A belső várkastély - Az ötödik lakás - III. fejezet

Ugyanazt az anyagot tárgyalja folytatólag; beszél egy másféle egyesülésről, amelyet a lélek Isten kegyelméből elérhet s arról, hogy mennyire fontos ebből a szempontból a felebaráti szeretet. Nagyon sok hasznos dolog van benne.

Térjünk már most vissza a mi kis pillangónkhoz s nézzük, hogy mi mindent ad Isten a lelki életnek e fokán. Magától értetődik, hogy a léleknek a mi Urunk szolgálatában és önmagának megismerésében folyton előre kell haladnia. Mert ha arra szorítkozik, hogy elfogadja ezt a kegyelmet s biztonságának tudatában nem törődik lelki életével, sőt letér az ég útjáról, amelyet Isten parancsolatai jeleznek: szükségképpen az történik meg vele, ami a selyemlepkével, amely ugyan kifejlődött a hernyóból, de azután mindössze petét rak, hogy más lepkék fejlődjenek, ő maga pedig mindörökre elpusztul. Petét rak - mondom - mert meg vagyok arról győződve, hogy ekkora kegyelmet Isten nem fog hiába adni s ha nem szolgál annak javára, aki kapta, mások fognak belőle hasznot húzni. Mivelhogy ugyanis azok az erények és vágyak, amelyekről beszéltem, tényleg megvannak benne: addig, amíg ez az állapot tart, föltétlenül hasznára lesz más lelkeknek, amennyiben az ő melege átszármazik rájuk. Sőt az is megesik, hogy mikor ő már mindent elveszített, még mindig jó befolyást gyakorol másokra, amennyiben szívesen beszél előttük azokról a nagy kegyelmekről, melyeket Isten azoknak juttat, akik Őt szeretik és neki szolgálnak.
Én ismertem egy személyt, akivel ez megtörtént. Habár ő maga nagyon rossz útra tévedt, nagy öröme telt abban, ha a kegyelmek révén, amelyekben ő részesült, másoknak lehetett hasznára. Ha tehát olyanokkal akadt össze, akik nem tudtak elmélkedni, megmagyarázta nekik annak módját s így nagy jót tett velük. Azóta az Úr meggyógyította lelki vakságát is. Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban e kegyelmek nem hozták még létre lelkében azt a hatást, amelyről beszéltem. De hányan lehetnek olyanok, akiket az Úr apostolságra hív, s akikkel egyesül s akik úgy tesznek, mint Judás?! Vagy akiket királyságra hív meg s akik azután saját bűnük folytán elvesznek, mint Saul?! Tanuljunk ezeknek szomorú példájából, nővéreim, nehogy mi is vesztünkbe rohanjunk, hanem inkább mindig újabb érdemeket szerezzünk. Erre pedig az egyedüli biztosíték az engedelmesség, nemkülönben Isten törvényeinek hűséges megtartása. Lelkére kötöm ezt mind azoknak a lelkeknek, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, mind valamennyi többinek is.

Bármennyit is mondtam eddig erről a lelki lakásról, azt hiszem még mindig nem egészen világos benne minden. De mivel annyira előnyös belejutnunk, jó lesz talán erre vonatkozólag reményt nyújtani azoknak is, akiknek az Úr nem juttat rendkívüli kegyelmeket. Az Úr jóságából ugyanis az igazi egyesülés nagyon könnyen elérhető, ha igyekszünk teljesen lemondani saját akaratunkról s azt mindenben azonosítjuk Istenével.[1]
Ó hányan vannak, kik szentül hiszik, hogy eljutottak erre a fokra s készek volnának vérükkel megpecsételni, hogy nem kívánnak mást, mint amit Isten akar! Azt hiszem mondtam ezt már. Nos hát jól van s én erre azt mondom s százszor is azt fogom mondani, hogy ha csakugyan így van, akkor elértétek az Istennel való egyesülés kegyelmét s ne is törekedjetek többé arra a gyönyörökkel teljes egyesülésre, amelyről beszéltem. Mert hiszen, ami a legértékesebb az utóbbiban, az is ebből az előbbiből származik s nem is lehet az utóbbihoz eljutni, ha az ember nem érte el az előbbit,[2] vagyis ha akarata nincs teljesen Isten akaratának alávetve. Ó mily kívánatos ez az egyesülés! Mily boldog az a lélek, mely idáig jutott! Nyugalmat fog élvezni mind ebben, mind az örök életben! Semmiféle földi dolog sem képes már neki szomorúságot okozni - hacsak a saját lelki üdve nem forogna veszedelemben, vagy pedig azt látná, hogy valaki megsérti Istent. Nem bántja a betegség, nem a szegénység, nem a halál, kivéve, ha olyan személy hal meg, akinek elhunyta nagy veszteség az Egyházra nézve. Belátja ugyanis ez a lélek, hogy Isten jobban tudja azt, hogy mit tegyen, mint ő azt, hogy mit kívánjon.

Jegyezzétek meg, hogy vannak ilyen és vannak amolyan fájdalmak. Sok fájdalom önként fakad a természetünkből s így van a dolog az örömökkel is. A szeretet is okozhat fájdalmat, például mikor szánakozunk embertársunk baján. Ilyent érzett a mi Urunk is Lázár feltámasztásakor. Ezek a fájdalmak nem akadályozzák az Isten akaratával való egyesülést s nem okoznak a lélekben holmi sokáig tartó és a benső békét feldúló szenvedést. Hamar el is múlnak, mert - amint azokról a szívbeli örömökről mondottam, amelyeket az elmélkedésben élvezünk - úgy látszik, nem hatolnak a lélek mélyéig, hanem csak az érzékeket és a lelki tehetségeket érintik. Járnak-kelnek az előbbi lelki lakásokban, de nem lépnek bele abba, amelyről utoljára lesz szó.

De hát ez egyesüléshez, amelyről beszélek, nem szükséges az, hogy a lelki tehetségek fel legyenek függesztve? Nem, mert hatalmas az Úr és sok mindenféle úton tudja gazdagítani a lelket s tudja elvezetni ebbe a lelki lakásba. Nincs föltétlen szüksége arra a rövidebbik útra, amelyről szó volt. Azt azonban jegyezzétek meg, leányaim, hogy a hernyónak meg kell halnia, s ezen a hosszabb úton az fájdalmasabb lesz rátok nézve.[3] Amott ugyanis nagyon elősegíti ezt a meghalást az, hogy egy egészen új életben találjuk magunkat, emitt ellenben magunknak kell a hernyót kivégeznünk. Megvallom, hogy ez sokkal nehezebb dolog, de ennek a fáradságnak van is azután értéke; annál nagyobb lesz a jutalom, ha győztesen kerültök ki ebből a küzdelemből. Hogy ez lehetséges, ahhoz semmi kétség sem fér; föltéve, hogy meg van az isteni akarattal való igazi egyesülés.

Ez az az egyesülés, amely után egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkozom az Úrhoz: ez a legvilágosabb és legbiztosabb. De jaj nekünk, mily kevesen érjük el! Ha az ember szerzetbe lép s kerüli a bűnt, azt hiszi, hogy mindent megtett! Pedig mennyi féreg van körülöttünk, melyet nem veszünk észre csak akkor, amikor már úgy elrágta erényeink gyökerét, mint az a féreg, amely tönkretette Jónás próféta borostyán-lugasát;[4] az önszeretet, önmagunknak túlbecsülése, embertársunkkal szemben elkövetett, ha nem is súlyos, megítélések, szeretetlenségek; legelső sorban pedig az, hogy embertársainkat nem szeretjük úgy, mint önmagunkat. Hiszen amúgy kénytelen-kelletlen csak megtesszük kötelességünket velük szemben, nehogy bűn legyen belőle, de azért mily messzire vagyunk attól, hogy teljesen egyesülve legyünk Isten akaratával.

De mit gondoltok, leányaim, vajon mi az Ő akarata? Az, hogy legyünk tökéletesek s hogy így egyesülve legyünk vele és mennyei Atyjával, amint ezért Ő Szent Felsége maga imádkozott.[5] Gondoljátok csak el, mennyi mindenre van még szükségünk, hogy ezt elérjük. Higgyétek el, hogy mikor ezt írom, nagyon fáj a szívem azért hogy oly messze vagyok tőle és pedig kizárólag a saját hibámból. Mert ennek eléréséhez nem szükséges, hogy az Úr nagy szellemi örömökben részesítsen bennünket: teljesen elég volt, hogy odaadta nekünk Fiát s megmutatta nekünk az utat. Nem azon múlik ám a dolog, vajon bele tudok-e nyugodni Isten akaratába akkor, ha meghal az édesatyám vagy a fivérem s hogy érzek-e fájdalmat, vagy sem; sem azon, hogy szívesen viselem-e el a szenvedéseket és betegségeket, ha ilyenekbe esem. Ez is jó, de nagyon sokszor nem egyéb, mint természetes okosság, amennyiben belenyugszunk a változhatatlanba. Mennyi ilyen és ehhez hasonló dolgot tettek meg a régi filozófusok egyszerűen bölcsességből. Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele. De amint mondtam, mennyire messze vagyunk attól, hogy ezt a két dolgot úgy tegyük meg a mi nagy Istenünknek, amint azt illik megtennünk. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége azt a kegyelmet, hogy megérdemeljük ez állapotnak elérését; mert rajtunk múlik; csak akarnunk kell.

Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, amelyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük Őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel Neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben.

Mivel ez a dolog annyira fontos, nővéreim, haladjunk vigyázattal s figyeljük meg magunkat még a legjelentéktelenebb dolgokban is. Azután meg ne vegyük komolyan azokat a nagyszerű gondolatokat, amelyek tömegesen szoktak jelentkezni imáinkban: hogy így meg úgy, mi mindent fogunk megtenni embertársainkért, vagy pedig egy lélek megmentéséért! Mert ha azután tetteink nem hasonlítanak ezekhez a tervekhez, ne higgyük, hogy megtennénk, ha alkalom nyílna rá. Ugyanezt mondom az alázatosságról és a többi erényekről is. Mert csodálatos cselfogásokat alkalmaz ám az ördög, ha el akarja velünk hitetni, hogy valamely erény megvan bennünk - holott nincs meg. Ilyenkor mozgósítja akár az egész poklot. S ebben igaza van, mert ezeken az elképzelt erényeken mindig meglátszik, hogy mi földben teremnek; ugyanis sohasem hiányzik bennük a hiúság, míg ellenben azok, amelyeket Istentől kapunk, mindig mentesek ettől és a kevélységtől.

Néha igazán mulatok azon, hogy egyes lelkek, mikor imába vannak merülve, mennyire szeretnének Isten kedvéért nyilvános sértegetést és megalázást tűrni, de ha azután valami kis hibát követnek el, mindent megtesznek, hogy titokban maradjon. Ha pedig nem követték el s valaki megvádolja őket, no hiszen, jaj annak! S ha már így van valaki, akkor legalább ne vegye komolyan az ő látszólagos erős-fogadásait. Higgye el, hogy azok nem az akaratnak elhatározásai - mert az igazi akarati elhatározás egészen más dolog - hanem inkább csak a képzeletének játékai. Ezen a téren játssza ugyanis az ördög az ő játékait s állítja fel csapdáit és nőknek, nemkülönben más tudatlan embereknek is nagyon sokat árthat. Mi ugyanis nem vagyunk képesek különbséget tenni a lelki tehetségek és a képzelet, nemkülönben ezernyi más belső dolgok között. Ó nővéreim, mily világosan meg lehet azt rajtatok látni, hogy közületek melyikben van meg az igazi felebaráti szeretet s melyikben nincs meg tökéletesen! Ha felfognátok, hogy mily fontos ránk nézve ez az erény, nem is törekednétek más után.

Ha azt látom, hogy egyes lelkek annyira fontolgatják, hogy mi minden történt lelkükben elmélkedésük alatt, vagy hogy, mikor elmélkednek, annyira fülig belemerülnek az imába, hogy nem mernek moccanni, nem mernek gondolkodni, nehogy elröppenjen az a kis szívbeli öröm és áhítat, amiben éppen részük van: arra gondolok, hogy mily kevéssé ismerik az Istennel való egyesülés útját! Mert hiszen rosszul gondolják, hogy ilyeneken múlik a dolog! Nem, határozottan nem, leányaim: az Úr tetteket kíván! Ha beteget látsz, akinek szolgálatára lehetsz, ne törődj azzal, hogy elmulasztod az elmélkedést, hanem könyörülj meg rajta. Ha fáj neki valamije: neked fájjon; ha meg kell magadtól vonnod az ételt, hogy neki jusson: tedd meg és pedig ne csak azért, hogy kedvébe járj, hanem azért, mert az Úr kívánja tőled ezt az áldozatot. Ez az igazi egyesülés Isten akaratával. S ha előtted valakit dicsérnek, örülj neki jobban, mintha téged dicsérnének. Igaz ugyan, hogy ezzel nem mondtam nagyot, mert ha valaki alázatos, akkor úgy sem tudja elviselni, hogy dicsérjék. Ellenben annál fontosabb, hogy örülni tudjunk olyankor, amidőn előttünk nővéreink erényeit magasztalják. Ha pedig hibát látunk valamelyikben, tekintsük azt a magunkénak és takargassuk.

Sokat beszéltem egy más írásomban[6] erről a tárgyról, mert meg vagyok arról győződve, nővéreim, hogyha e tekintetben nem állunk erősen, akkor el vagyunk veszve. Adja Isten, hogy ne is legyen minálunk ebben sohasem hiba. Ha ellenben állhatatosan gyakoroljátok a felebaráti szeretet erényét, akkor biztosra vehetitek, hogy el fogjátok érni az egyesülést Isten Ő Szent Felségével. Amíg azonban e pontban csak egy hibát fedeztek is fel magatokban; ha még annyi szívbeli és szellemi örömben volna is részetek; ha még annyira hinnétek is, hogy már elértétek a célt; sőt még ha a nyugalmi ima folyamán holmi kis elragadtatás is kijutott volna nektek - némelyek ugyanis azt hiszik, hogy ezzel azután minden el van érve - higgyétek el nekem, hogy még nem kaptátok meg az egyesülés kegyelmét. Kérjétek az Urat, hogy adjon nektek tökéletes felebaráti szeretetet, a többit pedig bízzátok reá. Ha ti minden erővel igyekeztek ezt az erényt megszerezni; ha megfékezitek akaratotokat; ha azt óhajtjátok, hogy mindenben nővéreitek akarata teljesedjék, még ha az a ti jogaitokat sértené is; ha - bármennyire tiltakozzék is ellene az emberi természet - meg tudtok feledkezni saját érdekeitekről és csak a máséit tartjátok mindig szem előtt; ha készörömest vállaljátok magatokra másnak munkáját: akkor Ő többet fog nektek megadni, mint amennyit ti kívánni tudnátok. Ne gondoljátok, hogy ez nem kerül áldozatba; ne képzeljétek, hogy ez csak úgy magától megy. Gondoljátok meg, hogy mennyibe került az a mi Jegyesünknek, hogy bennünket szeretett. Mily kínos halált szenvedett el érettünk a keresztfán, csak azért, hogy megszabadítson az örök haláltól.

_______________________________

[1] Ez a megjegyzés rendkívül fontos, amennyiben világosan feltünteti a Szentnek abbeli nézetét, hogy misztikus kegyelmek nélkül is el lehet jutni az Istennel való tökéletes egyesüléshez.

[2] Az “előbbi”, t. i. a természetes egyesülés, alapja az “utóbbi”-nak, vagyis a misztikus egyesülésnek. Az előbbi önmagában véve teljesen elegendő.

[3] Az egyesülésnek rövidebb útja az egyesülési imának kegyelme; ennek révén ha Isten éppen úgy akarja, akár a halálos bűn állapotából is egy pillanat alatt feljuthat valaki a lelki élet e fokára. A hosszabb út a természetes egyesülésé, vagyis az erénygyakorlaté; ezen az úton évek hosszú sora alatt, folytonos, kitartó erénygyakorlattal jut el az ember odáig, hogy nem ismer más akaratot, mint Istenét. Ezzel szintén meg van az egyesülés, s ez az aszketikus egyesülés alapja a misztikus egyesülésnek is, mert hiszen nélküle az utóbbi is az egyesülő imával jönne és megszűnnék. Ezen a hosszabb úton a “hernyó”-nak, önszeretetünknek meghalása természetesen fájdalmasabb; ott, a misztikus egyesülésben egy pillanat alatt elég az isteni szeretet lángtengerében; ellenben itt nekünk magunknak kell kivégeznünk s ez lassan megy, mert rendkívül szívós életű. Százszor, ezerszer gondoltuk már, hogy vége van s íme, alig hogy félrenézünk, újra feltámadt s ott van teljes életerőben. Pedig valahányszor beleszúrunk, mi szisszenünk fel, mert nekünk fáj.

[4] Jón. 4, 6-7.

[5] Jn. 17, 22.

[6] A tökéletesség útja, 7. fej.