A belső várkastély - A harmadik lakás - II. fejezet

Folytatja ugyanazt; beszél a lelki szárazságról s arról hogy nézete szerint mi lehetne annak következménye. Miképpen tegyük önmagunkat próbára. Hogyan próbálja meg az Úr a lelkeket ebben a lelki lakásban.

Ismertem néhány lelket - sőt azt mondhatnám, sokat - akik elérték a lelki életnek ezen fokát s azután évek hosszú során keresztül megmaradtak - már amennyire ezt meg lehet ítélni - ezen testi és lelki tökéletességben. Egyszer azonban Ő Szent Felsége próbára tette őket, még pedig nem is valami nagy mértékben s íme ők, akikről azt hitte volna az ember, hogy uralkodnak már az egész világ fölött, vagy pedig legalább is teljesen elszakadtak már tőle, oly izgalomba estek emiatt s annyira kijöttek a sodrukból, hogy egészen megdöbbentem s igazán féltettem őket. Tanácsot adni az ilyeneknek: arról szó sem lehet. Mivel ugyanis már oly régóta élnek erényesen, önmagukat tartják arra hivatottaknak, hogy másokat oktassanak. Azonfelül szentül meg vannak győződve, hogy igenis van okuk a dolgot a szívükre venni. Az ilyenekkel szemben, nézetem szerint, a legjobb eljárás, ha nagy részvétet mutatunk fájdalmuk iránt. Ez a részvét különben, tekintve lelki nyomorúságukat, teljesen indokolt. Nem szabad nekik ellentmondani. Egész felfogásuk ugyanis abban csúcsosodik ki, hogy a méltatlanságot, amely őket érte, Isten iránti szeretetből viselik türelmesen. Így azután nem képesek észrevenni, hogy mily gyarlóságot árulnak el, ami ezeknél az egyébként annyira előrehaladott embereknél ismét újabb jele a szellemi vakságnak. Hiszen azon nem is szabad megütközni, hogy érzik a fájdalmat; bár e tekintetben is azt hinném, hogy ilyen esetekben a fájó érzésnek nagyon gyorsan kellene elmúlnia. De hát Isten azt akarja, hogy az ő választottai is érezzék olykor saját nyomorúságukat s azért időnkint megszünteti kegyelmének hatását. Többre nincs is szükség: egyszeriben tisztán állunk önmagunk előtt. E megpróbáltatásnak célja szembeszökő: a lélek belátja, hogy hibázott és sokszor jobban fáj neki az, hogy minden eddigi törekvése ellenére még mindig oly érzékeny a földi bajokkal szemben, mint az a csapás, vagy kellemetlenség, amely kihozta sodrából. Nézetem szerint ez már magában véve is nagy jótétemény az Úr részéről, mert habár az illető lélek hibázott, alázatossága nagyon sokat nyert.

Azoknál az embereknél, akikről beszélek, a dolog nem így áll. Egyéni felfogásuk szentté avatja fájdalmukat s megköveteli, hogy mások is szentnek tekintsék azt. Néhány példát akarok erre vonatkozólag felhozni, egyrészt azért, hogy jól megértsük a dolgot, másrészt pedig azért, hogy vizsgáljuk meg önmagunkat, mielőtt az Úr próbára tenne. Nagyon hasznos dolog ugyanis, ha az ember az ilyen vizsgálatra eleve elkészül s tisztában van saját képességeivel.
Egy gazdag embert, akinek se gyermeke nincs, se másvalakije, akire vagyonát hagyhatná, érzékeny pénzbeli veszteség ér, de azért marad annyija, amiből bőségesen telik saját maga s háznépe számára. Ha már most ez az ember annyira felindul e veszteség miatt s annyira elveszti nyugalmát, hogy egészen oda van: vajon hogyan fordulhatna hozzá a mi Urunk azzal a kéréssel, hogy hagyjon el mindent az Ő kedvéért? Erre a megjegyzésre ugyan az illető azt mondhatná, hogy azért veszi annyira a lelkére a dolgot, mert a szegények vesztenek vele, akiknek ő jótevőjük. Én ellenben bátor vagyok azt hinni, hogy Isten a szegények iránti szeretetnél is többre becsüli azt, ha valaki megnyugszik az Ő akaratán. Hiszen az természetes, hogy vagyonunknak gondját kell viselni,[1] de ha ezt megtettük, bármi érjen is, őrizzük meg lelkünk nyugalmát. Hogy az illető erre nem képes, mert Isten nem emelte még fel az erény e fokára, az érthető; de akkor legalább lássa be, hogy hiányzik benne ez a lelki szabadság. Ha ezt belátja és imádkozik, az Úr majd megadja azt neki.

Egy másiknak bőven van miből élnie s íme alkalma nyílik arra, hogy több vagyont szerezzen. Ha úgy adják neki ajándékul s elfogadja, az még hagyján; de hogy törje magát utána s ha megszerezte, mindig többet és többet igyekezzék felhalmozni! ... Bármennyire jószándékú legyen is az ilyen ember - s ezt fel kell tennünk róla, mert hiszen erényes és imádságos emberekről beszélünk - azt ugyan lesheti, hogy közelebb jusson lelkében a királyi lakáshoz.
Hasonlóképpen van a dolog, ha esetleg megszólják őket, vagy pedig a hírnevükön esik valami kis csorba. Isten ugyan megadja nekik az erőt, hogy a nyilvánosság előtt türelmet tanúsítsanak - mert Ő sokat ád az erényes ember jó nevére s nem akarja, hogy a becsülete mások szemében csökkenjen; de meg azután meg is akarja őket azért jutalmazni, hogy olyan híven szolgálnak neki; mert nagyon jó a mi Boldogságunk - de azért valami nyugtalanság fogja el őket s ettől nem tudnak egyhamar megszabadulni és nem képesek a dologban megnyugodni. Pedig hát, édes Istenem, hányszor elmélkedtek ezek a jó lelkek Krisztus Urunk kínszenvedéséről! Hányszor fontolgatták, hogy mily jó nekünk is szenvednünk! Hányszor óhajtották a szenvedést! Persze azt akarnák, hogy mindenki éppoly fegyelmezett életet éljen, mint ők s adja Isten, legalább azt ne gondolják, hogy csak azért éreznek fájdalmat, mert az a másik ember, mikor ellenük tett, Isten ellen vétkezett. Ne képzeljék valahogy azt, hogy ezzel a fájdalommal érdemeket szereznek!

Azt gondolhatnátok, nővéreim, hogy mindez, amit mondok, szép és jó, de végre is nem vonatkozik rátok, mert hiszen az ilyen dolgok nálunk nem lehetségesek. Vagyonunk nincsen, pénzt nem igyekszünk szerezni, a becsületünkön pedig szintén nem rágódik senki. Megvallom, hogy e tekintetben igazatok van s hogy a hasonlataim nem is találóak; csakhogy az említett dolgokból sok minden következik, ami nálunk is előfordulhat s amit nem tartok célszerűnek nyíltan megnevezni. Ez utóbbiakon vehetitek azután észre, vajon nem ragaszkodtok-e még mindig a javakhoz, amelyekről lemondtatok. Mert sok apró dolog akad ám, amin kipróbálhatjátok, vajon tudtok-e szenvedélyeiteken uralkodni vagy sem. Higgyétek el nekem, nem azon múlik a dolog, hogy szerzetesi ruhában van-e valaki. A lényeges az, hogy törekedjünk az erényeket gyakorolni és akaratunkat teljesen alárendelni Istenének. Folyjék a mi életünk úgy, amint azt Ő Szent Felsége óhajtja; ne a mi akaratunk teljesedjék, hanem az Övé. Ha pedig még nem volnánk ennyire, akkor - mint mondtam - legalább alázkodjunk meg. Ha őszintén alázatosak vagyunk, akkor bármennyire késlekedjék is, egyszer mégis csak eljön majd az isteni orvos és meggyógyít bennünket.

Azok az önsanyargatások, amelyeket ezek az emberek végeznek, éppoly józanok és mértékletesek, mint amilyenek ők maguk. Szívesen gyakorolják őket, mert ily módon is szolgálni akarnak az Úrnak - s eddig nagyon dicséretes a dolog - de nagy önmérséklettel űzik őket nehogy valamiképpen megártsanak az egészségüknek. Attól ugyan nem kell őket félteni, hogy agyonkínozzák magukat: ahhoz sokkal több eszük van. A szeretetük nem akkora, hogy eszüket elhomályosítsa. Pedig én azt szeretném, ha maga a józan ész indítana bennünket arra, hogy ne elégedjünk meg Istennek ilyen szolgálatával. Mindig csak lépésről-lépésre haladni előre! ... Hiszen így sohasem érünk az útnak végére! Mivel pedig, amint hisszük, folyton megyünk s elfáradunk - mert azt elhihetitek, hogy ez az út nagyon fárasztó - még szerencse, ha el nem tévedünk. Ha innét valami más országba eljuthatnánk nyolc nap alatt, mit gondoltok, leányaim, okos dolog volna-e erre az útra egy egész esztendőt fordítani, lassan bandukolva, szélben, hóban, esőben, rossz utakon? Nem sokkal jobb-e hamarosan átesni rajta s nem tenni ki magunkat oly hosszú ideig annyi sanyarúságnak, nem is beszélve arról a veszedelemről, amely útközben a mérges kígyók részéről fenyeget? Mennyit tudnék én erről saját tapasztalatom alapján mondani! S adná Isten, hogy már előbbre volnék! Mert bizony sokszor azt hiszem, hogy mindig csak egy helyben tipródom.

Ha ilyen túlzott józansággal haladunk, akkor minden veszedelmessé válik reánk nézve. Mindentől ijedezünk s így nem merünk bátran nekivágni az útnak. Mintha bizony másokra bízhatnánk annak megjárását; a célhoz való megérkezést pedig - minden fáradság nélkül - magunk élvezhetnők a lelki lakásokban! Ez lehetetlenség, nővéreim, s azért az Isten szerelmére, feszítsük meg erőnket! Bízzuk rá a mi okainkat és aggodalmainkat; feledkezzünk meg a mi természetes lomhaságunkról, amely annyira lekötve tart bennünket. Testi egészségünkre viseljenek gondot az elöljáróink; ez a dolog rájuk tartozik. A mi kötelességünk sietve előre haladni, hogy minél hamarább meglássuk a mi jó Urunkat. Azzal, hogy annyira féltjük magunkat, nagyon kevés vagy éppen semmi könnyebbséget sem szerzünk, sőt az egészségünkkel való törődés nagyon könnyen tévútra vezethet bennünket. Hogy pedig az ilyen féltő gondoskodás által az egészségünk nem lesz jobb, azt saját tapasztalatom alapján merem állítani.

Azt is tudom azonban, hogy a testi sanyargatásoknak csak másodrangú jelentőségük van, mert a fődolog mégis az, hogy a haladás mélységes alázatossággal történjék. S jegyezzétek meg, hogy éppen ez hiányzik azokban, akik nem tudnak előbbre jutni. Hitessük el magunkkal, hogy mialatt mi alig teszünk egy-két lépést előre, addig a mi testvéreink futva mennek a tökéletesség útján s nemcsak óhajtsuk, hanem tegyük is meg a magunkét, hogy bennünket tartsanak valamennyi között a legrosszabbnak. Így azután kitűnő lesz a lelkiállapotunk, míg ellenkező esetben egész életünk folyamán egy ponton maradunk s mindig tele leszünk bajjal és nyomorúsággal. Mert ha nem tudunk önmagunkkal szakítani, sok lesz a szenvedésünk és terhünk s mindig görnyedezni fogunk nyomorúságaink súlya alatt; míg ellenben azok, akik bejutottak a belsőbb lelki lakásokba, rég megmenekültek mindettől.

Az Úr annyira igazságos és kegyes, hogy mindig többet ad nekünk, mint amennyit megérdemlünk; bőkezűen jutalmazza tehát azokat is, akik ennyire jutottak s oly szívbeli vigasztalásokban részesíti őket, amelyek messze felülmúlják mindazt az élvezetet, amit a világ mulatságai és szórakozásai nyújtanak. Nem hiszem azonban, hogy szellemi örömökben[2] is részesítse a lelkeket ezen a fokon, hacsak nem nagy ritkán és akkor is azért, hogy a további lelki lakásoknak ez előízével buzdítsa őket arra, hogy törekedjenek beléjük eljutni.
Azt hihetnétek talán, hogy a szívbeli és szellemi örömök között nincs semmi különbség s azt kérdezhetnétek, hogy miért jelzem őket két külön szóval. Én viszont azt hiszem, hogy a kettő egyáltalában nem egy és ugyanaz a dolog; bár az is lehetséges, hogy tévedek.

Hogy mit értek mindegyiken, azt elmondom, ha a negyedik lelki lakásról beszélek. Az Úr ott részesíti a lelket először szellemi örömökben; ott tehát jobban ejthetem sorukat. Első tekintetre ugyan fölöslegesnek látszhatik, hogy ilyenekről beszélek, de talán még sem marad minden haszon nélkül; s ha egyszer megértettétek, hogy mi az egyik és mi a másik, igyekezni fogtok elnyerni azt, ami többet ér. Azok a lelkek pedig, akik eljutottak erre a fokra, nagy vigasztalást fognak szavaimból meríteni; ellenben, akik azt hitték, hogy kegyelem dolgában már nincs számukra újdonság, észbe fognak kapni s ha van bennük alázatosság, hálát fognak adni Istennek a felvilágosításért. Ha ellenben ez az erény gyönge lábakon áll bennük, akkor bizonyos belső csalódottságot fognak érezni. Pedig, nézetem szerint, erre semmi okuk sincsen, mert hiszen nem az van előbbre a tökéletességben, aki több szellemi örömöt élvez, hanem az, aki jobban szereti az Urat s aki cselekedeteiben jobban alkalmazkodik az igazsághoz és méltányossághoz. E szeretet arányában fogja az Úr a jutalmat is kimérni.

De ha ez így van - aminthogy valóban így is van - azt kérdezhetnétek tőlem, hogy akkor hát minek is beszélek én annyit ezekről a belső kegyelmekről s minek magyarázgatom mibenlétüket? Erre már csakugyan nem tudok megfelelni, mert ezt magam sem tudom. Kérdezzétek meg azokat, akik megparancsolták nekem, hogy ezekről írjak; nekem nem lehet feladatom, hogy az elöljárókkal vitatkozzam - ami nagy illetlenség is volna részemről - hanem csak az, hogy engedelmeskedjem.
Azt az egyet azonban őszintén mondhatom, hogy mikor még ilyen kegyelmekben nem volt részem s tapasztalatból semmit sem tudtam róluk - sőt nem is hittem volna, hogy valaha az életben lesz alkalmam őket megismerni, mert hiszen már annak is nagyon örültem, ha tudtam vagy sejtettem, hogy sikerült valamicskét Istennek kedvére tennem - valahányszor azt olvastam egyes könyvekben, hogy Isten ilyen rendkívüli kegyelmekben részesíti azokat, akik híven szolgálnak neki, mindig nagy volt az örömöm s szívem mélyéből dicsértem ezért az Urat. Már pedig, ha az én lelkem, minden hitványsága mellett is képes volt ilyen érzelemre, a jó és alázatos lelkek még inkább fogják Őt ezért dicsőíteni. Pedig, ha csak egyetlenegy is akadna s annak ajkáról is csak egyetlenegyszer hangzanék fel Isten dicsérete, nézetem szerint, már az is elegendő ok volna arra hogy mindezt elmondjam s hogy megértessem veletek, mekkora boldogságot és gyönyörűséget veszíthetünk el saját hibánk folytán. De annál is inkább indokolt ezeknek elmondása, mert a szellemi örömök, ha Istentől származnak, szeretetet és erőt öntenek belénk. Ezáltal könnyebbé teszik a haladásunkat s előbbre visznek bennünket a jócselekedetek és erények útján. Ne gondoljátok, hogy ez üres beszéd, azért, mert a szellemi örömök megszerzése nem függ tőlünk. Igaz, a megszerzésük nem függ tőlünk, az igenis rajtunk múlik, vajon nem akadályozzuk-e meg az Urat abban, hogy megadja őket nekünk. Mert ha nem önhibánkból maradnak el ezek a kegyelmek - amilyen méltányos az Úr - más úton-módon fog bennünket értük kárpótolni. Hogy pedig miért maradtak el, azt csakis Ő tudja. Mélységes titkok az Ő szándékai, de annyi bizonyos, hogy azt adja meg nekünk, ami leginkább előnyünkre válik.

