Folytatja ugyanazt a tárgyat. Beszél egy másfajta elragadtatásról amelyben a lélek Isten hívására mintegy felrepül hozzá. Kifejti, hogy miért kell ehhez bátorság. Érdekesen magyarázza meg az Úrnak e kegyelmét. Nagyon hasznos.
Van egy másfajta elragadtatás, amelyet én a lélek röptének nevezek; lényegét tekintve ugyan nem különbözik az előbbitől, de egészen más érzést kelt az emberben. Olykor ugyanis egészen váratlanul a lélek hirtelenében megindul, mintha úgy ragadná ki valaki erőszakosan a testből s teszi ezt oly sebességgel, hogy - különösen kezdetben - az illető ugyancsak megijed. Ezért mondtam én, hogy nagy bátorsága legyen annak, akinek Isten ilyen kegyelmeket osztogat; hitre, bizalomra s arra a tökéletes megadásra van szüksége, hogy tegyen az Úr az ő lelkével szent tetszése szerint. Vagy talán olyan csekélységnek tartjátok, hogy mikor az ember teljesen nyugodtan tesz-vesz, egyszerre csak kiragadják a lelkét, sőt egyes esetekben - amint olvassuk - viszik még a testét is, anélkül, hogy tudná, hová viszik, ki viszi és hogyan viszik? Ugyanis, mikor ez a dolog először történik meg, az ember egyáltalában nem biztos arról, hogy Isten kezében van. S azt hiszitek, hogy lehetséges ebben az esetben ellenállni? Szó sincs róla. Sőt annál rosszabb - amint ezt egy bizonyos személytől tudom. Isten, úgy látszik azt akarja az ilyen lélekkel megértetni, hogy miután annyiszor és oly őszintén helyezte magát keze közé s oly szeretettel és minden fenntartás nélkül ajánlotta fel magát Neki: nem rendelkezik többé magával; s tényleg, ha a lélek megkísérli az ellenállást, az a mozgás, amellyel Isten elragadja, még erőszakosabb lesz. Ezért az illető személy végre is belátta, hogy legjobb úgy elhagynia magát, mint a szalma teszi a borostyánnal szemben, amely magához vonzza - ha ugyan láttátok már ezt a tüneményt. Rábízza magát tehát annak kezére, akinek hatalmával szemben úgyis hiábavaló az ellenállás s így erényt csinál a szükségből. Szalmáról vettem a hasonlatot, mert tény, hogy amilyen könnyen felkap egy óriás egy szalmaszálat, épp oly könnyen viszi el a lelket ez a mi hatalmas, nagy Óriásunk.
Míg az a vízmedence, amelyről nem tudom biztosan, de azt hiszem a negyedik lelki lakásnál volt szó, halkan és észrevétlenül telik meg: addig itt ez a hatalmas Isten, aki kezében tartja a vizek forrásait s nem engedi, hogy a tenger kicsapjon medréből, egyszerre megereszti mindazokat a forrásokat, amelyek a medencét táplálják. Ennek következtében nagy és hatalmas hullám támad, amely a magasba emeli a mi lelkünknek kis sajkáját. S amint a tengeren ez ilyennel szemben tehetetlen a hajó s hiába erőlködik a kapitánya és azok, akik a kormányt tartják, mert a hullámok, ha ekkora erővel támadnak, mégis csak oda viszik, ahová nekik tetszik: éppúgy a lélek benseje sem tud megmaradni ott, ahol szeretné; érzékei és tehetségei nem képesek mást tenni, mint amit Isten parancsol nekik; a test pedig egyáltalában számba sem jön.
Higgyétek el, nővéreim, már maga ennek a dolognak a leírása is rémületet kelt a szívemben: oly félelmetes módon nyilatkozik benne ennek a nagy királynak és császárnak végtelen hatalma. S mi lesz azzal, akivel az megtörtént? Ha az Úr ezen a módon nyilvánítaná ki magát akár a világ legelvetemültebb embere előtt is, meg vagyok róla győződve, hogy ha nem szeretetből, akkor legalább is félelemből őrizkednék minden további bűntől. Mily hálásak lesznek tehát azok, akiket az Úr ily magasztos módon intett meg, hogy ne merjék Őt többé bosszantani. Az Ő szent nevére kérlek, nővéreim, benneteket, akiket Ő Szent Felsége ilyen és hasonló kegyelmekben részesített, hogy ne hagyjátok el magatokat; ne szorítkozzatok csupán arra, hogy elfogadjátok, amit nektek ad, anélkül, hogy közületek ki-ki megtenné a magáét. Aki sokkal tartozik, az fizessen is sokat.[1] E tekintetben szintén nagy bátorságra van szükség, mert ennek az adósságnak nagysága képes nagyon is lesújtani a lelket s ha az Úr nem bátorítaná, nem is lehetne soha jókedve. Egyrészt ugyanis látja azt, amit az Úr tesz vele, másrészt pedig elgondolja, hogy ehhez képest mily hitványak az ő szolgálatai. S még az a kevés is, amit az Úrért tesz, annyira tele van hibával, tökéletlenséggel és lanyhasággal, hogy jobban szeret nem is gondolni nyomorúságos jócselekedeteire. Csupán bűneit tartja szemei előtt s ezekkel Isten irgalmasságához menekül; tekintve ugyanis, hogy amúgy sincs miből fizetnie, hadd pótolja a hiányt az az irgalom és könyörületesség, amellyel Ő Szent Felsége a bűnösök irányában viseltetik.
