Önéletrajz - XXXIX. Fejezet

Folytatólag beszel azon nagy kegyelmekről, amelyekben az Úr részesítette. Az Úr megígéri neki, hogy különös védelmébe fogadja azokat, akikért imádkozni fog. Néhány esetet említ, amelyben Ő Szent Felsége ezt meg is tette.


Egy alkalommal nem hagytam békét az Úrnak, hogy adja vissza a szeme világát valakinek, akinek én le voltam kötelezve, s aki úgyszólván teljesen megvakult.[1] Nagy részvéttel voltam iránta, s attól féltem, hogy bűneimre való tekintettel, az Úr nem fog meghallgatni. Ekkor megjelent nekem, úgy, amint máskor szokta, s megmutatta nekem balkezének sebhelyét. Másik kezével kihúzta a szöget, amely benne volt, s úgy láttam, hogy a szöggel együtt egy darabka hús is kiszakad belőle. Szemmel látható volt, hogy mennyire kellett ennek fájnia, s nekem nagyon megesett a szívem rajta. Ekkor azt mondta nekem: ne kételkedjem; Ő aki képes volt érettem ezt elszenvedni, jobban fogja teljesíteni kérésemet, mint ahogy én azt elő tudom adni. Megígéri nekem, hogy bármit kérjek is tőle, Ő azt meg fogja tenni; mert tudja rólam, hogy semmi olyant nem kívánok, ami nem válnék az Ő dicsőségére. Tehát azt is megadja, amiért most imádkozom. Emlékezzem csak vissza, hogy már akkor is, amikor én még nem szolgáltam neki, nem kértem Tőle soha semmit, amit Ö meg ne tett volna, és pedig jobban, mint ahogy kértem. Mennyivel inkább fog velem így bánni most is, amikor tudja, hogy szeretem Őt. E felől tehát legyek egészen nyugodt. Nem telt bele, azt hiszem egy hét, s az Úr csakugyan visszaadta az illetőnek a látását, amiről az én gyóntatómat azonnal értesítették. Hiszen nincs kizárva, hogy nem az én imádságom folytán gyógyult meg; de azért én, ezen látomás következtében annyira biztos voltam erről, hogy úgy adtam hálát érte, mintha Ő Szent Felsége nekem adta volna ezt a kegyelmet.
Egy más alkalommal valaki igen kínos betegségben szenvedett - hogy mi volt, nem tudom, s azért nem is mondok többet róla. Az állapota azonban tűrhetetlen volt már valami két hónap óta, s egészen oda volt a gyötrelemtől. Az én gyóntatóm- az az említett házfőnök[2] - meglátogatta őt, s nagyon megsajnálta. Azt mondta nekem, hogy menjek el én is hozzá, mert hiszen, az illető rokonom s így megtehetem. Én tényleg ott is voltam, s annyira megesett a szívem rajta, hogy azonnal elkezdtem kéréseimmel ostromolni az Urat, adja vissza neki az egészségét. Ebben az esetben szembetűnő volt a kegyelem, amelyet nekem megadott, amennyiben az illető mindjárt másnapra megszabadult attól a fájdalomtól.
Egyszer nagyon el voltam szomorodva, mert tudomásom volt arról, hogy valaki, akivel szemben én nagy hálára voltam kötelezve, olyasvalamit akar tenni, amivel nagyot vétkezett volna Isten ellen és tönkretette volna saját becsületét. Pedig már egészen el volt szánva, hogy megteszi. Nagyon bánkódtam a dolog miatt, annál inkább, mert nem tudtam elképzelni, hogy miképpen lehetne azt megakadályozni, de meg különben is ez a törekvésem reménytelennek látszott. Szívem mélyéből könyörögtem Istennek, ne engedje a dolgot, de amíg nem voltam biztos arról, hogy meghallgat, a fájdalmam nem tudott lecsillapulni. Ilyen hangulatban mentem el egy távol eső remetelakba,[3] - mert van egynéhány ilyen ebben a zárdában, - amelyben az oszlophoz kötözött Krisztus Urunknak képe van, s könyörögtem hozzá, hogy adja meg nekem ezt a kegyelmet. Ekkor hallottam, amint szólt hozzám, nagyon szelíd, suttogó hangon. Nekem a hajam szála is égnek meredt, annyira megijedtem. Igyekeztem megérteni, hogy mit mond, de nem tudtam; mert az egész nagyon rövid ideig tartott. Amint elmúlt a félelmem, nagy nyugalom, öröm és gyönyörűség támadt a lelkemben, s én egészen elcsodálkoztam azon, hogy pusztán egy hangnak a hallása - mert ezt testi füleimmel hallottam - a nélkül, hogy csak egy szót értettem volna belőle, ekkora hatást tud gyakorolni a lélekre. Megértettem belőle, hogy kérésem teljesülni fog, s úgy is volt. Ettől a pillanattól kezdve a lelki fájdalmam úgy megszűnt, mintha sohasem is lett volna, s mintha csak úgy láttam volna magam előtt a dolgot, amint utóbb csakugyan befejeződött. Elmondtam az esetet a gyóntatóimnak; mert akkor ketten voltak. Mindketten nagy tudósok és buzgó papok.[4]
Tudtam, hogy egy bizonyos személy,[5] aki már egyszer teljesen az Úristennek buzgó szolgálatára adta magát, s már gyakorolta is egy ideig a belső imát, amelyben Ő Szent Felségétől sok kegyelmet kapott: abbahagyta azt, s nem igyekezett szakítani bizonyos körülményekkel, amelyek ellanyhulását okozták, és igen veszedelmesek voltak. Nekem ez rendkívül fájt, mert nagyon szerettem- az illetőt és sokkal tartoztam neki. Azt hiszem, egy hónapnál tovább egyebet sem tettem, mint folyton imádkoztam Istenhez, hogy az illető térjen újra észre. Egy napon, midőn éppen imába voltam merülve, egy ördögöt láttam magam mellett, bizonyos papírokkal a kezében, s azokat dühösen összetépte. Nagyon megvigasztalódtam, mert éreztem, hogy az Úr meghallgatott. S csakugyan úgy is volt. Amint később megtudtam, az illető meggyónt, és pedig nagy bűnbánattal; s azzal oly alaposan Istenhez tért, hogy, remélem, Ö Szent Felsége folyton és nagyon előre fogja juttatni. Hála legyen Őneki mindenekért! Ámen.
Az is nagyon gyakori eset, hogy az Úr az én kérésemre egyeseket kiragad a halálos bűn állapotából; másokat nagyobb tökéletességre vezet; vagy szenvedő lelkeket szabadít ki a tisztítótűzből, s más ilyen kiváló ajándékokban részesít. E tekintetben annyi kegyelmet kaptam már az Úrtól, hogy csak fárasztanám magamat és olvasómat, ha valamennyit el akarnám mondani. Rendesen inkább a lelki, mint a testi egészséget szokta megadni. Mindez nagyon ismeretes dolog és számos tanú bizonyíthatja. Kezdetben ez sok aggodalmat okozott nekem, mert kénytelen-kelletlen hittem azt, hogy az Úr, eltekintve a fő októl: az Ő jóságától, mégis csak az én imádságom miatt teszi ezt. Most azonban, miután ezek az esetek már úgy fölszaporodtak, és annyian látták, ez a tudat nem okoz nekem többé fájdalmat, sőt ellenkezőleg, áldom érte Ő Szent Felségét. Meg vagyok miatta szégyenülve, mert belátom, hogy mindig többel és többel tartozom az Úrnak, s úgy érzem, hogy minden egyes ilyen eset lelket önt belém, hogy annál buzgóbban szolgáljak neki, s mindig jobban szeressem.
