A belső várkastély - A harmadik lakás - I. fejezet

Arról beszél, hogy a tökéletességnek bármekkora magaslatára jutott is valaki, ameddig él nem élvez biztosságot, s üdvös félelemmel illik haladnia. Van benne egynehány hasznos pont. Mit mondjunk már most azoknak, akik Isten kegyelmének segítségével győztesen kerültek ki ezekből a harcokból, s akiket állhatatosságuk besegített a harmadik lelki lakásba; mi mást, mint e szavakat: “Beatus vir, qui timet Dominum” (boldog az istenfélő ember).[1] Annyira nehézfejű vagyok, hogy igazán nem csekély munkájába került Ő Szent Felségének, amíg meg tudta velem értetni e szavak értelmét, habár spanyolul is tudtam őket. Igen, kétségtelen, hogy joggal nevezzük boldognak az istenfélő embert, mert hacsak nem fordul vissza, minden emberi számítás szerint biztos úton van az örök üdvösség felé. Ebből is láthatjátok, nővéreim, mennyire fontos dolog, hogy az ember megállja helyét azokban az előbb említett küzdelmekben. Biztosra veszem ugyanis, hogy ha egyszer ezeken túl van, az Úr mindig megadja neki a lelkiismeret nyugodtságát; ez pedig nem csekély boldogság. Nyugodtságról beszélek, de tulajdonképpen nem jól fejezem ki magamat, mert ez élet folyamán nem lehet szó igazi nyugodtságról. Valahányszor tehát ezt a szót használom, értsétek mindig hozzá, hogy az illető nyugodt lehet örök üdve felől, föltéve, hogy nem tér le a megkezdett helyes útról. Ó mily nyomorúság ez az élet! Úgy vagyunk vele állandóan, mint akiknek kapuja előtt az ellenség; sem aludni nem mernek, sem enni, hacsak nincs kezük ügyében a fegyver, s folyton amiatt rettegnek, hogy a várfal egyik vagy másik pontján rést találnak ütni.

Én Uram, én boldogságom, hogyan is szerethetné az ember ezt a hitvány életet! Igazán, ha nem volna meg az a remény, hogy Érted föláldozhatjuk, vagy legalább is kizárólag a Te szolgálatodra szenteljük; főleg pedig, ha nem tudnánk, hogy a Te szent akaratod folytán kell élnünk: szünet nélkül azt kívánnánk és folyton azért imádkoznánk hozzád, hogy szabadíts meg tőle. Tekintve, hogy így van a dolog, haljunk meg veled, én Istenem,[2] amint Szent Tamás apostol mondotta! Hiszen Te nélküled ez az élet, ez a folytonos rettegés attól, hogy esetleg elkárhozunk, rosszabb ezer halálnál.

Imádkozzunk tehát azért a boldogságért, leányaim, hogy legyünk már végre egyszer biztonságban az égben a szentekkel együtt. Mert vajon mi örömet találhatna ez örökös rettegés közepette az olyan ember, akinek egyetlen boldogsága, ha Istenek kedvében járhat. Hozzá fontoljátok meg azt is, hogy voltak szentek, akik így gondolkodtak s mégis bűnbe estek; ez tehát velünk is megtörténhetik. Már pedig mi nem vagyunk biztosak afelől, vajon lábra állít-e majd bennünket is az Úr, amint ővelük tette; értem, hogy ad-e majd nekünk is olyan rendkívüli kegyelmeket. Igazán, oly rettegés fog el, leányaim, mikor ezeket írom, hogy alig tudom, mit írok. Nem is értem, hogyan vagyok képes azt túlélni, valahányszor ez a gondolat elmémbe ötlik, pedig ez nagyon gyakran megtörténik velem. Imádkozzatok azért, leányaim, hogy Ő Szent Felsége éljen mindig az én lelkemben, mert ha ezt nem teszi meg, vajon mi biztosítékot nyújthat egy olyan rosszul felhasznált élet, mint az enyém.

Ne vegyétek annyira szívetekre, hogy ez így van. Észreveszem ugyanis rajtatok, hogy fáj nektek, valahányszor így beszélek. Ez természetesen onnét van, mert ti azt szeretnétek, hogy belőlem valami nagy szent váljék. E kívánságtok végre is teljesen jogosult. Hiszen én is szeretném, de hát mit tegyek, mikor ennek, és pedig az én hibám következtében, egyszer s mindenkorra vége? Igazán nem panaszkodhatom az Úristenre, mert Ő megadott nekem minden szükséges kegyelmet arra, hogy a ti óhajotok teljesülhessen. Nem tudom ezt sírás nélkül kimondani. Amiatt meg szintén úgy szégyellem magamat, hogy olyanokat kell oktatnom, akiktől tanulnom illenék. Különös egy ötlet is volt ez elöljáróim részéről! De ha már megteszem az Úr kedvéért, adja Ő, hogy valami hasznotok legyen belőle. Imádkozzatok Hozzá, bocsássa meg nekem, nyomorult léleknek, ezt a vakmerőséget. Hiszen jól tudja Ő Szent Felsége, hogy csakis irgalmában reménykedhetem. Múltamat már nem tudom meg nem történtté tenni, nincs tehát más menedékem, mint Ő maga. Bízom Szent Fiának érdemeiben és Szűz Anyja pártfogásában, akinek ruháját oly méltatlanul viselem. Ti is viselitek ezt a ruhát, leányaim, dicsőítsétek tehát őt méltóképpen, hogy igazi leányai legyetek ennek a mi mennyei Úrnőnknek. Akkor azután van jó Anyátok s nem kell többé az én nyomorúságom miatt pironkodnotok. Utánozzátok Őt mindenben s gondoljatok sokszor arra, mily hatalmas ez a mi Nagyasszonyunk és mily hathatós az ő pártfogása, ha még az én hitvány voltom és az én bűneim sem voltak képesek tönkretenni szent Rendjét!

Azt az egyet azonban jegyezzétek meg jól, hogy bármennyire szent legyen is ez a Rend; bármily fenséges Anyátok legyen is az égben: azért mégsem vagytok biztonságban. Nagy szent volt Dávid király is; azt meg szintén tudjátok, hogy mi volt Salamon! Ne bizakodjatok sem klauzurátokban, sem önmegtagadó életetekben. Arra se támaszkodjatok, hogy folyton Istenre vonatkozó dolgokkal vagytok elfoglalva és oly kitartóan imádkoztok. Arra sem, hogy úgy el vagytok zárva a világi ügyektől s annyira irtóztok tőlük. Mindez nagyon jó és szép, de azért nem elég arra, hogy eloszlasson minden félelmet. Tartsátok ti csak mindig eszetekben és fontolgassátok szüntelen azt a mondást: “Beatus vir, qui timet Dominum” - boldog az istenfélő ember.

Azon veszem magamat észre, hogy teljesen eltértem a tárgytól. Nem is jut most eszembe, hogy mit akartam mondani; de meg azután nincs a fejemben egyetlen valamit érő gondolat sem. Azért egyelőre inkább abbahagyom az írást.
Visszatérek tehát arra, amiről beszéltem, vagyis azokra a lelkekre, akik bejutottak a harmadik lelki lakásba. Hangsúlyoznom kell, hogy az Úr nem kis kegyelmet adott nekik, hanem nagyon is nagyot, midőn megsegítette őket abban, hogy leküzdjék az első nehézségeket. Ilyen lélek, nézetem szerint, Isten irgalmából sok van a világon. Ezek őszintén kívánják, hogy Ő Szent Felségét soha meg ne sértsék, sőt még a bocsánatos bűnöktől is őrizkednek. Szeretik a bűnbánati cselekményeket; vannak bizonyos óráik az elmélkedésre; jól használják fel az időt; embertársaikkal szemben gyakorolják az irgalmasság cselekedeteit; nagyon komolyak és óvatosak beszédjükben, ruházatukban és házuk vezetésében, ha esetleg ez utóbbi is rájuk van bízva. Ez a lelkiállapot kétségtelenül nagyon jó s nem látom be, hogy az ilyenek miért ne juthatnának el akár a legbelső lelki lakásig is. Ha ők akarják, az Úr nem fogja tőlük ezt megtagadni, mert előkészültségük kitűnő arra, hogy a legnagyobb kegyelmeket is elnyerhessék.

Ó Jézusom, vajon ki mondaná, hogy nem akarja ezt a nagy kincset elnyerni, főleg akkor, mikor már túl van a nehézségek javarészén. Bizonyára senki sem. Mindnyájan azt mondjuk, hogy akarjuk. Csakhogy nem elég ezt mondani: több is kell ahhoz, hogy az Úr teljesen birtokába vehesse a lelket. Az evangéliumi gazdag ifjúnál[3] sem volt elég az akarás, mikor az Úr megmondta neki, mit kell tennie, ha tökéletes akar lenni. Megjegyzendő, hogy amióta e lelki lakásról kezdtem beszélni, ez az ifjú szüntelenül az eszemben van; ugyanis a szó szoros értelmében úgy teszünk mi is, mint ő, s a legtöbb esetben ebből származik azután a sok lelki szárazság; bár lehetnek más okai is. Nem beszélek itt bizonyos lelki fájdalmakról, amelyeknek sok jó lélek van kitéve. Ezek olykor szinte elviselhetetlenek, de az Úr segítségével a lélek mindig haszonnal kerül ki belőlük. Ugyancsak nem beszélek azokról a lelkiállapotokról, amelyeknek oka a melankólia, vagy más betegség. Végül pedig mindezekben a dolgokban el kell tekintenünk azoktól a szenvedésektől, amelyeket Isten büntetésből küld ránk. Az én nézetem szerint azonban a lelki szárazságnak leggyakoribb oka az, amelyre rámutattam. Ezek a lelkek ugyanis semmiért a világon sem követnének el halálos bűnt - sőt sokan közülük még bocsánatosat sem vétenek tudatosan - és jól használják fel életüket és vagyonukat. Ennek tudatában azután nem képesek megérteni s nem tudnak abba belenyugodni, hogy az ő királyuknak ajtaja csak nem akar megnyílni előttük, holott ők oly hűséges jobbágyai Ő Szent Felségének! Elfelejtik, hogy egy földi királynak is lehet elég hű jobbágya, de azért nem mindegyiknek van szabad bejárata hozzá.

Jertek, leányaim, lépjetek be a belső várkastélyba; hagyjátok a ti apró-cseprő jócselekményeiteket, mert hiszen azokra, sőt azoknál sokkal többre vagytok kötelezve már pusztán azon a címen is, hogy keresztény nők vagytok. Elégedjetek meg azzal, hogy a király jobbágyai lehettek s ne követelődzetek nehogy még azt is elvegye tőletek, amitek van. Gondoljátok meg, hogy milyenek voltak a szentek, akik bejáratosak voltak a királynál s be fogjátok látni, mily óriási a különbség közöttük és köztetek. Ne kívánjatok olyasmit, amit nem érdemeltek meg. Tekintve, hogy annyiszor megbántottuk Istent, nem is volna szabad arra gondolnunk, hogy valaha rendkívüli kegyelmekben részesítsen bennünket.

Ó alázatosság, alázatosság! Nem tehetek róla, de ha valaki annyit panaszkodik lelki szárazság miatt, mindig az a gyanúm, hogy nem áll jól ez erény dolgában. Ismétlem, hogy nem azokat a nagy lelki szenvedéseket tartom itt szem előtt, amelyek mindenből inkább származnak, csak nem a buzgalom hiányából. Tegyük magunkat próbára,[4] nővéreim, vagy pedig engedjük, hadd tegyen bennünket próbára az Úr; Ő nagyon jól meg tudja ezt tenni, csakhogy sokszor nem akarjuk elérteni a dolgot.
Most pedig térjünk vissza azokhoz az említett lelkekhez, akiknél minden olyan szép rendben van; nézzük meg közelebbről, hogy mire készek Istenért s be fogjuk látni, hogy nincs okunk panaszkodni Ő Szent Felségére. Ő megmondja nekünk, mit kell tennünk, ha tökéletesek akarunk lenni; de ha mi erre hátat fordítunk neki és szomorúan távozunk, mint az az evangéliumi ifjú, ugyan mondjátok meg, mit tegyen Ő Szent Felsége? Végre is Ő a jutalmat nem mérheti ki nekünk másképpen, mint szeretetünk arányában! Már pedig ez a szeretet ne legyen csupán a mi képzeletünk szülötte, leányaim, hanem bizonyítsuk azt be cselekedetekkel. Ne gondoljátok azonban, hogy neki szüksége van a mi tetteinkre: Ő csupán akarati elhatározásunkat veszi számba.