Lehet, hogy az ilyen léleknek ugyanazt fogja mondani, amit egy bizonyos személynek mondott, mikor az egyszer szomorúan térdelt a feszület előtt s arról panaszkodott, hogy sohasem volt semmije, amit Istennek adhatott és sohasem volt alkalma arra, hogy érte valami érdemlegesről lemondhatott volna. A keresztre feszített Jézus megvigasztalta, azt mondván neki, hogy neki adja összes fájdalmait és gyötrelmeit, amelyeket kínszenvedése folyamán elviselt; legyenek az övéi, ő pedig ajándékozza azokat az Ő mennyei Atyjának. Ez a lélek amennyire tudom, úgy megvigasztalódott ezen s oly gazdagnak érezte magát, hogy ezeket a szavakat sohasem fogja elfelejteni. Valahányszor csüggedés szállja meg, visszagondol rájuk s emlékük bátorsággal és vigasztalással tölti el. Sokat tudnék még ezekről a dolgokról mondani, mert gyakran érintkeztem szent és elmélkedő emberekkel és azok sokat közöltek velem - nehogy azonban azt higgyétek, hogy magamról beszélek, inkább továbbmegyek. Ezekből a szavakból azonban megérthetitek - s ez nagy hasznotokra lesz - hogy az Úr teljesen megelégszik azzal, ha mi újra és újra belátjuk nyomorúságunkat és szegénységünket s ha megértjük azt, hogy semmink sincs, amit nem tőle kaptunk volna.
Láthatjátok tehát leányaim, hogy mekkora bátorságra van szüksége az olyan léleknek, amelyet az Úr idáig juttatott s ehhez hasonló kegyelmekben részesít. De még inkább van szüksége - különösen ez utóbbi dolgokban - alázatosságra. Adja meg nekünk azt az Úr. Amilyen jó meg is fogja adni.
Térjünk azonban vissza e gyorsmenetű lelki elragadtatásra, amely valóban olyan, mintha lélek végleg el akarná hagyni a testet, holott másrészt az is világos, hogy az illető személy nem hal meg. Néhány pillanatig ugyan nem tudná megmondani, vajon él-e még, vagy sem. Úgy érzi, hogy - úgy amint van - átröppent valami más országba, amely lényegesen különbözik attól, amelyben mi élünk; egészen más fény és annyira más világ tárul eléje s a mieinktől annyira különböző dolgokat lát, hogy ha egész életén át törné is rajtuk a fejét, nem tudná őket elképzelni. Egy pillanat alatt annyit megért, hogy ha éveken keresztül fárasztotta volna a képzeletét és az elméjét, az ezredrészével sem végzett volna. Ez nem értelmi látomás, hanem képzeleti, amennyiben itt a lélek szemével látunk és pedig sokkal jobban, mint testi szemünkkel idelent. Minden szóbeli magyarázat nélkül megértünk egyes dolgokat; például, ha látunk valakit a szentek közül, rögtön tudjuk, hogy kicsoda, mintha csak régi ismerősünk volna.
Más esetekben, mialatt a lélek egyes dolgokat szemével észlel, ugyanakkor másokat értelmi látomásban lát, például sok angyalt és velük az Urat. Ezek és más olyanok is, amelyekről nem szabad beszélni, valami megmagyarázhatatlan csodálatos megismerés útján jutnak a léleknek értésére, anélkül, hogy testi szemével bármit is látna. Lehet, hogy másvalaki, akivel ezek a dolgok megtörténnek, ügyesebb lesz nálam és képes lesz őket megértetni; bár ezt én nem igen hiszem. Vajon a lélek a testben marad-e, mialatt ezek történnek, vagy sem, azt nem tudnám megmondani; annyit mondhatok, hogy sem arra nem mernék megesküdni, hogy a testben marad, sem pedig arra, hogy kimegy belőle. Megkockáztatok egy gondolatot, amely sokszor ötlött már az eszembe: a nap az égen van, sugarai pedig oly csodás erővel vannak felruházva, hogy - habár maga mozdulatlanul marad meg a helyén - egykettőre ideérnek hozzánk; nem volna-e tehát lehetséges, hogy a lélek és a szellem, - ami egy és ugyanaz, mint a nap és sugarai - nem hagyja ugyan el helyét, de az Igazság Napjának hatása alatt valami módon a felsőbb része révén önmaga fölé emelkedik.
Én talán nem tudom, hogy mit beszélek, de annyi bizonyos, hogy amily gyorsan kirepül a golyó a puskából, mikor lobbot vet benne a puskapor: éppúgy indul meg a mi bensőnkben is az a bizonyos repülés - mert nem tudom másnak nevezni - amely ugyan zajtalan, de a mozgása annyira érezhető, hogy semmi körülmények között sem lehet csalódásnak minősíteni. S midőn így a lélek teljesen kint van, nagy dolgokat mutat meg neki az Úr. Midőn pedig megint magához tér, rendkívüli lelki kincsekkel gazdagodott, s a földi dolgok ahhoz képest, amit látott, valósággal szemétnek tűnnek fel előtte. Ettől a pillanattól kezdve teher neki az élet s hitványság szemében minden földi dolog, még az olyan is, amelyet azelőtt, legalább annyira, amennyire, becsülni szokott. Úgy látszik az Úr meg akart mutatni a léleknek egy részletet abból az ígéret földjéből, amely felé haladnia kell s értésére kívánta adni, hogy milyen szép az a hely, ahol majd megpihenhet, nehogy visszariadjon a nehéz útnak fáradalmaitól. Hiszen így volt a zsidókkal is, mikor kémeket küldtek maguk előtt Palesztinába.[2] S habár ez az elragadtatás oly rövid ideig tart, ne gondoljátok, hogy csekélyek a hatásai; ellenkezőleg, úgy meggazdagítja a lelket, hogy arról igazában csak annak lehet fogalma, aki részesült benne. Ebből is látható, hogy nem származhatik az ördögtől. Éppoly lehetetlenség volna az egészet a képzelet játékának betudni.
Az ördög nem volna képes ezeket a dolgokat oly módon lelki szemünk elé állítani, hogy akkora hatást gyakoroljanak a lelkünkre s oly békességet, nyugalmat és tökéletesedést hozzanak benne létre. Különösen pedig három dologban idéz elő nagy haladást ez a látomás: először Isten végtelen nagyságának megismerésében, mert hiszen minél jobban látjuk tökéletességeit, annál jobban felfogjuk nagyságát; másodszor az önismeretben és az alázatosságban, amennyiben szinte megrettenünk, ha meggondoljuk, hogy rá merünk nézni arra a Teremtőre, akit megsértettünk, holott oly hitványak vagyunk nagyságához viszonyítva; harmadszor pedig abban, hogy ezután nagyon kevésre becsülünk minden földi dolgot, ha csak nem használható fel Isten szolgálatára.
Ezek azok az ékszerek, amelyekkel a Jegyes legelőször ajándékozza meg a lelket; végtelen értékűek, s a léleknek van gondja rá, hogy biztos helyen helyezze el őket. S valóban, amit látott, az oly mélyen vésődik emlékezetébe, hogy nézetem szerint nem fogja soha elfelejteni mindaddig a napig, amikor majd örökkön-örökké élvezheti azt, amit most csak megízlelt. Ha nem így volna a dolog, az rettenetes veszteség volna ránézve. Azonban a Jegyes, aki ily értékes ajándékot adott neki, elég hatalmas arra, hogy annak megőrzéséhez megadja a szükséges kegyelmeket.
Visszatérve már most a bátorságra, amelyről beszéltem: hiszitek-e ezek után, hogy a dolog annyira könnyű? Mert hiszen igazán úgy látszik, mintha a lélek elválnék a testtől, mikor elveszti érzékeinek használatát s nem tudja, hogy miért. Nagyon is rászorul arra, hogy Az, akitől a többi kegyelmet kapja, a bátorságot is megadja neki. Azt fogjátok talán mondani, hogy ez az ijedtség jól meg van fizetve s ebben én is igazat adok nektek. Legyen áldva mindörökké, aki annyit tud adni. Adja Ő Szent Felsége, hogy méltók lehessünk az Ő szolgálatára. Amen.
________________________________
[1] Lk. 12, 48.
[2] Ter. 13, 24.
1 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése