A belső varkastély - A hatodik lakás - VIII. fejezet

Elmondja, hogy miképpen közlekedik Isten a lélekkel értelmi látomás útján s néhány idevágó tanácsot ad. Beszél arról, milyen hatást gyakorol a lélekre a látomás, ha valódi. Hangsúlyozza, hogy az ilyen kegyelmeket titokban kell tartani.

Hogy világosan lássátok, nővéreim, mennyire igazam van abban, amit mondottam és hogy minél előbbre halad egy lélek, annál állandóbb kísérője neki a mi jó Jézusunk: jó lesz arról az állapotról beszélnem, amelyben Ő Szent Felsége akaratából többé egy pillanatra sem tudunk társaságától megválni. Hogy ez csakugyan az Ő akarata, az világosan kitűnik abból, hogy mindenfelé keresi a velünk való érintkezést és kimutatja irántunk való szeretetét. Ez érintkezési módok közé tartoznak egyes bámulatos jelenések és látomások s én nagyon szeretném, ha az Úr segítségével legalább valamelyes fogalmat tudnék nektek róluk nyújtani, nehogy megijedjetek, ha esetleg ilyesmiben részesülnétek. S még ha mi nem is kapnánk Tőle ilyen kegyelmeket, akkor is dicsérjük Őt teljes szívünkből, hogy Ő, akinek Felsége és hatalma oly végtelen, képes annyira leereszkedni egyik-másik teremtményéhez.
A dolog így történik. A lélek legtávolabbról sem gondol arra, hogy ilyen kegyelemben fog részesülni, sőt egyáltalában soha eszébe sem jutott, hogy Isten ilyesmire tartsa érdemesnek, midőn egyszerre - bár nem látja sem lelki, sem testi szemeivel - azt érzi, hogy Jézus Krisztus ott van mellette. Ezt nevezik értelmi látomásnak; nem tudom, hogy miért. Láttam egy személyt, akit Isten sok más kegyelmen kívül ebben is részesített, s aki kezdetben ugyancsak meg volt akadva. Nem tudta elképzelni; hogy mit jelent a dolog. Egyrészt ugyanis semmit sem látott, másrészt pedig oly világosan megértette, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus az, aki ilymódon érezteti vele jelenlétét, hogy semmi kétsége sem merülhetett fel a látomás valódisága felől. Hogy Istentől származik-e, vagy sem, arra vonatkozólag, bár a nagy hatások Isten mellett szóltak, annál inkább volt aggodalomban, mert ő maga sohasem hallott értelmi látomásról s nem is gondolta volna, hogy ilyen is létezik. Azt azonban megértette, hogy az, aki ott van mellette, ugyanaz az Úr, aki az előbb említett módokon oly gyakran beszélt már hozzá. Ugyanis mindaddig, amíg ez utóbbi kegyelemben nem részesült, csupán a szavakat hallotta, de nem tudta, hogy ki beszél hozzá.

Tudom azt is, hogy nagy aggodalmai voltak e látomás miatt - mert ez nem úgy van, mint a képzeleti látomás, mely gyorsan elmúlik, hanem eltarthat néhány napig, sőt olykor egy esztendeig is - s nagy szomorúan ment el a gyóntatójához. Ez utóbbi azt kérdezte tőle, hogy ha nem lát semmit, miképpen tudhatja, hogy a mi Urunk az? - mondja meg legalább, hogy milyen az arca! Az illető azt felelte rá, hogy ezt nem tudja, mert nem látta az arcát s hogy nem tud mást mondani, mint azt, amit mondott; csak arról az egyről van meggyőződve, hogy csakugyan az Úr volt, aki vele beszélt s hogy a dolog nem képzelődés.

Hiába ijesztgették mindenfélével; semmi sem volt képes őt hitében megingatni, különösen akkor nem, midőn a látomás azt mondta neki: „Ne félj, én vagyok”. Ezekben a szavakban valami olyan titokzatos erő volt, hogy abban a pillanatban lehetetlen lett volna bennük kételkednie. Az a tudat, hogy ily jó társaságban van, erőt és jó kedvet öntött belé. Belátta ugyanis, mily nagy segítségére lesz ez oly irányban, hogy mindig Istenre gondoljon s hogy mennyire fogja mindig arra figyelmeztetni, hogy ne tegyen semmit kedve ellenére Annak, akinek szeme - amint érezte - folyton rá van szegezve. Ha pedig beszélni akart Ő Szent Felségéhez, akár az imában, akár anélkül, érezte, hogy oly közel lévén hozzá, szükségképpen meg fogja őt hallani. Ellenben az Ő szavait nem akkor hallotta, amikor kívánta, hanem rendesen egészen váratlanul, amikor arra éppen szükség volt. Érezte, hogy a jobb oldalán van; de ezt is nem azokkal az érzékekkel fogta fel, amelyekkel máskülönben szoktuk észrevenni, ha valaki mellettünk van. Más, sokkal magasztosabb úton történik ez, amelynek kifejezésére emberi ész nem képes, de amely teljesen biztos és sokkal jobban kizár minden kétséget, mint tenné a közönséges érzéki megfigyelés. Ez utóbbi esetben ugyanis még mindig lehetséges a képzelődés, ellenben itt nem. Ugyanis oly nagy lelki haszon kíséri ezt a kegyelmet és oly magasztos benső hatásai vannak, hogy sem melankóliának nem lehet tulajdonítani, sem pedig az ördög szemfényvesztésének. Egyik sem tenne akkora jót a lélekkel. Hiszen ezen kegyelem után másra sem gondol, mint arra, hogy mindenben Istennek kedvére tegyen és mélységes megvetést érez minden iránt, ami nem hozza őt közelebb Istenhez.

Később, midőn a látomás mindjobban érthetővé vált, egészen világos lett, hogy az ördögnek semmi köze sincs hozzá, de azért tudom az illetőről, hogy olykor nagyon is aggódott. Máskor viszont mélységesen meg volt szégyenülve, mert nem értette, hogy miképpen jutott ekkora boldogsághoz. Az illető és én annyira egy szív és egy lélek voltunk,[1] hogy nem támadt a lelkében még csak egy gondolat sem, amit én nem tudtam volna meg; így tehát egészen hitelesen tanúskodhatom ezekről s elhihetitek, hogy mind igaz, amit róla mondok.
Az Úr kegyelme nagy megszégyenülést okoz a lélekben és nagyon növeli alázatosságát. Pedig ha az ördögtől származnék, éppen ellenkező hatása volna. Mivel egészen világosan megállapítható, hogy Istentől származik - ugyanis semmiféle emberi erő sem képes azt létrehozni - az, aki benne részesül, nem fogja elfeledni, hogy ezt a boldogságot nem tulajdoníthatja magának, hanem kizárólag Istennek köszönheti. S bár az előbb említettek között, nézetem szerint, akad ennél nagyobb kegyelem is, de azért ennek van bizonyos különös értéke, amennyiben Istennek valami sajátos módon való megismerésére vezet; ugyanis az Ő Szent Felségével való folytonos együttlétből rendkívül gyöngéd szeretet fakad iránta s a lélekben még jobban megerősödik a vágy, hogy kizárólag szolgálatára szentelhesse magát. A lelkiismeret is nagyon megtisztul, mert állandóan maga mellett érzi Istent s így mindenre sokkal jobban vigyáz. Mert hiszen tudjuk, hogy Isten velünk van és látja, amit teszünk, de azért a mi természetünk olyan gyarló, hogy minduntalan megfeledkezünk erről; itt ellenben ez nem történhetik meg, mert az Úr - ott a lélek mellett - állandóan érezteti jelenlétét. Hozzáteszem még, hogy a lélek még sokkal gyakrabban részesül most a kegyelmekben is, amelyekről föntebb volt szó és pedig azért, mert állandóan lángol a szerelemtől Az iránt, akit oldala mellett érez.

Egy szóval abból a haszonból, amit a lélek belőle húz, következik, hogy mily óriási ez a kegyelem s mily végtelen nagyra kell azt becsülni. De a lélek hálát is ád az Úrnak, hogy ily bőkezű irányában, holott nem érdemli meg s nem cserélné el ezt a kegyelmet a földnek minden kincséért és élvezetéért sem. Nem csoda tehát, hogy ugyancsak elhagyottnak érzi magát, ha az Úrnak egyszer kedve tartja, hogy magára hagyja őt. Ilyenkor azonban hiába erőlködnék, hogy visszanyerje azt a társaságot; hiába minden, mert Isten akkor adja azt meg újra, amikor neki tetszik; emberi erővel itt nem lehet semmit elérni. Néha a szentek is megjelennek a léleknek ilyen módon s ez is nagy hasznára van. Azt mondhatjátok: de mikor semmit sem lát az ember, hogyan tudhatja, hogy Krisztus Urunkkal van-e dolga, vagy valamely szenttel, vagy a Boldogságos Szűzzel? Ezt az illető lélek nem tudná megmondani s ő maga sem érti, hogy miként tudja ezt meg, annyi azonban tény, hogy egészen biztosan tudja. Még ha az Úr az, aki ott van és beszél, akkor még valamennyire érthető, hogy felismeri; de ha egy szent jön oda, aki egy szót sem szól, hanem csak ott van Isten akaratából, hogy segítse a lelket és legyen oldalánál: akkor igazán csodálatos a dolog.

Ezeken kívül itt sok más lelki jelenség is előfordul, amelyeket azonban nem lehet szóval kifejezni. Ebből is látszik, hogy milyen alacsony a mi természetünk s mennyire képtelen felérni ésszel Isten nagyságát, mikor már ezekkel a dolgokkal szemben is tehetetlen. Aki ilyenekben részesül, nem is tehet mást, mint hogy elámulva dicsőíti Ő Szent Felségét. Illik is, hogy egészen különös módon legyen háladatos érettük, mert nem olyan kegyelmek ezek, amiket mindenki megkap. Becsülje őket tehát nagyra s igyekezzék nagyobb szolgálatokat tenni Istennek, ami annál könnyebb lesz, mert Ő nagyon sokféle módon segíti előre ebbeli törekvéseit. Egyébként azonban az ilyen lélek e kegyelmek miatt nem gondolja magát jobbnak, sőt azt hiszi, hogy haszontalanabb szolgálója Istennek, mint akárki más a földön. Szent meggyőződése ugyanis, hogy jobban le van kötelezve Isten irányában, mint bárki más s minden legkisebb hiba miatt, amit elkövet, szívszaggató bánatot érez és erre van is oka.

Ha közületek valakit az Úr az imént leírt úton vezetne, ezekről az imént elmondott hatásokról ismerheti fel, hogy a dolog nem tévedésen vagy képzelődésen alapul, hanem Istentől van. Amint mondottam, nézetem szerint, az az egy kétségtelen, hogy nem származik az ördögtől. A lélek ugyanis e kegyelmek hatása alatt oly rohamosan halad a tökéletesség útján és akkora belső békességre tesz szert, hogy ez már magában véve is kizárja az ördögi beavatkozás lehetőségét. Azonban egy olyannyira elvetemült lény, mint az ördög, nem is volna képes ilyen jó dolgot létrehozni; ha ő ártaná magát belé, azonnal jelentkeznék holmi kis önteltség s az a gondolat, hogy az ember jobb másoknál. Ehelyett a lélek állandóan Istenben van elmerülve s folyton rá gondol; ha ezt az ördög tévedésből hozta volna létre, akkora méregbe jönne miatta, hogy eszeágában sem volna újra megtenni. De meg azután Isten annyira méltányos, hogy ekkora szabadságot sohasem fog neki engedni egy olyan lélekkel szemben, amelynek egyetlen vágya, hogy Ő Szent Felségének kedvére tegyen s kész életét adni dicsőségéért. Még ha meg is történnék, hogy ilyen tévedésbe esnék, Isten azonnal gondoskodnék felvilágosításáról.

Az én meggyőződésem mindig az volt és az lesz, hogy ha a lélek így halad tovább s Istentől ilyen kegyelmeket kap, akkor nem kell félnie, még ha Ő Szent Felsége meg is engedné az ördögnek, hogy megtámadja őt; ebből a küzdelemből is nagy haszonnal fog kikerülni, ellenfele pedig vereséget szenved. Azért, leányaim, ha valamelyiketek ezen az úton találna haladni, legyen teljesen nyugodt; bár az is igaz, hogy jó, ha fél és még óvatosabban lépked előre, mint eddig. S azt se gondolja valaki, hogy azért, mert az Úr őt annyira dédelgeti, most már ölbe teheti a kezét. Mert, mint mondtam, ha így gondolkoznék, vagy ha nem jelentkeznének rajta a felsorolt hatások, azt kellene mondanom, hogy az egész dolog nincs Istentől.

