2. Ó, megfoghatatlan bölcsesség! Mennyire szükséged van a teremtményeid iránti egész szeretetedre, hogy képes légy elviselni ezt az őrületet, türelemmel várni, hogy meggyógyuljunk, és ezerféle eszközzel és orvossággal előmozdítani kijózanodásunkat. Nem tudok eléggé csodálkozni, ha elgondolom a mi esztelenségünket. Hiszen annyi erőnk sincs, hogy a legcsekélyebb dologban megtagadjuk magunkat; hiszen az emberek elhitetik magukkal, hogy még akarva sem tudnák elkerülni ezt vagy azt a bűnre szolgáló alkalmat vagy veszedelmet, amelybe lelkük belepusztul: ellenben ahhoz igenis van erőnk és bátorságunk, hogy szembeszálljunk akkora hatalommal és fenséggel, amilyen a Tied. Mit jelentsen ez, én Kincsem?! Mit jelentsen ez?! Honnét van ez a bátorság? Vagy talán az a hadvezér, akinek zászlaja alatt harcolnak ellened, nem a Te szolgád és nem ég az örök tűzben? Miért lázad föl tehát ellened, hogyan tud bátorságot önteni katonáiba, ő, aki le van győzve; hogyan tudják követni azt, aki annyira szegény, s akit megfosztottak a mennyei kincsektől? Mi mást adhat az, akinek semmije sincs, mint szerencsétlenséget?! Mit jelentsen ez, én Istenem? Mit jelentsen ez, én Teremtőm? Miért vagyunk mi oly bátrak Veled és oly gyávák az ördöggel szemben? Hiszen ez még akkor is esztelenség volna, én Uralkodóm, ha Te nem halmoznád el tieidet jótéteményekkel, vagy ha mi tartoznánk valamivel a sötétség fejedelmének! Mert hiszen Te kimondhatatlan nagy kincseket fogsz megadni az örökkévalóságban, ellenben azt tudjuk, hogy az ő összes örömei és ígéretei hamisak és árulók. Mert hogyne volna ellenségünk az, aki Neked is ellenséged volt!?
3. Ó, milyen nagy vakság ez, én Istenem, milyen nagy hálátlanság, én Királyom, milyen gyógyíthatatlan őrület, hogy az ördög szolgálatában használjuk föl azt, amit Tetőled kaptunk, én Istenem! Irántunk való nagy szeretetedet azzal viszonozzuk, hogy szeretjük azt, aki Téged gyűlöl és mindörökre gyűlölni fog. Te kiontottad véredet érettünk, elviselted az ostorozást, a rettenetes fájdalmakat, a borzasztó kínszenvedést: mi pedig a helyett, hogy bosszút állnánk mennyei Atyád nevében a Fián elkövetett borzasztó igazságtalanságért - mert hiszen Te, én Mesterem, nem kívántál bosszút, és mindent megbocsátottál -, mi pedig szövetségesekül és barátokul fogadjuk azokat, akik Ővele így bántak, és követjük az ő pokoli hadvezérüket. Magától értetődik, hogy ily módon vele egy sorsra kell jutnunk, s örökre az ő társaságában kell maradnunk, hacsak a Te irgalmad nem segít rajtunk, nem adja vissza eszünket, s nem bocsátja meg nekünk a múltat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése