekem az Úr hiába ezt a fejfájást. Annyi haszna mindenesetre volt, hogy ezt a dolgot megértettem belőle. Mert bármekkora kegyen is ez a zúgás, nem zavar az imádságban, sem pedig a jelenlegi munkámban: a lelkem teljes nyugalomban van s benne rendben vannak a szeretet, a vágyak és a tiszta megismerés.

Ugyanis ha a lélek magasabb tehetségei a fejben volnának, hogyan volna lehetséges, hogy mindez ne hasson rájuk zavarólag? Azt már igazán nem tudom; azt ellenben tudom, hogy igazat mondok. A fájdalmak természetesen érezhetők, hacsak Isten fel nem függeszti az érzékek működését; ellenben, ha ez a felfüggesztés megtörtént, mindaddig, amíg tart, semmit sem érez az ember. Nagy baj volna ellenben az, ha én emiatt a fejfájás miatt abbahagynám az elmélkedést.
Ugyanígy helytelen dolog volna, ha szórakozottságunk miatt elvesztenénk nyugalmunkat. Ne törődjünk vele. Ha az ördög a szerzője, ez a nemtörődés elég lesz arra, hogy békében hagyjon bennünket. Ellenben, ha abból a nyomorúságból ered, amely sok mással egyetemben Ádám bűne folytán öröklődött reánk - s ez a leggyakoribb eset - akkor legyünk türelemmel s viseljük el Isten iránti szeretetből. Hiszen ennünk és aludnunk is kell s nem lehetünk el ez alacsony dolgok nélkül.

Elég baj ez nekünk, de hát mit tehetünk mást, minthogy beismerjük nyomorúságunkat s vágyakozunk ama haza után, “ahol senki sem vet meg többé bennünket”. [6] Többször hallottam az Énekek-éneke arájának e szavait s nem tudok semmi mást, amire jobban volnának alkalmazhatók. Bármennyi megvettetés és szenvedés érjen is bennünket e földi élet folyamán, az mind nem fogható e belső harcokhoz. Hiszen minden kellemetlenséget és háborúságot elvisel az ember, ha otthonában békességet talál. Midőn azonban e világnak ezernyi szenvedése után hazajövünk pihenni; mikor az Úr Jézus maga akarna nekünk nyugvó helyet készíteni, hogy akkor saját bensőnkben találkozzunk tomboló viharral, az már igazán nagyon fájdalmas, sőt szinte elviselhetetlen dolog.

Azért, Uram, vezess bennünket oda, ahol ezek a nyomorúságok “nem vetnek meg többé bennünket”, mert hiszen itt valójában csúfot űznek a lelkünkből. Másrészt az is igaz, hogy Isten már ez élet folyamán megszabadítja tőlük a lelket, midőn az utolsó lelki lakásba ér. Majd elmondjuk ezt is annak idején, ha Ő úgy akarja.
Nem minden embert gyötörnek meg és viselnek meg annyira ezek a nyomorúságok, mint ahogy velem tették számos éven át. Lehet, hogy ez azért volt így, mert annyira gonosz voltam; úgy látszott, mintha önmagamon akartam volna ily módon bosszút állni. De mivel én annyit szenvedtem emiatt s azt gondolom, hogy hátha ti is így vagytok vele, azért beszélek róla oly gyakran s igyekszem veletek megértetni, hogy ezen segíteni nem lehet. Ne is nyugtalankodjatok soha emiatt s ne szomorkodjatok. Hadd kerepeljen ez a malom odabent, mi csak őröljük rajta nyugodtan a lisztünket, foglalkoztatva értelmünket és akaratunkat.

Ennek a belső zavarnak más-más időben, meg aszerint, hogy milyen az egészségünk, különböző fokai lehetnek. Szenvedje csak el a mi szegény lelkünk, mert ha e tekintetben nem is hibás, vétkezünk mi eleget, amivel megérdemeljük ezt a kellemetlenséget. Hiszen egyik-másik könyvben is olvashatjuk, de meg amúgy is gyakran tanácsolják nekünk, hogy ügyet se vessünk ezekre a szórakoztató gondolatokra. Ez azonban nekünk, tanulatlan nőknek, nem mindig elég s éppen azért nem tartom elveszett időnek, amit arra fordítok, hogy ezt nektek megmagyarázzam s benneteket megvigasztaljalak. Mindennek azonban kevés haszna van mindaddig, amíg az Úr maga nem világosít fel bennünket. Arra azonban mindig szükség van s Ő Szent Felsége is úgy akarja, hogy használjuk fel az eszközöket önmagunk megértésére s nem rójuk fel bűnéül lelkünknek azt, amit a beteges képzelet vagy természetünk, vagy pedig a rossz szellem okoz.

_______________________________________

[1] “Természetfölötti” szent Teréziánál nagyon sokszor csak annyit jelent, hogy “rendkívüli”, mert hiszen a rendes kegyelmek is természetfölöttiek.

[2] Az egyházi zsolozsma hét részből áll: matutinum, laudes, prima, tertia, sexta, nóna, vesperae és completorium. Mindegyik rész zsoltárokból, antifonákból, imákból, lectiókból stb. van összetéve s napról-napra más. Az idézett zsoltárvers: Zsolt. 118, 32.

[3] A léleknek mindkét tehetsége, az értelem és az akarat, szükségképpen részt vesz minden elmélkedésben - mert hiszen, ha valaki kizárólag az értelmével dolgozna fel valami hitigazságot, teológiai tanulmányt végezne, de nem elmélkednék - de azért hol több, hol kevesebb szerep jut benne az akaratnak, aszerint, amint több vagy kevesebb benne az akaratnak szeretetre gyullasztása. Minél magasabbra haladunk az imának létráján, annál kevesebb a szerepe az értelemnek s annál több az akaraté, vagyis annál inkább közelíti meg az ima a tiszta szeretet cselekedetét.

[4] Önéletrajz 12. fej.

[5] A “lélek-röpte” egyik faja az elragadtatásnak, amelyről a 6. lakás 5. fejezetében lesz szó.

[6] Énekek éneke 8, 1.