Az is tanácsos lesz, ha mindjárt kezdetben, gyónási titok kötelezettsége alatt, megbeszélitek a dolgot valami kiváló tudós emberrel,[2] - mert hiszen az ilyenek vannak arra hivatva, hogy felvilágosítsanak bennünket - vagy pedig valami nagyon lelki életet élő személlyel. Ha választani kell, inkább forduljunk a tudóshoz, még ha nem is él annyira lelki életet. Legjobb azonban, ha lehetséges, mindkettőnek tanácsát kikérni. Ha azt mondanák, hogy az egész dolog képzelődés, amiatt ne ijedjetek meg, mert az ilyen képzelődés, amilyen kevés jót tehet, épp oly kevés bajt okozhat a léleknek; forduljatok ez esetben bizalommal Istenhez s kérjétek Ő Szent Felségét, ne engedje meg, hogy tévútra kerüljetek. Ha azt találnák mondani, hogy az ördög műve, az már nagyobb baj; igazi tudós ugyan, ha megvannak az említett hatások, nem fogja ezt állítani. De ha mégis megtenné, meg vagyok róla győződve, hogy maga az Úr, aki veletek van, meg fog benneteket vigasztalni és nyugtatni, neki pedig meg fogja adni a szükséges belátást, hogy benneteket felvilágosíthasson. Ha olyasvalakihez találtok fordulni, akit az Úr nem vezet ezen az úton, még ha egyébként szemlélődő ember is, azonnal meg fog ijedni s el fogja ítélni a dolgot. Ezért tanácsoltam nektek, hogy valami kiváló hittudóshoz forduljatok, aki egyúttal, ha csak lehet, imádságos ember is legyen. A főnöknő adja meg erre az engedélyt minden nehézség nélkül. Mert még ha a főnöknő az illető lélek felől, látván annak erényes életét, meg is van nyugtatva, mégis köteles megadni az engedélyt erre a tanácskérésre, hogy így mindketten biztonságban legyenek. De ha az illető egyszer megbeszélte a dolgot, akkor nyugodjék meg s ne keressen ismét másoknál tanácsot; olykor ugyanis megtörténik, hogy mikor egyébként semmi ok sincs rá, az ördög túlzott aggodalmakkal tölti el a lelket és nem engedi megnyugodni az egyszeri tanácskérés eredményében. Ez különösen akkor fordul elő, ha a gyóntatónak nincs elég tapasztalata s észre lehet rajta venni, hogy aggályoskodó; vagy pedig ha ő maga ajánlja az illetőnek, hogy másokkal is beszélje meg a dolgot. Ennek azután az a vége, hogy aminek teljesen titokban kellett volna maradnia, az köztudomású lesz s a szegény lélek mindenféle kellemetlenségnek és zaklatásnak van kitéve. Ő természetesen azt remélte, hogy a dolog titokban marad s íme azt kell látni, hogy mindenki tud felőle; ebből azután nagyon sok baja támadhat neki, sőt, a mai időben, még az egész rendnek is.[3]

Nagy okosságra van tehát e tekintetben szükség s ezt nagyon is a lelkére kötöm minden főnöknőnek. Ne gondolják azt, hogy ha valamelyik nővérnél ilyen rendkívüli dolgok fordulnak elő, az illető emiatt jobb, mint egy másik. Az Úr mindegyiket úgy vezeti, amint jónak látja. Ha az illető közreműködik ezekkel a kegyelmekkel, Istennek nagyon jó szolgálója válhat belőle, de olykor éppen a leggyöngébbeket vezeti Isten ezen az úton. Nem kell tehát a dolgot sem túlbecsülni, sem lekicsinyelni, hanem azt kell nézni, hogy mekkorák mindenkiben az erények. Aki nagyobb önmegtagadással, alázatosabban és tisztább lelkiismerettel szolgálja az Urat, az lesz a szentebb. Az is igaz azonban, hogy biztosat e tekintetben idelent nem lehet mondani; az igazságos bíró majd megadja mindenkinek a jutalmat érdeme szerint. Ott el fogunk azon csodálkozni, hogy mennyire másképpen ítél Ő, mint ahogy mi itt hittük volna. Legyen áldva mindörökké az Ő szent neve. Amen.

[1] Magától értetődik, hogy az illető maga Szent Terézia volt.
[2] Mikor tudósokról beszél, természetesen hittudósokra érti. Neki magának Borgia Szent Ferenc, Alcantarai Szent Péter, Banez Domonkos, Velasquez püspök, Alvarez Boldizsár és más kiváló férfiak voltak a tanácsadói.
[3] Az Inkvizícióra gondol, amely hajlandó volt s nem ok nélkül, gyanús szemmel nézni az ilyeneket.
Tovább...

A belső varkastély - A hatodik lakás - VII. fejezet

Beszél arról, hogy mekkora fájdalmat éreznek bűneik miatt azok a lelkek, akiket az Úr az említett kegyelmekben részesít. Megmagyarázza, hogy mekkora hiba, ha valaki, bármennyire magas lelki életet éljen is, nem tartja állandóan szeme előtt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak emberiségét, szent szenvedését és életét, nemkülönben a dicsőséges Szűz Anyát és a szenteket. Nagyon hasznos fejezet.

Azt gondoljátok, nővéreim, hogy azok a lelkek, akikkel az Úr ily benső viszonyban van - azokhoz szólok, akiket az Úr még nem részesített ezekben a kegyelmekben, mert akik már élvezték azokat, úgyis megértenek engem - annyira biztosak már örök üdvösségük felől, hogy nem kell többé semmitől sem félniök, sem pedig siratniok bűneiket? Ne higgyétek ezt, mert ez nagy tévedés volna. A bűnök fölötti bánkódás nemcsak hogy nem szűnik meg, hanem mindig növekszik, minél több kegyelmet kap valaki Istentől. Sőt arról is meg vagyok győződve, hogy ez a fájdalom nem fog megszűnni, míg csak el nem jutunk oda, hol nincs többé szenvedés. Igaz ugyan, hogy ma talán jobban szorongatja az ember szívét, holnap pedig kevésbé, s hogy az érzés sem mindig ugyanaz. Ebben a lelki lakásban például a lélek már nem a büntetésre gondol, amelyet bűneiért el kell szenvednie, hanem arra, hogy mennyire hálátlan volt Istennel szemben, akinek akkora hálával tartozik s akit oly föltétlen hódolat illet meg. Azóta ugyanis, hogy oly nagy dolgokat nyilatkoztatott ki neki, sokkal jobban megérti Isten nagyságát s elrémül, ha eszébe jut saját vakmerősége; siránkozik afölött, hogy annyi tiszteletlenséget tanúsított irányában; vádolja magát arról, hogy mily oktalan és őrült volt, mikor oly hitvány dolgok miatt képes volt hátat fordítani a végtelen isteni Felségnek! Mindez elevenebben marad meg eszében, mint azok a kegyelmek, amelyekkel Isten elhalmozza, legyenek bár oly nagyok, mint azok, amelyekről már szóltam, vagy azok, amelyekről még csak ezután fogok beszélni. Ezeknek a kegyelmeknek hatalmas folyama csak időnkint ömlik lelkébe, ellenben bűneinek mocsara állandóan szeme előtt van s ez bizony nagy kereszt számára.

Ismerek egy személyt, aki eleinte azért szeretett volna meghalni, hogy Istent láthassa, később azonban inkább azért kívánta ugyanezt, hogy megszabaduljon ettől a folytonos szenvedéstől: annyira kínozta a gondolat, hogy mily hálátlan volt azzal szemben, akinek annyival tartozott és tartozik. Arról is meg volt győződve, hogy senkinek a gonoszsága sem fogható az övéhez; nem hitte ugyanis, hogy legyen még valaki, akivel szemben az Úr annyi türelmet tanúsított s akit annyi kegyelemben részesített volna.
A pokoltól való félelem nem igen bántja ezeket a lelkeket. Az a gondolat, hogy esetleg elveszíthetik Istent, néha szorongatja szívüket, de ez sem fordul elő gyakran. Kizárólag csakis attól félnek, hogy Isten el találja bocsátani a kezüket s akkor megbántják Őt és visszaesnek előbbi nyomorult állapotukba. A saját boldogságukkal vagy szenvedésükkel egyáltalában nem törődnek, s ha óhajtják, hogy ne maradjanak sokáig a tisztítóhelyen, azt is nem azért kívánják, hogy elkerüljék a szenvedést, hanem azért, hogy ne legyenek távol Istentől. S bármennyire Isten kegyelmében legyen is valamely lélek, nagyon is félteném, ha megfeledkeznék arról, hogy valamikor mily nyomorúságban volt; mert amilyen fájdalmas ez a gondolat, annyira üdvös. Lehet ugyan, hogy azért gondolom ezt és azért jár mindig ezen az eszem, mert annyira romlott voltam.[1] Azoknak, akik jók voltak, talán nem lesz min bánkódniuk, habár, amíg ebben a halandó testben vagyunk, valami hibát mégis csak elkövetünk valamennyien.

Ezt a fájdalmat nem enyhíti az a gondolat, hogy a mi Urunk már megbocsátotta és elfelejtette bűneinket; sőt ellenkezőleg még jobban fáj azt látni, hogy Ő annyira jó s hogy kegyelmeket osztogat olyasvalakinek, aki a poklot érdemelte volna meg. Úgy gondolom, hogy Szent Péternek és Mária Magdolnának ez lehetett a vártanúsága; mivel ugyanis a szeretetük nagyon nagy volt, sok kegyelmet kaptak és Isten végtelen Felségéről is tiszta fogalmuk volt: kemény dolog lehetett nekik bűneikre gondolni s ugyancsak sirathatták azokat!
Azt is gondolhatnátok, hogy ha a lélek már oly magasztos dolgokat élvez, akkor nem fog többé az Úr Jézus szentséges emberségéről és annak titkairól elmélkedni, hanem kizárólag az Isten iránti szeretetet fogja gyakorolni. Ezt a kérdést részletesen fejtegettem már egy alkalommal[2] s e tekintetben mások részéről ellenmondással találkoztam. Azt állították, hogy nem értettem meg a dolgot. Szerintük az Úr tényleg oly úton is vezetheti a lelkeket, amelyen, ha már egyszer előrehaladtak, jobb kizárólag az istenségre gondolni s nem foglalkozni az anyagiakkal. Megvallom, engem ennek az útnak a jóságáról nem tudtak meggyőzni. Hiszen lehet, hogy tévedek s hogy mindketten ugyanazt mondjuk; csakhogy én tapasztalatból tudom, hogy engem az ördög éppen ilyen módon akart tévútra vezetni s azért a magam kárán okulva, megismétlem, amit már sokszor mondtam,[3] tudniillik, hogy e tekintetben nagyon kell vigyáznotok. Sőt, lássátok, még azt is merem nektek mondani, hogy ne higgyetek annak, aki mást mondana nektek. Igyekszem jobban megmagyarázni a dolgot, mint ahogy másutt tettem. Hiszen ha az, aki annak idején megígérte, hogy majd ír erről a dologról, részletesebben kifejtette volna eszméit, azt jól tette volna; de csak úgy röviden odavetni a dolgot és pedig előttünk, akik nem vagyunk olyan könnyű felfogásúak, az nagy bajt okozhat.

Egyesek az említett felfogás alapján azt hiszik, hogy nem jó, ha az Úr kínszenvedésére gondolnak. De hát akkor a Boldogságos Szűzre és a Szentekre sem szabad gondolniuk; pedig hát az ezekre való emlékezés annyira üdvös táplálék a mi értelmünk számára. Igazán nem tudom, hogy mi jutott eszükbe az ilyeneknek!? Hogy az ember teljesen elvonatkozzék minden anyagi dologtól; hogy állandóan szeretettől lángoljon: az jó az angyaloknak, de nem nekünk, akik ebben a halandó testben élünk! Nekünk azokat kell szem előtt tartanunk, akik, mialatt ebben a testben éltek, oly nagy tetteket vittek végbe Isten dicsőségére. Hát még micsoda gondolat volna az, szándékosan eltávolodni a mi legnagyobb kincsünktől és orvosságunktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól mint embertől! Hiszen én nem is hiszem, hogy az illetők ezt komolyan tanácsolják, hanem csak értelmetlenül beszélnek; azonban ezzel kárt tehetnek más lélekben! Arról az egyről pedig biztosíthatom őket, hogy ezen az úton haladva sohase fogják átlépni a két utolsó lelki lakásnak küszöbét. Nem lévén vezetőjük - mert hiszen erre a szerepre a mi jó Jézusunk van hivatva - nem fogják megtalálni az utat s még annak is örülhetnek, ha a többi lelki lakásban meg tudnak maradni. Ugyanis Ő mondta magáról, hogy Ő az út; azt is mondta, hogy Ő a világosság; s ugyancsak Ő mondta, hogy senki sem mehet az Atyához, ha csak nem általa, és hogy aki Őt látja, az látja az Atyát.[4] Azt vetik ez ellen, hogy ezeket a szavakat másképpen kell érteni. Én nem ismerem más értelmüket; az én lelkem mindig úgy érezte, hogy betűszerinti értelemben veendők és sohasem volt oka megbánni, hogy így értette őket.

Vannak egyes lelkek - s ezek közül sokan beszéltek velem erről a tárgyról - akiket az Úr a tökéletes szemlélődés színvonalára emelt s akik azután mindig azon is szeretnének maradni. Ez lehetetlenség. Tény azonban, hogy miután ily magas kegyelmeket nyertek, nem képesek többé oly jól elmélkedni az Úr Jézus életének és szenvedésének titkairól, mint azelőtt. Én nem tudom, hogy mi ennek az oka, de az tagadhatatlan, hogy ilyenkor az elme nem nagyon alkalmas már az elmélkedésre. Talán így lehetne a dolgot megmagyarázni: mivel az elmélkedés egészen abban merül ki, hogy Istent keressük benne, ha a lélek már egyszer megtalálta, nem igen hajlandó vállalni azt a fáradságot, hogy újra keresse; sokkal szívesebben szorítkozik arra, hogy szeresse. Azt is gondolom, hogy ha az akarat egyszer lángra gyulladt, akkor szeretne nagylelkűen lemondani az értelem segítségéről s ezt nem lehet tőle rossz néven venni. Azonban ez hiábavaló erőlködés, főleg ha még nem jutott el az utolsó lelki lakásig. Ily módon az idejét is vesztegeti, mert hiába, nagyon sok esetben az akarat nem képes az értelem segítsége nélkül szeretni. Jegyezzétek meg ezt jól, nővéreim, mert ez nagyon fontos. Meg is akarom még jobban világítani. A lélek kizárólag arra akarná összpontosítani minden ténykedését, hogy szeresse Istent; nem akarna semmi mást tenni, csak ezt; azonban bármennyire erőlködjék is, nem sikerül neki. Az akaratban ugyan nincs baj, az ott van teljes életerőben, azonban az a tűz, amely rendesen hevíti, kialvó félben van s hogy újra lángra lobbanjon, kell hogy valaki fújtassa. Már most helyes volna-e, ha a lélek megmaradna ebben a szárazságban s Illés próféta módjára az égből várná a tüzet,[5] hogy megeméssze azt az áldozatot, amelyet önmagából készített Isten számára? Határozottan nem volna jó, mert hiszen nem szabad csodákra számítanunk. Az Úr olykor, ha neki úgy tetszik, tesz csodát a lélek érdekében, másrészt azonban elvárja, hogy belássuk hitványságunkat és az ilyenekre való érdemtelenségünket s megtegyük mindazt, amit a magunk erejéből tehetünk.

Nekem meggyőződésem, hogy bármily magasra jutott is valaki az imában, amíg e földön él, így kell tennie. Igaz ugyan, hogy ha valakit az Úr már a hetedik lelki lakásba helyezett, annak nagyon ritkán, szinte sohasem lesz szüksége erre a megerőltetésre és pedig egy bizonyos okból, amelyet majd megemlítek, ha el nem felejtem. Ugyanis valami csodálatos módon mindig együtt van Krisztus Urunkkal s az Ő Istensége és embersége az ő állandó társasága.
Mint mondom tehát, ha az említett tűz nem ég az akaratban és az ember nem érzi Isten jelenlétét, meg kell Őt keresnünk, amint tette az ara az Énekek-énekében.
[6] Ezt akarja Ő Szent Felsége. Kérdezzük meg a teremtményektől, amint, ha nem csalódom, Szent Ágoston mondja elmélkedéseiben vagy vallomásaiban,[7] hogy ki az, aki őket teremtette s ne álljunk ott bambán s ne vesztegessük az időt abban a reményben, hogy az Úr újra meg fogja nekünk adni azt, amit egyszer megadott. Különösen kezdetben nagyon könnyen megeshetik, hogy egy esztendő, sőt több is elmúlhatik, mielőtt az Úr ugyanabban a kegyelemben újra részesítene bennünket. Ő Szent Felsége tudja, hogy miért tesz így; mi ne kutassuk ennek okát; nem tartozik ránk. Hiszen úgyis tudjuk annak útját-módját, hogy miképpen kell Isten kedvére cselekednünk. Tartsuk tehát meg az ő parancsolatait, kövessük tanácsait és ebben legyünk nagyon is lelkiismeretesek; elmélkedjünk sokat életéről és haláláról, nemkülönben arról, hogy mennyi hálával tartozunk neki: a többi jöjjön akkor, amikor az Úrnak tetszik.

Az illetők azt mondják majd erre, hogy ezek a dolgok nem képesek lekötni a figyelmüket s bizonyos tekintetben, a fent említett okok alapján, igazuk is lehet. Azt azonban tudni fogjátok, hogy nem egy és ugyanaz a dolog, vajon az értelmünk gondolkodik-e, vagy pedig egyszerűen szemléli-e azokat az igazságokat, amelyeket az emlékezőtehetség elébe tart. Azt mondjátok talán, hogy nem értitek, mit akarok mondani s csakugyan lehetséges, hogy nem tudom magamat jól kifejezni, de úgy mondom, amint tudom. Elmélkedés alatt értem ugyanis az értelemnek gondolkodását és fontolgatását, például a következő módon: Gondoljuk meg először, mekkora kegyelmet gyakorolt velünk az Úr, mikor egyszülött Fiát adta nekünk, de ne állapodjunk meg itt, hanem menjünk végig egész dicsőséges életén. Vagy pedig kezdjük azzal, hogy az Úr Jézust tekintjük a Getsemáni kertben, de értelmünk kövesse tovább az eseményeket, mígnem az Urat a keresztre feszítve látja. Vagy pedig vegyünk egy részletet a kínszenvedésből, például az Úr elfogatását és elmélkedjünk e titokról, részletesen vizsgálva és megfontolva mindazt, amit magában foglal s átérezve azokat az érzelmeket, amelyeket kivált; így például Júdás árulását, az apostolok menekülését és a többit. Ez kitűnő és Isten előtt nagyon is kedves elmélkedés.

Nos hát ez az az elmélkedés, amelyre sokszor egyszerűen képtelennek mondja magát az olyan lélek, amelyet Isten természetfölötti kegyelmekre és tökéletes szemlélődésre méltatott. Mint mondom, nem tudnám megmondani, hogy miért, de rendesen tényleg képtelen rá. Abban azonban nincs igaza, ha azt állítja, hogy ezek a titkok nem képesek lekötni a figyelmét; hiszen ellenkezőleg minduntalan rájuk gondol, különösen mikor az Anyaszentegyház ünnepli őket. Nem is volna lehetséges, hogy az a lélek, mely annyit kapott Istentől, megfeledkezzék az Ő szeretetének ilyen magasztos bizonyítékairól. Hiszen ez mindmegannyi égő szikra, mely szükségképpen felgyullasztja az ő szeretetét az Úr iránt. Nem, ez a lélek nem érti meg önmagát, mikor így beszél. A valóság az, hogy ezeket a titkokat sokkal alaposabban érti meg, mint azelőtt; értelme oly világosan fogja fel őket és emlékezetébe oly élénken vésődnek belé, hogy maga az a látvány: az Úr a Getsemáni kertben, a földre borulva, azzal a rettenetes verejtékkel: mondom, ez maga elégséges neki egy órára, sőt néhány napra is ahhoz, hogy gyermeki bizalommal nézze, kicsoda Ő és belássa, mily hálátlanok voltunk mi ekkora és ily kínnal járó jótéteménnyel szemben. Rögtön ott van az akarat is - esetleg ugyan elérzékenyülés nélkül - s szeretné valami módon meghálálni ezt a nagy kegyelmet; szeretne szenvedni valamit érette, aki annyit szenvedett értünk; ilyen és más hasonló vágyak töltik el, amelyek azután foglalkoztatják az emlékezetet és az értelmet.[8]

Én azt hiszem ez az, ami megakadályozza a lelket abban, hogy folytatólagosan elmélkedjék a Kínszenvedésről s ez kelti benne azt a benyomást, mintha nem tudna rá gondolni. S ha eddig csakugyan nem elmélkedett volna róla, igyekezzék azt ezután megtenni, mert én biztosíthatom, hogy ez semmiben sem fogja akadályozni még a legmagasztosabb szemlélődést sem. Nem tartanám jónak, ha ebben nem gyakorolná magát nagyon is gyakran. Ha azután elmélkedés közben az Úr megakasztja gondolkodását, annál jobb; akkor az Úr hagyatja abba vele a munkát, anélkül, hogy ő rázta volna le azt a válláról: Én meg vagyok arról győződve, hogy ez az eljárási mód semmiben sem zavarja a lelki haladást, sőt ellenkezőleg minden jóban előresegíti a lelket. Zavarólag hatna, ha nagyon is erőltetné azt az elmélkedési módot, amelyről fentebb beszéltem,[9] sőt azt hiszem, hogy előrehaladottabb lélek erre nem is képes. Habár az is lehet, hogy olyan is van, aki képes rá, mert hiszen sokféle úton vezeti az Úr a lelkeket. De azért nem szabad elítélni azokat, akik képtelenek az elmélkedés útján haladni s nem szabad azt hinni, hogy nem valók nekik azok a nagy lelki kincsek, amelyek a mi Üdvözítőnkben, Jézus Krisztusban rejlenek. Bármennyire lelki ember legyen is valaki, azt nem fogja velem soha elhitetni, hogy jó ezekről lemondani.

Gyakori hibája a kezdő lelkeknek, sőt az olyanoknak is, akik már jobban előre vannak, hogy mikor elérik a nyugalom imáját s megízlelik a szellemi örömöket és vigasztalásokat, amelyeket az Úr abban ad, azt képzelik, hogy valami nagy dolgot tesznek azzal, ha állandóan ezt az élvezetet keresik. Már pedig, akár hiszik, akár nem: nem jó dolog ebben annyira elmerülni. Az élet hosszú és sok benne a szenvedés. Hogy az utóbbiakat el tudjuk viselni, szem előtt kell tartanunk példaképünket, Krisztus Urunkat s azt nézni, miképpen viselkedett a szenvedések közepette; hogyan tűrték el azokat az apostolok és a szentek? Nagyon jó társaság ám a mi jó Jézusunk! Isten mentsen attól, hogy elhanyagoljuk Őt, vagy szent Anyját! S Ő nagyon szereti, ha együtt érzünk vele szenvedésében, még ha ennek fejében egyszer-másszor le kellene is mondanunk a mi szellemi vigasztalásainkról és örömeinkről. Különben is, leányaim, ezek a szellemi élvezetek nem oly állandóak az imában, hogy ne jutna másra is idő. Sőt, ha valamelyik közületek azt mondaná nekem, hogy nála ezek az örömök folyton tartanak s hogy nem teheti meg, amit mondottam: én nagyon is gyanúsnak tartanám az állapotát. Tegyetek hasonlóképpen; igyekezzetek megszabadulni ettől a tévedéstől és kilábolni ebből a mámorból. S ha a magatok erejéből nem tudnátok megtenni, szóljatok a főnöknőnek, hadd adjon nektek valami alapos elfoglaltsággal járó hivatalt, mindaddig, amíg ez a veszedelmes állapot meg nem szűnik. Mert tény, hogy ha ez sokáig tart, még ha nem is okozna nagyobb bajt, nagyon árthatna az ember fejének és eszének.

Azt hiszem világosan megmagyaráztam, hogy bármennyire át legyen is valaki szellemülve, annyira azért még sem szabad az anyagiaktól irtóznia, hogy még az Úrnak legszentebb emberiségétől is elforduljon. Az Úrnak ama szavait vetik ez ellen, hogy szerinte az Ő tanítványaira jobb, ha Ő elmegy közülük.[10] Ezt én nem tudom megérteni. Hiszen az csak világos, hogy e szavakat nem intézte Szűz Anyjához, aki erősen állt hit dolgában s tudta, hogy Fia Istenember, aki jobban szerette Őt, mint bárki más, de szeretete annyira tökéletes volt, hogy Szent Fiának jelenléte csak hasznos lehetett rá nézve. Az apostolok ugyan akkoriban még aligha voltak oly erős hitűek, mint amilyenekké későbben lettek s amilyeneknek nekünk kell lennünk.

Ismétlem, leányaim, én ezt az utat nagyon veszedelmesnek tartom. Az ördög ily módon annyira juttathatna bennünket, hogy elveszítenénk az áhítatunkat a legméltóságosabb Oltáriszentséggel szemben is. Az én megtévedésem nem juttatott ugyan engem ennyire, azonban nem gondoltam többé oly szívesen a mi Urunkra; igyekeztem megmaradni abban a lelki mámorban s vártam az újabb szellemi örömöket. Szerencsémre idejében világosan beláttam, hogy rossz úton vagyok. Mivel ugyanis ezek a szellemi örömök még sem lehettek állandóak, közben az értelmem ide s tova csapongott s a lelkem olyan volt, mint egy röpködő madár, mely nem tudja, hogy hová üljön. Ezzel rendkívül sok időt vesztettem; nem haladtam előre az erényekben s nem tökéletesedtem az imában. Én magam nem láttam be a tévedésemet s talán sohasem tértem volna észre, mert annyira meg voltam győződve eljárásom helyességéről; szerencsémre azonban beszéltem a dologról egy szent életű emberrel, aki felvilágosított. Akkor azután megértettem, hogy mily téves útra kerültem s azóta mindig fáj a szívem, ha elgondolom, hogy volt idő, amikor ezt nem láttam be és hogy annyit vesztettem, ahelyett, hogy előrehaladtam volna. Nem, még ha ingyen adnák is, még akkor sem akarok semmi boldogságot, amely másunnét származnék, mint tőle, akitől minden jót kapunk. Örök hála és dicsőség legyen neki érte. Amen.

____________________________________________________________
[1] Ezen mű folyamán folyton-folyvást találkozunk célzásokkal Szent Terézia állítólagos bűnös előéletére. Arra az esetre, ha valaki nem ismerné életrajzát, megjegyezzük, hogy mindig példás viselkedésű volt, soha halálos bűnt nem követett el, szűzi tisztasága ellen pedig még csak kísértést sem szenvedett. Amit ő olyan nagy bűnnek tart s ami egy szentnek szempontjából tényleg nagy hiba, az az, hogy negyvenéves koráig nem volt képes teljesen szakítani a világgal és véglegesen rálépni az életszentség útjára.
[2] Önéletrajz 22. fej.
[3] Önéletrajz 22-24. fej.
[4] Jn. 14, 6; 8, 12; 14, 6; 14, 9.
[5] Kir. I. könyve 18, 30-39.
[6] Én. 3, 3.
[7] Szent Ágoston vallomásai, 10. könyv, 6. fej.
[8] Az az elmélkedési mód, amelyet a szentanya itt fejteget s amelynél az ember egy-két, vagy legalább is aránylag kevés gondolattal hosszabb időre beéri, a szabad elmélkedés. Ez van gyakorlatban most is a kármelita-rendben. Ellenben a másik, amelynek egyik legnagyobb mestere Szent Ignác volt s amely ma is a Jézus-társaság sajátos imája, a kötött elmélkedés. Ennél a tárgyat szorgalmas és erőfeszítő értelmi munkával részeire bontjuk, elemezzük, kivonjuk belőle lehetőleg az összes benne rejlő tanulságokat, azokat magunkra alkalmazzuk, ezen az alapon jó feltételeket teszünk a jövőre és így tovább. Mindkettő kitűnő a maga nemében. Részünkről azonban azt tartjuk ideális eljárásnak, ha valaki, mint Szent Terézia, 22 esztendei rendszeres kötött elmélkedés után tér át a szabad elmélkedésre, szóval először telíti lelkét szent eszmékkel s csak azután élvezi azokat kényelemben. Elülteti és fölneveli a fát s csak azután heveredik az árnyékába.
[9] T. i. a kötött elmélkedést.
[10] Jn. 16, 7.

Tovább...

A lélek fohászai (XIV)

     Ó, Uram, én igaz Istenem, aki Téged nem ismer, az nem is szeret. Milyen nagy igazság ez. Azonban jaj nekem, jaj nekem, Uram, hányan vannak, akik nem akarnak Téged ismerni. Félelmetes dolog a halál órája. Azonban jaj, én Teremtőm, milyen rettenetes lesz az a nap, amelyen a Te büntető igazságod fog nyilvánulni. Sokszor elgondolom, Krisztusom, hogy milyen kedvesek, édesek a Te szemeid annak, aki Téged szeret és olyankor, amidőn Te szeretettel tekintesz reám. Meg vagyok arról győződve, hogy az olyan léleknek, amely egészen a Tied, egyetlen olyan édes tekintet bőséges jutalom hosszú éveken áttartó szolgálatáért. Ó én Istenem, milyen nehéz ezt megérttetni másokkal, hacsak ők maguk is nem tapasztalták már, hogy milyen édes az Úr.

      Ó keresztények, ó keresztények! Gondoljátok meg, hogy ti testvérei vagytok ennek a nagy Istennek. Igyekezzetek őt megismerni, és ne vessétek meg, mert amilyen édes az ő tekintete azok számára, akik Őt szeretik, éppen olyan rettenetes és haragtól szikrázó azok számára, akik neki ellenségei. Ó, miért nem értjük meg már végre-valahára, hogy a bűn nem egyéb, mint Isten elleni háború, amelyet a mi lázadó érzékeink és lelki tehetségeink viselnek, amennyiben az egyik nagyobb árulást követ el királya ellen, mint a másik. Hiszen tudod, én jó Uram, hogy a pokolnak összes kínjai és rémei nem okoznak bennem akkora ijedelmet, mint az a gondolat, hogy azon a félelmetes utolsó ítéleten Te esetleg haragvó arccal találsz rám tekinteni; azért könyörögtem Hozzád mindig, hogy a Te irgalmad mentsen meg engem ettől a borzasztó dologtól, és ezt kérem Tőled most is, én jó Uram. Vajon milyen csapás érhetne engem a földön, amely csak megközelítené ezt a rettenetességet? Küldd reám, Istenem, a föld összes bajait, csak ettől az egytől ments meg. Ne engedd, Istenem, hogy le kelljen valaha mondanom a Te szépséged élvezetéről. A Te Atyád nekünk ajándékozott Téged, ne engedd tehát, Uram, hogy én elveszítsem ezt a drága kincset. Megvallom, örök Atya, hogy eddig nagyon rosszul őriztem, de hiszen, Uram, míg a földön élünk, van bűneinkre orvosság.

      Ó testvérek! ó testvérek és fiai ennek az Istennek! Igyekezzünk megtenni a magunkét, mert hiszen tudjátok, hogy Ő Szent Felsége, ha egyszer megbántuk bűneinket, kész elfeledni összes hibáinkat és gonoszságainkat. Ó Mérhetetlen Irgalom! Mi más kell nekünk egyéb? Vagy talán akad olyan ember, aki arcpirulás nélkül merne ennyit kérni? Most van itt az ideje annak, hogy elfogadjuk azt, amit nekünk ez az irgalmas Urunk és Istenünk ad. Barátságunkat kéri, és vajon ki tagadhatná meg a magaét Tőle, tekintve, hogy Ő kiontotta vérét és odaadta életét miérettünk? Gondoljátok meg, hogy milyen csekélység az, amit tőlünk kíván, és hogy mennyire javunkra válik, ha ezt megadjuk neki.

      Ó én Istenem, én Uram! Milyen keményszívűség! Milyen oktalanság, milyen lelki vakság! Hiszen ha bármi csekélységet elvesztünk, például egy tűt, vagy egy sólymot, amely végre nem szerez más örömet, minthogy gyönyörködteti szemünket, mikor a magasba emelkedik, mennyire elszomorodunk. Hát afölött nem volna illő bánkódnunk, ha elvesztjük az isteni Felségnek ezt a hatalmas sasmadarát és azt a királyságot, amelyet örökké élveztünk volna? Hogyan lehet ilyen könnyelműen gondolkozni, én ezt nem tudom megérteni. Gyógyítsd meg, én Istenem, ezt a nagy oktalanságot és lelki vakságot.

Tovább...

A belső várkastély - A hatodik lakás - VI. fejezet

Elmondja az előbbi fejezetben tárgyalt imának egy következményét, amelyről meg lehet ismerni, hogy csakugyan igazi, nem pedig csalódás. Más kegyelmekről beszél, amelyeket a lélek az Úrtól kap, hogy Őt teljes szívéből dicsőítse.

Ezek a nagy kegyelmek, amelyekkel Isten a lelket elhalmozza, akkora vágyat keltenek benne Teremtője után, hogy az élet valósággal kín rá nézve, de azért édes kín. Kimondhatatlanul vágyódik a halál után s folyton könnyek között kéri az Urat, hogy váltsa már meg őt ebből a száműzetésből. Bármit lásson is maga körül, az mind terhére van. A magány ugyan annyira-amennyire felüdíti, de a fájdalom csakhamar visszatér és sohasem múlik el egészen. Egyszóval: a mi kis pillangónk nem talál maradandó nyugvóhelyet. Hozzá még ez a nagy szeretet annyira gyöngéddé tette a lelket, hogy minden legkisebb alkalom lángra lobbantja szerelmének parazsát s egyszeriben elröppen. Azért is ebben a lelki lakásban nagyon gyakoriak az elragadtatások. S hiába ellenük minden. Rájönnek az emberre nyilvános helyen is, akkor pedig kijut neki a zaklatásból és a megszólásból. Az illető ugyan igyekszik megőrizni nyugalmát, de azért mégsem tud megszabadulni a félelemtől, mert annyian ijesztgetik; főleg a gyóntatók.
Lelke mélyében nagy ugyan egyrészről a biztonsági érzés - különösen, ha egyedül van Istennel - másrészt azonban sokat szomorkodik, mert az a gondolat aggasztja, hogy talán mégis az ördög cselszövénye az egész; s ha pedig így volna, akkor fájdalmat okoz annak, akit annyira szeret. A megszólásokkal nem igen törődik, kivéve ha a gyóntatója pirongatja, mintha bizony ő tehetne a dologról! Mindenkit arra kér, hogy imádkozzék érette. Ő maga pedig, gyóntatói parancsára azért könyörög az Úrhoz, hogy vezesse őt más úton, mivelhogy ez az út szerintük nagyon veszedelmes. De bár engedelmességből tényleg ezért imádkozik, arra nem képes, hogy szívéből kívánja azt, amit kér. Látja ugyanis, hogy mily nagy előnyökkel jár rá nézve ez az út; s annak alapján, amit olvasott, hallott és tud, nem lehet aziránt kétsége, hogy ez az út az Isten parancsolatainak útja, mely az égbe vezet. Így tehát az Úr kezére bízza magát. Viszont azonban, mivel nem tudja óhajtani azt, amiért engedelmességből imádkozik, attól fél, hogy engedetlen gyóntatójával szemben. S ez a gondolat annál kínzóbb rá nézve, mivel tudja, hogy az engedelmesség az egyetlen biztosíték a tévútra jutás és az Úr megsértése ellen. Hiszen inkább darabokra vágatná magát, mintsem tudatosan kövessen el egy bocsánatos bűnt s íme, ki tudja, mennyit követ el öntudatlanul. Ez a gondolat nagy fájdalmat okoz neki. Isten kegyelméből az ilyen lélekben ég a vágy, hogy Teremtőjének semmiben se tegyen kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetné, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretné teljesen elkerülni az embereket s irigykedve gondol azokra, akik a sivatagban élnek, vagy éltek. Másrészről viszont óhajtana a világban maradni és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse Őt. Ha pedig nő az illető, akkor szomorkodik azon, hogy neme megakadályozza e szándékainak megvalósításában s irigykedve nézi azokat, akik szabadon hirdethetik, hogy kicsoda a seregeknek nagy Istene.

Ó szegényke kis pillangó, mennyi lánccal vagy megbilincselve! Nem röpülhetsz oda, ahová szeretnél! Könyörülj rajta, Istenem s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben érhesse el vágyait: hadd szolgáljon mégis a Te dicsőségedre. Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemli meg; sem azt, hogy természete olyan nyomorult; elég hatalmas vagy Te arra, Uram, hogy a Te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék s a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait. Ne sajnáld őt Uram, mert kegyelmed segítségével bátran szembenézhet sok-sok szenvedéssel. Ő kész erre s óhajtja a szenvedést. Nyújtsd ki tehát hatalmas karodat Uram és ne engedd, hogy élete csupa alsórendű foglalkozásban merüljön ki! Nyilvánítsd ki nagyságodat egy hitvány, gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőle semmi sem telik ki s Téged fog azért dicsőíteni. Kerüljön az neki bármennyibe is: hiszen ő maga akarja, hogy sokba kerüljön! Ha ezer élete volna, mind odaadná azért, hogy csak egy lélekben gyújtson irántad valamivel nagyobb szeretetet; s meg volna arról győződve, hogy jó vásárt csinált. Ő azonban nagyon jól belátja, hogy nem méltó erre a kegyelemre. Még csak azt sem érdemli meg, hogy egy kicsit szenvedhessen, nemhogy meghalhasson Érted.[1]

Nem tudom, minek mondtam mindezt, nővéreim, sem azt, hogy mi célom volt vele. Beszéltem, anélkül hogy észrevettem volna. Az azonban kétséget sem szenved, hogy ilyen érzelmeket hoznak létre a lélekben ezek az elragadtatások és extázisok. Mert ezek nem olyan vágyak, amelyek hamarjában elmúlnak, hanem megmaradnak állandóan s ha alkalom nyílik arra, hogy megnyilvánuljanak, akkor látszik meg, hogy nem afféle tettetett érzelmek. De miért mondom, hogy állandóak, holott néha a lélek egészen kis dolgokkal szemben is oly gyáva, oly félénk és oly kicsinyhitű, hogy úgy látszik, mintha semmire sem volna képes? Erre azt felelem, hogy ha az Úr akaratából olykor természetes gyarlósága érvényesül, ez csak az ő javára van. Mert ilyenkor érti meg azután, hogy ha volt bátorsága, Ő Szent Felségétől kapta. Ez most oly világos előtte, hogy szinte megsemmisülve érzi magát ez igazság súlya alatt. De ugyanakkor annál jobban átérti Isten végtelen irgalmát és nagyságát, amelyet benne, ily hitvány teremtményben akart kimutatni, Mindamellett ennek a léleknek rendes állapota az, amelyet előbb említettem.

Jegyezzétek meg, nővéreim, hogy ez a mi Urunk utáni vágyakozás néha nagyon is nyomasztó lesz; ilyenkor azután nem szabad magunkat neki teljesen átengednünk, hanem ellenkezőleg, valami szórakozás után kell néznünk; ha ugyan sikerül elszórakoznunk, mert néha ezek az érzelmek annyira fokozódnak, hogy hiábavaló ellenük minden küzdelem. Majd később beszélek még róluk s akkor meg fogtok érteni. Az említetteknél ez gyakran lehetséges, mert az értelem megtartja épségét, alávetheti magát Isten akaratának s elmondhatja azt, amit Szent Márton mondott.[2] Ha pedig ezek a vágyak nagyon erősekké válnak, akkor szükséges is elterelni róluk a figyelmet. Mivel ugyanis rendesen az oly embereknél fordulnak elő, akik a tökéletességben már nagyon előre vannak, megeshetnék, hogy az ördög gerjeszti fel azokat bennünk, azért, hogy mi is tökéleteseknek tartsuk magunkat. Ebben a pontban pedig nagyon is vigyázni kell. Másrészt azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az ördög nem képes megadni azt a nyugalmat és békét, amit ez a fájdalom hoz létre a lélekben akkor, ha Istentől ered. A rossz szellem utánzatában mindig lesz valamelyes olyan szenvedély, amilyen a világi bajok okozta fájdalmakban szokott lenni. De ha valakinek ezen a téren nincs tapasztalata, esetleg nem veszi ezt észre, hanem esetleg egészen átengedi magát ennek az érzelemnek, amivel nagyon ártana az egészségének, mert ez a fájdalom ily módon állandóvá, vagy legalább is nagyon gyakorivá fajulna.

Azt is jegyezzétek meg jól, hogy a gyönge szervezet gyakran okoz ilyen szenvedéseket, különösen lágyszívű személyeknél, akik minden csekélységért sírva fakadnak. Ezerszer mondták már előttem, hogy Isten iránti szeretetből sírnak, pedig nincs így. Hogyha például hosszabb időn keresztül minden Istenre vonatkozó legkisebb szóra könnyzáporban törnek ki s nem tudnak maguknak parancsolni, akkor ezt valószínűleg a szívben fellépő holmi beteg nedvek okozzák, nem pedig, vagy legalább is nem legelső sorban az Isten iránti szeretet. Néha ugyanis se vége, se hossza ennek a sírásnak. Mivel pedig hallották, hogy a könnyek jók, nemcsak hogy nem igyekeznek abbahagyni, hanem még egész erejükkel azon vannak, hogy minél jobban sírjanak. Ezzel a dologgal az ördögnek az a célja, hogy tönkremenjen az egészségük s ne legyenek többé képesek sem imádkozni, sem pedig megtartani a szabályokat.

Látom, hogy mit akartok erre mondani; azt ugyebár, hogy hát tulajdonképpen mit csináljatok, mikor én mindenben veszedelmet látok? Mikor még egy oly ártatlan dologban is, mint a könnyek, ördögi cselszövényre gyanakszom. Nem vagyok-e én tévedésben? Hiszen ez lehetséges, de higgyétek el; hogy tapasztalatból beszélek. Nem magamon tapasztaltam ugyan, mert én nem vagyok oly lágyszívű. Sőt ellenkezőleg, olyan kemény a szívem, hogy néha igazán restellem. Bár az is igaz, hogy bármennyire kemény legyen is ez a szív, ha az a benne levő tűz nagyon fel talál lángolni, úgy ontja a könnyet, mint egy lombik. Azt meg tudhatjátok, hogy ha a könnyek a szívből jönnek, akkor nem hogy felizgatnák, hanem megnyugtatják és lecsillapítják a lelket s nagyon ritkán ártanak az egészségnek. Ebben a dologban az az egy jó, hogy - még ha tévedésen alapulna is - inkább csak a testnek árt, nem pedig a léleknek; legalább is nem okozhat bajt akkor, ha az illető személy alázatos. De ha semmi veszedelemmel sem járna, még akkor is jó lesz vigyázni.

Ne gondoljuk valamiképpen, hogy minden rendben van, ha egyszer jól kisírtuk magunkat, mert nem azon fordul meg a lelki élet. Egyedül az a lényeges, hogy sokat dolgozzunk és gyakoroljuk az erényeket. Ha Isten könnyeket küld nekünk, jó, de mi magunk ne igyekezzünk azokat szemünkbe csalni. Ezek azután meg fogják áztatni ezt a száraz talajt s nagyban előmozdítják a termést és pedig annál jobban megteszik ezt, minél kevesebbet gondolunk velük. Ez a víz ugyanis az égből jön s egészen más természetű, mint az, amely után magunk ásunk arcunk verejtékével. Mert mily gyakran ásunk, ásunk, annyira, hogy egészen kimerülünk s íme alig akadtunk néhány csöppnyi vízre, nemhogy bővizű forrást fakasztottunk volna. Ezért én jobbnak tartom nővéreim, hogy járuljunk az Úr elé, tekintsük irgalmát és nagyságát, szemben a mi hitványságunkkal s kérjük, adja meg nekünk azt, ami neki tetszik. Ha úgy tetszik, adjon könnyeket, ha úgy tetszik, bocsásson ránk szárazságot. Ő jobban tudja, hogy mi felel meg a mi szükségleteinknek. Ha így teszünk, meg leszünk nyugtatva s az ördögnek nem lesz annyi alkalma arra, hogy tőrbecsaljon minket.

E fájdalmas, de egyszersmind élvezetes érzelmeken kívül az Úr néha valami sajátságos ujjongást s egészen eredeti áhítatot küld a lélekre, amelyről nehéz volna megmondani, hogy micsoda. Mindamellett megemlítem, tekintettel arra az eshetőségre, hogy közületek is megadja valamelyiknek az Úr; hadd tudjátok, hogy másokkal is megtörtént. Nézetem szerint a lényege az, hogy a lelki tehetségek erősen egyesülnek Istennel, anélkül, hogy elvesztenék szabadságukat. Azt akarja ugyanis, ilyen esetben az Úr, hogy ezek, valamint az érzékek is, éldelegjenek az élvezetben, anélkül hogy tudnák, mit élveznek és hogyan élveznek. Ez arabusul hangzik, pedig valóban így van; a lélek olyan túláradó élvezettel van tele, hogy nem tudja magába fojtani; az öröm kitör belőle. Valami ellenállhatatlan ösztön folytán kikiáltja országnak-világnak, hogy hadd tudják mások is és hadd dicsérjék vele együtt Istent. S ha megtehetné, ó mily fényes ünnepet ülne, mily tüntetést rendezne, hogy mindenki tudjon boldogságáról! Úgy van, mintha magát találta volna meg s miként a tékozló fiú apja, ő is nagy lakomát akarna rendezni, s arra mindenkit meghívni: hadd lássák megtalált lelkét visszahelyezve régi jogaiba; ugyanis ilyenkor nincs kétsége aziránt, hogy most az egyszer örök üdvösségét illetőleg biztonságban van. Nézetem szerint okosan gondolja ezt, mert ez a lélek mélyéből eredő nagy élvezet, ez a nagy lelki békesség s ez az ellenállhatatlan ösztön arra, hogy Istent dicsőítse: mindez nem jöhet az ördögtől. Mikor valakire rájön ez az ujjongás, nagyon nehéz és fájdalmas dolog, ha el kell azt hallgatnia, vagy titkolnia.

Ilyesmit érezhetett Szent Ferenc, midőn a mezőkön járva kiáltozott s a rablóknak, akik feltartóztatták, azt mondta, hogy ő a nagy király hírnöke. S hány más szent vonult el a sivatagba, hogy ott, Szent Ferenc példájára, fennhangon dicsőíthesse Istent.
Én is ismertem egy ilyen szentet: Alkantarai Péter testvérnek nevezték. Olyan volt az élete, hogy méltán helyezhetem őt a szentekkel egy sorba. Ő is ugyanígy tett, annyira, hogy akik hallották, még most is azt hiszik, hogy bolonddal volt dolguk. Bárcsak nekünk is megadná Isten ezt az áldott őrületet, nővéreim! De mily nagy áldás az, hogy oly helyre hívott benneteket, ahol, ha ebben a kegyelemben volna részetek és nyíltan kimutatnátok, bátorítással találkoznátok, nem pedig megszólással, mint odakint a világban. A világban természetesen az ilyesmi oly ritkaság, hogy nem csoda, ha megütközést kelt.

Mily szerencsétlen ez a kor! - mily nyomorult ez az élet, amelyet élünk! - mily boldogok azok, akik oly szerencsések, hogy távol lehetnek tőle! Olykor igazán rendkívül jól esik nekem, mikor együtt vagyunk és azt látom, hogy a benső boldogság kitör szívetekből, nővéreim, és versengve hálálkodtok az Úrnak azért, hogy ebbe a kolostorba hívott benneteket. Mert az szembeszökő, hogy ez a hálálkodás a lélek legmélyéből fakad. Szeretem is, ha ezt gyakran megteszitek, nővéreim; az egyik kezdje el s a többi folytassa. Vajon mi másra használhatnátok fel jobban a nyelveteket, mikor együtt vagytok, mint arra, hogy dicsőítsétek Istent, akinek oly nagy hálára vagyunk kötelezve jótéteményeiért.

Bár adná meg nekünk Ő Szent Felsége gyakran ennek az áhítatnak kegyelmét, mert annyira biztos és annyira hasznos a lélekre nézve. A magunk erejével ugyanis nem szerezhetjük meg, mert nagyon is természetfölötti. Megesik, hogy eltart egy napig is és ezalatt úgy van vele a lélek, mint valaki, aki sokat ivott; nem ugyan mintha az érzékei volnának elnehezedve, vagy pedig úgy viselkednék, mint valami melankolikus ember, mert hiszen az eszét egyáltalában nem vesztette el; azonban elméjében úgy megrögzött egy gondolat, hogy azt nem képes magától elűzni és semmi sem tudja arról elterelni a figyelmét. Nagyon durva hasonlatok ezek ilyen rendkívül magasztos dolog megvilágítására, de hiába, jobb nem jut az eszembe. A dolog ugyanis úgy van, hogy ebben a mámorban a lélek teljesen megfeledkezik önmagáról, és minden másról s csak egyre tud gondolni, arra, hogy Istent magasztalja. Csatlakozzunk valamennyien ehhez a lélekhez, leányaim! Miért akarnánk józanabbak lenni nála? Miben találhatnánk nagyobb boldogságot? S csatlakozzanak hozzánk az összes teremtmények, mindörökkön örökké! Amen, amen, amen.

-------------------------Lelke mélyében nagy ugyan egyrészről a biztonsági érzés - különösen, ha egyedül van Istennel - másrészt azonban sokat szomorkodik, mert az a gondolat aggasztja, hogy talán mégis az ördög cselszövénye az egész; s ha pedig így volna, akkor fájdalmat okoz annak, akit annyira szeret. A megszólásokkal nem igen törődik, kivéve ha a gyóntatója pirongatja, mintha bizony ő tehetne a dologról! Mindenkit arra kér, hogy imádkozzék érette. Ő maga pedig, gyóntatói parancsára azért könyörög az Úrhoz, hogy vezesse őt más úton, mivelhogy ez az út szerintük nagyon veszedelmes. De bár engedelmességből tényleg ezért imádkozik, arra nem képes, hogy szívéből kívánja azt, amit kér. Látja ugyanis, hogy mily nagy előnyökkel jár rá nézve ez az út; s annak alapján, amit olvasott, hallott és tud, nem lehet aziránt kétsége, hogy ez az út az Isten parancsolatainak útja, mely az égbe vezet. Így tehát az Úr kezére bízza magát. Viszont azonban, mivel nem tudja óhajtani azt, amiért engedelmességből imádkozik, attól fél, hogy engedetlen gyóntatójával szemben. S ez a gondolat annál kínzóbb rá nézve, mivel tudja, hogy az engedelmesség az egyetlen biztosíték a tévútra jutás és az Úr megsértése ellen. Hiszen inkább darabokra vágatná magát, mintsem tudatosan kövessen el egy bocsánatos bűnt s íme, ki tudja, mennyit követ el öntudatlanul. Ez a gondolat nagy fájdalmat okoz neki. Isten kegyelméből az ilyen lélekben ég a vágy, hogy Teremtőjének semmiben se tegyen kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetné, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretné teljesen elkerülni az embereket s irigykedve gondol azokra, akik a sivatagban élnek, vagy éltek. Másrészről viszont óhajtana a világban maradni és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse Őt. Ha pedig nő az illető, akkor szomorkodik azon, hogy neme megakadályozza e szándékainak megvalósításában s irigykedve nézi azokat, akik szabadon hirdethetik, hogy kicsoda a seregeknek nagy Istene.

Ó szegényke kis pillangó, mennyi lánccal vagy megbilincselve! Nem röpülhetsz oda, ahová szeretnél! Könyörülj rajta, Istenem s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben érhesse el vágyait: hadd szolgáljon mégis a Te dicsőségedre. Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemli meg; sem azt, hogy természete olyan nyomorult; elég hatalmas vagy Te arra, Uram, hogy a Te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék s a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait. Ne sajnáld őt Uram, mert kegyelmed segítségével bátran szembenézhet sok-sok szenvedéssel. Ő kész erre s óhajtja a szenvedést. Nyújtsd ki tehát hatalmas karodat Uram és ne engedd, hogy élete csupa alsórendű foglalkozásban merüljön ki! Nyilvánítsd ki nagyságodat egy hitvány, gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőle semmi sem telik ki s Téged fog azért dicsőíteni. Kerüljön az neki bármennyibe is: hiszen ő maga akarja, hogy sokba kerüljön! Ha ezer élete volna, mind odaadná azért, hogy csak egy lélekben gyújtson irántad valamivel nagyobb szeretetet; s meg volna arról győződve, hogy jó vásárt csinált. Ő azonban nagyon jól belátja, hogy nem méltó erre a kegyelemre. Még csak azt sem érdemli meg, hogy egy kicsit szenvedhessen, nemhogy meghalhasson Érted.[1]

Nem tudom, minek mondtam mindezt, nővéreim, sem azt, hogy mi célom volt vele. Beszéltem, anélkül hogy észrevettem volna. Az azonban kétséget sem szenved, hogy ilyen érzelmeket hoznak létre a lélekben ezek az elragadtatások és extázisok. Mert ezek nem olyan vágyak, amelyek hamarjában elmúlnak, hanem megmaradnak állandóan s ha alkalom nyílik arra, hogy megnyilvánuljanak, akkor látszik meg, hogy nem afféle tettetett érzelmek. De miért mondom, hogy állandóak, holott néha a lélek egészen kis dolgokkal szemben is oly gyáva, oly félénk és oly kicsinyhitű, hogy úgy látszik, mintha semmire sem volna képes? Erre azt felelem, hogy ha az Úr akaratából olykor természetes gyarlósága érvényesül, ez csak az ő javára van. Mert ilyenkor érti meg azután, hogy ha volt bátorsága, Ő Szent Felségétől kapta. Ez most oly világos előtte, hogy szinte megsemmisülve érzi magát ez igazság súlya alatt. De ugyanakkor annál jobban átérti Isten végtelen irgalmát és nagyságát, amelyet benne, ily hitvány teremtményben akart kimutatni, Mindamellett ennek a léleknek rendes állapota az, amelyet előbb említettem.

Jegyezzétek meg, nővéreim, hogy ez a mi Urunk utáni vágyakozás néha nagyon is nyomasztó lesz; ilyenkor azután nem szabad magunkat neki teljesen átengednünk, hanem ellenkezőleg, valami szórakozás után kell néznünk; ha ugyan sikerül elszórakoznunk, mert néha ezek az érzelmek annyira fokozódnak, hogy hiábavaló ellenük minden küzdelem. Majd később beszélek még róluk s akkor meg fogtok érteni. Az említetteknél ez gyakran lehetséges, mert az értelem megtartja épségét, alávetheti magát Isten akaratának s elmondhatja azt, amit Szent Márton mondott.[2] Ha pedig ezek a vágyak nagyon erősekké válnak, akkor szükséges is elterelni róluk a figyelmet. Mivel ugyanis rendesen az oly embereknél fordulnak elő, akik a tökéletességben már nagyon előre vannak, megeshetnék, hogy az ördög gerjeszti fel azokat bennünk, azért, hogy mi is tökéleteseknek tartsuk magunkat. Ebben a pontban pedig nagyon is vigyázni kell. Másrészt azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az ördög nem képes megadni azt a nyugalmat és békét, amit ez a fájdalom hoz létre a lélekben akkor, ha Istentől ered. A rossz szellem utánzatában mindig lesz valamelyes olyan szenvedély, amilyen a világi bajok okozta fájdalmakban szokott lenni. De ha valakinek ezen a téren nincs tapasztalata, esetleg nem veszi ezt észre, hanem esetleg egészen átengedi magát ennek az érzelemnek, amivel nagyon ártana az egészségének, mert ez a fájdalom ily módon állandóvá, vagy legalább is nagyon gyakorivá fajulna.

Azt is jegyezzétek meg jól, hogy a gyönge szervezet gyakran okoz ilyen szenvedéseket, különösen lágyszívű személyeknél, akik minden csekélységért sírva fakadnak. Ezerszer mondták már előttem, hogy Isten iránti szeretetből sírnak, pedig nincs így. Hogyha például hosszabb időn keresztül minden Istenre vonatkozó legkisebb szóra könnyzáporban törnek ki s nem tudnak maguknak parancsolni, akkor ezt valószínűleg a szívben fellépő holmi beteg nedvek okozzák, nem pedig, vagy legalább is nem legelső sorban az Isten iránti szeretet. Néha ugyanis se vége, se hossza ennek a sírásnak. Mivel pedig hallották, hogy a könnyek jók, nemcsak hogy nem igyekeznek abbahagyni, hanem még egész erejükkel azon vannak, hogy minél jobban sírjanak. Ezzel a dologgal az ördögnek az a célja, hogy tönkremenjen az egészségük s ne legyenek többé képesek sem imádkozni, sem pedig megtartani a szabályokat.

Látom, hogy mit akartok erre mondani; azt ugyebár, hogy hát tulajdonképpen mit csináljatok, mikor én mindenben veszedelmet látok? Mikor még egy oly ártatlan dologban is, mint a könnyek, ördögi cselszövényre gyanakszom. Nem vagyok-e én tévedésben? Hiszen ez lehetséges, de higgyétek el; hogy tapasztalatból beszélek. Nem magamon tapasztaltam ugyan, mert én nem vagyok oly lágyszívű. Sőt ellenkezőleg, olyan kemény a szívem, hogy néha igazán restellem. Bár az is igaz, hogy bármennyire kemény legyen is ez a szív, ha az a benne levő tűz nagyon fel talál lángolni, úgy ontja a könnyet, mint egy lombik. Azt meg tudhatjátok, hogy ha a könnyek a szívből jönnek, akkor nem hogy felizgatnák, hanem megnyugtatják és lecsillapítják a lelket s nagyon ritkán ártanak az egészségnek. Ebben a dologban az az egy jó, hogy - még ha tévedésen alapulna is - inkább csak a testnek árt, nem pedig a léleknek; legalább is nem okozhat bajt akkor, ha az illető személy alázatos. De ha semmi veszedelemmel sem járna, még akkor is jó lesz vigyázni.

Ne gondoljuk valamiképpen, hogy minden rendben van, ha egyszer jól kisírtuk magunkat, mert nem azon fordul meg a lelki élet. Egyedül az a lényeges, hogy sokat dolgozzunk és gyakoroljuk az erényeket. Ha Isten könnyeket küld nekünk, jó, de mi magunk ne igyekezzünk azokat szemünkbe csalni. Ezek azután meg fogják áztatni ezt a száraz talajt s nagyban előmozdítják a termést és pedig annál jobban megteszik ezt, minél kevesebbet gondolunk velük. Ez a víz ugyanis az égből jön s egészen más természetű, mint az, amely után magunk ásunk arcunk verejtékével. Mert mily gyakran ásunk, ásunk, annyira, hogy egészen kimerülünk s íme alig akadtunk néhány csöppnyi vízre, nemhogy bővizű forrást fakasztottunk volna. Ezért én jobbnak tartom nővéreim, hogy járuljunk az Úr elé, tekintsük irgalmát és nagyságát, szemben a mi hitványságunkkal s kérjük, adja meg nekünk azt, ami neki tetszik. Ha úgy tetszik, adjon könnyeket, ha úgy tetszik, bocsásson ránk szárazságot. Ő jobban tudja, hogy mi felel meg a mi szükségleteinknek. Ha így teszünk, meg leszünk nyugtatva s az ördögnek nem lesz annyi alkalma arra, hogy tőrbecsaljon minket.

