A belső varkastély - A hatodik lakás - VII. fejezet

Beszél arról, hogy mekkora fájdalmat éreznek bűneik miatt azok a lelkek, akiket az Úr az említett kegyelmekben részesít. Megmagyarázza, hogy mekkora hiba, ha valaki, bármennyire magas lelki életet éljen is, nem tartja állandóan szeme előtt a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak emberiségét, szent szenvedését és életét, nemkülönben a dicsőséges Szűz Anyát és a szenteket. Nagyon hasznos fejezet.

Azt gondoljátok, nővéreim, hogy azok a lelkek, akikkel az Úr ily benső viszonyban van - azokhoz szólok, akiket az Úr még nem részesített ezekben a kegyelmekben, mert akik már élvezték azokat, úgyis megértenek engem - annyira biztosak már örök üdvösségük felől, hogy nem kell többé semmitől sem félniök, sem pedig siratniok bűneiket? Ne higgyétek ezt, mert ez nagy tévedés volna. A bűnök fölötti bánkódás nemcsak hogy nem szűnik meg, hanem mindig növekszik, minél több kegyelmet kap valaki Istentől. Sőt arról is meg vagyok győződve, hogy ez a fájdalom nem fog megszűnni, míg csak el nem jutunk oda, hol nincs többé szenvedés. Igaz ugyan, hogy ma talán jobban szorongatja az ember szívét, holnap pedig kevésbé, s hogy az érzés sem mindig ugyanaz. Ebben a lelki lakásban például a lélek már nem a büntetésre gondol, amelyet bűneiért el kell szenvednie, hanem arra, hogy mennyire hálátlan volt Istennel szemben, akinek akkora hálával tartozik s akit oly föltétlen hódolat illet meg. Azóta ugyanis, hogy oly nagy dolgokat nyilatkoztatott ki neki, sokkal jobban megérti Isten nagyságát s elrémül, ha eszébe jut saját vakmerősége; siránkozik afölött, hogy annyi tiszteletlenséget tanúsított irányában; vádolja magát arról, hogy mily oktalan és őrült volt, mikor oly hitvány dolgok miatt képes volt hátat fordítani a végtelen isteni Felségnek! Mindez elevenebben marad meg eszében, mint azok a kegyelmek, amelyekkel Isten elhalmozza, legyenek bár oly nagyok, mint azok, amelyekről már szóltam, vagy azok, amelyekről még csak ezután fogok beszélni. Ezeknek a kegyelmeknek hatalmas folyama csak időnkint ömlik lelkébe, ellenben bűneinek mocsara állandóan szeme előtt van s ez bizony nagy kereszt számára.

Ismerek egy személyt, aki eleinte azért szeretett volna meghalni, hogy Istent láthassa, később azonban inkább azért kívánta ugyanezt, hogy megszabaduljon ettől a folytonos szenvedéstől: annyira kínozta a gondolat, hogy mily hálátlan volt azzal szemben, akinek annyival tartozott és tartozik. Arról is meg volt győződve, hogy senkinek a gonoszsága sem fogható az övéhez; nem hitte ugyanis, hogy legyen még valaki, akivel szemben az Úr annyi türelmet tanúsított s akit annyi kegyelemben részesített volna.
A pokoltól való félelem nem igen bántja ezeket a lelkeket. Az a gondolat, hogy esetleg elveszíthetik Istent, néha szorongatja szívüket, de ez sem fordul elő gyakran. Kizárólag csakis attól félnek, hogy Isten el találja bocsátani a kezüket s akkor megbántják Őt és visszaesnek előbbi nyomorult állapotukba. A saját boldogságukkal vagy szenvedésükkel egyáltalában nem törődnek, s ha óhajtják, hogy ne maradjanak sokáig a tisztítóhelyen, azt is nem azért kívánják, hogy elkerüljék a szenvedést, hanem azért, hogy ne legyenek távol Istentől. S bármennyire Isten kegyelmében legyen is valamely lélek, nagyon is félteném, ha megfeledkeznék arról, hogy valamikor mily nyomorúságban volt; mert amilyen fájdalmas ez a gondolat, annyira üdvös. Lehet ugyan, hogy azért gondolom ezt és azért jár mindig ezen az eszem, mert annyira romlott voltam.[1] Azoknak, akik jók voltak, talán nem lesz min bánkódniuk, habár, amíg ebben a halandó testben vagyunk, valami hibát mégis csak elkövetünk valamennyien.

Ezt a fájdalmat nem enyhíti az a gondolat, hogy a mi Urunk már megbocsátotta és elfelejtette bűneinket; sőt ellenkezőleg még jobban fáj azt látni, hogy Ő annyira jó s hogy kegyelmeket osztogat olyasvalakinek, aki a poklot érdemelte volna meg. Úgy gondolom, hogy Szent Péternek és Mária Magdolnának ez lehetett a vártanúsága; mivel ugyanis a szeretetük nagyon nagy volt, sok kegyelmet kaptak és Isten végtelen Felségéről is tiszta fogalmuk volt: kemény dolog lehetett nekik bűneikre gondolni s ugyancsak sirathatták azokat!
Azt is gondolhatnátok, hogy ha a lélek már oly magasztos dolgokat élvez, akkor nem fog többé az Úr Jézus szentséges emberségéről és annak titkairól elmélkedni, hanem kizárólag az Isten iránti szeretetet fogja gyakorolni. Ezt a kérdést részletesen fejtegettem már egy alkalommal[2] s e tekintetben mások részéről ellenmondással találkoztam. Azt állították, hogy nem értettem meg a dolgot. Szerintük az Úr tényleg oly úton is vezetheti a lelkeket, amelyen, ha már egyszer előrehaladtak, jobb kizárólag az istenségre gondolni s nem foglalkozni az anyagiakkal. Megvallom, engem ennek az útnak a jóságáról nem tudtak meggyőzni. Hiszen lehet, hogy tévedek s hogy mindketten ugyanazt mondjuk; csakhogy én tapasztalatból tudom, hogy engem az ördög éppen ilyen módon akart tévútra vezetni s azért a magam kárán okulva, megismétlem, amit már sokszor mondtam,[3] tudniillik, hogy e tekintetben nagyon kell vigyáznotok. Sőt, lássátok, még azt is merem nektek mondani, hogy ne higgyetek annak, aki mást mondana nektek. Igyekszem jobban megmagyarázni a dolgot, mint ahogy másutt tettem. Hiszen ha az, aki annak idején megígérte, hogy majd ír erről a dologról, részletesebben kifejtette volna eszméit, azt jól tette volna; de csak úgy röviden odavetni a dolgot és pedig előttünk, akik nem vagyunk olyan könnyű felfogásúak, az nagy bajt okozhat.

Egyesek az említett felfogás alapján azt hiszik, hogy nem jó, ha az Úr kínszenvedésére gondolnak. De hát akkor a Boldogságos Szűzre és a Szentekre sem szabad gondolniuk; pedig hát az ezekre való emlékezés annyira üdvös táplálék a mi értelmünk számára. Igazán nem tudom, hogy mi jutott eszükbe az ilyeneknek!? Hogy az ember teljesen elvonatkozzék minden anyagi dologtól; hogy állandóan szeretettől lángoljon: az jó az angyaloknak, de nem nekünk, akik ebben a halandó testben élünk! Nekünk azokat kell szem előtt tartanunk, akik, mialatt ebben a testben éltek, oly nagy tetteket vittek végbe Isten dicsőségére. Hát még micsoda gondolat volna az, szándékosan eltávolodni a mi legnagyobb kincsünktől és orvosságunktól, a mi Urunk Jézus Krisztustól mint embertől! Hiszen én nem is hiszem, hogy az illetők ezt komolyan tanácsolják, hanem csak értelmetlenül beszélnek; azonban ezzel kárt tehetnek más lélekben! Arról az egyről pedig biztosíthatom őket, hogy ezen az úton haladva sohase fogják átlépni a két utolsó lelki lakásnak küszöbét. Nem lévén vezetőjük - mert hiszen erre a szerepre a mi jó Jézusunk van hivatva - nem fogják megtalálni az utat s még annak is örülhetnek, ha a többi lelki lakásban meg tudnak maradni. Ugyanis Ő mondta magáról, hogy Ő az út; azt is mondta, hogy Ő a világosság; s ugyancsak Ő mondta, hogy senki sem mehet az Atyához, ha csak nem általa, és hogy aki Őt látja, az látja az Atyát.[4] Azt vetik ez ellen, hogy ezeket a szavakat másképpen kell érteni. Én nem ismerem más értelmüket; az én lelkem mindig úgy érezte, hogy betűszerinti értelemben veendők és sohasem volt oka megbánni, hogy így értette őket.

Vannak egyes lelkek - s ezek közül sokan beszéltek velem erről a tárgyról - akiket az Úr a tökéletes szemlélődés színvonalára emelt s akik azután mindig azon is szeretnének maradni. Ez lehetetlenség. Tény azonban, hogy miután ily magas kegyelmeket nyertek, nem képesek többé oly jól elmélkedni az Úr Jézus életének és szenvedésének titkairól, mint azelőtt. Én nem tudom, hogy mi ennek az oka, de az tagadhatatlan, hogy ilyenkor az elme nem nagyon alkalmas már az elmélkedésre. Talán így lehetne a dolgot megmagyarázni: mivel az elmélkedés egészen abban merül ki, hogy Istent keressük benne, ha a lélek már egyszer megtalálta, nem igen hajlandó vállalni azt a fáradságot, hogy újra keresse; sokkal szívesebben szorítkozik arra, hogy szeresse. Azt is gondolom, hogy ha az akarat egyszer lángra gyulladt, akkor szeretne nagylelkűen lemondani az értelem segítségéről s ezt nem lehet tőle rossz néven venni. Azonban ez hiábavaló erőlködés, főleg ha még nem jutott el az utolsó lelki lakásig. Ily módon az idejét is vesztegeti, mert hiába, nagyon sok esetben az akarat nem képes az értelem segítsége nélkül szeretni. Jegyezzétek meg ezt jól, nővéreim, mert ez nagyon fontos. Meg is akarom még jobban világítani. A lélek kizárólag arra akarná összpontosítani minden ténykedését, hogy szeresse Istent; nem akarna semmi mást tenni, csak ezt; azonban bármennyire erőlködjék is, nem sikerül neki. Az akaratban ugyan nincs baj, az ott van teljes életerőben, azonban az a tűz, amely rendesen hevíti, kialvó félben van s hogy újra lángra lobbanjon, kell hogy valaki fújtassa. Már most helyes volna-e, ha a lélek megmaradna ebben a szárazságban s Illés próféta módjára az égből várná a tüzet,[5] hogy megeméssze azt az áldozatot, amelyet önmagából készített Isten számára? Határozottan nem volna jó, mert hiszen nem szabad csodákra számítanunk. Az Úr olykor, ha neki úgy tetszik, tesz csodát a lélek érdekében, másrészt azonban elvárja, hogy belássuk hitványságunkat és az ilyenekre való érdemtelenségünket s megtegyük mindazt, amit a magunk erejéből tehetünk.

Nekem meggyőződésem, hogy bármily magasra jutott is valaki az imában, amíg e földön él, így kell tennie. Igaz ugyan, hogy ha valakit az Úr már a hetedik lelki lakásba helyezett, annak nagyon ritkán, szinte sohasem lesz szüksége erre a megerőltetésre és pedig egy bizonyos okból, amelyet majd megemlítek, ha el nem felejtem. Ugyanis valami csodálatos módon mindig együtt van Krisztus Urunkkal s az Ő Istensége és embersége az ő állandó társasága.
Mint mondom tehát, ha az említett tűz nem ég az akaratban és az ember nem érzi Isten jelenlétét, meg kell Őt keresnünk, amint tette az ara az Énekek-énekében.
[6] Ezt akarja Ő Szent Felsége. Kérdezzük meg a teremtményektől, amint, ha nem csalódom, Szent Ágoston mondja elmélkedéseiben vagy vallomásaiban,[7] hogy ki az, aki őket teremtette s ne álljunk ott bambán s ne vesztegessük az időt abban a reményben, hogy az Úr újra meg fogja nekünk adni azt, amit egyszer megadott. Különösen kezdetben nagyon könnyen megeshetik, hogy egy esztendő, sőt több is elmúlhatik, mielőtt az Úr ugyanabban a kegyelemben újra részesítene bennünket. Ő Szent Felsége tudja, hogy miért tesz így; mi ne kutassuk ennek okát; nem tartozik ránk. Hiszen úgyis tudjuk annak útját-módját, hogy miképpen kell Isten kedvére cselekednünk. Tartsuk tehát meg az ő parancsolatait, kövessük tanácsait és ebben legyünk nagyon is lelkiismeretesek; elmélkedjünk sokat életéről és haláláról, nemkülönben arról, hogy mennyi hálával tartozunk neki: a többi jöjjön akkor, amikor az Úrnak tetszik.

Az illetők azt mondják majd erre, hogy ezek a dolgok nem képesek lekötni a figyelmüket s bizonyos tekintetben, a fent említett okok alapján, igazuk is lehet. Azt azonban tudni fogjátok, hogy nem egy és ugyanaz a dolog, vajon az értelmünk gondolkodik-e, vagy pedig egyszerűen szemléli-e azokat az igazságokat, amelyeket az emlékezőtehetség elébe tart. Azt mondjátok talán, hogy nem értitek, mit akarok mondani s csakugyan lehetséges, hogy nem tudom magamat jól kifejezni, de úgy mondom, amint tudom. Elmélkedés alatt értem ugyanis az értelemnek gondolkodását és fontolgatását, például a következő módon: Gondoljuk meg először, mekkora kegyelmet gyakorolt velünk az Úr, mikor egyszülött Fiát adta nekünk, de ne állapodjunk meg itt, hanem menjünk végig egész dicsőséges életén. Vagy pedig kezdjük azzal, hogy az Úr Jézust tekintjük a Getsemáni kertben, de értelmünk kövesse tovább az eseményeket, mígnem az Urat a keresztre feszítve látja. Vagy pedig vegyünk egy részletet a kínszenvedésből, például az Úr elfogatását és elmélkedjünk e titokról, részletesen vizsgálva és megfontolva mindazt, amit magában foglal s átérezve azokat az érzelmeket, amelyeket kivált; így például Júdás árulását, az apostolok menekülését és a többit. Ez kitűnő és Isten előtt nagyon is kedves elmélkedés.

Nos hát ez az az elmélkedés, amelyre sokszor egyszerűen képtelennek mondja magát az olyan lélek, amelyet Isten természetfölötti kegyelmekre és tökéletes szemlélődésre méltatott. Mint mondom, nem tudnám megmondani, hogy miért, de rendesen tényleg képtelen rá. Abban azonban nincs igaza, ha azt állítja, hogy ezek a titkok nem képesek lekötni a figyelmét; hiszen ellenkezőleg minduntalan rájuk gondol, különösen mikor az Anyaszentegyház ünnepli őket. Nem is volna lehetséges, hogy az a lélek, mely annyit kapott Istentől, megfeledkezzék az Ő szeretetének ilyen magasztos bizonyítékairól. Hiszen ez mindmegannyi égő szikra, mely szükségképpen felgyullasztja az ő szeretetét az Úr iránt. Nem, ez a lélek nem érti meg önmagát, mikor így beszél. A valóság az, hogy ezeket a titkokat sokkal alaposabban érti meg, mint azelőtt; értelme oly világosan fogja fel őket és emlékezetébe oly élénken vésődnek belé, hogy maga az a látvány: az Úr a Getsemáni kertben, a földre borulva, azzal a rettenetes verejtékkel: mondom, ez maga elégséges neki egy órára, sőt néhány napra is ahhoz, hogy gyermeki bizalommal nézze, kicsoda Ő és belássa, mily hálátlanok voltunk mi ekkora és ily kínnal járó jótéteménnyel szemben. Rögtön ott van az akarat is - esetleg ugyan elérzékenyülés nélkül - s szeretné valami módon meghálálni ezt a nagy kegyelmet; szeretne szenvedni valamit érette, aki annyit szenvedett értünk; ilyen és más hasonló vágyak töltik el, amelyek azután foglalkoztatják az emlékezetet és az értelmet.[8]

Én azt hiszem ez az, ami megakadályozza a lelket abban, hogy folytatólagosan elmélkedjék a Kínszenvedésről s ez kelti benne azt a benyomást, mintha nem tudna rá gondolni. S ha eddig csakugyan nem elmélkedett volna róla, igyekezzék azt ezután megtenni, mert én biztosíthatom, hogy ez semmiben sem fogja akadályozni még a legmagasztosabb szemlélődést sem. Nem tartanám jónak, ha ebben nem gyakorolná magát nagyon is gyakran. Ha azután elmélkedés közben az Úr megakasztja gondolkodását, annál jobb; akkor az Úr hagyatja abba vele a munkát, anélkül, hogy ő rázta volna le azt a válláról: Én meg vagyok arról győződve, hogy ez az eljárási mód semmiben sem zavarja a lelki haladást, sőt ellenkezőleg minden jóban előresegíti a lelket. Zavarólag hatna, ha nagyon is erőltetné azt az elmélkedési módot, amelyről fentebb beszéltem,[9] sőt azt hiszem, hogy előrehaladottabb lélek erre nem is képes. Habár az is lehet, hogy olyan is van, aki képes rá, mert hiszen sokféle úton vezeti az Úr a lelkeket. De azért nem szabad elítélni azokat, akik képtelenek az elmélkedés útján haladni s nem szabad azt hinni, hogy nem valók nekik azok a nagy lelki kincsek, amelyek a mi Üdvözítőnkben, Jézus Krisztusban rejlenek. Bármennyire lelki ember legyen is valaki, azt nem fogja velem soha elhitetni, hogy jó ezekről lemondani.

Gyakori hibája a kezdő lelkeknek, sőt az olyanoknak is, akik már jobban előre vannak, hogy mikor elérik a nyugalom imáját s megízlelik a szellemi örömöket és vigasztalásokat, amelyeket az Úr abban ad, azt képzelik, hogy valami nagy dolgot tesznek azzal, ha állandóan ezt az élvezetet keresik. Már pedig, akár hiszik, akár nem: nem jó dolog ebben annyira elmerülni. Az élet hosszú és sok benne a szenvedés. Hogy az utóbbiakat el tudjuk viselni, szem előtt kell tartanunk példaképünket, Krisztus Urunkat s azt nézni, miképpen viselkedett a szenvedések közepette; hogyan tűrték el azokat az apostolok és a szentek? Nagyon jó társaság ám a mi jó Jézusunk! Isten mentsen attól, hogy elhanyagoljuk Őt, vagy szent Anyját! S Ő nagyon szereti, ha együtt érzünk vele szenvedésében, még ha ennek fejében egyszer-másszor le kellene is mondanunk a mi szellemi vigasztalásainkról és örömeinkről. Különben is, leányaim, ezek a szellemi élvezetek nem oly állandóak az imában, hogy ne jutna másra is idő. Sőt, ha valamelyik közületek azt mondaná nekem, hogy nála ezek az örömök folyton tartanak s hogy nem teheti meg, amit mondottam: én nagyon is gyanúsnak tartanám az állapotát. Tegyetek hasonlóképpen; igyekezzetek megszabadulni ettől a tévedéstől és kilábolni ebből a mámorból. S ha a magatok erejéből nem tudnátok megtenni, szóljatok a főnöknőnek, hadd adjon nektek valami alapos elfoglaltsággal járó hivatalt, mindaddig, amíg ez a veszedelmes állapot meg nem szűnik. Mert tény, hogy ha ez sokáig tart, még ha nem is okozna nagyobb bajt, nagyon árthatna az ember fejének és eszének.

Azt hiszem világosan megmagyaráztam, hogy bármennyire át legyen is valaki szellemülve, annyira azért még sem szabad az anyagiaktól irtóznia, hogy még az Úrnak legszentebb emberiségétől is elforduljon. Az Úrnak ama szavait vetik ez ellen, hogy szerinte az Ő tanítványaira jobb, ha Ő elmegy közülük.[10] Ezt én nem tudom megérteni. Hiszen az csak világos, hogy e szavakat nem intézte Szűz Anyjához, aki erősen állt hit dolgában s tudta, hogy Fia Istenember, aki jobban szerette Őt, mint bárki más, de szeretete annyira tökéletes volt, hogy Szent Fiának jelenléte csak hasznos lehetett rá nézve. Az apostolok ugyan akkoriban még aligha voltak oly erős hitűek, mint amilyenekké későbben lettek s amilyeneknek nekünk kell lennünk.

Ismétlem, leányaim, én ezt az utat nagyon veszedelmesnek tartom. Az ördög ily módon annyira juttathatna bennünket, hogy elveszítenénk az áhítatunkat a legméltóságosabb Oltáriszentséggel szemben is. Az én megtévedésem nem juttatott ugyan engem ennyire, azonban nem gondoltam többé oly szívesen a mi Urunkra; igyekeztem megmaradni abban a lelki mámorban s vártam az újabb szellemi örömöket. Szerencsémre idejében világosan beláttam, hogy rossz úton vagyok. Mivel ugyanis ezek a szellemi örömök még sem lehettek állandóak, közben az értelmem ide s tova csapongott s a lelkem olyan volt, mint egy röpködő madár, mely nem tudja, hogy hová üljön. Ezzel rendkívül sok időt vesztettem; nem haladtam előre az erényekben s nem tökéletesedtem az imában. Én magam nem láttam be a tévedésemet s talán sohasem tértem volna észre, mert annyira meg voltam győződve eljárásom helyességéről; szerencsémre azonban beszéltem a dologról egy szent életű emberrel, aki felvilágosított. Akkor azután megértettem, hogy mily téves útra kerültem s azóta mindig fáj a szívem, ha elgondolom, hogy volt idő, amikor ezt nem láttam be és hogy annyit vesztettem, ahelyett, hogy előrehaladtam volna. Nem, még ha ingyen adnák is, még akkor sem akarok semmi boldogságot, amely másunnét származnék, mint tőle, akitől minden jót kapunk. Örök hála és dicsőség legyen neki érte. Amen.

____________________________________________________________
[1] Ezen mű folyamán folyton-folyvást találkozunk célzásokkal Szent Terézia állítólagos bűnös előéletére. Arra az esetre, ha valaki nem ismerné életrajzát, megjegyezzük, hogy mindig példás viselkedésű volt, soha halálos bűnt nem követett el, szűzi tisztasága ellen pedig még csak kísértést sem szenvedett. Amit ő olyan nagy bűnnek tart s ami egy szentnek szempontjából tényleg nagy hiba, az az, hogy negyvenéves koráig nem volt képes teljesen szakítani a világgal és véglegesen rálépni az életszentség útjára.
[2] Önéletrajz 22. fej.
[3] Önéletrajz 22-24. fej.
[4] Jn. 14, 6; 8, 12; 14, 6; 14, 9.
[5] Kir. I. könyve 18, 30-39.
[6] Én. 3, 3.
[7] Szent Ágoston vallomásai, 10. könyv, 6. fej.
[8] Az az elmélkedési mód, amelyet a szentanya itt fejteget s amelynél az ember egy-két, vagy legalább is aránylag kevés gondolattal hosszabb időre beéri, a szabad elmélkedés. Ez van gyakorlatban most is a kármelita-rendben. Ellenben a másik, amelynek egyik legnagyobb mestere Szent Ignác volt s amely ma is a Jézus-társaság sajátos imája, a kötött elmélkedés. Ennél a tárgyat szorgalmas és erőfeszítő értelmi munkával részeire bontjuk, elemezzük, kivonjuk belőle lehetőleg az összes benne rejlő tanulságokat, azokat magunkra alkalmazzuk, ezen az alapon jó feltételeket teszünk a jövőre és így tovább. Mindkettő kitűnő a maga nemében. Részünkről azonban azt tartjuk ideális eljárásnak, ha valaki, mint Szent Terézia, 22 esztendei rendszeres kötött elmélkedés után tér át a szabad elmélkedésre, szóval először telíti lelkét szent eszmékkel s csak azután élvezi azokat kényelemben. Elülteti és fölneveli a fát s csak azután heveredik az árnyékába.
[9] T. i. a kötött elmélkedést.
[10] Jn. 16, 7.