A belső várkastély - A hatodik lakás - VI. fejezet

Elmondja az előbbi fejezetben tárgyalt imának egy következményét, amelyről meg lehet ismerni, hogy csakugyan igazi, nem pedig csalódás. Más kegyelmekről beszél, amelyeket a lélek az Úrtól kap, hogy Őt teljes szívéből dicsőítse.

Ezek a nagy kegyelmek, amelyekkel Isten a lelket elhalmozza, akkora vágyat keltenek benne Teremtője után, hogy az élet valósággal kín rá nézve, de azért édes kín. Kimondhatatlanul vágyódik a halál után s folyton könnyek között kéri az Urat, hogy váltsa már meg őt ebből a száműzetésből. Bármit lásson is maga körül, az mind terhére van. A magány ugyan annyira-amennyire felüdíti, de a fájdalom csakhamar visszatér és sohasem múlik el egészen. Egyszóval: a mi kis pillangónk nem talál maradandó nyugvóhelyet. Hozzá még ez a nagy szeretet annyira gyöngéddé tette a lelket, hogy minden legkisebb alkalom lángra lobbantja szerelmének parazsát s egyszeriben elröppen. Azért is ebben a lelki lakásban nagyon gyakoriak az elragadtatások. S hiába ellenük minden. Rájönnek az emberre nyilvános helyen is, akkor pedig kijut neki a zaklatásból és a megszólásból. Az illető ugyan igyekszik megőrizni nyugalmát, de azért mégsem tud megszabadulni a félelemtől, mert annyian ijesztgetik; főleg a gyóntatók.
Lelke mélyében nagy ugyan egyrészről a biztonsági érzés - különösen, ha egyedül van Istennel - másrészt azonban sokat szomorkodik, mert az a gondolat aggasztja, hogy talán mégis az ördög cselszövénye az egész; s ha pedig így volna, akkor fájdalmat okoz annak, akit annyira szeret. A megszólásokkal nem igen törődik, kivéve ha a gyóntatója pirongatja, mintha bizony ő tehetne a dologról! Mindenkit arra kér, hogy imádkozzék érette. Ő maga pedig, gyóntatói parancsára azért könyörög az Úrhoz, hogy vezesse őt más úton, mivelhogy ez az út szerintük nagyon veszedelmes. De bár engedelmességből tényleg ezért imádkozik, arra nem képes, hogy szívéből kívánja azt, amit kér. Látja ugyanis, hogy mily nagy előnyökkel jár rá nézve ez az út; s annak alapján, amit olvasott, hallott és tud, nem lehet aziránt kétsége, hogy ez az út az Isten parancsolatainak útja, mely az égbe vezet. Így tehát az Úr kezére bízza magát. Viszont azonban, mivel nem tudja óhajtani azt, amiért engedelmességből imádkozik, attól fél, hogy engedetlen gyóntatójával szemben. S ez a gondolat annál kínzóbb rá nézve, mivel tudja, hogy az engedelmesség az egyetlen biztosíték a tévútra jutás és az Úr megsértése ellen. Hiszen inkább darabokra vágatná magát, mintsem tudatosan kövessen el egy bocsánatos bűnt s íme, ki tudja, mennyit követ el öntudatlanul. Ez a gondolat nagy fájdalmat okoz neki. Isten kegyelméből az ilyen lélekben ég a vágy, hogy Teremtőjének semmiben se tegyen kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetné, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretné teljesen elkerülni az embereket s irigykedve gondol azokra, akik a sivatagban élnek, vagy éltek. Másrészről viszont óhajtana a világban maradni és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse Őt. Ha pedig nő az illető, akkor szomorkodik azon, hogy neme megakadályozza e szándékainak megvalósításában s irigykedve nézi azokat, akik szabadon hirdethetik, hogy kicsoda a seregeknek nagy Istene.

Ó szegényke kis pillangó, mennyi lánccal vagy megbilincselve! Nem röpülhetsz oda, ahová szeretnél! Könyörülj rajta, Istenem s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben érhesse el vágyait: hadd szolgáljon mégis a Te dicsőségedre. Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemli meg; sem azt, hogy természete olyan nyomorult; elég hatalmas vagy Te arra, Uram, hogy a Te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék s a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait. Ne sajnáld őt Uram, mert kegyelmed segítségével bátran szembenézhet sok-sok szenvedéssel. Ő kész erre s óhajtja a szenvedést. Nyújtsd ki tehát hatalmas karodat Uram és ne engedd, hogy élete csupa alsórendű foglalkozásban merüljön ki! Nyilvánítsd ki nagyságodat egy hitvány, gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőle semmi sem telik ki s Téged fog azért dicsőíteni. Kerüljön az neki bármennyibe is: hiszen ő maga akarja, hogy sokba kerüljön! Ha ezer élete volna, mind odaadná azért, hogy csak egy lélekben gyújtson irántad valamivel nagyobb szeretetet; s meg volna arról győződve, hogy jó vásárt csinált. Ő azonban nagyon jól belátja, hogy nem méltó erre a kegyelemre. Még csak azt sem érdemli meg, hogy egy kicsit szenvedhessen, nemhogy meghalhasson Érted.[1]

Nem tudom, minek mondtam mindezt, nővéreim, sem azt, hogy mi célom volt vele. Beszéltem, anélkül hogy észrevettem volna. Az azonban kétséget sem szenved, hogy ilyen érzelmeket hoznak létre a lélekben ezek az elragadtatások és extázisok. Mert ezek nem olyan vágyak, amelyek hamarjában elmúlnak, hanem megmaradnak állandóan s ha alkalom nyílik arra, hogy megnyilvánuljanak, akkor látszik meg, hogy nem afféle tettetett érzelmek. De miért mondom, hogy állandóak, holott néha a lélek egészen kis dolgokkal szemben is oly gyáva, oly félénk és oly kicsinyhitű, hogy úgy látszik, mintha semmire sem volna képes? Erre azt felelem, hogy ha az Úr akaratából olykor természetes gyarlósága érvényesül, ez csak az ő javára van. Mert ilyenkor érti meg azután, hogy ha volt bátorsága, Ő Szent Felségétől kapta. Ez most oly világos előtte, hogy szinte megsemmisülve érzi magát ez igazság súlya alatt. De ugyanakkor annál jobban átérti Isten végtelen irgalmát és nagyságát, amelyet benne, ily hitvány teremtményben akart kimutatni, Mindamellett ennek a léleknek rendes állapota az, amelyet előbb említettem.

Jegyezzétek meg, nővéreim, hogy ez a mi Urunk utáni vágyakozás néha nagyon is nyomasztó lesz; ilyenkor azután nem szabad magunkat neki teljesen átengednünk, hanem ellenkezőleg, valami szórakozás után kell néznünk; ha ugyan sikerül elszórakoznunk, mert néha ezek az érzelmek annyira fokozódnak, hogy hiábavaló ellenük minden küzdelem. Majd később beszélek még róluk s akkor meg fogtok érteni. Az említetteknél ez gyakran lehetséges, mert az értelem megtartja épségét, alávetheti magát Isten akaratának s elmondhatja azt, amit Szent Márton mondott.[2] Ha pedig ezek a vágyak nagyon erősekké válnak, akkor szükséges is elterelni róluk a figyelmet. Mivel ugyanis rendesen az oly embereknél fordulnak elő, akik a tökéletességben már nagyon előre vannak, megeshetnék, hogy az ördög gerjeszti fel azokat bennünk, azért, hogy mi is tökéleteseknek tartsuk magunkat. Ebben a pontban pedig nagyon is vigyázni kell. Másrészt azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az ördög nem képes megadni azt a nyugalmat és békét, amit ez a fájdalom hoz létre a lélekben akkor, ha Istentől ered. A rossz szellem utánzatában mindig lesz valamelyes olyan szenvedély, amilyen a világi bajok okozta fájdalmakban szokott lenni. De ha valakinek ezen a téren nincs tapasztalata, esetleg nem veszi ezt észre, hanem esetleg egészen átengedi magát ennek az érzelemnek, amivel nagyon ártana az egészségének, mert ez a fájdalom ily módon állandóvá, vagy legalább is nagyon gyakorivá fajulna.

Azt is jegyezzétek meg jól, hogy a gyönge szervezet gyakran okoz ilyen szenvedéseket, különösen lágyszívű személyeknél, akik minden csekélységért sírva fakadnak. Ezerszer mondták már előttem, hogy Isten iránti szeretetből sírnak, pedig nincs így. Hogyha például hosszabb időn keresztül minden Istenre vonatkozó legkisebb szóra könnyzáporban törnek ki s nem tudnak maguknak parancsolni, akkor ezt valószínűleg a szívben fellépő holmi beteg nedvek okozzák, nem pedig, vagy legalább is nem legelső sorban az Isten iránti szeretet. Néha ugyanis se vége, se hossza ennek a sírásnak. Mivel pedig hallották, hogy a könnyek jók, nemcsak hogy nem igyekeznek abbahagyni, hanem még egész erejükkel azon vannak, hogy minél jobban sírjanak. Ezzel a dologgal az ördögnek az a célja, hogy tönkremenjen az egészségük s ne legyenek többé képesek sem imádkozni, sem pedig megtartani a szabályokat.

Látom, hogy mit akartok erre mondani; azt ugyebár, hogy hát tulajdonképpen mit csináljatok, mikor én mindenben veszedelmet látok? Mikor még egy oly ártatlan dologban is, mint a könnyek, ördögi cselszövényre gyanakszom. Nem vagyok-e én tévedésben? Hiszen ez lehetséges, de higgyétek el; hogy tapasztalatból beszélek. Nem magamon tapasztaltam ugyan, mert én nem vagyok oly lágyszívű. Sőt ellenkezőleg, olyan kemény a szívem, hogy néha igazán restellem. Bár az is igaz, hogy bármennyire kemény legyen is ez a szív, ha az a benne levő tűz nagyon fel talál lángolni, úgy ontja a könnyet, mint egy lombik. Azt meg tudhatjátok, hogy ha a könnyek a szívből jönnek, akkor nem hogy felizgatnák, hanem megnyugtatják és lecsillapítják a lelket s nagyon ritkán ártanak az egészségnek. Ebben a dologban az az egy jó, hogy - még ha tévedésen alapulna is - inkább csak a testnek árt, nem pedig a léleknek; legalább is nem okozhat bajt akkor, ha az illető személy alázatos. De ha semmi veszedelemmel sem járna, még akkor is jó lesz vigyázni.

Ne gondoljuk valamiképpen, hogy minden rendben van, ha egyszer jól kisírtuk magunkat, mert nem azon fordul meg a lelki élet. Egyedül az a lényeges, hogy sokat dolgozzunk és gyakoroljuk az erényeket. Ha Isten könnyeket küld nekünk, jó, de mi magunk ne igyekezzünk azokat szemünkbe csalni. Ezek azután meg fogják áztatni ezt a száraz talajt s nagyban előmozdítják a termést és pedig annál jobban megteszik ezt, minél kevesebbet gondolunk velük. Ez a víz ugyanis az égből jön s egészen más természetű, mint az, amely után magunk ásunk arcunk verejtékével. Mert mily gyakran ásunk, ásunk, annyira, hogy egészen kimerülünk s íme alig akadtunk néhány csöppnyi vízre, nemhogy bővizű forrást fakasztottunk volna. Ezért én jobbnak tartom nővéreim, hogy járuljunk az Úr elé, tekintsük irgalmát és nagyságát, szemben a mi hitványságunkkal s kérjük, adja meg nekünk azt, ami neki tetszik. Ha úgy tetszik, adjon könnyeket, ha úgy tetszik, bocsásson ránk szárazságot. Ő jobban tudja, hogy mi felel meg a mi szükségleteinknek. Ha így teszünk, meg leszünk nyugtatva s az ördögnek nem lesz annyi alkalma arra, hogy tőrbecsaljon minket.

E fájdalmas, de egyszersmind élvezetes érzelmeken kívül az Úr néha valami sajátságos ujjongást s egészen eredeti áhítatot küld a lélekre, amelyről nehéz volna megmondani, hogy micsoda. Mindamellett megemlítem, tekintettel arra az eshetőségre, hogy közületek is megadja valamelyiknek az Úr; hadd tudjátok, hogy másokkal is megtörtént. Nézetem szerint a lényege az, hogy a lelki tehetségek erősen egyesülnek Istennel, anélkül, hogy elvesztenék szabadságukat. Azt akarja ugyanis, ilyen esetben az Úr, hogy ezek, valamint az érzékek is, éldelegjenek az élvezetben, anélkül hogy tudnák, mit élveznek és hogyan élveznek. Ez arabusul hangzik, pedig valóban így van; a lélek olyan túláradó élvezettel van tele, hogy nem tudja magába fojtani; az öröm kitör belőle. Valami ellenállhatatlan ösztön folytán kikiáltja országnak-világnak, hogy hadd tudják mások is és hadd dicsérjék vele együtt Istent. S ha megtehetné, ó mily fényes ünnepet ülne, mily tüntetést rendezne, hogy mindenki tudjon boldogságáról! Úgy van, mintha magát találta volna meg s miként a tékozló fiú apja, ő is nagy lakomát akarna rendezni, s arra mindenkit meghívni: hadd lássák megtalált lelkét visszahelyezve régi jogaiba; ugyanis ilyenkor nincs kétsége aziránt, hogy most az egyszer örök üdvösségét illetőleg biztonságban van. Nézetem szerint okosan gondolja ezt, mert ez a lélek mélyéből eredő nagy élvezet, ez a nagy lelki békesség s ez az ellenállhatatlan ösztön arra, hogy Istent dicsőítse: mindez nem jöhet az ördögtől. Mikor valakire rájön ez az ujjongás, nagyon nehéz és fájdalmas dolog, ha el kell azt hallgatnia, vagy titkolnia.

Ilyesmit érezhetett Szent Ferenc, midőn a mezőkön járva kiáltozott s a rablóknak, akik feltartóztatták, azt mondta, hogy ő a nagy király hírnöke. S hány más szent vonult el a sivatagba, hogy ott, Szent Ferenc példájára, fennhangon dicsőíthesse Istent.
Én is ismertem egy ilyen szentet: Alkantarai Péter testvérnek nevezték. Olyan volt az élete, hogy méltán helyezhetem őt a szentekkel egy sorba. Ő is ugyanígy tett, annyira, hogy akik hallották, még most is azt hiszik, hogy bolonddal volt dolguk. Bárcsak nekünk is megadná Isten ezt az áldott őrületet, nővéreim! De mily nagy áldás az, hogy oly helyre hívott benneteket, ahol, ha ebben a kegyelemben volna részetek és nyíltan kimutatnátok, bátorítással találkoznátok, nem pedig megszólással, mint odakint a világban. A világban természetesen az ilyesmi oly ritkaság, hogy nem csoda, ha megütközést kelt.

Mily szerencsétlen ez a kor! - mily nyomorult ez az élet, amelyet élünk! - mily boldogok azok, akik oly szerencsések, hogy távol lehetnek tőle! Olykor igazán rendkívül jól esik nekem, mikor együtt vagyunk és azt látom, hogy a benső boldogság kitör szívetekből, nővéreim, és versengve hálálkodtok az Úrnak azért, hogy ebbe a kolostorba hívott benneteket. Mert az szembeszökő, hogy ez a hálálkodás a lélek legmélyéből fakad. Szeretem is, ha ezt gyakran megteszitek, nővéreim; az egyik kezdje el s a többi folytassa. Vajon mi másra használhatnátok fel jobban a nyelveteket, mikor együtt vagytok, mint arra, hogy dicsőítsétek Istent, akinek oly nagy hálára vagyunk kötelezve jótéteményeiért.

Bár adná meg nekünk Ő Szent Felsége gyakran ennek az áhítatnak kegyelmét, mert annyira biztos és annyira hasznos a lélekre nézve. A magunk erejével ugyanis nem szerezhetjük meg, mert nagyon is természetfölötti. Megesik, hogy eltart egy napig is és ezalatt úgy van vele a lélek, mint valaki, aki sokat ivott; nem ugyan mintha az érzékei volnának elnehezedve, vagy pedig úgy viselkednék, mint valami melankolikus ember, mert hiszen az eszét egyáltalában nem vesztette el; azonban elméjében úgy megrögzött egy gondolat, hogy azt nem képes magától elűzni és semmi sem tudja arról elterelni a figyelmét. Nagyon durva hasonlatok ezek ilyen rendkívül magasztos dolog megvilágítására, de hiába, jobb nem jut az eszembe. A dolog ugyanis úgy van, hogy ebben a mámorban a lélek teljesen megfeledkezik önmagáról, és minden másról s csak egyre tud gondolni, arra, hogy Istent magasztalja. Csatlakozzunk valamennyien ehhez a lélekhez, leányaim! Miért akarnánk józanabbak lenni nála? Miben találhatnánk nagyobb boldogságot? S csatlakozzanak hozzánk az összes teremtmények, mindörökkön örökké! Amen, amen, amen.

-------------------------Lelke mélyében nagy ugyan egyrészről a biztonsági érzés - különösen, ha egyedül van Istennel - másrészt azonban sokat szomorkodik, mert az a gondolat aggasztja, hogy talán mégis az ördög cselszövénye az egész; s ha pedig így volna, akkor fájdalmat okoz annak, akit annyira szeret. A megszólásokkal nem igen törődik, kivéve ha a gyóntatója pirongatja, mintha bizony ő tehetne a dologról! Mindenkit arra kér, hogy imádkozzék érette. Ő maga pedig, gyóntatói parancsára azért könyörög az Úrhoz, hogy vezesse őt más úton, mivelhogy ez az út szerintük nagyon veszedelmes. De bár engedelmességből tényleg ezért imádkozik, arra nem képes, hogy szívéből kívánja azt, amit kér. Látja ugyanis, hogy mily nagy előnyökkel jár rá nézve ez az út; s annak alapján, amit olvasott, hallott és tud, nem lehet aziránt kétsége, hogy ez az út az Isten parancsolatainak útja, mely az égbe vezet. Így tehát az Úr kezére bízza magát. Viszont azonban, mivel nem tudja óhajtani azt, amiért engedelmességből imádkozik, attól fél, hogy engedetlen gyóntatójával szemben. S ez a gondolat annál kínzóbb rá nézve, mivel tudja, hogy az engedelmesség az egyetlen biztosíték a tévútra jutás és az Úr megsértése ellen. Hiszen inkább darabokra vágatná magát, mintsem tudatosan kövessen el egy bocsánatos bűnt s íme, ki tudja, mennyit követ el öntudatlanul. Ez a gondolat nagy fájdalmat okoz neki. Isten kegyelméből az ilyen lélekben ég a vágy, hogy Teremtőjének semmiben se tegyen kedve ellenére, bármilyen csekélységről legyen is szó; s ha megtehetné, még a gyarlóságoktól is őrizkednék. Ha másért nem, már csak azért is szeretné teljesen elkerülni az embereket s irigykedve gondol azokra, akik a sivatagban élnek, vagy éltek. Másrészről viszont óhajtana a világban maradni és azon dolgozni, hogy legalább csak egy lélek is térjen Istenéhez és dicsőítse Őt. Ha pedig nő az illető, akkor szomorkodik azon, hogy neme megakadályozza e szándékainak megvalósításában s irigykedve nézi azokat, akik szabadon hirdethetik, hogy kicsoda a seregeknek nagy Istene.

Ó szegényke kis pillangó, mennyi lánccal vagy megbilincselve! Nem röpülhetsz oda, ahová szeretnél! Könyörülj rajta, Istenem s rendezd úgy a dolgot, hogy legalább némi részben érhesse el vágyait: hadd szolgáljon mégis a Te dicsőségedre. Ne vedd tekintetbe azt, hogy nem érdemli meg; sem azt, hogy természete olyan nyomorult; elég hatalmas vagy Te arra, Uram, hogy a Te szavadra a nagy tenger visszahúzódjék s a Jordán folyó megálljon s száraz lábbal engedje át Izrael fiait. Ne sajnáld őt Uram, mert kegyelmed segítségével bátran szembenézhet sok-sok szenvedéssel. Ő kész erre s óhajtja a szenvedést. Nyújtsd ki tehát hatalmas karodat Uram és ne engedd, hogy élete csupa alsórendű foglalkozásban merüljön ki! Nyilvánítsd ki nagyságodat egy hitvány, gyönge nőben! A világ meg fogja érteni, hogy tőle semmi sem telik ki s Téged fog azért dicsőíteni. Kerüljön az neki bármennyibe is: hiszen ő maga akarja, hogy sokba kerüljön! Ha ezer élete volna, mind odaadná azért, hogy csak egy lélekben gyújtson irántad valamivel nagyobb szeretetet; s meg volna arról győződve, hogy jó vásárt csinált. Ő azonban nagyon jól belátja, hogy nem méltó erre a kegyelemre. Még csak azt sem érdemli meg, hogy egy kicsit szenvedhessen, nemhogy meghalhasson Érted.[1]

Nem tudom, minek mondtam mindezt, nővéreim, sem azt, hogy mi célom volt vele. Beszéltem, anélkül hogy észrevettem volna. Az azonban kétséget sem szenved, hogy ilyen érzelmeket hoznak létre a lélekben ezek az elragadtatások és extázisok. Mert ezek nem olyan vágyak, amelyek hamarjában elmúlnak, hanem megmaradnak állandóan s ha alkalom nyílik arra, hogy megnyilvánuljanak, akkor látszik meg, hogy nem afféle tettetett érzelmek. De miért mondom, hogy állandóak, holott néha a lélek egészen kis dolgokkal szemben is oly gyáva, oly félénk és oly kicsinyhitű, hogy úgy látszik, mintha semmire sem volna képes? Erre azt felelem, hogy ha az Úr akaratából olykor természetes gyarlósága érvényesül, ez csak az ő javára van. Mert ilyenkor érti meg azután, hogy ha volt bátorsága, Ő Szent Felségétől kapta. Ez most oly világos előtte, hogy szinte megsemmisülve érzi magát ez igazság súlya alatt. De ugyanakkor annál jobban átérti Isten végtelen irgalmát és nagyságát, amelyet benne, ily hitvány teremtményben akart kimutatni, Mindamellett ennek a léleknek rendes állapota az, amelyet előbb említettem.

Jegyezzétek meg, nővéreim, hogy ez a mi Urunk utáni vágyakozás néha nagyon is nyomasztó lesz; ilyenkor azután nem szabad magunkat neki teljesen átengednünk, hanem ellenkezőleg, valami szórakozás után kell néznünk; ha ugyan sikerül elszórakoznunk, mert néha ezek az érzelmek annyira fokozódnak, hogy hiábavaló ellenük minden küzdelem. Majd később beszélek még róluk s akkor meg fogtok érteni. Az említetteknél ez gyakran lehetséges, mert az értelem megtartja épségét, alávetheti magát Isten akaratának s elmondhatja azt, amit Szent Márton mondott.[2] Ha pedig ezek a vágyak nagyon erősekké válnak, akkor szükséges is elterelni róluk a figyelmet. Mivel ugyanis rendesen az oly embereknél fordulnak elő, akik a tökéletességben már nagyon előre vannak, megeshetnék, hogy az ördög gerjeszti fel azokat bennünk, azért, hogy mi is tökéleteseknek tartsuk magunkat. Ebben a pontban pedig nagyon is vigyázni kell. Másrészt azonban arról is meg vagyok győződve, hogy az ördög nem képes megadni azt a nyugalmat és békét, amit ez a fájdalom hoz létre a lélekben akkor, ha Istentől ered. A rossz szellem utánzatában mindig lesz valamelyes olyan szenvedély, amilyen a világi bajok okozta fájdalmakban szokott lenni. De ha valakinek ezen a téren nincs tapasztalata, esetleg nem veszi ezt észre, hanem esetleg egészen átengedi magát ennek az érzelemnek, amivel nagyon ártana az egészségének, mert ez a fájdalom ily módon állandóvá, vagy legalább is nagyon gyakorivá fajulna.

Azt is jegyezzétek meg jól, hogy a gyönge szervezet gyakran okoz ilyen szenvedéseket, különösen lágyszívű személyeknél, akik minden csekélységért sírva fakadnak. Ezerszer mondták már előttem, hogy Isten iránti szeretetből sírnak, pedig nincs így. Hogyha például hosszabb időn keresztül minden Istenre vonatkozó legkisebb szóra könnyzáporban törnek ki s nem tudnak maguknak parancsolni, akkor ezt valószínűleg a szívben fellépő holmi beteg nedvek okozzák, nem pedig, vagy legalább is nem legelső sorban az Isten iránti szeretet. Néha ugyanis se vége, se hossza ennek a sírásnak. Mivel pedig hallották, hogy a könnyek jók, nemcsak hogy nem igyekeznek abbahagyni, hanem még egész erejükkel azon vannak, hogy minél jobban sírjanak. Ezzel a dologgal az ördögnek az a célja, hogy tönkremenjen az egészségük s ne legyenek többé képesek sem imádkozni, sem pedig megtartani a szabályokat.

Látom, hogy mit akartok erre mondani; azt ugyebár, hogy hát tulajdonképpen mit csináljatok, mikor én mindenben veszedelmet látok? Mikor még egy oly ártatlan dologban is, mint a könnyek, ördögi cselszövényre gyanakszom. Nem vagyok-e én tévedésben? Hiszen ez lehetséges, de higgyétek el; hogy tapasztalatból beszélek. Nem magamon tapasztaltam ugyan, mert én nem vagyok oly lágyszívű. Sőt ellenkezőleg, olyan kemény a szívem, hogy néha igazán restellem. Bár az is igaz, hogy bármennyire kemény legyen is ez a szív, ha az a benne levő tűz nagyon fel talál lángolni, úgy ontja a könnyet, mint egy lombik. Azt meg tudhatjátok, hogy ha a könnyek a szívből jönnek, akkor nem hogy felizgatnák, hanem megnyugtatják és lecsillapítják a lelket s nagyon ritkán ártanak az egészségnek. Ebben a dologban az az egy jó, hogy - még ha tévedésen alapulna is - inkább csak a testnek árt, nem pedig a léleknek; legalább is nem okozhat bajt akkor, ha az illető személy alázatos. De ha semmi veszedelemmel sem járna, még akkor is jó lesz vigyázni.

Ne gondoljuk valamiképpen, hogy minden rendben van, ha egyszer jól kisírtuk magunkat, mert nem azon fordul meg a lelki élet. Egyedül az a lényeges, hogy sokat dolgozzunk és gyakoroljuk az erényeket. Ha Isten könnyeket küld nekünk, jó, de mi magunk ne igyekezzünk azokat szemünkbe csalni. Ezek azután meg fogják áztatni ezt a száraz talajt s nagyban előmozdítják a termést és pedig annál jobban megteszik ezt, minél kevesebbet gondolunk velük. Ez a víz ugyanis az égből jön s egészen más természetű, mint az, amely után magunk ásunk arcunk verejtékével. Mert mily gyakran ásunk, ásunk, annyira, hogy egészen kimerülünk s íme alig akadtunk néhány csöppnyi vízre, nemhogy bővizű forrást fakasztottunk volna. Ezért én jobbnak tartom nővéreim, hogy járuljunk az Úr elé, tekintsük irgalmát és nagyságát, szemben a mi hitványságunkkal s kérjük, adja meg nekünk azt, ami neki tetszik. Ha úgy tetszik, adjon könnyeket, ha úgy tetszik, bocsásson ránk szárazságot. Ő jobban tudja, hogy mi felel meg a mi szükségleteinknek. Ha így teszünk, meg leszünk nyugtatva s az ördögnek nem lesz annyi alkalma arra, hogy tőrbecsaljon minket.

E fájdalmas, de egyszersmind élvezetes érzelmeken kívül az Úr néha valami sajátságos ujjongást s egészen eredeti áhítatot küld a lélekre, amelyről nehéz volna megmondani, hogy micsoda. Mindamellett megemlítem, tekintettel arra az eshetőségre, hogy közületek is megadja valamelyiknek az Úr; hadd tudjátok, hogy másokkal is megtörtént. Nézetem szerint a lényege az, hogy a lelki tehetségek erősen egyesülnek Istennel, anélkül, hogy elvesztenék szabadságukat. Azt akarja ugyanis, ilyen esetben az Úr, hogy ezek, valamint az érzékek is, éldelegjenek az élvezetben, anélkül hogy tudnák, mit élveznek és hogyan élveznek. Ez arabusul hangzik, pedig valóban így van; a lélek olyan túláradó élvezettel van tele, hogy nem tudja magába fojtani; az öröm kitör belőle. Valami ellenállhatatlan ösztön folytán kikiáltja országnak-világnak, hogy hadd tudják mások is és hadd dicsérjék vele együtt Istent. S ha megtehetné, ó mily fényes ünnepet ülne, mily tüntetést rendezne, hogy mindenki tudjon boldogságáról! Úgy van, mintha magát találta volna meg s miként a tékozló fiú apja, ő is nagy lakomát akarna rendezni, s arra mindenkit meghívni: hadd lássák megtalált lelkét visszahelyezve régi jogaiba; ugyanis ilyenkor nincs kétsége aziránt, hogy most az egyszer örök üdvösségét illetőleg biztonságban van. Nézetem szerint okosan gondolja ezt, mert ez a lélek mélyéből eredő nagy élvezet, ez a nagy lelki békesség s ez az ellenállhatatlan ösztön arra, hogy Istent dicsőítse: mindez nem jöhet az ördögtől. Mikor valakire rájön ez az ujjongás, nagyon nehéz és fájdalmas dolog, ha el kell azt hallgatnia, vagy titkolnia.

Ilyesmit érezhetett Szent Ferenc, midőn a mezőkön járva kiáltozott s a rablóknak, akik feltartóztatták, azt mondta, hogy ő a nagy király hírnöke. S hány más szent vonult el a sivatagba, hogy ott, Szent Ferenc példájára, fennhangon dicsőíthesse Istent.
Én is ismertem egy ilyen szentet: Alkantarai Péter testvérnek nevezték. Olyan volt az élete, hogy méltán helyezhetem őt a szentekkel egy sorba. Ő is ugyanígy tett, annyira, hogy akik hallották, még most is azt hiszik, hogy bolonddal volt dolguk. Bárcsak nekünk is megadná Isten ezt az áldott őrületet, nővéreim! De mily nagy áldás az, hogy oly helyre hívott benneteket, ahol, ha ebben a kegyelemben volna részetek és nyíltan kimutatnátok, bátorítással találkoznátok, nem pedig megszólással, mint odakint a világban. A világban természetesen az ilyesmi oly ritkaság, hogy nem csoda, ha megütközést kelt.

Mily szerencsétlen ez a kor! - mily nyomorult ez az élet, amelyet élünk! - mily boldogok azok, akik oly szerencsések, hogy távol lehetnek tőle! Olykor igazán rendkívül jól esik nekem, mikor együtt vagyunk és azt látom, hogy a benső boldogság kitör szívetekből, nővéreim, és versengve hálálkodtok az Úrnak azért, hogy ebbe a kolostorba hívott benneteket. Mert az szembeszökő, hogy ez a hálálkodás a lélek legmélyéből fakad. Szeretem is, ha ezt gyakran megteszitek, nővéreim; az egyik kezdje el s a többi folytassa. Vajon mi másra használhatnátok fel jobban a nyelveteket, mikor együtt vagytok, mint arra, hogy dicsőítsétek Istent, akinek oly nagy hálára vagyunk kötelezve jótéteményeiért.

Bár adná meg nekünk Ő Szent Felsége gyakran ennek az áhítatnak kegyelmét, mert annyira biztos és annyira hasznos a lélekre nézve. A magunk erejével ugyanis nem szerezhetjük meg, mert nagyon is természetfölötti. Megesik, hogy eltart egy napig is és ezalatt úgy van vele a lélek, mint valaki, aki sokat ivott; nem ugyan mintha az érzékei volnának elnehezedve, vagy pedig úgy viselkednék, mint valami melankolikus ember, mert hiszen az eszét egyáltalában nem vesztette el; azonban elméjében úgy megrögzött egy gondolat, hogy azt nem képes magától elűzni és semmi sem tudja arról elterelni a figyelmét. Nagyon durva hasonlatok ezek ilyen rendkívül magasztos dolog megvilágítására, de hiába, jobb nem jut az eszembe. A dolog ugyanis úgy van, hogy ebben a mámorban a lélek teljesen megfeledkezik önmagáról, és minden másról s csak egyre tud gondolni, arra, hogy Istent magasztalja. Csatlakozzunk valamennyien ehhez a lélekhez, leányaim! Miért akarnánk józanabbak lenni nála? Miben találhatnánk nagyobb boldogságot? S csatlakozzanak hozzánk az összes teremtmények, mindörökkön örökké! Amen, amen, amen.

________________________________________
[1] Ebben a gyönyörű imában ki van fejezve szent Terézia egész életének programja.
[2] “Uram, ha a Te népednek még szüksége van reám, nem utasítom vissza a munkát. Legyen meg a Te akaratod”. Szent Márton püspök officiuma.