E fájdalmas, de egyszersmind élvezetes érzelmeken kívül az Úr néha valami sajátságos ujjongást s egészen eredeti áhítatot küld a lélekre, amelyről nehéz volna megmondani, hogy micsoda. Mindamellett megemlítem, tekintettel arra az eshetőségre, hogy közületek is megadja valamelyiknek az Úr; hadd tudjátok, hogy másokkal is megtörtént. Nézetem szerint a lényege az, hogy a lelki tehetségek erősen egyesülnek Istennel, anélkül, hogy elvesztenék szabadságukat. Azt akarja ugyanis, ilyen esetben az Úr, hogy ezek, valamint az érzékek is, éldelegjenek az élvezetben, anélkül hogy tudnák, mit élveznek és hogyan élveznek. Ez arabusul hangzik, pedig valóban így van; a lélek olyan túláradó élvezettel van tele, hogy nem tudja magába fojtani; az öröm kitör belőle. Valami ellenállhatatlan ösztön folytán kikiáltja országnak-világnak, hogy hadd tudják mások is és hadd dicsérjék vele együtt Istent. S ha megtehetné, ó mily fényes ünnepet ülne, mily tüntetést rendezne, hogy mindenki tudjon boldogságáról! Úgy van, mintha magát találta volna meg s miként a tékozló fiú apja, ő is nagy lakomát akarna rendezni, s arra mindenkit meghívni: hadd lássák megtalált lelkét visszahelyezve régi jogaiba; ugyanis ilyenkor nincs kétsége aziránt, hogy most az egyszer örök üdvösségét illetőleg biztonságban van. Nézetem szerint okosan gondolja ezt, mert ez a lélek mélyéből eredő nagy élvezet, ez a nagy lelki békesség s ez az ellenállhatatlan ösztön arra, hogy Istent dicsőítse: mindez nem jöhet az ördögtől. Mikor valakire rájön ez az ujjongás, nagyon nehéz és fájdalmas dolog, ha el kell azt hallgatnia, vagy titkolnia.

Ilyesmit érezhetett Szent Ferenc, midőn a mezőkön járva kiáltozott s a rablóknak, akik feltartóztatták, azt mondta, hogy ő a nagy király hírnöke. S hány más szent vonult el a sivatagba, hogy ott, Szent Ferenc példájára, fennhangon dicsőíthesse Istent.
Én is ismertem egy ilyen szentet: Alkantarai Péter testvérnek nevezték. Olyan volt az élete, hogy méltán helyezhetem őt a szentekkel egy sorba. Ő is ugyanígy tett, annyira, hogy akik hallották, még most is azt hiszik, hogy bolonddal volt dolguk. Bárcsak nekünk is megadná Isten ezt az áldott őrületet, nővéreim! De mily nagy áldás az, hogy oly helyre hívott benneteket, ahol, ha ebben a kegyelemben volna részetek és nyíltan kimutatnátok, bátorítással találkoznátok, nem pedig megszólással, mint odakint a világban. A világban természetesen az ilyesmi oly ritkaság, hogy nem csoda, ha megütközést kelt.

Mily szerencsétlen ez a kor! - mily nyomorult ez az élet, amelyet élünk! - mily boldogok azok, akik oly szerencsések, hogy távol lehetnek tőle! Olykor igazán rendkívül jól esik nekem, mikor együtt vagyunk és azt látom, hogy a benső boldogság kitör szívetekből, nővéreim, és versengve hálálkodtok az Úrnak azért, hogy ebbe a kolostorba hívott benneteket. Mert az szembeszökő, hogy ez a hálálkodás a lélek legmélyéből fakad. Szeretem is, ha ezt gyakran megteszitek, nővéreim; az egyik kezdje el s a többi folytassa. Vajon mi másra használhatnátok fel jobban a nyelveteket, mikor együtt vagytok, mint arra, hogy dicsőítsétek Istent, akinek oly nagy hálára vagyunk kötelezve jótéteményeiért.

Bár adná meg nekünk Ő Szent Felsége gyakran ennek az áhítatnak kegyelmét, mert annyira biztos és annyira hasznos a lélekre nézve. A magunk erejével ugyanis nem szerezhetjük meg, mert nagyon is természetfölötti. Megesik, hogy eltart egy napig is és ezalatt úgy van vele a lélek, mint valaki, aki sokat ivott; nem ugyan mintha az érzékei volnának elnehezedve, vagy pedig úgy viselkednék, mint valami melankolikus ember, mert hiszen az eszét egyáltalában nem vesztette el; azonban elméjében úgy megrögzött egy gondolat, hogy azt nem képes magától elűzni és semmi sem tudja arról elterelni a figyelmét. Nagyon durva hasonlatok ezek ilyen rendkívül magasztos dolog megvilágítására, de hiába, jobb nem jut az eszembe. A dolog ugyanis úgy van, hogy ebben a mámorban a lélek teljesen megfeledkezik önmagáról, és minden másról s csak egyre tud gondolni, arra, hogy Istent magasztalja. Csatlakozzunk valamennyien ehhez a lélekhez, leányaim! Miért akarnánk józanabbak lenni nála? Miben találhatnánk nagyobb boldogságot? S csatlakozzanak hozzánk az összes teremtmények, mindörökkön örökké! Amen, amen, amen.

________________________________________
[1] Ebben a gyönyörű imában ki van fejezve szent Terézia egész életének programja.
[2] “Uram, ha a Te népednek még szüksége van reám, nem utasítom vissza a munkát. Legyen meg a Te akaratod”. Szent Márton püspök officiuma.


Tovább...

A belső várkastély - A hatodik lakás - V. fejezet

Folytatja ugyanazt a tárgyat. Beszél egy másfajta elragadtatásról amelyben a lélek Isten hívására mintegy felrepül hozzá. Kifejti, hogy miért kell ehhez bátorság. Érdekesen magyarázza meg az Úrnak e kegyelmét. Nagyon hasznos.

Van egy másfajta elragadtatás, amelyet én a lélek röptének nevezek; lényegét tekintve ugyan nem különbözik az előbbitől, de egészen más érzést kelt az emberben. Olykor ugyanis egészen váratlanul a lélek hirtelenében megindul, mintha úgy ragadná ki valaki erőszakosan a testből s teszi ezt oly sebességgel, hogy - különösen kezdetben - az illető ugyancsak megijed. Ezért mondtam én, hogy nagy bátorsága legyen annak, akinek Isten ilyen kegyelmeket osztogat; hitre, bizalomra s arra a tökéletes megadásra van szüksége, hogy tegyen az Úr az ő lelkével szent tetszése szerint. Vagy talán olyan csekélységnek tartjátok, hogy mikor az ember teljesen nyugodtan tesz-vesz, egyszerre csak kiragadják a lelkét, sőt egyes esetekben - amint olvassuk - viszik még a testét is, anélkül, hogy tudná, hová viszik, ki viszi és hogyan viszik? Ugyanis, mikor ez a dolog először történik meg, az ember egyáltalában nem biztos arról, hogy Isten kezében van. S azt hiszitek, hogy lehetséges ebben az esetben ellenállni? Szó sincs róla. Sőt annál rosszabb - amint ezt egy bizonyos személytől tudom. Isten, úgy látszik azt akarja az ilyen lélekkel megértetni, hogy miután annyiszor és oly őszintén helyezte magát keze közé s oly szeretettel és minden fenntartás nélkül ajánlotta fel magát Neki: nem rendelkezik többé magával; s tényleg, ha a lélek megkísérli az ellenállást, az a mozgás, amellyel Isten elragadja, még erőszakosabb lesz. Ezért az illető személy végre is belátta, hogy legjobb úgy elhagynia magát, mint a szalma teszi a borostyánnal szemben, amely magához vonzza - ha ugyan láttátok már ezt a tüneményt. Rábízza magát tehát annak kezére, akinek hatalmával szemben úgyis hiábavaló az ellenállás s így erényt csinál a szükségből. Szalmáról vettem a hasonlatot, mert tény, hogy amilyen könnyen felkap egy óriás egy szalmaszálat, épp oly könnyen viszi el a lelket ez a mi hatalmas, nagy Óriásunk.

Míg az a vízmedence, amelyről nem tudom biztosan, de azt hiszem a negyedik lelki lakásnál volt szó, halkan és észrevétlenül telik meg: addig itt ez a hatalmas Isten, aki kezében tartja a vizek forrásait s nem engedi, hogy a tenger kicsapjon medréből, egyszerre megereszti mindazokat a forrásokat, amelyek a medencét táplálják. Ennek következtében nagy és hatalmas hullám támad, amely a magasba emeli a mi lelkünknek kis sajkáját. S amint a tengeren ez ilyennel szemben tehetetlen a hajó s hiába erőlködik a kapitánya és azok, akik a kormányt tartják, mert a hullámok, ha ekkora erővel támadnak, mégis csak oda viszik, ahová nekik tetszik: éppúgy a lélek benseje sem tud megmaradni ott, ahol szeretné; érzékei és tehetségei nem képesek mást tenni, mint amit Isten parancsol nekik; a test pedig egyáltalában számba sem jön.

Higgyétek el, nővéreim, már maga ennek a dolognak a leírása is rémületet kelt a szívemben: oly félelmetes módon nyilatkozik benne ennek a nagy királynak és császárnak végtelen hatalma. S mi lesz azzal, akivel az megtörtént? Ha az Úr ezen a módon nyilvánítaná ki magát akár a világ legelvetemültebb embere előtt is, meg vagyok róla győződve, hogy ha nem szeretetből, akkor legalább is félelemből őrizkednék minden további bűntől. Mily hálásak lesznek tehát azok, akiket az Úr ily magasztos módon intett meg, hogy ne merjék Őt többé bosszantani. Az Ő szent nevére kérlek, nővéreim, benneteket, akiket Ő Szent Felsége ilyen és hasonló kegyelmekben részesített, hogy ne hagyjátok el magatokat; ne szorítkozzatok csupán arra, hogy elfogadjátok, amit nektek ad, anélkül, hogy közületek ki-ki megtenné a magáét. Aki sokkal tartozik, az fizessen is sokat.[1] E tekintetben szintén nagy bátorságra van szükség, mert ennek az adósságnak nagysága képes nagyon is lesújtani a lelket s ha az Úr nem bátorítaná, nem is lehetne soha jókedve. Egyrészt ugyanis látja azt, amit az Úr tesz vele, másrészt pedig elgondolja, hogy ehhez képest mily hitványak az ő szolgálatai. S még az a kevés is, amit az Úrért tesz, annyira tele van hibával, tökéletlenséggel és lanyhasággal, hogy jobban szeret nem is gondolni nyomorúságos jócselekedeteire. Csupán bűneit tartja szemei előtt s ezekkel Isten irgalmasságához menekül; tekintve ugyanis, hogy amúgy sincs miből fizetnie, hadd pótolja a hiányt az az irgalom és könyörületesség, amellyel Ő Szent Felsége a bűnösök irányában viseltetik.

Lehet, hogy az ilyen léleknek ugyanazt fogja mondani, amit egy bizonyos személynek mondott, mikor az egyszer szomorúan térdelt a feszület előtt s arról panaszkodott, hogy sohasem volt semmije, amit Istennek adhatott és sohasem volt alkalma arra, hogy érte valami érdemlegesről lemondhatott volna. A keresztre feszített Jézus megvigasztalta, azt mondván neki, hogy neki adja összes fájdalmait és gyötrelmeit, amelyeket kínszenvedése folyamán elviselt; legyenek az övéi, ő pedig ajándékozza azokat az Ő mennyei Atyjának. Ez a lélek amennyire tudom, úgy megvigasztalódott ezen s oly gazdagnak érezte magát, hogy ezeket a szavakat sohasem fogja elfelejteni. Valahányszor csüggedés szállja meg, visszagondol rájuk s emlékük bátorsággal és vigasztalással tölti el. Sokat tudnék még ezekről a dolgokról mondani, mert gyakran érintkeztem szent és elmélkedő emberekkel és azok sokat közöltek velem - nehogy azonban azt higgyétek, hogy magamról beszélek, inkább továbbmegyek. Ezekből a szavakból azonban megérthetitek - s ez nagy hasznotokra lesz - hogy az Úr teljesen megelégszik azzal, ha mi újra és újra belátjuk nyomorúságunkat és szegénységünket s ha megértjük azt, hogy semmink sincs, amit nem tőle kaptunk volna.

Láthatjátok tehát leányaim, hogy mekkora bátorságra van szüksége az olyan léleknek, amelyet az Úr idáig juttatott s ehhez hasonló kegyelmekben részesít. De még inkább van szüksége - különösen ez utóbbi dolgokban - alázatosságra. Adja meg nekünk azt az Úr. Amilyen jó meg is fogja adni.
Térjünk azonban vissza e gyorsmenetű lelki elragadtatásra, amely valóban olyan, mintha lélek végleg el akarná hagyni a testet, holott másrészt az is világos, hogy az illető személy nem hal meg. Néhány pillanatig ugyan nem tudná megmondani, vajon él-e még, vagy sem. Úgy érzi, hogy - úgy amint van - átröppent valami más országba, amely lényegesen különbözik attól, amelyben mi élünk; egészen más fény és annyira más világ tárul eléje s a mieinktől annyira különböző dolgokat lát, hogy ha egész életén át törné is rajtuk a fejét, nem tudná őket elképzelni. Egy pillanat alatt annyit megért, hogy ha éveken keresztül fárasztotta volna a képzeletét és az elméjét, az ezredrészével sem végzett volna. Ez nem értelmi látomás, hanem képzeleti, amennyiben itt a lélek szemével látunk és pedig sokkal jobban, mint testi szemünkkel idelent. Minden szóbeli magyarázat nélkül megértünk egyes dolgokat; például, ha látunk valakit a szentek közül, rögtön tudjuk, hogy kicsoda, mintha csak régi ismerősünk volna.

Más esetekben, mialatt a lélek egyes dolgokat szemével észlel, ugyanakkor másokat értelmi látomásban lát, például sok angyalt és velük az Urat. Ezek és más olyanok is, amelyekről nem szabad beszélni, valami megmagyarázhatatlan csodálatos megismerés útján jutnak a léleknek értésére, anélkül, hogy testi szemével bármit is látna. Lehet, hogy másvalaki, akivel ezek a dolgok megtörténnek, ügyesebb lesz nálam és képes lesz őket megértetni; bár ezt én nem igen hiszem. Vajon a lélek a testben marad-e, mialatt ezek történnek, vagy sem, azt nem tudnám megmondani; annyit mondhatok, hogy sem arra nem mernék megesküdni, hogy a testben marad, sem pedig arra, hogy kimegy belőle. Megkockáztatok egy gondolatot, amely sokszor ötlött már az eszembe: a nap az égen van, sugarai pedig oly csodás erővel vannak felruházva, hogy - habár maga mozdulatlanul marad meg a helyén - egykettőre ideérnek hozzánk; nem volna-e tehát lehetséges, hogy a lélek és a szellem, - ami egy és ugyanaz, mint a nap és sugarai - nem hagyja ugyan el helyét, de az Igazság Napjának hatása alatt valami módon a felsőbb része révén önmaga fölé emelkedik.

Én talán nem tudom, hogy mit beszélek, de annyi bizonyos, hogy amily gyorsan kirepül a golyó a puskából, mikor lobbot vet benne a puskapor: éppúgy indul meg a mi bensőnkben is az a bizonyos repülés - mert nem tudom másnak nevezni - amely ugyan zajtalan, de a mozgása annyira érezhető, hogy semmi körülmények között sem lehet csalódásnak minősíteni. S midőn így a lélek teljesen kint van, nagy dolgokat mutat meg neki az Úr. Midőn pedig megint magához tér, rendkívüli lelki kincsekkel gazdagodott, s a földi dolgok ahhoz képest, amit látott, valósággal szemétnek tűnnek fel előtte. Ettől a pillanattól kezdve teher neki az élet s hitványság szemében minden földi dolog, még az olyan is, amelyet azelőtt, legalább annyira, amennyire, becsülni szokott. Úgy látszik az Úr meg akart mutatni a léleknek egy részletet abból az ígéret földjéből, amely felé haladnia kell s értésére kívánta adni, hogy milyen szép az a hely, ahol majd megpihenhet, nehogy visszariadjon a nehéz útnak fáradalmaitól. Hiszen így volt a zsidókkal is, mikor kémeket küldtek maguk előtt Palesztinába.[2] S habár ez az elragadtatás oly rövid ideig tart, ne gondoljátok, hogy csekélyek a hatásai; ellenkezőleg, úgy meggazdagítja a lelket, hogy arról igazában csak annak lehet fogalma, aki részesült benne. Ebből is látható, hogy nem származhatik az ördögtől. Éppoly lehetetlenség volna az egészet a képzelet játékának betudni.

Az ördög nem volna képes ezeket a dolgokat oly módon lelki szemünk elé állítani, hogy akkora hatást gyakoroljanak a lelkünkre s oly békességet, nyugalmat és tökéletesedést hozzanak benne létre. Különösen pedig három dologban idéz elő nagy haladást ez a látomás: először Isten végtelen nagyságának megismerésében, mert hiszen minél jobban látjuk tökéletességeit, annál jobban felfogjuk nagyságát; másodszor az önismeretben és az alázatosságban, amennyiben szinte megrettenünk, ha meggondoljuk, hogy rá merünk nézni arra a Teremtőre, akit megsértettünk, holott oly hitványak vagyunk nagyságához viszonyítva; harmadszor pedig abban, hogy ezután nagyon kevésre becsülünk minden földi dolgot, ha csak nem használható fel Isten szolgálatára.

Ezek azok az ékszerek, amelyekkel a Jegyes legelőször ajándékozza meg a lelket; végtelen értékűek, s a léleknek van gondja rá, hogy biztos helyen helyezze el őket. S valóban, amit látott, az oly mélyen vésődik emlékezetébe, hogy nézetem szerint nem fogja soha elfelejteni mindaddig a napig, amikor majd örökkön-örökké élvezheti azt, amit most csak megízlelt. Ha nem így volna a dolog, az rettenetes veszteség volna ránézve. Azonban a Jegyes, aki ily értékes ajándékot adott neki, elég hatalmas arra, hogy annak megőrzéséhez megadja a szükséges kegyelmeket.
Visszatérve már most a bátorságra, amelyről beszéltem: hiszitek-e ezek után, hogy a dolog annyira könnyű? Mert hiszen igazán úgy látszik, mintha a lélek elválnék a testtől, mikor elveszti érzékeinek használatát s nem tudja, hogy miért. Nagyon is rászorul arra, hogy Az, akitől a többi kegyelmet kapja, a bátorságot is megadja neki. Azt fogjátok talán mondani, hogy ez az ijedtség jól meg van fizetve s ebben én is igazat adok nektek. Legyen áldva mindörökké, aki annyit tud adni. Adja Ő Szent Felsége, hogy méltók lehessünk az Ő szolgálatára. Amen.

________________________________

[1] Lk. 12, 48.
[2] Ter. 13, 24.

Tovább...

A belső várkastély - A hatodik lakás - IV. fejezet

Arról beszél, hogyan függeszti fel Isten a léleknek működéseit az elragadtatás, extázis vagy önkívület által, ami mind egy és ugyanaz. Miért kell ahhoz nagy bátorság, hogy valaki ilyen nagy kegyelmeket fogadjon el Ő Szent Felségétől?


Az említett szenvedések és más nehézségek közepette vajon hogyan is élvezhetne nyugalmat a mi kis pillangónk? Mindez csak még jobban éleszti abbeli vágyát, hogy végre egyesülhessen Jegyesével; Ő Szent Felsége pedig, ismervén a mi gyarlóságunkat, ezekkel és más dolgokkal lassankint megnöveli a bátorságát arra, hogy oly hatalmas Úrral lépjen frigyre s Jegyeséül fogadja Őt.

Talán nevettek rajtam s azt hiszitek, hogy bolondokat beszélek. Azt gondoljátok ugyebár valamennyien, hogyha valamihez, úgy ehhez ugyancsak nem kell bátorság, mert hiszen nincs az az alacsonysorsú nő, akinek ne volna elég mersze ahhoz, hogy akár magával a királlyal is eljegyezze magát. Ebben igazatok is van, amennyiben földi királyról van szó; ellenben, ha az ég királyával történik az eljegyzés, higgyétek el nekem, hogy ahhoz több kell, mint gondolnátok. A mi természetünk ugyanis e magasztos frigyhez viszonyítva nagyon félénk és alacsony, úgy, hogyha Isten nem adná meg hozzá a bátorságot, bármennyire előnyös legyen is ránk nézve ez a lépés, nem volnánk képesek magunkat arra elhatározni.

Meglátjátok, mi mindent nem tesz meg az Úr, hogy ez az eljegyzés megtörténhessék. Nézetem szerint e célból küldi az emberre az elragadtatást[1] s fosztja meg őt érzékeinek használatától; mert ha eszméletnél volna s oly közel látná magát ehhez a végtelen Felséghez, nem maradna életben. Azonban én itt valódi elragadtatásokról beszélek, nem pedig holmi női gyöngeségekről, amelyeket egyesek nagyon is hajlandók mindjárt elragadtatásnak vagy extázisnak minősíteni. Hiszen úgy emlékszem, már említettem, hogy egyesek mennyire gyönge szervezetűek: egy kis nyugalmi ima elég nekik ahhoz, hogy már-már haldokolni kezdjenek.

Sok tudós emberrel beszéltem az elragadtatásról s azok alapján, amit tőlük hallottam, meg akarom magyarázni annak néhány faját.[2] Nem tudom, sikerül-e majd most is magamat olyan jól megértetni, mint abban a másik műben,[3] amelyben írtam erről és sok más olyan dologról, amit itt újra elmondok. Másrészt azonban nekem azt mondták, hogy ne törődjem vele, ha ismétlésekbe esem; legalább majd minden együtt lesz ebben a műben, ami a lelki lakásokra vonatkozik.
Az egyik módja az elragadtatásnak a következő: a lelket, bár talán éppen akkor nem is imádkozik, megragadja Istennek valamely szava, amely eszébe ötlik, vagy pedig amelyet kimondanak előtte. Ekkor Ő Szent Felsége, mintha megsajnálná, hogy már oly régóta emészti a vágy Ő utána, a léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy hogy egészen lángra lobban s ebben a lángban a lélek Főnix-madár módjára teljesen megújhodik. Ilyenkor jámborul hihető, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. (Magától értetődik, hogy a lélekben megvan a szükséges diszpozíció a bűnbocsánat elnyeréséhez és felhasználta az erre szolgáló eszközöket, amint azokat az Egyház tanítja.) Mikor azután így megtisztult, Isten magához öleli, de hogy hogyan, azt csak ők ketten tudják. Sőt még maga a lélek sem érti át ennek módját, legalább is nem úgy, hogy azután el tudná mondani; pedig bensőleg teljesen eszméleténél van s távolról sem olyan, mint az ájult, aki érzéketlen minden benső és külső benyomás iránt.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a lélek sohasem volt életében annyit ébren minden oly dologgal szemben, ami Istenre vonatkozik és sohasem volt oly világos fogalma Ő Szent Felségéről. Ez ellenmondásnak látszik, mert hiszen, ha a lelki tehetségek úgy meg vannak bénítva, hogy szinte halottnak mondhatók s ugyanez áll az érzékekről, hogyan érthetné meg a lélek mégis ezeket a titkokat? Azt én már nem tudom, sőt valószínűleg nincs teremtmény, aki tudja, hanem csak maga a Teremtő; aminthogy csupán csak Ő ért meg nagyon sok más olyant is, ami e állapotban, akarom mondani ebben a két utolsó lelki lakásban történik. Ugyanis ezt a lelki lakást és az utolsót egybe is lehetne foglalni, mert nem választja el őket zárt ajtó. Én azonban jobbnak láttam őket elválasztani, mert az utolsóban mégis vannak egyes olyan kegyelmek, amelyekben Isten nem részesíti azokat, akik még nem jutottak el odáig.

Ha e elragadtatás folyamán az Úr jónak látja a lelket valami titokba beavatni, például megmutatni neki egyik-másik égi dolgot, vagy pedig képzeleti látomásban részesíti: azt, mikor az elragadtatásból magához tér, el tudja mondani; s ezek a dolgok oly mélyen vésődnek az emlékezetébe, hogy sohasem felejti el őket. Ha ellenben értelmi látomásai lettek volna, azokat nem mindig képes elbeszélni. Vannak ugyanis ezek között oly magasztosak, hogy nem volna illő, ha halandó ember, amíg e földön él, képes volna őket annyira megérteni, hogy el is tudja mondani. Viszont azonban van sok más értelmi látomás, amelyet az ember, ha egyszer magához tért, elmondhat.

Lehetséges azonban, hogy egyesek közületek nem értik, hogy mi az a látomás,[4] különösen pedig az értelmi látomás. Elöljáróm megparancsolta, hogy magyarázzam meg ezt is s így majd annak idején megteszem, bár nagy szerénytelenség részemről, hogy ilyesmire vállalkozom. De hát lehetséges, hogy egyeseknek hasznára lesz.
Azt mondhatnátok nekem, hogyha a lélek nem emlékszik vissza azokra a magasztos kegyelmekre, amelyekben az Úr részesíti, vajon mi haszna van belőlük. Ó leányaim, akkora haszna van, hogy azt kimondani nem lehet. Mert ha a lélek nem is tudja elmondani, a bensejébe bele vannak írva és sohasem mehetnek feledésbe. Azt vethetnétek ez ellen, hogyha ezek a dolgok nem alakulnak fogalommá, amelyet a lelki tehetségek megtarthatnak, vajon hogyan maradhatnak meg mégis az emlékezetben? Erre én nem tudok megfelelni, de azt az egyet tudom, hogy egyes igazságok, amelyek Isten nagyságára vonatkoznak, oly mélyen vésődnek ebbe a lélekbe, hogyha - tegyük fel - nem volna is hite, amely felvilágosítaná Isten kilétéről s arról, hogy Őt köteles Istenéül elfogadni: attól a pillanattól kezdve imádná Őt, amint tette Jákob látomása óta, amelyben a lépcsőt látta.[5] Valószínű ugyanis, hogy e látomásban más titkokat is nyilatkoztatott ki neki az Úr, amelyeket azonban nem volt képes elmondani; mert pusztán abból, hogy egy lépcsőt látott s azon az angyalokat fel- és lemenni: ebből magából alig érthetett volna meg oly nagy hittitkokat. Nem tudom, helyesen mondom-e ezt, mert bár hallottam valahol, nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem-e rá. Mózes sem tudta elmondani mindazt, amit a csipkebokorban hallott,[6] hanem csak annyit beszélhetett el belőle, amennyi megfelelt Isten szándékának. De ha Isten nem nyilatkoztatott volna ki neki egyes titkokat s nem adta volna meg neki ezáltal a bizonyosságot afelől, hogy Ő Isten: sohasem vállalta volna el azt az annyi és oly nagy fáradsággal járó küldetést. De bizonyára nagy dolgokat hallott ott a csipkebokor tövisei közül s ezek öntöttek bele lelket, hogy megtegye, amit azután megtett Izrael népéért.

Azért, nővéreim, ne törjük hiába a fejünket Istennek titkos dolgain. Hisszük, hogy végtelenül hatalmas s ennek alapján azt is el kell hinnünk, hogy ilyen korlátolt eszű földi férgek, mint mi, nem érthetik meg végtelenségét. Dicsőítsük Őt azért, hogy oly kegyes és legalább egyik-másik titkát közli velünk.
Azon töröm a fejemet, hogy valami hasonlattal megvilágítsam és megértessem ezt a dolgot, de ami eszembe jut, egyik sem találó. Mindamellett mondjuk ezt: tegyük fel, hogy egy királynál vagy nagy úrnál vagytok s beléptek abba a szobába, amelyet, ha nem csalódom, „camarin”-nak - kincstárnak neveznek s amelyben rengeteg sok mindenféle kristályedény, váza és sok egyéb műtárgy van fölhalmozva s úgy elrendezve, hogy a belépő az egészet egyszerre áttekintheti. Egy alkalommal Alba hercegnő palotájában voltam;[7] egyik utazásom alatt kellett engedelmességből oda elmennem, mert a hercegnő kérte elöljáróimat, hogy küldjenek engem hozzá; akkor engem is bevezettek egy ilyen kincstárba. Mikor beléptem, egészen meglepődtem s azon kezdtem gondolkozni, hogy mi haszna lehet ennek a sok mindenféle lim-lomnak? Akkor úgy találtam, hogy e különböző műtárgyak látása annyiból lehet előnyére a léleknek, amennyiben arra ösztönzi, hogy dicsérje az Urat; de most belátom, hogy nekem nagy hasznom volt ebből a látványból, amennyiben most hasonlatul használhatom fel. Ott voltam tehát abban a gyűjteményben s jó ideig nézegettem, azonban annyi mindenféle volt benne, hogy egy-kettőre elfelejtettem az egészet. Azoknak a tárgyaknak a képe úgy kiment az eszemből, mintha sohasem láttam volna egyet sem közülük; egyikről sem tudnám megmondani, hogy milyen volt; ellenben az összbenyomásuk megmaradt a lelkemben. Így van a dolog a lélekkel is, midőn ebben a lelki lakásban, az empyrikus égben, amely a mi lelkünk mélyén van, teljesen egyesül Istennel. Mert hiszen, tekintve, hogy Isten bent lakik a lélekben, szükségképpen kell benne lennie olyan lakásnak, (mely ezt az eget magában foglalja.)[8] Midőn a lélek ily módon extázisban van, az Úr nem mindig enged neki bepillantást a titkoknak e gyűjteményébe; hiszen annyira magánkívül van afölött, hogy Istenét élvezheti, hogy ez magában véve is kielégíti őt. Néha azonban az Úrnak úgy tetszik, hogy a lélek felébredjen s körülnézve abban a lelki lakásban, lássa, mi van benne. Midőn azután magához tér, visszaemlékszik arra, hogy felséges dolgokat látott, de egyet sem tudna megnevezni. Gyarló természete ugyanis nem éri fel ésszel azt, amit Isten természetfölötti módon mutatott meg neki.

Azt mondhatná valaki, hogy folyton látást emlegetek, tehát mégis ez az a bizonyos képzeleti látomás. Pedig nem ez az: én most csupán az értelmi látomásról beszélek, de mivel nincs meg a szükséges műveltségem és tudásom, nem tudom magamat helyesen kifejezni. Ez is világos bizonyítéka annak, hogy ha az elmélkedésre vonatkozólag valamit sikerült az eddigiekben jól megmagyaráznom, az nem az én érdemem.
Nekem meggyőződésem, hogy a lélek ezekben az elragadtatásokban, amelyeket Isten bocsát rá, mindig lát valamit ezekből a titkokból; ha nem lát semmit, akkor az nem is igazi elragadtatás, hanem valami szervezeti gyengeség. Gyenge személyeknél, amilyenek mi nők vagyunk, könnyen megeshetik, hogy a szervezet nem bírja ki a szellemi megerőltetést s ebből azután bizonyos kábultság származik. Azt hiszem említettem ezt ott, ahol a nyugalom imájáról volt szó. Ennek természetesen semmi köze sincs az elragadtatáshoz, mert ha ez utóbbi igazi, akkor - elhihetitek - Isten csakugyan magához ragadja az egész lelket, mint sajátját, mint jegyesét, hogy megmutassa neki egy részecskéjét annak az országnak, amely ez eljegyzés címén mostantól kezdve az övé. S bármi csekélyke rész legyen is ez az egészhez viszonyítva, magában véve végtelen nagy, mert ebben a nagy Istenben semmi sem kicsiny. Ilyenkor azonban azt akarja, hogy senki se zavarja: sem a lelki tehetségek, sem az érzékek. Megparancsolja tehát, hogy csukják be az összes kapukat s csak annak a lelki lakásnak ajtaját hagyják nyitva, amelyben Ő van s ahol a lelket akarja fogadni. Áldott legyen végtelen irgalma! Mennyire igazságos lesz azonban azoknak elkárhozása, akik ezt az irgalmat nem fordították hasznukra s ezt az Urat elvesztették!

Ó nővéreim, mekkora hitványság mindaz, amiről lemondtunk; mily semmiség az, amit teszünk s valaha is tehetünk azért az Istenért, aki ilymódon egyesül egy földi féreggel! Ha pedig remélhetjük, hogy még ez élet folyamán élvezhetjük ezt a boldogságot: mit tegyünk? - miért késlekedünk? Vajon mi tart vissza bennünket attól, hogy most, ebben a pillanatban induljunk el s miként az „Énekek éneké”-nek arája tette, keressük ezt a mi Urunkat az utcákon és a tereken?[9] Ó mily hitványság mindaz, amit e világ nyújt, hacsak ebben az irányban nincs segítségünkre; s még ha soha vége sem szakadna azoknak az örömöknek, annak a gazdagságnak s minden elképzelhető élvezetnek, amit a világ adni képes, mily alacsony és megvetésre méltó mindez azokhoz a kincsekhez hasonlítva, amelyeket örökkön-örökké fogunk élvezni! S még ez is mind semmi ahhoz képest, hogy maga e mennyei és földi kincseknek Ura lesz a miénk!

Ó emberi vakság! Vajon mikor fogunk végre-valahára megszabadulni attól a portól, amely szemünkbe ment?! Hiszen a mienkben, hála Istennek, nincs annyi, hogy semmit se látnánk tőle, de azért... látok ám itt is, ott is egy kis szemetet, egy kis homokot, s jó lesz vigyáznunk, nehogy felhalmozódjék, mert nagy bajt okozhatna! Isten szerelmére kérlek, nővéreim, szolgáljanak ezek a hibák nekünk arra, hogy beismerjük nyomorúságunkat s élesítsék látásunkat, mint ahogy tette az a sár, amellyel a mi Jegyesünk meggyógyította a vakot.[10] Látva tehát tökéletlenségünket, imádkozzunk annál buzgóbban, hogy Ő hozzon ki jót ebből a rosszból s adja, hogy mindenben kedvére lehessünk.

Anélkül, hogy észrevettem volna, nagyon eltértem a tárgyamtól. Bocsássatok meg, nővéreim, de higgyétek el, hogy elérkezve ebben a tárgyalásban Istennek e végtelenül nagy kegyelmeihez, nagyon fáj a lelkem annak láttára, hogy mennyit veszítünk saját hibánk folytán. Mert bár igaz, hogy ezeket a dolgokat az Úr annak adja meg, akinek tetszik, de azért, ha úgy szeretnénk Ő Szent Felségét, amint Ő szeret bennünket, biztosan megadná mindnyájunknak. Hiszen nem kíván Ő mást, mint azt, hogy legyen valakije, akinek megadhassa: kincsei azért nem fogynak el.
Visszatérve tehát arra, amiről beszéltem, a Jegyes megparancsolja, hogy csukják be a lelki lakások és a belső várkastély kapuit, sőt még a környezetét is zárják el. Tényleg, midőn az elragadtatás kezdődik, megszűnik a lélegzés s ha olykor a többi érzékek egy kis ideig működésben maradnak is, a beszéd lehetetlenné válik. Más esetekben az összes érzékek egyszerre beszüntetik működésüket: a kezek és az egész test úgy megmerevednek, mintha a lélek elszállt volna belőlük. Olykor azt sem lehet megállapítani, hogy az illető lélegzik-e vagy sem. Ez az állapot, legalább is ily változatlan alakban, csak rövid ideig tart, mert a nagy önkívület hamarosan csökken s a szervezet kissé magához tér. De miután így egy kissé feléledt, úgy látszik, mintha újra meghalna hogy e meghalás révén annál erősebb életet adjon a léleknek. Mindamellett ez a nagy elragadtatás egészben véve nem tart sokáig.

Megesik azonban, hogy ha már el is múlt, az akarat úgy marad, mintha mámoros volna, az értelem pedig önkívületi állapotban van, olyannyira, hogy néha napokon keresztül nem képes semmivel sem foglalkozni, hacsak nem olyan dolgokkal, melyek táplálják lángoló szeretetét. Úgy érzi magát, mintha Istennel szemben teljesen ébren volna, ellenben mélységesen aludnék minden olyan dolgot illetőleg, amely teremtményekhez való ragaszkodást foglal magában.
Mikor azután a lélek teljesen magához tér, ó Istenem, mennyire meg van szégyenülve! Hogy akarna Istennek szolgálni s megtenni mindent, amit az Úr tőle kíván! Ha az elmélkedésnek előbbi fokozatai oly nagy hatással voltak rá, vajon mit nem tesz benne akkora kegyelem, mint ez? Szeretné, ha ezer élete volna, hogy mind az ezret Isten szolgálatára szentelhesse. Azt akarná, hogy minden földi tárgy egy-egy nyelv legyen, amely Isten dicséretét hangoztassa! Mélységes vágy tölti el az önsanyargatás után. Szerelmének nagysága érezteti vele, hogy mily keveset tesz; sőt azt is világosan belátja, hogy még a vértanúk sem tettek sokat, mikor elszenvedték a kínokat, mert ha az Úr így segítette őket, mint őt most, akkor könnyű volt azokat elviselni. S azért az ilyen lélek panaszokra fakad Ő Szent Felsége előtt, ha nem küld rá szenvedést.

Igazában akkor tudja a lélek ezt a kegyelmet élvezni, ha titokban történik meg vele, mert ha mások jelenlétében éri az elragadtatás, mikor magához tér, annyira pironkodik és restelkedik miatta, hogy bizonyos értelemben szinte elmegy a kedve attól, amit az elragadtatásban élvezett. Annyira bántja ugyanis az a gondolat, hogy mit fognak róla gondolni azok, akik látták. Ismeri ugyanis a világ gonoszságát s tudja, hogy nem annak fogják azt tekinteni, ami tényleg volt s hogy ahelyett, hogy az Urat dicsőítenék, őt fogják a nyelvükre venni. Nem tehet róla, hogy így érez, pedig nem jól teszi. Ez a szégyenérzet és aggodalom tulajdonképpen azt mutatják, hogy abban a lélekben nincs meg a kellő alázatosság; mert hiszen, ha megaláztatások után óhajtozik, vajon miért fázik éppen ettől? Ez az, amit a mi Urunk egyszer tudtára is adott egy bizonyos személynek, mikor ilyenek miatt el volt keseredve. „Ne szomorkodjál - mondotta neki - mert hiszen azok vagy Engem fognak dicsérni, vagy pedig téged fognak megszólni; mindkét esetben hasznodra vannak.”[11] Tudom, hogy ezek a szavak nagy bátorságot öntöttek az illetőbe s nagyon megvigasztalták; azért meg is említem őket itt, arra az esetre, ha valaki hasonló bajban volna.

Úgy látszik, az Úr azt akarja ezzel mindenkinek tudtára adni, hogy az a lélek már teljesen az övé s hogy senki se merje bántani. Testében, becsületében és javaiban okozhatnak kárt, amennyit tetszik, mert az mind Ő Szent Felsége dicsőségét mozdítja elő: ellenben a lelkéhez ne nyúljon senki; mindaddig, amíg csak nem követi el azt a súlyos ballépést, hogy elhagyja Jegyesét, az meg fogja védeni az egész világ, sőt az egész pokol ellen is.
Nem tudom, sikerült-e legalább részben megértetnem, hogy miben áll az elragadtatás - mert hiszen azt egészen világosan megmagyarázni nem lehetséges. Úgy gondolom, a mondottaknak annyi hasznuk mégis lesz, hogy fel tudjátok majd ismerni az igazi elragadtatást. A nem igazi elragadtatásoknak, amelyeknél megjegyzendő, hogy az illető, akivel megtörténnek, nem felelős, mert hiszen nem akar senkit félrevezetni s nem tehet róluk, egészen mások a hatásai; s éppen azért, mivel a jelek és hatások ilyen esetekben nem felelnek meg ennek a rendkívüli kegyelemnek, az emberek hajlandók azután azokat is gyanús szemmel nézni, akiknek az Úr tényleg megadja az igazi elragadtatás kegyelmét. Dicsérjük és áldjuk Őt mindörökké, amen, amen.


____________________________________________________
[1] Szent Terézia életében az elragadtatások rendkívül gyakoriak voltak, különösen az 1558-tól (akkor volt az első) 1572-ig folyó években, tehát 43-57 éves kora között. Később, élete utolsó évtizedében, fokozatosan mind ritkábban fordultak elő. Mivel ő misztikus műveiben mindig a saját lelki életéről beszél, könnyen azt gondolhatnánk, hogy az elragadtatás hozzátartozik a magasabb szemlélődő élet lényegéhez. Ez tévedés volna. Részletesebben olvashatunk erről a kérdésről például Zahn művében (Einführung in die christliche Mystik. Paderborn, 1908. 462. folyt.) Vannak, akik az elragadtatásokat egyenesen bizonyos relatív gyöngeségnek minősítik, a szent Terézia esetében azoknak későbbi elmaradását szellemi megerősödésére vezetik vissza. Mi azt hisszük, hogy ebben a dologban nagy szerepet játszik az illető szentnek temperamentuma. A szenvedélyes déli vér jobban fogja előmozdítani az elragadtatásokat, mint a nyugodtabb északi; a fiatalabb kor jobban, mint az, amelyben a pulzus már lassabban ver.
[2] Szent Terézia mindenképpen igyekszik elleplezni azt, hogy azokat a rendkívüli kegyelmeket, amelyekről a „Belső várkastély”-ban beszél, saját tapasztalatából ismeri. Teszi ezt egyrészt alázatosságból, másrészt azonban azért, mert ezeket a kegyelmeket - amint a 6. rész 8. fejezetében kifejti - titokban illik tartani. Isten és a lélek közötti intimitások ezek, melyek nem valók a piacra.
[3] Önéletrajz. 20. fej.
[4] Szent Terézia háromféle látomást különböztet meg: az érzékit, a képzeletit és az értelmit. Az érzéki látomás az, amidőn az ember testi szemével lát valami jelenést; ha nem csalódom, így jelent meg Lourdes-ban a Szűzanya Bernadette előtt; Szent Teréziának ilyen látomása sohasem volt. A képzeleti látomás az midőn a jelenés a képzeletben tűnik fel és szintén érzékelhető alakban látható, nem ugyan a testi, hanem a lelki szemekkel, olyanféleképpen, mint ahogy az álmokat látjuk. Az értelmi látomás abban különbözik a két előbbitől, hogy benne az ember nem lát sem a testi, sem a lelki szemekkel semmi érzékelhető jelenést, hanem tudja, hogy ott van és anélkül, hogy bármit is hallana, érti, amit a jelenés mond. Amott tehát látás és hallás szerepel, itt ellenben csupán értés és tudás. Míg az érzéki és képzeleti látomásnál nagy a tévedés lehetősége, amennyiben Istentől származó látomásnak tekinthet valaki olyasmit, aminek forrása saját beteges képzelete vagy pedig a rossz szellem, az értelmi látomásnál ez az eshetőség sokkal inkább ki van zárva. Különben a Szent bőven szolgál útmutatással arra nézve, hogy miként kell a tévedéstől óvakodni.
[5] Ter. 28. fej.
[6] Ter. 3. fej.
[7] 1574 február havában.
[8] A régiek három eget különböztettek meg: 1. a levegő-eget, 2. a csillagos eget, vagyis a föld légkörén túl levő világűrt és 3. az empyrikus (tüzes) eget, amelyben Isten lakik angyalaival és szentjeivel. Azt akarja tehát mondani a szent anya, hogy ha Isten a lélek mélyén lakik, akkor az empyrikus égnek is ott kell lennie.
[9] Én. 3, 2.
[10] Jn. 9, 6.
[11] Önéletrajz, 31. fej.

Tovább...