A tökéletesség útja - XXIII. Fejezet

Fejtegeti, mennyire fontos, hogy az ember ne forduljon vissza, ha egyszer rálépett a belső ima útjára, s hogy milyen sziklaszilárd elhatározással kell azt elkezdeni.


Ismétlem, minden azon múlik, vajon erős elhatározással fog-e valaki ehhez a dologhoz. Nagyon sokat kellene beszélnem, ha el akarnám mondani, mi minden okból szükséges ez az elhatározás; két-három okot azonban, leányaim, mégis meg akarok előttetek említeni.

Az egyik a következő: az Úr annyit ajándékozott, és annyit ajándékoz nekünk most is folytonosan; ha tehát egyszer elhatároztuk, hogy mi is ajándékozunk neki valamit, és pedig ezt a hűséges szolgálatot - (amit végre szintén nem adunk ingyen, hiszen nagy hasznunk lesz belőle) - akkor talán csak mégis illik, hogy habozás nélkül és határozottan adjuk ezt Őneki, ne pedig úgy, mintha csak kölcsönadnánk és hamarjában vissza akarnánk venni. Mert ezt az utóbbi eljárást én nem nevezem ajándékozásnak. Hiszen az illetőt, akinek kölcsönadtak valamit, rendesen kellemetlenül érinti, ha visszaveszik tőle, különösen akkor, ha szüksége van rá s már a magáénak tekintette. Ha pedig egy jó barátunkról van szó, akitől már sokat kaptunk és pedig minden kamat nélkül, az joggal fogja kicsinyeskedésnek és szeretetlenségnek tekinteni, ha nem hagyjuk meg neki azt, amit adtunk s nem mutatjuk meg legalább ilyen csekélységgel iránta való szeretetünket. Van-e a világon menyasszony, aki miután annyi drága ékszert kapott a jegyesétől, ne ajándékozna neki legalább egy gyűrűt, és pedig nem azért, hogy gazdagítsa őt - mert hiszen úgyis az övé minden - hanem zálogául annak, hogy egész életére neki adja magát? Hát ez a mi jó Urunk mivel érdemelte volna meg, hogy csúfot űzzünk belőle, s hogyha egyszer odaadtunk neki valami csekélységet, azt újra visszavegyük tőle? Mert ha már rászántuk magunkat arra, hogy abból a sok időből, amit másokra fecsérlünk (akik pedig ugyancsak nem fogják azt nekünk visszafizetni), egy keveset neki szentelünk: akkor már csak adjuk neki azt az időt úgy, hogy az eszünk egészen Ővele foglalkozzék és ne gondoljunk másra. Ezenkívül pedig legyünk szilárdan eltökélve, hogy ezt az időt sohasem vonjuk meg többé tőle, bármennyi szenvedéssel, ellentmondással és lelki szárazsággal találkozzunk is. Ezt az időt úgy kell tekintenem, mint amelyhez nekem már semmi jogom sincs többé s amelyet az igazság alapján követelhetnének tőlem, ha azt egészen meg akarnám tagadni. Azt mondom, hogy „egészen”, mert hiszen azt nem tekintem hűtlenségnek, ha valaki alapos okból, vagy betegség miatt elhagyja az elmélkedést egyszer, vagy akár néhány napon át, föltéve, hogy azután megint újrakezdi. Elég, hogy az elhatározás maradjon meg rendületlenül, mert hiszen a mi Istenünk nem szőrszálhasogató és nem nézi az ilyen kicsiségeket.

Ha így tesztek, hálás lesz érte. Ezt nevezem én ajándéknak a mi részünkről. Azt a másik eljárást hagyjuk az olyan embereknek, akikben nincs nagylelkűség, sőt annyira szűkmarkúak, hogy adni egyáltalában nem képesek s már az is nagy dolog részükről, ha valamit odakölcsönöznek. Legalább tegyék meg ezt, mert hiszen a mi Urunk mindenért hálás. Mindent úgy tesz, amint mi akarjuk. Mikor pedig bekéri a számadásunkat, nem kicsinyeskedik, sőt nagyon is nagylelkű, annyira, hogy bármily nagy hiány mutatkozzék is benne, Ő készörömest elnézi, csakhogy megnyerje a szívünket. Ellenben Ő maga oly pontos fizető, hogy ha csak egyszer emeljük is hozzá szemünket, vagy csak egyszer gondolunk is rá, nem hagyja jutalom nélkül.

A másik ok, amelyik miatt a szilárd elhatározás annyira fontos az, hogy jórészben elejét veszi az ördög kísértéseinek. Az ördög ugyanis nagyon fél a határozott jellemű lelkektől. Tapasztalatból tudja, mekkora kárt okoznak neki, s hogy mindaz, amit ellenük elkövet, nekik és másoknak hasznára válik s ő minduntalan vereséget szenved. Mindamellett ne bízzuk el magunkat és ne számítsunk erre, mert álnok ellenséggel van dolgunk. Nagyon gyáva lévén, nem meri megtámadni az olyan embert, aki nyitva tartja a szemét, ellenben, ha azt látja, hogy nem vigyázunk, nagy kárt okozhat nekünk. Ha pedig észreveszi, hogy valaki ingatag jellemű, hogy nem erős a jóban és nincs meg benne az eltökélt szándék és az állhatatosság: az ilyen embernek nem hagy nyugtot egy pillanatra sem. Se vége, se hossza nem lesz az ijesztgetésnek, a nyugtalanításnak! Ezt én mind tapasztalatból ismerem, s azért tudok róla beszélni s újra mondom, hogy az ember el sem hinné, mennyire fontos a szilárd elhatározás.

Egy harmadik, fontos ok az, hogy így azután sokkal bátrabban harcol az ember, mert tudja, akármi történjék is, nem szabad meghátrálni. Úgy van vele, mint az olyan katona, aki a harc tüzében tudatában van annak, hogy ha nem győz, nem fogják megkímélni az életét, s ha nem esik el a csatában, utólag fogják kivégezni. Az ilyen elszántabban küzd, mert - amint mondani szokták - drágán akarja adni életét; nem igen törődik a sebekkel, mert hiszen tudja, hogy mit jelent reá nézve a győzelem s hogy az élete függ tőle.

Nagyon fontos ránk nézve továbbá az a meggyőződés, hogy ha nem adjuk meg magunkat, vállalkozásunk föltétlenül sikerül. Erre nagy szükségünk van s ez igaz is, mert még ha a lehető legcsekélyebb hasznot húzzuk is belőle, akkor is nagyon gazdagok leszünk.
Attól ne féljetek, hogy az Úr szomjan hagy veszni benneteket, ha már egyszer Ő maga hívogat, hogy igyunk ebből a forrásból. Ezt már mondtam, de sokszor szeretném újra mondani, mert a bizalmatlanság miatt sokan elvesztik bátorságukat. Nem ismerik tapasztalatból az Úr jóságát, bár hitük eléggé tanúskodik róla. Mert nagyon sokat ér ha valaki már tapasztalta azt a bátorságot és gyöngédséget, amelyben az Úr ezen az úton részesíti az ember lelkét s ha látta, hogy tulajdonképpen Ő fedezi az útnak összes költségeit. Azért nem is csodálom, ha azok, akik ezt még nem tapasztalták, némi előzetes biztosítékot kívánnak a remélhető kamatra vonatkozólag. Ami ezt a kamatot illeti, tudjátok, hogy az Úr százat fizet egy után, már ezen földi élet folyamán, s hogy Ő mondja: „Kérjétek és megadatik nektek”. Ha nem hisztek Ő Szent Felségének, nővéreim, mikor ezeket ígéri az evangélium lapjain, akkor én hiába töröm a fejemet azon, hogy miképpen tudnám veletek elhitetni. Annyit azonban mégis mondok, hogy ha valaki még mindig kételkedik, próbálja meg. Mit veszít vele? Mert az az egy jó oldala megvan ennek az útnak, hogy többet kapunk rajta, mint amennyit kérünk, sőt többet, mint amennyit kívánni tudnánk. Ez határozottan úgy van; magamról tudom; s rátok, akik Isten jóvoltából ezt szintén tapasztaltátok, mint tanúkra hivatkozhatom.


Tovább...

Önéletrajz - XXXI. Fejezet

XXXI. FEJEZET.

Beszél néhány külső kísértésről és jelenésről, nemkülönben más gyötrelemről is, amellyel az ördög kínozta meg. Egy-két igen hasznos dolgot fejteget, amelyek okulásul szolgálhatnak a tökéletességre törekvő lelkeknek.



Elmondottam már, miképpen okozott nekem az ördög belsőleg, láthatatlan módon kísértéseket és lelki zavarokat; nem lesz tehát fölösleges megemlítenem néhány esetet, amidőn majdnem egészen nyíltan támadt ellenem; amikor tehát teljesen kézzelfogható volt, hogy ő az. Egy alkalommal például egy kápolnában voltam, amikor egyszerre csak megjelent a baloldalamon, utálatos alakban. Mialatt beszélt hozzám, különösen a szája tűnt föl nekem, mert az félelmetes volt. Úgy látszott, mintha nagy lángnyelv csapna ki a testéből, egészen világosan, minden árnyék nélkül. Azt mondta nekem, rettenetes hangon, hogy kimenekültem ugyan a karmai közül, de ő tudni fogja a módját, hogy újra hatalmába kerítsen. Nagyon megijedtem, s keresztet vetettem oly sűrűn, ahogy csak tudtam, erre eltűnt ugyan, de azonnal megint visszajött. Ez kétszer is megismétlődött; úgyhogy nem tudtam, mit tegyek. Szerencsére volt ott szenteltvíz: abból hintettem feléje, s akkor nem jött többé vissza.[1]
Egy más alkalommal már öt óra hosszat gyötört olyan rettenetes kínokkal, s belső és külső nyugtalansággal, hogy azt hittem, nem bírom tovább. Akik velem voltak, egészen elrémültek rajta s nem tudták, mitévők legyenek, s én sem tudtam, hogy már hová legyek. Az a szokásom, hogy ha testi bajaim és betegségeim nagyon elviselhetetlenek, bensőleg fölajánlom őket Istennek - már amennyire tudom - s azért könyörgök, hogy ha kínjaim csak némileg is az Ő dicsőségére szolgálnak, adjon Ő Szent Felsége türelmet, s akkor azután tartsanak miattam akár a világ végéig. Mivel tehát ezen alkalommal olyan heves volt a szenvedésem, ezzel a belső fölajánlással és jó szándékkal igyekeztem magamon segíteni, hogy képes legyek elviselni. Az Úr jóvoltából volt alkalmam meggyőződni arról, hogy kínjaimnak csakugyan az ördög az okozója, amennyiben ott láttam magam mellett egy utálatos kis négert, aki fogát csikorgatta dühében, hogy rajta veszt azon, amivel győzni akart volna. Mikor észrevettem, jót nevettem rajta, s egyáltalában nem féltem tőle; ellenben azok, akik velem voltak, nem tudták, mihez fogjanak, s miképpen enyhítsék kínjaimat, mert tényleg hevesen rángatódzott az egész testem, a fejem, a karjaim, s nem voltam képes magamat türtőztetni. A legrosszabb pedig a belső nyughatatlanság volt. Szenteltvizet nem mertem kérni, nehogy megijesszem őket, s eláruljam, hogy mi a baj.
Sokszor tapasztaltam, hogy nincs semmi más, amivel olyan alaposan el lehetne őket kergetni. A kereszt jelétől is futnak ugyan, de azonnal visszajönnek, ellenben a szenteltvíznek igen nagy az ereje. Az én lelkem mindig valami sajátságos és igen mély vigasztalódást érez, valahányszor meghintem magamat vele. Rendesen valami kimondhatatlan megújhodást tapasztalok magamban, s valami belső örömet, amelyből egész lelkem erőt merít. Ez nem képzelődés, s nem is olyasvalami, ami csak egyszer esett meg velem, hanem nagyon is gyakori dolog, amelyet igen gondosan megfigyeltem. Úgy vagyok vele, mintha - mondjuk - valaki nagyon ki volna melegedve és szomjúság gyötörné, s fölhajtana egy pohár friss vizet, aminek következtében egyszerre fölüdülne egész valójában. Sokszor elgondolom, hogy mily nagyszerű dolog Egyházunknak minden egyes intézménye, s örömömre szolgál azt látni, hogy azok a megszentelő szavak képesek erejüket a víznek átadni, olyannyira, hogy az egészen különbözővé válik a meg nem szentelt víztől.
Mivel tehát gyötrődésem csak nem akart szűnni, végre is azt mondtam, hogy ha ki nem nevetnének érte, én bizony kérnék egy kis szenteltvizet. Hoztak belőle, s reám hintették, de mit sem használt. Ekkor azután én hintettem a jelenés irányában; az ördög azonnal elszaladt, a bajom pedig egyszerre elmúlt, mintha úgy vették volna le rólam kézzel. Csupán csak nagyon ki voltam merülve, mintha alaposan megbotoztak volna. Mindez nagy lelki hasznomra szolgált. Ha az ördög - gondoltam magamban - az Úr engedelméből ennyire képes megkínozni a lelket és testet, amely még nem az övé, mit fog vele tenni, ha egyszer végleg hatalmába kerítette? Ez új lelket öntött belém ahhoz, hogy minden áron igyekezzem magamat biztosítani ilyen utálatos társaság ellen.
Egy más alkalommal - csak a minap volt – ugyanez történt meg velem, azonban nem tartott annyi ideig. Egymagamban voltam, s szenteltvizet használtam ellene. Mikor már elmenekült, belépett hozzám két nővér, - két szavahihető lélek - akik a világért sem hazudnának, s ezek valami igen rossz szagot éreztek, kénhez hasonlót. Én nem vettem észre, azonban elég sokáig volt érezhető, úgyhogy egészen jól meg lehetett állapítani.
Egyszer meg a kóruson voltam, s hirtelenében igen nagy áhítat jött reám. Elsiettem onnét, nehogy észrevegyék. A nővérek azonban csakhamar nagy ütések zaját hallották abból a közeli szobából, amelyben én meghúztam magamat. Jómagam csak azt hallottam, hogy beszélnek körülöttem, mintha valamit forralnának ellenem, azonban annyira el voltam merülve az imába, hogy csak a fenyegető hangokat fogtam fel, s nem éreztem semmi félelmet.
Ezek a dolgok úgyszólván mindannyiszor megismétlődtek, ha az Úr kegyelméből alkalmam volt jó tanácsommal valami léleknek üdvét előmozdítani. Erre vonatkozólag egy esetet akarok megemlíteni, amelynek hitelességéhez nem fér kétség, mert sok tanú bizonyítja, különösen mostani gyóntatóm,[2] aki olvasott egy erre vonatkozó levelet, s bár én nem mondtam meg neki, hogy ki írta, ő jól tudta, hogy kitől való.
Eljött ugyanis hozzám egy papi ember, aki már két és fél év óta volt halálos bűn állapotában - még pedig egyikében a legutálatosabb bűnöknek, amelyekről csak hallottam - s ezen egész idő alatt ezt sem meg nem gyónta, sem abba nem hagyta, a mellett pedig rendesen misézett. Más egyéb bűneit meggyónta, de ezt nem; mert amint mondta, nem volt képes ilyen szégyenletes dolgot megvallani. Pedig nagyon szeretett volna megszabadulni tőle, de nem bírt magával. Nagyon megsajnáltam őt, de főleg az fájt, hogy az Úristenen ilyen bántódás esik. Megígértem tehát neki, hogy majd imádkozom érte Istenhez, s másoknak, még pedig nálamnál sokkal jobb lelkeknek is ajánlottam imáiba. Azután pedig írtam egy bizonyos személynek, aki - mint mondotta - abban a helyzetben volt, hogy az ő kezéhez juttathatta leveleimet. Mindjárt az elsőre meggyónt. Az Úr tehát meghallgatta annak a sok szentéletű embernek kérését, akiknek imáiba ajánlottam, és ekkora irgalmat gyakorolt vele. Ami az ilyen magamforma nyomorult lélektől telik, azt én is megtettem a lehető legszorgosabban. Azt írta nekem, hogy állapota nagyot javult, s hogy már napok óta nem esett vissza bűnébe; azonban a kísértés annyira gyötri, hogy valósággal pokoli kínokat szenved; s hogy imádkozzam tovább is érte. Újra a nővérek imáiba ajánlottam tehát őt, s bizonyára ők eszközölték ki az Úrnak további kegyelmét, mert nagyon a szívükre vették a dolgot. Azt azonban nem is sejtette egyikük sem, hogy kiről van szó.
Könyörögtem Ő Szent Felségéhez, hogy enyhüljön az a kín és az a kísértés, s hogy azok az ördögök töltsék inkább rajtam a dühüket, úgy azonban, hogy én ennek következtében semmi bűnt se kövessek el az Úr ellen. Így történt azután, hogy egy egész hónapig a legrettenetesebb gyötrelmek kínoztak, s akkor volt az a két eset is, amelyet az imént említettem. Az Úr kegyesen megengedte, hogy őt békében hagyják; amint ezt megírták nekem., én értesítettem őket arról, hogy mit szenvedtem ezen hónap folyamán. Az illetőnek lelke megerősödött, s teljesen megszabadult bűnétől. Nem tudott eléggé hálálkodni Istennek, és nekem, mintha bizony nekem is részem lett volna benne. Ő meg volt arról győződve, hogy az Úr engem kegyelmeivel tüntet ki: s ez vált hasznára. Azt szokta mondani, hogy, ha erősen szorongatták a kísértések, elővette leveleimet, s azzal minden elmúlt. Elcsodálkozott azon, hogy mennyit kellett nekem szenvednem, s hogy mily csodálatos módon szabadult meg ő.[3] Ezen magam is csodálkoztam, de szívesen tűrtem volna akár éveken át is, csakhogy azt a lelket megmentsem. Áldott legyen érte az Úr! Sokra képes ám az olyanoknak imádsága, akik oly híven szolgálják az Urat, amint hiszem, hogy teszik ezek az én jó nővéreim ebben a zárdában. Csakhogy persze, mivel én kértem az ő imájukat, az ördögnek dühe leginkább én ellenem fordult, az Úr pedig, bűneimre való tekintettel, megengedte ezt.
Ugyanezen időtájban egy éjjel már azt hittem, hogy megfojtanak. Jó sok szenteltvizet hintettem reájuk, s akkor tömegesen láttam őket a mélységbe rohanni. Mert ezek az átkozottak ugyancsak sokszor megkínoznak, azonban én egy cseppet sem félek tőlük, mert tudom, hogy moccanni sem képesek az Úr engedélye nélkül. Azonban csak untatnám Kegyelmedet is, meg magamat is, ha erről még többet mondanék. Amit eddig említettem, szolgáljon okulásul Isten minden hű szolgájának arra nézve, hogy ügyet se vessen azokra a rémképekre, amelyekkel ezek akarják ijesztgetni. Jegyezzük meg, hogy mihelyt nem törődünk velük, azonnal csökken az erejük, s a lélek annál hatalmasabb velük szemben. Mindig nagy hasznunkra van ez is, amit azonban nem akarok tovább fejtegetni, nehogy nagyon is szaporítsam a szót. Csak egy esetet akarok még megemlíteni, amely egy alkalommal a halottak estéjén történt velem egy kápolnában. Éppen elvégeztem egy nocturnum-ot,[4] s néhány igen szép imát olvastam utána a mi officium-unkból, mikor az ördög egyszerre csak odaült a könyvre, hogy ne tudjam bevégezni az imát. Keresztet vetettem magamra, amire eltűnt. Amint azonban újra bele akartam kezdeni az imába, megint visszajött, s ha nem csalódom, így tett háromszor. Nem is tudtam bevégezni azt az imát, amíg csak szenteltvizet nem használtam ellene. Mihelyt készen voltam vele, láttam, amint néhány lélek szabadult ki a tisztítóhelyről, akiknek valószínűleg már csak kevés volt hátra a büntetésből. Arra gondoltam, hogy bizonyára éppen ezt akarta megakadályozni.
Ritkán jelenik meg érzékelhető alakban; sokkal gyakrabban minden alak nélkül, úgy, mint a látomás azon fajában szoktam látni, amelyről már beszéltem; s amelyben az ember világosan szemléli a jelenést, a nélkül, hogy alakot észlelne.
Meg akarom még említeni a következő esetet, mert annak idején nagyon meglepett. Egyszer egy bizonyos zárdában, Szentháromság ünnepén, a kóruson voltam, s elragadtatás jött reám, amelyben azt láttam, hogy egy sereg ördög heves küzdelmet folytat angyalok ellenében. Nem tudtam megérteni, hogy mit jelentsen ez a látomás, de nem telt bele két hét és megvolt a világos magyarázata; ugyanis imádságos emberek ellen harcra keltek bizonyos nem imádságos emberek, s az a zárda, amelyben éppen tartózkodtam, sokat szenvedett miattuk. Ez a küzdelem soká tartott, s bizony sok bajnak volt okozója.
Más alkalommal megint tömegesen láttam őket magam körül, engem pedig - úgy tűnt föl előttem – mintha valami világosság árasztott volna el, s ez nem engedte, hogy hozzám férkőzzenek. Megértettem, hogy ez Isten oltalmát jelenti; amennyiben Ő nem engedi, hogy az ördögök bűnbe sodorjanak. Egyes tünetek, amelyeket magamon észrevettem, azt mutatják, hogy ez valóban hiteles látomás volt. Tény az, hogy egészen világossá lett előttem, mennyire csekély az ő hatalma, föltéve, hogy én nem vagyok ellentétben az Úristennel. Úgyszólván egyáltalában nem is félek tőle, mert nincs semmi ereje, hacsak nem akad gyáva lélekre, aki kész megadni magát. Mert ilyenekkel szemben azután persze hogy kimutatja a hatalmát.
Azon kísértések közepette, amelyeket már említettem, olykor úgy éreztem, hogy az én előbbi életemnek összes hiúságai és gyönyörűségei újra föléledtek bennem, olyannyira, hogy ugyancsak volt okom Istenhez menekülni segítségért. Ez azután újabb lelki gyötrelemnek volt okozója; ezen gyöngeségek visszatéréséből ugyanis arra következtettem, hogy akkor a többi is mind az ördögnek műve én bennem. Végül azután a gyóntatóm nyugtatott meg. Úgy vélekedtem ugyanis, hogyha valaki akkora kegyelmeket kap az Úrtól, mint én, abban még csak önkéntelenül sem volna szabad fölmerülnie egyeden rossz gondolatnak sem.
Máskor meg nagyön terhemre volt, - s most is úgy vagyok vele - ha azt kellett látnom, hogy nagyra becsülnek és dicsérően nyilatkoznak rólam, főleg, ha előkelő emberek tették. E miatt sokat szenvedtem, és szenvedek most is. Ilyenkor azonnal Krisztus Urunknak és a szenteknek életét nézem, s úgy tűnik föl előttem, hogy abban ennek éppen az ellenkezőjét látom, amennyiben nekik csupán megvetésben és gyalázatban volt részük. Ilyenkor nagyon félek, s szinte alig merem fölemelni a fejemet, s legjobban szeretnék elbújni valahová. Míg ellenben, ha üldözésben van részem, akkor egészen máskép vagyok; akkor az én lelkem nagy úrnak érzi magát. Pedig hát másrészt a szervezetem nagyon is érzi, és szomorkodom is miatta. Hogy ez miképpen lehetséges, azt én nem tudom, de tényleg így van. Lelkem ilyenkor olyan, mintha trónján ülne birodalmában, s minden egyéb a lába alatt volna.
Ez a fájdalom sokszor elfogott, s eltartott jó néhány napig. Volt idő, amikor bizonyos tekintetben erénynek és alázatosságnak tartottam, míg ellenben most határozottan belátom, hogy kísértés volt. E tekintetben egy nagy tudományú domonkosrendi szerzetes világosított föl. Az a gondolat, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben az Úr részesít, köztudomásra találnak jutni, annyira megkínzott, hogy egészen megzavarta lelkem békéjét. Ez annyira ment, hogy ha ezt elképzeltem, jobb szerettem volna, hogy elevenen temessenek el, semhogy ez bekövetkezzék. Azért is, mikor elkezdődtek nálam ezek a nagyfokú áhítatba-merülések, illetve elragadtatások; még pedig a nyilvánosság előtt is, a nélkül, hogy képes lettem volna ellenállni: utánuk annyira szégyenkeztem, hogy alig mertem valakinek a szeme elé kerülni.
Mikor egy alkalommal éppen ilyesmin szomorkodtam, az Úr azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mitől is félek. Mert hiszen ennek a dolognak csak két következménye lehet; az egyik az, hogy engem elítélnek, a másik pedig az, hogy Őt dicsőítik. Azt akarta ezzel mondani, hogy azok, akik hisznek ezekben a kegyelmekben, áldani fogják Őt; akik pedig nem hisznek, azok én fölöttem fognak ártatlan létemre pálcát törni. Mindkét dolog hasznára válik a lelkemnek, tehát nincs okom szomorkodni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, s most is mindig megvigasztalódom, ha rájuk gondolok.
Ez a kísértés annyira fokozódott nálam, hogy már el is akartam költözni ebből a városból, s belépni egy másik kolostorba, amely sokkal elzártabb, mint a mienk, s amelynek szigoráról sokat beszéltek nekem.[5] Ez is az én rendemhez tartozott, de igen messze volt innét: s éppen ez vonzott leginkább, tudniillik, hogy olyan helyen élhetnék, ahol senki sem ismer. Azonban gyóntatóm hallani sem akart róla. Ez a folytonos aggódás nagyon csökkentette bennem a szellemi szabadságot, míg csak rá nem jöttem, hogy nem jó alázatosság az, amely lelki zavart okoz. Maga az Úr érttette meg velem azt az igazságot, hogy ha én csakugyan biztos vagyok benne és meg vagyok róla győződve, hogy bennem nincs semmi jó, hanem mindent Istentől kapok; ha nem esik nehezemre, amikor másokat dicsérnek, sőt ellenkezőleg örülök, látva, hogy bennük az Úristen kimutatja az ő jóságát: akkor a amiatt sem szabad szomorkodnom, ha ezt énbennem teszik.
Egy másik túlzásba is estem. Ugyanis könyörögtem az Úristenhez és külön imákat végeztem arra a szándékra, hogy abban az esetben, ha valaki némileg jó véleményt táplál felőlem, Ő Szent Felsége adja értésére az én bűneimet, s ily módon mutassa meg neki, mennyire érdemetlen vagyok én az Ö kegyelmeire. Ez a vágy ugyanis mindig nagyon elevenen megvan bennem. Gyóntatóm azt mondta, hogy ne tegyem; de azért egészen a közelmúltig, ha észrevettem, hogy valaki nagyon jót gondol rólam, kerülő utakon, amint csak tudtam, értésére adtam bűneimet. Ez nagyon megkönnyítette a lelkemet. Azonban e tekintetben is figyelmeztettek eljárásom helytelenségére. Nézetem szerint mindez nem alázatosságból származott, hanem egyszerűen kísértés volt. Sokan jöttek hozzám, s én azt gondoltam, hogy valamennyiüket rászedem. Pedig hát, bár nagyot tévednek, akik bennem valami jót látnak, nekem sohasem szándékom, hogy megtévesszem őket. Ilyesmire sohasem törekedtem, s bizonyára az Úrnak van azzal valami célja, hogy ezt megengedi. Most már a gyóntatókkal sem tárgyalnék semmiről sem, amit nem tartok igazán szükségesnek. Ha nem így tennék, nagyon vádolna a lelkiismeretem. Jelenleg belátom, hogy nagy tökéletlenség volt mindez az apró-cseprő ijedezés, szomorkodás és ez a hamis alázatosság, s onnét eredt, hogy nem tagadtam meg kellőleg önmagamat. Mert ha a lélek teljesen az Úr kezére bízta magát, akkor ugyan mindegy neki, vajon jót mondanak-e róla, vagy pedig rosszat, föltéve természetesen, hogy az Úr kegyelméből belátja, hogy önmagának semmit sem köszönhet. Bízzék Istenben, aki ezekben a kegyelmekben részesíti: Ő tudja legjobban, hogy miért teszi azokat közismert dologgá, s készüljön az üldözésre. Mert ettől ugyan nem fog ment maradni ebben a mai világban senki sem, akit az Úr nyilvánosan méltóztatik ilyen kegyelmekben részesíteni. Egyetlen egy ilyen lelket ezren tartanak szemmel, míg ezer másfajtával senki sem törődik. Valóban, van elég ok a félelemre, s bizonyára ezért remegtem én is; szóval nem alázatosság volt részemről, hanem kislelkűség. Mert ha egyszer a lélek Isten rendeléséből ily módon magára vonta a világ figyelmét, legyen elkészülve arra, hogy vértanúja lesz a világnak, s ha nem hal meg a maga jószántából a világ számára, maga a világ fogja a vérét venni.
Egyetlenegy jó oldalát ismerem a világnak, s ez az, hogy nem tűr meg hibát a jó lelkeken: úgy nekik megy miatta, hogy kénytelenek megjavulni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a tökéletlen embernek több bátorságra van szüksége, ha rá akar lépni a tökéletesség útjára, mint ahhoz, hogy egy-kettőre vértanú-halált szenvedjen. A tökéletességet ugyanis nem lehet rövidesen elérni - hacsak az Úr különös kiváltságképen nem adja meg valakinek ezt a kegyelmet - a világ ellenben azt akarná, hogy ha valaki elkezd haladni feléje, azonnal tökéletes legyen, s ezer mértföldnyi távolságból észreveszi rajta a hibát. Pedig talán éppen az, amit hibának tart, nem is hiba, hanem erény az illetőben, s csakis azért ítélik el miatta, mert ők maguk csakugyan visszaélnek azzal a dologgal, s azt hiszik, más is úgy tesz. Az ilyen embertől azt kívánnák, hogy ne egyék, ne aludjék, sőt, amint mondani szokás, még csak lélegzetet se vegyen; s minél többre becsülik az ilyent, úgy látszik, annál jobban megfeledkeznek arról, hogy hiszen még a testben él szegény feje! Akármennyire tökéletes legyen is a lelke, még mindig ezt a földet tiporja, s alá van vetve nyomorúságainak, ha egyébként mégannyira föléje emelkedik is. Egy szóval, mint mondom, nagy bátorságra van szüksége. Az a szegény lélek még alig tanult meg járni, s máris azt kívánnák tőle, hogy röpüljön. Alig sikerült megzaboláznia szenvedélyeit, s máris elvárják tőle, hogy a legnehezebb helyzetekben is épp oly tökéletesen megállja a helyét, amint azt a szentekről olvasták. Elfelejtik, hogy ez utóbbiak már egészen megerősödtek a kegyelemben. Uram, Istenem! - hallatlan, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy mennyire lesújtja az ember szívét. Nem csoda, ha sok lélek meghátrál előle, mert, szegényke, nem tudja, hogyan segítsen magán. Azt hiszem az enyém is csak így tett volna, ha az irgalmas Úristen nem vállalt volna magára minden teendőt. Hiszen máris láthatja Kegyelmed, hogy amíg csak közbe nem lépett végtelen jóságával, más sem volt az egész életem, mint bukdácsolás és föltápászkodás.
Szeretném ezt világosan megérttetni, mert azt hiszem, hogy ebben a pontban sok lélek téved, amennyiben röpülni akar, mielőtt szárnyat kapott volna az Úristentől. Azt hiszem már használtam ezt a hasonlatot, azonban itt is kapóra jön. Azért akarok erről beszélni, mert látom, hogy sok lélek emiatt a csüggedésnek engedi át magát. Nagy vágyakkal indulnak neki az útnak; tele buzgósággal; el vannak tökélve, hogy előre törtetnek az erényekben, sőt egyesek, legalább külsőleg, mindenről lemondanak Isten kedvéért. De mikor azt tapasztalják, hogy más, előrehaladottabb lelkek igen nagy, s erényes dolgokra képesek, elfelejtik, hogy ezt az Úr adta meg azoknak, s hogy az ilyesmi nem telik a saját erőnkből. Az imáról és szemlélődésről szóló könyvekből olvassák, hogy mi a teendőnk, ha mi is föl akarunk jutni erre a magaslatra, de mivel ők nem tudják azt egy-kettőre elérni: egészen elcsüggednek. Az ember legyen közömbös az iránt - mondják ezek a könyvek - hogy mit mondanak róla, sőt inkább örüljön annak, ha gyalázzák, mint ha dicsérik; ne törődjék a becsületével; szakítsa el szívét rokonságától, olyannyira, hogy hacsak nem imádságos emberek, nem csak ne kívánja őket látni, hanem még terhére is legyenek, és más hasonlókat. Hát hiszen ez mind szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ezeket a dolgokat - legalább én azt hiszem - mi az Úristentől kapjuk, mert ezek már természetfölötti tulajdonságok, amelyek homlokegyenest ellenkeznek természeti hajlamainkkal. Ne szomorkodjanak tehát, hanem bízzanak az Úrban. Ami most még csak vágyak alakjában van meg bennük, azt Ő Szent Felsége, ha gyakorolják a belső imát és megteszik a magukét, idővel majd tettekre váltja. Amilyen gyarló a mi természetünk, reánk nézve kimondhatatlanul fontos az, hogy nagy legyen bennünk a bizalom. Ne veszítsük el tehát a bátorságot, s legyünk róla meggyőződve, hogyha megfeszítjük erőnket, győzni fogunk.
Ebben a pontban nekem igen sok a tapasztalatom s azért szolgálok Kegyelmednek is belőle tanáccsal. Bármennyire is úgy látszanék tehát, sohase képzelje, hogy megszerezte az egyik, vagy a másik erényt, mindaddig, amíg nem volt alkalma azt próbára tenni. Különben is, legyünk e tekintetben mindig bizalmatlanok, s nagyon óvatosak, amíg csak élünk, mert egyszeribe ránk ragad valami hiba, hacsak nem kaptuk meg már egész teljében azt a kegyelmet, amely megértteti velünk a földi dolgok valódi értékét. Már pedig tulajdonképpen ezt a kegyelmet soha sem bírjuk annyira egész teljében, hogy minden veszedelem ki legyen zárva reánk nézve. Néhány esztendeje, például, én már azt hittem, hogy nemcsak nem ragaszkodom többé rokonaimhoz, hanem hogy terhemre vannak; s az való igaz, hogy nem nagyon szerettem, ha a nyakamra jöttek. Azonban egy igen fontos ügy arra kényszerített, hogy egy ideig egyik nőtestvéremnél lakjam, akit én annak előtte nagyon szerettem.[6] Bár ő sokkal jobb nálamnál, azért az ő társalgása nem volt nekem való. Tekintve, hogy férjes nő, végre is nem beszélhetett mindig arról, amit én szerettem volna, s így lehetőleg igyekeztem egyedül maradni. Azonban csakhamar rajtakaptam magamat azon, hogy az ő fájdalmai nekem is fájnak és pedig jobban, mint más emberéi; s az ő aggodalmai némileg engem is aggasztanak. Egy szóval észrevettem, hogy mégsem vagyok olyan független, mint amilyennek gondoltam magamat, s hogy messziről el kell kerülnöm az alkalmakat, mert különben ez az erény, amelyet az Úr már elkezdett belém oltani, nem növekszik meg bennem. Ezt az elvet igyekeztem én azóta, Isten kegyelmével, mindig gyakorlatilag megvalósítani.
Mikor az Úr elkezd bennünk valamely erényt kifejleszteni, azt igen sokra kell becsülnünk és semmi áron sem szabad magunkat kitennünk annak a veszedelemnek, hogy elveszítjük. Áll ez a becsület körébe tartozó dolgokról, de sok egyébről is. Mert higgye el Kegyelmed, nem mindenki mondott le tökéletesen mindenről, aki azt gondolja, hogy már meghozta ezt az áldozatot, s azért ebben a pontban soha se bízzuk el magunkat. Aki pedig azt tapasztalja önmagán, hogy ebben, vagy abban a tekintetben még mindig elvárja másoktól a tiszteletet, s kényes a becsületére, az fogadja meg a szavamat, és adjon túl ezen a gyöngeségen, mert különben soha sem fog előbbre jutni. Az ilyesmi ugyanis olyan bilincs, amelyet semmiféle reszelő sem tud elvágni; erre csak maga az Úristen képes, azonban ezért sokat kell Őhozzá imádkoznunk, s meg kell feszítenünk minden erőnket.
Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség.
Az ember igyekszik Istennel lelkileg egyesülni, s az a szándéka, hogy követi gyalázattal és rágalommal illetett Krisztusának tanácsait: e mellett azonban azt akarja, hogy az ő becsületén és hitelén még csak csorba se essék! Így nem lehetséges célhoz jutnia; hiszen egészen más úton halad! Az Úr csak akkor közeledik a lelkünkhöz, ha erőt veszünk önmagunkon, s ha minduntalan készek vagyunk jogainkból engedni. Azt mondhatná egyik-másik, hogy hiszen megtenné, de nem nyílik rá alkalma. Én ellenben azt hiszem, hogyha valakiben megvan ez az eltökélt szándék, az Úr nem fogja engedni, hogy elessék ekkora jótól, s Ő Szent Felsége úgy fogja intézni a dolgok folyását, hogy több alkalma lesz ezen erénynek gyakorlására, mintsem szeretné. Csak rajta, tegyük rá kezünket az eke szarvára!
Meg akarok említeni egyet-mást azon gyerekségek és kicsinyeskedések közül, amelyeket én szoktam kezdetben elkövetni. (Ezek azok a szalmaszálak, amelyeket, mint mondottam, én rakosgatok a tűzre, mert több nem telik tőlem.) Hibáim közé tartozott többek közt az is, hogy nem értettem a breviáriumhoz, sem pedig ahhoz, hogy mi a teendőm a zsolozsmánál, s hogy miképpen kell azt végezni. Ez csupa hanyagság volt részemről, s annak következménye, hogy haszontalanságokra fordítottam az időmet. Tényleg sokan voltak még az újoncnövendékek között is, akiktől e tekintetben tanulhattam volna. Sokszor azért nem akartam a dolgot másoktól megkérdezni, hogy el ne áruljam, mily keveset értek hozzá. Ilyenkor az ember azzal áltatja magát, hogy nem szabad rossz példát adnia. Ez rendesen így van. Mikor azután az Úristen egy kissé megnyitotta szemeimet, még ha tudtam is, de valami csekély kételyem volt, mindig megkérdeztem a fiataloktól; s érdekes: egyáltalában nem csökkent előttük a hitelem és a tekintélyem, az Úr pedig, úgy vettem észre, ezután jobb emlékezőtehetséggel áldott meg.
Énekelni szintén nem igen tudtam, s ha nem tanultam be jól azt a részletet, amelyet reám bíztak, nagyon restelltem magamat, még pedig nem azért, hogy hibát követtem el az Úr színe előtt, - ami erény lett volna - hanem csupán azért, mert annyian hallották. Csupa önszeretetből annyira zavarba tudtam ilyenkor jönni, hogy még sokkal rosszabbul végeztem a dolgomat, mint ahogy egyébként tudtam volna. Később úgy tettem, hogy ha nem tudtam egészen jól, egyszerűen megmondtam, hogy nem tudom. Eleinte nagyon nehezemre esett ezt megtennem, később azonban élvezetet találtam benne. Így történt azután, hogy amióta nem törődtem vele, ha észreveszik tudatlanságomat, sokkal jobban végeztem mindent. Itt is tehát az a csúnya emberi tekintet akadályozott meg abban, hogy jól végezzem azt, amire képes voltam. Mert bár egyiknek ez a gyöngéje, a másiknak az.
Ha az ember gyakorolja ezeket a semmiségeket - mert csakugyan azok, s hozzá milyen semmiség vagyok jómagam is, hogy még ez is nehezemre esett, - lassan-lassan mégis csak halad. Az ilyen csekélyke jócselekedetek és apróságok révén, amelyeknek, ha Isten kedvéért tesszük, Ő Szent Felsége megadja az értéket - az Úr nagyobbakra segít bennünket.
Íme például egy ugyancsak kicsinyes dolog, amit én szoktam végezni. Látván azt, hogy valamennyien haladnak a jóban, (egyedül engem kivéve, mert én semmire sem voltam képes), mikor a nővérek kimentek a kórusból, én beosontam és összehajtogattam ott hagyott palástjaikat. Úgy éreztem, hogy valamelyes szolgálatot teszek ezzel ezeknek az angyaloknak, akik ott dicsérték Istent. Egyszer csak azonban, nem tudom hogyan, megtudták a dolgot, s akkor nagyon restelkedtem miatta; az én erényeim ugyanis még nem voltak akkorák, hogy nem törődtem volna vele, tudják-e, vagy sem; a szégyenkezésem oka pedig aligha volt alázatosság, hanem inkább az, hogy kinevetnek, mivel a dolog annyira kicsinyes volt.
Ó én jó Uram, micsoda szégyen akkora gonoszságaim mellett, ilyen homokszemnyi erényekről beszélni! S még ezeket is alig tudtam a földről fölemelni a Te szolgálatodban, hanem még ez is mind tele volt ezernyi nyomorúsággal. A Te kegyelmednek forrása még nem buzgott ezen homok alatt, s nem hajtotta azt fölfelé. Ó én Teremtőm! Ó miért nem tudok ennyi rossz között legalább néhány jelentős jót elmondani, most, amikor azokról a végtelen kegyelmekről számolok be, amelyekkel elárasztottál! Hát bizony ez így van, Uram, s nem is értem, hogy nem szakad meg a szívem, s hogy miképpen lesz képes az, aki majd ezeket olvassa, nem megutálni engem, annak láttára, hogy olyan rosszul háláltam meg ezeket a kegyelmeket; s hogy nem szégyellem ezeket az igazán reám valló szolgálatokat fölsorolni. Hát hiszen szégyellem én eléggé, én jó Uram, de ha már nem tudok a magam részéről mással előhozakodni, legalább ezeket a gyönge igyekezeteket mondom el. Hadd lássák azok, akik nagyokat tesznek, hogy mennyit remélhetnek az Úrtól, aki, azt hiszem, még ezeket a csekélységeket is szívesen vette és számon tartja. Adja meg nekem Ő Szent Felsége a kegyelmet, hogy ne maradjak mindig csak ezeknél a kezdetleges dolgoknál. Ámen!

_________________________________

[1] Ékesen szóló dicsérete ez a szenteltvíz erejének. A szentté avatási pörben Jézusról nevezett Anna erre vonatkozólag így nyilatkozott: „Semmiért a világon nem engedte volna, hogy valaha is útnak induljunk szenteltvíz nélkül, s ha mégis megesett, hogy elfelejtettük, ez rendkívül bántotta őt. Azért is rendes szokásunk volt, hogy az útra szenteltvízzel telt üvegcséket vittünk, s azokat az övünkhöz erősítettük. Megkívánta, hogy az ő övére is tegyünk mindig egyet, s ilyenkor azt szokta mondani: „Nem is tudják, hogy mennyire könnyebben érzi magát az ember lelke, ha szenteltvíz van a keze ügyében. Nagy szerencse az, hogy ily könnyen hinthetjük magunkra Krisztus Urunk vérét.” Valahányszor zsolozsmába kezdtünk, mindig megkívánta, hogy hintsük meg magunkat vele.”

[2] Baňez Domonkos vagy De-Tolédo Garcia atyák, akik őt 1563 és 1566 közt gyóntatták.

[3] Szent Jeromosról nevezett Mária erre vonatkozólag a következőket jegyezte fel: „Ez az eset a szentanyának ugyancsak sok imájába került. Valamennyien tudtuk, hogy valahányszor ilyen bűnbe merült lelkek megmentéséről volt szó, mennyit kellett imádkoznia, s mily kegyetlen támadásokat kellett elviselnie a rossz szellemek részéről. Néha igazán a szívünk vérzett annak láttára, hogy ily szánalmas állapotba juttatják a testét; mert igaz ugyan, hogy a küzdelem lelkében folyt, de azért a külső ütésekből is bőven kijutott neki. Világosan látta, hogy mennyire dühöngnek az ördögök azért a sok jóért, amit ezekért a szegény lelkekért tesz. Hallotta dühös fenyegetéseiket, hogy így meg úgy fognak bosszút állni rajta. Ezt nekem utólag néha ő maga mondta el, s hozzátette, hogy mihelyt javulást, vagy haladást vesz észre egyik-másik ilyen lelken, mindjárt tudja előre, hogy mily drágán kell majd megfizetnie az árát. Ez pedig gyakran történt meg vele, mert kimondhatatlan volt benne a buzgóság a lelkek üdve érdekében.

[4] A zsolozsma egy része.

[5] A szentanyának egyik életírója, Szent Antalról nevezett Frigyes atya (Vida della Santa Madre Teresa di Gesu I. 22.) megkockáztatta azt a véleményt, hogy valamelyik flandriai, vagy bretagnei zárdába akart volna lépni. A francia fordítók, a párisi nővérek tovább mennek, s azt hiszik, hogy a Nantes közelében, Couets-ben levő kármelita zárdára gondolt, amelyet boldog Amboise Franciska alapított 1477-ben. P. Silverio (Obras I. 255.) megjegyzi, hogy egyáltalában nem kellett kivándorlásra gondolnia: szigorú fegyelmű és a világtól teljesen elzárt kolostort találhatott eleget hazája területén. Annál indokoltabbnak tartjuk e véleményt, mert hiszen a szentanya a spanyolon kívül más nyelvet nem tudott.

[6] Ez a nőtestvére Janka volt, aki édesatyja halála után az ő cellájában nevelkedett, s onnét ment férjhez Ovalle János albai nemes úrhoz. Az ügy, amelyről szó van, az ávilai Szent József-zárdának alapítása, 1561-62-ben. Ugyanis, hogy a terv titokban maradjon, a zárda céljaira szánt házat Ovalle János vette meg látszólag a maga számára; beköltözött csaladostul, s azután Szent Terézia is hozzájuk ment lakni hosszabb időre, hogy az átalakítási munkálatokat irányíthassa.


Tovább...

Önéletrajz - XXV. Fejezet

Fejtegeti, hogy miképpen érti meg a lélek - anélkül hogy hallaná - azokat a szavakat, amelyeket az Úristen intéz hozzá; hogy miféle megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, s hogy miből lehet ez utóbbiakat észrevenni. Ez a fejezet igen hasznos olyanok számára, akik a belső imának ezen a fokán vannak, mert azt nagyon világosan magyarázza és sok benne a tanulság.


Azt hiszem helyén való dolog lesz megmagyarázni, miképpen történnek azok a megszólítások, amelyeket az Úristen intéz a lélekhez, ez utóbbi pedig felfog; hogy ily módon Kegyelmed is fogalmat alkothasson róluk. Az imént említett eset óta ugyanis az Úr igen gyakran részesít ebben a kegyelemben, amint világos lesz a következőkből.
Ezek a szavak teljesen tagoltak, de azért a testi hallószervünk mit sem fog fel belőlük. Mindazonáltal az ember sokkal világosabban érti meg őket, mintha hallaná, s akármennyire igyekezzék is, nem képes őket süket fülre venni. Mert hiszen, ha idelent nem akarunk valamit meghallani, befoghatjuk a fülünket vagy másra fordíthatjuk a figyelmünket, úgyhogy ha halljuk is, nem értünk belőle semmit. Ellenben itt, mikor Isten áll szóba a lélekkel, nincs mód benne: akármennyire nehezünkre essék is, oda kell hallgatnunk, s értelmünk annyira tárva-nyitva van annak befogadására, amit Isten értésére akar adni, hogy mit sem számít: vajon kedvünkre van-e, vagy sem. Mert ha egyszer Ő akarja, hogy megértsük, Ő, a mindenható, akkor meg kell lennie annak, amit Ő kíván; akkor megmutatja, hogy Ő amúgy igazában a mi Urunk. Ezt én nagyon is tapasztaltam. Két egész éven át igyekeztem ellenállni: oly nagy félelem szállt meg ezen dolgok miatt; s néha még most is megpróbálom, de nem sok látszata van. Szeretném megmagyarázni, hogy milyen megtévesztések fordulhatnak elő ezen a téren, habár azt hiszem, ha valakinek egyszer sok tapasztalata van, nem igen kell tőlük félnie. Csakhogy, mint mondom, sok tapasztalatra van szükség. Szeretném tehát megérttetni, hogy mennyiben különböznek egymástól, aszerint, hogy jó szellemtől jönnek, vagy pedig rossztól. De azt is szeretném megmagyarázni, hogy származhatnak a mi saját értelmünknek játékából is, amennyiben megeshetik, hogy ez utóbbi önmagához beszél. Az igazat megvallva én nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ez lehetséges, azonban éppen ma gondolkodtam erről, s úgy tűnt fel előttem, hogy talán mégis így van. Azokra vonatkozólag, amik Istentől valók, sok a tapasztalatom. Sok mindent hallottam így, ami azután két-három év múlva beteljesedett, s eddig egyetlen egy sem bizonyult hazugnak. Más egyéb jelekből is világosan meg lehet állapítani, vajon Isten lelke szól-e hozzánk; majd elmondom őket.
Nézetem szerint, ha valakit nagy vágy és aggodalom epeszt valami miatt, s ilyen hangulatban imádkozik érte Istenhez, megeshetnék, hogy hall valamit arra vonatkozólag, vajon meg lesz-e a dolog, vagy sem. Ez igen könnyen lehetséges. Bár azért, ha valakinek igazi hallomásban volt része, azonnal tisztában lesz vele, hogy, amit most hall, az képzelődés, mert óriási különbség van a kettő között. Mert hiszen, ha az értelem maga gyártja a feleletet, akármilyen finoman végezze is a dolgát, az ember rögtön észreveszi, hogy a szavak tőle magától származnak, szóval, hogy önmagával beszél. Míg ellenben az igaziban úgy van, hogy más az, aki beszél, és más az, aki hallgat. Az előbbi esetben az értelem észre fogja venni, hogy nem hallgat, hanem igenis működik, s a szavak, amelyeket gyárt, tompán hangzanak, ábrándszerűek, s nem olyan világosak, mint az igaziak. Továbbá az is megjegyzendő, hogy ez utóbbi esetben megtehetjük, hogy elfordítjuk a figyelmünket, mint ahogy el tudunk hallgatni beszéd közben. Az igazi hallomásoknál az ilyesmi ki van zárva. A legeslegbiztosabb megkülönböztető jel azonban az, hogy az ilyen magánbeszédnek semmi hatása sincsen, míg ellenben, ha az Úr beszél hozzánk, a szó tett is egyszersmind. Még akkor is, ha e szavakban nem vigasztalás van kifejezve, hanem megrovás, mindjárt az első pillanatban fölemelik a lelket, erőt öntenek bele, meghatják, fölvilágosítják, megvigasztalják, megnyugtatják; ha pedig szárazságban szenvedett, vagy valami nyugtalanította és aggasztotta, azt mintha kézzel vennék le róla, sőt még annál is gyorsabban megszűnik. Ilyenkor az Úr, úgy látszik, meg akarja mutatni, hogy milyen hatalmas, s hogy az ő szavai tettek is egyszersmind.[1]
Egyszóval, a kettő között, nézetem szerint, ugyanaz a különbség, mint a között, hogy mi beszélünk-e, vagy pedig mást hallgatunk, sem több, sem kevesebb. Mert hiszen, ha én beszélek, akkor az értelmemben fűzöm egybe, amit mondani akarok; ellenben, ha énhozzám beszélnek, akkor csak hallgatok, anélkül, hogy tennék valamit. Az előbbi esetben a szavakban hiányzik az erély és a határozottság; mintha csak félálomban volnának mondva. Az utóbbiban oly tisztán hangzanak, hogy az ember minden egyes szótagot megért. Pedig ez a hallomás olykor éppen olyan időben jön, amidőn az ember értelme és lelke annyira zavart és szórakozott, hogy nem volna képes egy mondatot jól megszerkeszteni: s íme, fenséges gondolatokat hall, tökéletes alakban kifejezve, amilyenek az ő elméjében még a legmélyebb áhítat idején sem fogamzanak meg soha. S hozzá, mint mondom, már az első szó teljesen átalakítja őt. Ha elragadtatásban hallja, amidőn a tehetségei föl vannak függesztve: honnét származhatnának azok az eszmék, amelyekről annak előtte nem tudott semmit?! Hogyan merülhetnének föl önként elméjében, holott ez úgyszólván egyáltalában nem képes működni, képzelőtehetsége pedig mintegy meg van bénítva?!
Értsük meg jól: a látomásokban nem akkor részesül és az ilyen szavakat nem olyankor hallja a lélek, amidőn az elragadtatás tetőfokán egészen Istennel van egyesülve. Mert, úgy hiszem, a második öntözési módnál megmagyaráztam,[2] hogy ilyenkor, nézetem szerint, az összes tehetségek meg vannak semmisülve, s így a lélek nem képes sem látni, sem érteni, sem hallani semmit sem. Ilyenkor teljesen másnak hatalmában van, s ezen egyébként igen rövid idő alatt az Úr semmihez sem adja meg neki a szükséges szabadságot. Csak azután, amidőn ez a rövid időköz elmúlt, mialatt a lélek továbbra is el van ragadtatva, ekkor történik az, amiről beszélek. A tehetségek ugyanis olyan állapotban maradnak, hogy, ha nincsenek is többé megsemmisülve, úgyszólván egyáltalában nem működnek. El vannak merülve s nincs meg bennük a képesség arra, hogy gondolkozzanak.
Annyi minden mutatja a nagy különbséget, hogy, ha nem is mondható kizártnak az egyszeri tévedés, sokszor semmi esetre sem fog előfordulni. Merem állítani, hogy, ha valamely léleknek van tapasztalata és óvatos, nagyon világosan meg fogja különböztetni a kettőt. Mert eltekintve minden egyébtől, amiből szintén kitűnik, amit mondottam: az afféle magánbeszédnek nincs semmi hatása, s a lélek nem is fogadja azt be; míg ellenben az isteni szavak elől akarva sem tud elzárkózni. Az előbbiekben az ember egyáltalában nem hisz, mert tudja, hogy csak az értelem játékának szüleményei; épp oly keveset ad reájuk, mint valami szegény őrült fecsegésére. Ez utóbbi olyan, mintha valami nagy szentnek, kiváló tudósnak és igen tekintélyes embernek szavait hallanók, akiről tudjuk, hogy nem képes hazudni. S még ez a hasonlat is igen alacsonyan szárnyal, mert hiszen ezekben a szavakban néha olyan fenséges erő nyilvánul, hogy, ha feddést tartalmaznak, megremegtetik az embert; ha pedig szeretetet fejeznek ki, a lélek szinte elolvad a gyöngédségtől. Hozzá, mint mondom, olyan dolgokról szólnak, amelyek az illetőnek esze ágában sem voltak s egy-kettőre olyan magasztos mondásokat fejeznek ki, amilyeneket a legjobb esetben is csak hosszú idő alatt tudna az ember kigondolni. Egyszóval, nézetem szerint lehetetlenség ilyenkor észre nem venni, hogy a dolog nem a mi képzeletünknek szüleménye. Nem is akarok tovább időzni ennél a pontnál. Mert igazán csodaszámba menne, ha tapasztalt ember e tekintetben tévedésbe esnék, kivéve, ha szántszándékkal akarja önmagát rászedni.
Többször megesett velem, hogy kissé haboztam, s nem akartam hinni a hozzám intézett szavaknak, azt gondolva, hogy talán mégis csak képzelődés volt - ez a kétség természetesen csak utólag merült föl, mert mikor az ember hallja a szavakat, akkor kénytelen-kelletlen hisz - s íme, hosszú idő után azt kellett látnom, hogy mégis beteljesedtek. Az Úrnak van gondja rá, hogy ezek a szavak mélyen bevésődjenek az emlékezetbe és ne tudjanak feledésbe menni. Azok, amiket az értelem gyárt, olyanok, mint valami hirtelen felötlő gondolat, amely, amint jött, úgy el is vész; ezek ellenben olyanok, mint valami maradandó dolog, amely idő folytán kissé háttérbe szorulhat ugyan, de nem annyira, hogy teljesen kivesszen az emlékezetből; kivéve, ha igen hosszú idő múlt már el, s a szavak valami kedvezést vagy oktatást foglaltak magukban. Ellenben, ha jóslatot fejeznek ki, nézetem szerint az ember soha sem felejti el őket; én legalább nem tudtam elfelejteni, pedig igen rossz az emlékezőtehetségem.
Ismétlem, hacsak nem akad olyan lelkeden lélek, aki szántszándékkal tettet ilyen dolgokat s azt állítja, hogy hall valamit, holott ez nem igaz - ami nagy hiba volna - a tévedés kizártnak tekinthető. Mert hiszen, nézetem szerint, lehetetlenség világosan be nem látnia, hogy ő maga szövögeti bensejében a beszédet és mondja ki a szavakat, föltéve természetesen, hogy volt alkalma tapasztalni Isten szellemének működését. Mert ha nem, akkor egész életén át megmaradhatna ebben a tévedésben, s azt hihetné, hogy tényleg hall valamit. Én ugyan még ebben az esetben sem érteném, hogy miképpen tud ekkorát tévedni. Mert hiszen végre is vagy akarja hallani azokat a szavakat, vagy pedig nem akarja. Már most, ha az, amit hall, lesújtja, és azt szeretné, bárcsak semmiféle ilyen hallomásai nem volnának, mert azok ezernyi aggodalmat okoznak neki; de meg egyéb más okokból is szeretne tőlük szabadulni; ha szíve mélyéből óhajtja, hogy nyugodtan végezhesse belső imáját ilyen jelenségek nélkül: vajon miért eresztené meg annyira értelmének a fékét, hogy ilyen mondásokat gyárthasson?! Hiszen az ilyesmihez időre van szükség! Itt ellenben minden időveszteség nélkül oktatásban részesülünk s olyan dolgokat értünk meg, amelyeknek kigondolására egy hónapra volna szükségünk. Sőt maga az értelem is, és a lélek is elcsodálkoznak egyes dolgokon, amelyeket az ember ilyen alkalommal megismer.
Ez így van, s ha valaki tapasztalta, be fogja látni, hogy betűről-betűre igaz, amit mondok. Hálát adok az Úristennek azért, hogy sikerült ezt így kifejeznem, s befejezésül még csak ezt fűzöm hozzá: ha ez a jelenség magától a mi értelmünktől eredne, akkor, azt hiszem, hallhatnánk ilyesmit, amikor csak akarnók, s valahányszor belső imát végzünk, azt hihetnők, hogy tényleg hallunk ilyesmit. Már pedig ez nem úgy van. Néha napok múlnak el, hogy szeretnék valamit hallani, és mind hiába; máskor pedig, amikor nem szeretnék semmit sem hallani, mint mondom, akaratom ellenére is hallok. Ha valaki rá akar szedni másokat azzal, hogy Istentől hallja a maga főztjét: azzal az erővel, nézetem szerint, azt is mondhatná, hogy testi fülével hallja a dolgot. S való igaz, nekem fogalmam sem volt arról, hogy másképpen is lehet hallani és érteni, míg csak magamon nem tapasztaltam, s ugyancsak sokat szenvedtem emiatt.
Ha az ilyen hallomás az ördögtől származik, nincs meg az üdvös hatása, sőt rosszat gyakorol a lélekre. Velem mindössze kétszer vagy háromszor történt meg, s az Úr azonnal értésemre adta, hogy az ördög műve volt. Eltekintve attól, hogy nagy lelki szárazsággal jár, a lélekben ugyanaz a nyugtalanság marad utána, amilyent olyankor érzek, amidőn az Úr megengedi, hogy reám jöjjenek azok a nagy kísértések és különböző lelki szenvedések, amelyek mostanában is annyiszor gyötörnek. Erről majd később fogok beszélni. Mikor ez a nyugtalanság rájön a lélekre, azt sem tudja hirtelenében, hogy mi az oka; érzi, hogy a lelke ellenáll valaminek, megzavarodik és gyötrődik, mégpedig látszólag ok nélkül, mert hiszen az, amit hall, nem rossz dolog, hanem egészen jó. Azt hiszem az lehet az oka, hogy szellemünk érzi annak a másik szellemnek jelenlétét.
Az az élvezet és gyönyörűség, amelyben ilyenkor az ördög részesít, egészen más dolog. Ezekkel az élvezetekkel csak az olyan embert szedheti rá, akit az Úristen sohasem részesített igaziakban. Igazi élvezetnek én csakis az édes, erőteljes, mélységes, gyönyörűséges és nyugalmas vigasztalást mondom. Mert azt a könnyező ájtatos indulatocskát, s egyéb kicsinyes érzelmeket, azokat az apró lelki virágocskákat, amelyeket az üldözésnek első szellőcskéje elfúj, én nem nevezném igazi áhítatnak. Hiszen azért kezdetnek ezek is jók, s ezek is szent érzelmek, azonban az ilyenek alapján nem lehet megkülönböztetni a jó és a rossz szellemnek hatásait. Azért is jó mindig igen óvatosnak lenni; mert ha valaki a belső ima terén nem jutott volna tovább ennél a foknál, ha esetleg látomásai vagy kinyilatkoztatásai volnának, könnyen eshetnék tévedésbe. Nekem ez utóbbiakban sohasem volt részem, csakis azután, hogy az Úristen kegyes volt megadni nekem az egyesülő ima kegyelmét, kivéve azt az egy esetet, amelyet említettem, amidőn sok évvel ezelőtt láttam Krisztus Urunkat.[3] Bárcsak adta volna Ő Szent Felsége már akkor úgy megértenem, amint megértettem azóta, hogy ez igazi látomás volt: ez nagy lelki hasznomra vált volna.
Az ördögtől eredő szavak semmi édességet sem hagynak maguk után, s a lélekben valami sajátságos ijedelmet és undort keltenek. Különben is, én meg vagyok arról győződve, hogy az ördög sohasem lesz képes tévútra vezetni az olyan lelket, amely egyáltalában nem bízik önmagában, erősen áll a hitben s kész volna annak egyetlen egy tételéért, akár ezer halált is elszenvedni. Ezt az Úristen nem fogja megengedni. Az ilyen lélekbe az Úr azonnal beleönti a szeretetet és a hitet, és pedig az eleven, erős hitet, úgyhogy mindenben az Egyház tanaihoz igyekszik alkalmazkodni, s tanácsot kér ez irányban ettől is, attól is. Az ilyen lélek oly erősen áll ezen igazságok alapján, hogy nincs az a látomás, még ha magát az eget látná is nyitva, amely képes volna őt eltántorítatni az Egyház tanításának egyetlen egy pontjától.
Tegyük fel, hogy elméjében ezen tanokkal szemben holmi ingadozás lépne föl, vagy pedig ilyes gondolat ötlenék eszébe: tekintve, hogy ezt Isten mondja nekem, végre is éppúgy igaz lehet, amint igaz volt az, amit a szenteknek mondott. Nem azt akarom mondani, hogy elhiszi az ilyesmit, hanem hogy az ördög kísérti, s az hozza létre benne ezt az önkéntelen gondolatot. Világos, hogy az is már igen rossz dolog volna, ha önként foglalkoznék ezzel az eszmével, de én azt hiszem, hogy még ilyen önkéntelen gondolatok sem fognak föllépni az olyan lélekben, amelyet az Úr ezen kegyelmek által annyira erőssé tett ebben a tekintetben. Mert úgy érzi, hogy az Egyház legjelentéktelenebb tanításának védelmében képes volna összezúzni az összes ördögöket. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha a lélek nem érezné ezt a hatalmas erőt, és ha a lelki örömök és a látomások nem növelnék azt, akkor ne bízzék bennük. Káros hatásukat nem lehet azonnal észrevenni, lassankint azonban nagyon megnövekedhetik. Magam láttam, s tapasztalatból tudom, hogy az ember csak annyiban tarthatja ezeket a dolgokat Istentől valóknak, amennyiben megegyeznek a Szentírással; mert hacsak a legcsekélyebb mértékben térnének is el tőle, sokkal erősebb meggyőződéssel vallanám őket ördögieknek, mint amilyennel most hiszem, hogy Istentől valók; pedig ugyancsak erősen hiszem. Abban az esetben ugyanis nem kell jelek után nézni és kutatni, hogy milyen szellemtől erednek. Ez az egy jel olyan világosan bizonyítja, hogy az ördögtől származnak, hogy ha akár az egész világ bizonyítaná is előttem az ellenkezőt, akkor sem hinnék neki.
Mikor az ördög keze van a dologban, úgy érzi az ember, mintha lelkének összes javai elrejtőznének és elfutnának; csupa kedvetlenség, csupa felfordulás benne minden, s nyoma sincs a jó hatásnak. Mert ha látszólag kelt is benne jó szándékot, abban nincs semmi erő; az alázatosság pedig, amely nyomában föllép, nem igazi, hanem zavaros és nyughatatlan. Azt hiszem, hogy ha valaki tapasztalta a jó szellem hatásait, ezt meg fogja érteni. Mindazonáltal ne felejtsük el, hogy az ördögtől sok minden kitelik, s azért ezen a téren nem lehet szó akkora bizonyságról, hogy az ember félretehetne minden aggodalmat és óvatosságot, s ne volna szüksége tudós vezetőre, aki elől semmit sem hallgat el. Ha így tesz, nem érheti semmi baj. Nekem magamnak, elég bajom volt egyes embereknek nagy ijedezése miatt. Megesett velem egyebek közt, hogy az én ügyemben összeültek többen, akik iránt, mégpedig nem ok nélkül, nagy bizalommal viseltettem. Bár én csak az egyikkel voltam állandó érintkezésben, s csak az ő parancsára beszéltem olykor másokkal is, ők egymás közt sokat tanácskoztak arról, hogy miképpen lehetne rajtam segíteni. Ugyanis nagy jóindulattal voltak irányomban, s attól féltettek, hogy tévedésnek esem áldozatul. Hiszen aggódtam én magam is eleget, már tudniillik, ha nem voltam imába merülve; mert ha benne voltam, s az Úr valami kegyelemben részesített, azonnal visszanyertem nyugalmamat. Mondom, valami öten, vagy hatan voltak, s valamennyien nagy szolgái az Úrnak. Abban állapodtak meg, amint a gyóntatóm mondta, hogy ördögtől való az egész; hogy ne járuljak oly gyakran a szentáldozáshoz; hogy igyekezzem elszórakozni és kerüljem az egyedüllétet. Mint mondom, én amúgy is aggodalmas voltam, s ehhez járult szívbajom is, olyannyira, hogy néha, fényes nappal nem mertem egyedül maradni a szobában. Mikor tehát láttam, hogy annyian állítják ezt, én pedig még sem vagyok képes elhinni, nagy volt a lelki gyötrelmem, mert azzal kellett magamat vadolnom, hogy nem vagyok eléggé alázatos. Mert valamennyien hasonlíthatatlanul jobb életűek voltak nálamnál, s hozzá tudósok. Vajon mi okom van nekem arra, kérdeztem magamtól, hogy ne higgyek nekik?! Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy magamra erőszakoljam véleményüket; gondolkoztam az én rossz életemről, amelynek alapján bizonyára igazuknak kellett lenni.
Ilyen szomorú érzelmekkel hagytam el a templomot,[4] s betértem egy kápolnába. Már napok óta meg voltam fosztva a szentáldozástól, eltiltottak az egyedülléttől, amely pedig egyedüli boldogságom volt; nem volt senkim, akivel a dologról beszélhettem volna.[5] Úgy látszott, hogy, mindenki ellenem esküdött. Egyesek, ha szóba hoztam előttük lelkem állapotát, kinevettek, s azt mondták, hogy képzelődöm. Mások óva intették gyóntatómat, hogy őrizkedjék tőlem. Viszont mások határozottan kijelentették, hogy az ördögtől van az egész. Csupán csak a gyóntatóm, habár ő is úgy beszélt, mint a többi, azért, hogy - amint később megtudtam - engem próbára tegyen, az vigasztalt mindig, és mondogatta, hogy, még ha az ördög műve volna is, az sem képes nekem ártani, amíg én nem vétkezem Isten ellen, hogy majd csak el fog múlni: imádkozzam csak buzgón Istenhez. Ő maga is és az ő összes gyónói, de meg mások is sokat imádkoztak értem erre a szándékra. Én pedig folyton ostromoltam az eget, s ajánlgattam magamat minden jámbor ember imáiba, hogy Ő Szent Felsége vezessen engem más úton. Ha jól emlékszem, két egész esztendő telt el ezzel a folytonos imádkozással.
Nem tudtam megvigasztalódni, ha elgondoltam, hogy az ördög annyiszor képes legyen hozzám beszélni. Mert hiszen amióta nem tartottam állandó imaórákat a magányban, az Úr társalgás közben bocsátotta reám az áhítatba-merülést, - hiába igyekeztem ellenállni - s beszélt hozzám, amint éppen szent tetszése tartotta. Akarva nem akarva, meg kellett őt hallgatnom.
Mint mondom tehát, ott voltam abban a kápolnában egészen egyedül; nem volt senkim, aki előtt kiönthettem volna a szívemet; nem tudtam sem imádkozni, sem olvasni, le voltam törve a reám zúduló szenvedések súlya alatt, remegve gondoltam arra, hogy az ördög szemfényvesztéseinek vagyok áldozata; egyszóval a lelkem föl volt dúlva, s egészen oda voltam, nem tudva, hogy mi lesz belőlem. Nem egyszer, sőt gyakran voltam már ebben a lelki állapotban, de azt hiszem még soha sem ilyen mértékben. Négy, vagy öt óra hosszat maradtam ott, s úgy éreztem, hogy nincs többé számomra vigasztalás sem égen, sem földön. Az Úr akarata volt, hogy így szenvedjek, s ennyi ezerféle veszedelem ijesztgessen.
Ó én jó Uram! Mennyire igaz, hogy Te vagy a mi egyetlen jó barátunk; s mekkora a Te hatalmad! Meg tudsz tenni mindent, amit akarsz; s mindig akarsz értünk tenni, ha szeretünk Téged! Dicsérjenek az összes földi dolgok, ó Ura a világnak! Ó ki tudná az összes teremtmények nevében szavakba foglalni, hogy mily hűséges vagy Te barátaiddal szemben! Minden más elpártol tőlünk, ellenben Te, aki valamennyinek Ura vagy, sohasem hagysz el! Mily kevés ideig hagyod szenvedni az olyan embert, aki szeret Téged! Ó, Uram, mily finoman, mily gyöngéden, mily édesen tudsz Te az ilyennel bánni! Boldog ember, aki soha sem szeretett senkit kívüled! Igaz ugyan, Uram, hogy szigorúan megpróbálod azt, aki Téged szeret, de ezt is csak azért teszed, hogy mikor végtelen nagyra nőtt a szenvedése, akkor mutathasd ki irányában a Te még végtelenül nagyobb szeretetedet. Ó Istenem, kinek volna elég értelme és tudománya, és ki tudna ahhoz új szavakat kitalálni, hogy ki lehessen velük fejezni a Te tetteid nagyságát úgy, amint azt az én lelkem látja. Mindenki elhagyott, én jó Uram, de ha Te nem vonod meg tőlem pártfogásodat, én nem foglak soha elhagyni! Fogjanak bár össze ellenem a tudósok valamennyien; üldözzenek bár az összes teremtmények; gyötörjenek bár a rossz szellemek: csak Te ne hagyj cserben, Uram! Máris tudom tapasztalatból, mily győztesen szokott kikerülni a küzdelemből az, aki csupán csak Tebenned bízik.
Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdődtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszűnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. „Ne félj, leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.”
Azt hittem volna, hogy abban a lelki állapotban, senki sem tud megvigasztalni, még ha órák hosszú során át vesződik is velem; s íme: ez a néhány szó elég volt hozzá! Nyugalom, erő, bátorság, biztonság és világosság vonult be a lelkembe, úgyhogy egyetlen pillanat alatt teljesen átalakult; kész lett volna az egész világgal szembeszállni és bizonyítani, hogy igenis az Úristen működik benne. Ó, mily jó ez az Úristen! Milyen jó az Úr, és milyen hatalmas! Nemcsak tanácsot ad, hanem orvosságot is. Az ő szavai tettek is egyúttal. Ó Istenem, hogyan meg tudod erősíteni bennünk a hitet, és megnövelni a szeretetet!
Hányszor jutott eszembe ilyen esetekben az a jelenet, amidőn az Úr parancsolt a szeleknek, s szavaira a viharos tenger elsimult! Én is így kiáltottam föl: Ki az, akinek ily vakon engedelmeskednek az én összes tehetségeim?! Aki egy pillanat alatt világosságot teremt a legnagyobb sötétség közepette; aki meglágyít egy kőkemény szívet, s édes könnyeket fakaszt ott, ahol már annyi ideig tartott a szárazság?! Ki oltja belém ezeket a vágyakat?! Ki adja ezt a bátorságot?! Mi jutott nekem eszembe: mitől félek?! Mit jelentsen mindez?! Én ennek az Úrnak akarok szolgálni, és nincs egyéb vágyam, mint az, hogy az Ő kedvére tegyek. Nem keresek élvezetet, pihenést, vagy egyéb kincset, hanem csakis az ő akaratát óhajtom teljesíteni. (Mert erről csakugyan meg voltam győződve, s nézetem szerint ezt nyugodtan mondhattam.) Tekintve tehát, hogy ez az Úr végtelenül hatalmas - már pedig látom, hogy az; tudom, hogy az -; tekintve továbbá, hogy az ördögök az Ő rabszolgái - már pedig ebben nem lehet kételkedni, mert hitünk tanítja -, s tekintve végül, hogy én ennek az én Uramnak és Királyomnak vagyok a szolgálója: vajon mit tehetnek azok én ellenem?! Miért ne volna bennem elegendő erő ahhoz, hogy akár az egész pokollal is fölvegyem a harcot?!
Kezembe vettem egy feszületet, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy félelem nélkül tudnék szembeszállni velük. Ekkora bátorságot öntött belém az Úristen, s oly tökéletesen átalakított azon néhány perc alatt. Láttam, hogy azzal a feszülettel le tudnám verni valamennyit, s oda is kiáltottam nekik: „Nos hát jertek valamennyien! Én az Úr szolgálója vagyok! Szeretném látni mit tudtok tenni ellenem!” Igazán hiszem, hogy megijedtek tőlem; míg ellenben én teljesen megnyugodtam, s nem féltem többé tőlük. Az a rettegés, amelyet azelőtt éreztem, egészen megszűnt, s a mai napig nem is tért többé vissza, mert bár, mint még el fogom mondani, olykor láttam is őket, semmi félelmet sem keltettek bennem, sőt úgy vettem észre, hogy ők remegnek tőlem. A mindenség Ura olyan hatalmat adott nekem velük szemben, hogy annyiba veszem őket, mint a legyeket. Úgy találom, nagyon is gyávák, s amint észreveszik, hogy valaki mit sem ad rájuk, elmegy az összes erejük. Igazában csak az olyan ember ellen merészelnek támadni, akiről látják, hogy kész megadni magát; vagy pedig olyankor hősködnek, amidőn Isten megengedi nekik, hogy az ő szolgáit megkísértsék és megkínozzák.
Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.
Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.
Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ö Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített!

_________________________________

[1] Ezeket az Úristen által a lélekhez intézett szavakat a misztikus teológia nyelvén „teremtő szavak”-nak nevezzük, amennyiben létrehozzák azt, amit jelentenek. Mikor az Úr a teremtéskor azt mondotta: „Legyen világosság”, akkor lőn világosság, hasonlóképpen, mikor egy lélekhez így szól: „Légy nyugodt”, akkor meg is teremti benne a nyugalmat, ha pedig valami igazságot közöl vele, akkor létrehozza benne a minden kétséget kizáró meggyőződést aziránt, hogy a dolog úgy van, úgy volt, vagy úgy lesz.

[2] Valójában a 18. és 20. fejezetben volt róla szó, a negyedik öntözési mód alkalmával.

[3] 1540-ben, mikor az Úr Jézus szigorú arccal jelent meg neki a beszélőszobában, értésére adva, hogy helyteleníti világias társalgásait.

[4] Tudniillik a jezsuiták templomát. Azok az öten-hatan, akikről szó van, az ő rendes gyóntatójának, Alvarez Boldizsár atyának rendtársai voltak. Az egész eset akkor történhetett, mikor Szent Terézia barátnőjének De Ulloa Guiomár asszonynak vendégszeretetét élvezte, mert csak így érthető, hogy ő ment el a jezsuitákhoz gyónni. Amikor a zárdában lakott, akkor a gyóntató szokott őhozzá eljönni.

[5] Szent Teréziát nem egy gyóntatója tette arra a kemény próbára, hogy eltiltotta a mindennapi szentáldozástól. Alvarez Boldizsár egyszer húsz napra vonta meg tőle ezt a vigasztalást. (v. ö. De Ponte II fejezetét.) Ezen esemény idejében azonban még nem ő volt a gyóntatója. Amint ugyanis kb. másfél lappal odébb említi, ekkor még a látomások nem kezdődtek meg, tehát ez még 1558 előtt történt. Különben is mikor a szentanya ezen fejezetben, valamint a továbbiakban is egyszerűen gyóntatójáról beszél, a nélkül, hogy nevet említene, alapos okunk van föltenni, hogy majd az egyiket, majd a másikat érti alatta, nem pedig mindig ugyanazt.


Tovább...