Azt mondhatnánk, hogy hiszen mi szerzetesi ruhát viselünk és azt a magunk jószántából vettük fel; elhagytuk a világot és lemondtunk vagyonunkról s még ha ez utóbbi nem is ért volna többet, mint Szent Péter hálója,[5] az is valami, mert sokat ád az, aki mindenét odaadja; szóval: mi megtettük a magunkét. Hiszen nem mondom, ez nagyon is jó dolog, különösen, ha valaki állhatatosan megmarad ebben a jó szándékában s még gondolatban sem fordul vissza az első lelki lakás fenevadjai közé. Ha valaki rendületlen ebben a mindenről való lemondásban, biztosan el fogja érni, ami után törekszik, föltéve - s vegyük jól fontolóra ezt a föltételt - hogy, amint Szent Pál, vagy Krisztus Urunk mondotta, haszontalan szolgának tekinti magát.[6] Meg kell arról győződve lennie, hogy szolgálataival nem kötelezte le az Urat oly értelemben, hogy Tőle rendkívüli kegyelmeket várhatna. Aki ugyanis többet kapott, az többel is tartozik. Mert ugyan mit tehetnénk mi egy annyira nagylelkű Istenért, aki meghalt érettünk, aki megadta és fenntartja létünket? Nem kell-e magunkat boldogoknak éreznünk, ha legalább némiképpen törleszthetjük vele szemben tartozásunkat azért, hogy szolgált nekünk. Nem illik ezt a kifejezést használnom, de tényleg megfelel az igazságnak: a mi jó Urunk mást sem tett egész földi élete alatt, mint hogy szolgált nekünk. S mi nem szégyenkeznénk jutalmat és ajándékot kérni tőle?

Fontoljátok meg jól ezt a néhány gondolatot, leányaim bár csak felületesen érintettem őket s talán homályosan is beszéltem, mert nem tudom magamat világosabban kifejezni. Az Úr majd jobban megérteti azokat veletek. Akkor azután a lelki szárazságból alázatosságot fogtok meríteni, nem pedig - amint az ördög akarná - nyugtalanságot. Higgyétek el, hogyha valakiben megvan az alázatosság, az, még ha sohasem kap is Istentől vigasztaló kegyelmeket, oly békességet élvez lelkében s akarata annyira megegyezik az Úréval, hogy elégedettebb, mint mások az ő rendkívüli szellemi örömeik között. Hiszen olvashattátok is, hogy ezeket az örömöket Ő Szent Felsége nem ritkán éppen a gyöngébb lelkeknek juttatja. Ezek persze nem adnák őket ama lelkek férfias erejéért, akik a lelki szárazság útján is megállják a helyüket! Mert hát természetesen jobban szeretjük az élvezeteket, mint a keresztet! Te, ki ismered az igazságot, Uram, tégy bennünket próbára, hadd ismerjük meg önmagunkat.

________________________________
[1] Zsoltár 111, 1.

[2] Jn. 11, 16.

[3] Mt. 19, 16-22.

[4] A harmadik lelki lakás a lemondásé. Sokszor képzeljük azt, hogy lemondtunk mindenről, hogy semmihez sem ragaszkodunk többé, pedig dehogy is van így. A próbát, amelyről a szentanya a következő fejezetben tesz említést, nem álljuk meg.