Nézetem szerint azoknak, akik az Úr kegyelméből eljutottak erre a fokra - s ez, mint mondottam, nagy kegyelem, mert innét könnyű már magasabbra emelkedni - sokat kellene magukat gyakorolniuk a készséges engedelmességben. Ez nagy hasznukra lesz. S még abban az esetben is, ha nem volnának szerzetesek, nagyon jó volna, ha - amint tényleg sokan teszik is - lelki vezetőt választanának és semmiben sem tennének saját fejük szerint, mert ez utóbbi az, ami rendesen annyi kárt okoz. De ne olyant válasszanak, aki mindenben az ő kívánságaikhoz alkalmazkodik és túlzott óvatosságot tanúsít, hanem keressenek olyant, aki már teljesen lemondott a világi dolgokról. Önmagunk megismerése szempontjából nagyon előnyös olyan emberrel érintkeznünk, aki tisztában van a világi javak értékével. Másrészt pedig, ha látjuk, hogy mások mily könnyedén tesznek meg olyan dolgokat, amiket mi lehetetleneknek tartunk, az nagy bátorságot önt belénk. Az ő merész röptük bennünket is röpülésre bátorít. Úgy vagyunk velük, mint a madárfiókák, melyek ugyan nem vágnak neki egyszerre valami nagy röpülésnek, de lassan-lassan utánozzák szüleiket. Tapasztalatból tudom, hogy ez mennyire hasznos.

Bármennyire elhatározták is az ilyenek, hogy soha többé nem bántják meg az Urat, legyenek nagyon óvatosak s ne tegyék ki magukat a bűnre szolgáló alkalmaknak. Még nagyon közel vannak az első lelki lakáshoz s így könnyen megeshetnék, hogy visszatérnek belé. Lelki erejük még nem áll oly szilárd alapon, mint azoké, akik már be vannak gyakorolva a szenvedés elviselésébe, ismerik a világ viharait s tudják, hogy azok éppoly kevéssé félelmetesek, mint amily kevéssé kívánatosak a világ élvezetei. A sátán nagyon is ügyes terveket sző a mi romlásunkra, s velük szemben is könnyen támaszthatnak valami súlyos üldözést; ilyenkor azután megeshetnék, hogy ők, akik oly buzgón igyekeznek másokat a bűntől visszatartani, nem állnák meg helyüket a megpróbáltatásban.

Nézzük a magunk hibáit s hagyjuk a másokéit. Éppen a nagyon lelkiismeretes emberek szokása, hogy mindenen megbotránkoznak. Pedig mily könnyen megeshetik, hogy olyasvalakin botránkozunk meg, akitől, a lelki élet lényegét illetőleg, sokat tanulhatnánk. Lehet ugyan, hogy fölötte állunk illedelmes viselkedés és tapintatosság tekintetében, de hát ez, ha jó is, egyáltalában nem lényeges. Azt meg ne követeljük senkitől, hogy úgy viselkedjék, amint az nekünk tetszik. A lelki életre pedig szintén ne oktasson másokat olyan ember, aki talán azt sem tudja, hogy mi fán terem az a lelki élet. Sok bajt okozhatunk ám azzal, nővérein, ha mindig a mások lelki javával törődünk. Legjobb, ha a mi szabályainkhoz tartjuk magunkat s hallgatagságban és reménységben élünk.[3] Az Úr majd gondját viseli a lelkeknek; mi csak könyörögjünk állhatatosan, hogy irgalmazzon nekik, s akkor az Ő kegyelme segítségével előre fogunk haladni. Legyen áldott mindörökké. Amen.

_____________________________________

[1] Ez a gondolat is jellemzi a szentnek minden túlzástól ment, mélységes bölcsességét.
[2] Szellemi örömök alatt a misztikus ima örömeit érti a szent, ellentétben a szívbeli örömökkel, melyeket az ember természetes imában kap. V. ö. 4. lelki lakás 1. fejezet.
[3] Iz. 30, 15.