Legjobban azon csodálkozom, hogy ha olyasmit akarnék kérni, amiről az Úr tudja, hogy nem volna célszerű, nem vagyok képes érte amúgy igazában imádkozni, akár mennyire igyekszem is. Ha meg is teszem, lanyhán, kevés buzgósággal és gonddal végzem, s ha mégannyira igyekszem is erőltetni a dolgot, nem tudom megtenni. Míg ellenben, ha olyasmiről van szó, amit Ő Szent Felségének jó megtennie, akkor érzem, hogy bátran kérhetem, és ismételten ostromolhatom Őt érte imáimmal; sőt, ha esetleg gondatlan volnék e tekintetben, úgy látszik, mintha valaki szüntelen emlékeztetne rá. Ezen két imádkozási mód között akkora a különbség, hogy nem is tudom, miképpen magyarázzam meg. Az első esetben, még ha nagyon közelről érint is a dolog, s én, habár nem érzem magamban azt a buzgóságot, mint máskor, azért mégis igyekszem érte esedezni az Úrhoz: úgy vagyok vele, mint a hibás beszédű ember, aki, bármennyire erőlködjék is, nem tud beszélni, s ha ki is nyög valamit, érzi, hogy úgysem értik meg. Míg ellenben a másik esetben úgy vagyok, mint aki szép tisztán és folyékonyan beszél, s hozzá olyan valakihez, aki őt szívesen hallgatja. Azt is mondhatnók, hogy az első kérési mód olyasféle, mint valami gépies ajakima; míg ellenben a második hasonlít egy magasztos szemlélődéshez, amelyben magát az Urat látjuk, amint oda figyel reánk, s megértjük, hogy Ő Szent Felségének öröme telik az imánkban, s szívesen teljesíti kérésünket. Áldott legyen mindörökké, Ö, aki annyit ad nekem, s akinek én oly keveset adok! Mert hát, én jó Uram, mennyire semmit sem tesz az a lélek, aki nem semmisül meg egészen Érted! Már pedig, mily messze vagyok; mily messze vagyok - s ezerszer ismételhetném, hogy mily messze vagyok én még attól! Ez maga elég volna, sok más okon kívül ahhoz, hogy megutáljam az életemet: mert látom, hogy nem folytatom az életet, úgy, amint azzal Neked tartozom. Mennyi gyarlóságot látok magamban! Mily hanyagul szolgálok Neked! Az az egy bizonyos, olykor azt szeretném, hogy bárcsak ne volna eszem, s így ne kellene magamban annyi rosszat látnom. Segítsen rajta Ő, aki képes azt megtenni!
Mikor annak az említett úriasszonynak házában tartózkodtam, nagyon kellett magamra vigyáznom, s folyton szem előtt tartanom ezen földi dolgok hiúságát; ugyanis nagy tisztelettel vettek körül, folyton dicsértek és sok olyan dolog volt ott, ami könnyen rabul ejthette volna a szívemet, hacsak magamra hagyatkoztam volna. Én azonban mindig csak Őt tartottam szem előtt, Aki mindent tisztán lát, s Aki nem is bocsátott ki engem a kezéből.
A tiszta látásról beszélve eszembe jut, hogy mennyit kell szenvednie az olyan embernek, akivel az Úristen megismertette az igazságot, ha ezekkel a földi dolgokkal kell vesződnie. Hiszen az igazság annyira el van homályosítva ezen a világon. Ezt maga az Úr mondta nekem. Mert nagyon sok abból, amit én itt leírok, nem az én fejemből került ki, hanem ettől az én mennyei Mesteremtől hallottam. Azért is, valahányszor nyíltan mondom, hogy: „Ezt hallottam”, vagy „Ezt az Úr mondta nekem”, lelkiismeretem nem engedné, hogy csak egy szótagot is tegyek hozzá, vagy elvegyek belőle. Ellenben, ha nem tudok pontosan visszaemlékezni az egészre, akkor úgy mondom, mintha magamtól beszélnék, s ilyenkor egyik-másik dolog csakugyan az én saját ötletem lehet. Nem mondom magaménak azt, ami jó, mert hiszen, úgyis tudom, hogy ilyesmi nem telik ki tőlem, ha csak az Úr nem adja az ajkamra, nem nézve, hogy mennyire nem érdemlem meg a jóságát. Magaménak nevezem tehát azt, ami nem kinyilatkoztatás útján jutott értésemre.
Azonban, én Istenem, hányszor akarjuk még a szellemi dolgokat is, akár csak a földieket, a magunk szánk íze szerint fölfogni, s így szembeszökő ellentétbe jutunk az igazsággal! Azt hisszük például, hogy annál előbbre vagyunk a lelki életben, minél több esztendeje gyakoroljuk már a belső imát. Sőt mi több, úgy látszik, mintha mi akarnók megszabni, hogy milyen mértékben osztogassa az Úristen kinek-kinek az Ő kegyelmeit, holott Ő ezeket minden mérték nélkül adja, akkor és úgy, amint neki tetszik; s az egyiknek egy fél esztendő alatt annyit juttat, amennyiben egy másik évek hosszú sora alatt sem részesül. Ezt a dolgot én már annyi embernél tapasztaltam, hogy nem is értem, miképpen lehet ezen fönnakadni. Ha valakiben megvan az a tehetség, hogy meg tudja különböztetni egymástól a szellemeket,[6] s ha az Úr igazi alázatosságot adott neki, úgy bizonyára nem fog beleesni ebbe a tévedésbe. Az ilyen ember a lelkeket a szerint ítéli meg, hogy milyenek bennük a kegyelem hatásai és az elhatározások, s hogy mekkora a szeretetük; az Úr pedig megadja neki a világosságot ahhoz, hogy képes legyen ezt fölismerni. Ezekben látja a lelkek haladását és tökéletesedését, nem pedig az évek számában; mert hiszen az egyik hat hónap alatt tovább juthat, mint egy másik húsz esztendő alatt. Ugyanis, mint mondom, az Úr annak adja a tökéletességet, akinek akarja, de meg annak is, aki jobban megteszi a magáét. Mert hiszen azt kell látnom, hogy ebbe a mi zárdánkba be-bebotlik egyik-másik egészen fiatal leány, akinek a szívét az Úr éppen csakhogy megérintette,[7] s a lelkébe egy kis világosságot gyújtott és egy kevés szeretetet öntött - azt akarom ezzel mondani, hogy csak nagyon kevés ideje ízlelték meg kegyelmeit - s íme ők habozás nélkül követték hívását, leküzdöttek minden akadályt, s nem törődve azzal, lesz-e majd betevő falatjuk, bezárkóztak ebbe a teljesen vagyontalan házba. Szóval eldobták maguktól az élet javait, Annak kedvéért, akiről tudják, hogy szereti őket. Lemondanak mindenről, nem akarnak szabad akarattal bírni, s eszükbe sem jut, hogy ezen nagy elzárkózottság és szigor mellett talán rosszul érezhetnék magukat, hanem valamennyien áldozatul mutatják be magukat az Úristennek.
Ó, mily örömest elismerem, hogy messze fölülmúlnak engem! Igazán szégyenkeznem kellene az Úristen előtt, mert amit Ő Szent Felsége én velem nem tudott elérni annyi esztendő alatt, amióta elkezdett engem e kegyelmekben részesíteni: azt ezekkel eléri három hónap, sőt egyikkel-másikkal három nap alatt is, annak ellenére, hogy bár Őket is jól fizeti, nem juttat nekik akkora kegyelmeket, mint nekem. Az az egy bizonyos, hogy egyiküknek sem volt oka megbánni, amit Ő Szent Felségéért tett.
Azok a hosszú, számos évek, amelyeket mi a szerzetben, mások pedig a világban töltöttünk, gyakorolva a belső imát, szolgáljanak a mi megalázásunkra, de nem ürügyül arra, hogy másokat, akik rövid idő alatt többre viszik, kínozzunk, visszatartsunk és arra kényszerítsünk, hogy lépést tartsanak velünk. Isten kegyelmei arra képesítik őket, hogy röpüljenek, mint a sasok, s mi azt akarnók, hogy tipegjenek, mint egy megkötözött lábú tyúk. Emeljük föl szemünket Ő Szent Felségéhez, s ha azt látjuk, hogy ezekben a lelkekben megvan a kellő alázatosság, eresszük őket szabadjukra: az Úr, aki oly nagy kegyelmekkel halmozza el őket, nem fogja megengedni, hogy a mélységbe zuhanjanak. Azon igazság alapján, amelyre a hit tanítja őket, ők maguk teljesen Istenbe vetették bizalmukat: hát mi nem mernők őket Istenre bízni, hanem a mi saját mértékünkkel, a mi gyáva lelkünk arányában méregetjük őket?! Ne tegyünk így, hanem, ha már nem is vagyunk képesek megérteni az ő magasztos buzdulataikat és elhatározásaikat - mert ez tapasztalat nélkül nem lehetséges - legalább alázzuk meg magunkat, s ne törjünk fölöttük pálcát. Mert ha nem így teszünk, akkor azon ürügy alatt, hogy az ő lelki hasznukat célozzuk, a magunkénak ártunk, s elszalasztjuk ezt az Úristen adta alkalmat a magunk megalázására és annak megértésére, hogy mi mindennek vagyunk hiányában, s mennyire jobban elszakadtak mindentől ezek a lelkek, mint a miénk, s mennyivel tökéletesebben rá bízták magukat az Úristenre, tekintve, hogy Ő Szent Felsége oly bizalmasan közlekedik velük.
Nekem ez a meggyőződésem, s ezen nem is akarok semmit változtatni: ha a belső ima rövid idő alatt igen nagy hatásokat hoz létre a lélekben, - és pedig szembeszökő hatásokat, mint például azt, hogy az illető mindenről lemond, csupán azért, hogy Istennek kedvére tegyen, ami nem képzelhető rendkívül erős szeretet nélkül - mondom, az ilyen belső imát én többre becsülöm, mint azt a másikat, amelyet valaki már évek hosszú során át gyakorolt, de amellyel nem vitte többre az utolsó napon, mint az elsőn, vagyis nem tett Istenért semmi olyant, amit érdemes volna megemlíteni. Mert hiszen afféle apró, kicsinyes, sószemnyi nagyságú dolgokat, amelyeket, mondhatni, egy madár is elvisz a csőrében, csak nem lehet nagy hatásnak és önmegtagadásnak minősíteni! Igazán szomorú dolog, hogy olyan nagyra vagyunk egyes ilyen dolgokkal, amiket az Úr kedvéért teszünk; holott jobb volna oda se figyelni rájuk, ha még oly nagy számmal volnának is. Sajnos, én magam vagyok ilyen, s hozzá képes vagyok lépten-nyomon megfeledkezni az Úr kegyelmeiről. Nem akarom én ezzel azt mondani, hogy Ő Szent Felsége, amilyen jóságos, nem veszi sokba az ilyen dolgokat, hanem csak azt szeretném, hogy én ne becsüljem semmire, sőt észre se vegyem őket, mert olyan csekélységek. Azonban, bocsáss meg nekem, én jó Uram, s ne ródd föl nekem ezt bűnül, mert hiszen, ha már semmi szolgálatot nem tudok neked tenni, valamivel mégis csak kell, hogy vigasztaljam magamat. Ha nagy dolgokat tennék érted, akkor nem vetnék ügyet az ilyen semmiségekre. Boldogok azok, akik nagy tetteket vihetnek végbe a Te dicsőségedre! Hiszen ha nyomna valamit a latban, hogy mennyire irigylem őket, s hogyan szeretnék én is úgy tenni: akkor én sem maradnék valami nagyon hátra a Te szolgálatodban. Tőlem azonban semmi sem telik. Ó Uram! Tégy engem képessé valami jóra, ha már annyira szeretsz!
A napokban történt, hogy egy brévét kaptam Rómából,[8] arra vonatkozólag, hogy ez a zárda vagyontalan maradhat, s ezzel végleg be volt fejezve ez a zárdaalapítás, amely, azt hiszem, elég fáradságba került. Nagyon boldognak éreztem magamat azon tudatban, hogy minden rendben van, s visszagondolva arra, hogy mit szenvedtem érte, hálát adtam az Úrnak, hogy kegyes volt engem eszközül felhasználni. Amint elvonultak lelki szemeim előtt azok a dolgok, amelyeket ezen ügyben tettem, azt kellett látnom, hogy mindegyik, amelyik jelentékenyebbnek látszott, tele volt hibával és tökéletlenséggel. Egyikben-másikban kevés bátorsággal, nagyon sokban pedig nem elég erős hittel jártam el. Mert hiszen egészen mostanig, amikor készen látom az egészet, akármennyit mondta nekem az Úr, hogy ez a zárda meg fog valósulni, sohasem voltam képes ezt határozottan elhinni, bár másrészt kételkedni sem tudtam benne. Nem tudom, miképpen lehetséges ez. A dolog úgy volt, hogy igen gyakran egyrészt lehetetlenségnek látszott, másrészt pedig kételkedni sem tudtam az Úr ígéretében, vagyis nem voltam képes elhinni, hogy meghiúsuljon. Egy szóval arra az eredményre jutottam, hogy ami jó van benne, azt az Úr tette, a rosszat pedig én. Azért azután abba is hagytam a gondolkodást, s legjobban szeretnék vissza sem emlékezni reá, nehogy látnom kelljen, hogy mi mindent hibáztam el. Áldott legyen Ö, aki, ha kedve tartja, mindent jóra tud fordítani! Ámen.
Mint mondom, veszedelmes dolog, ha valaki számítgatja, hogy hány év óta gyakorolja már a belső imát; mert ha még oly alázatos is az illető, fölébredhetne benne valami nem tudom miféle, olyan gondolat, hogy ezen szolgálatai révén talán mégis csak tett szert valamelyes érdemre. Nem mondom én, hogy nincsenek érdemei, - vannak, s az Úr jól megfizet majd értük - de azért, ha lelki életet élő ember azt találja hinni, hogy megérdemli ezeket a szellemi ajándékokat, s ha még oly régóta gyakorolná is a belső imát: az ilyen - szentül meg vagyok róla győződve - nem fog soha följutni a csúcsra. Vagy talán nem elég neki, hogy az Úristen kezében tartja őt, s nem engedi beleesni azokba a bűnökbe, amelyeket annak előtte szokott elkövetni, mikor még nem gyakorolta a belső imát?! Azt hiszi talán, hogy amint mondani szokás, jogában van a saját költségeit behajtani az Úristenen?! Ez nem látszik valami mélységes alázatosságnak. Hiszen lehet, hogy az, de én bizony vakmerőségnek tartom, s habár bennem kevés az alázatosság, ilyesmit, azt hiszem, soh'se mertem volna tenni. Hiszen lehet, hogy azért nem kértem ilyesmit, mert sohasem tettem az Úrnak semmi szolgálatot, s ha tettem volna, talán hangosabban követeltem volna a béremet, mint bárki más.
Azt sem mondom én, hogy a lélek nem növekszik Isten szemében, s hogy Ő nem adja meg neki kegyelmeit, föltéve, hogy belső imája alázatos volt; én csak azt kívánom, hogy felejtsük el az évek számát, amelyeket vele töltöttünk, mert hiszen utálatos hitványság mindaz, ami tőlünk telik, ha összehasonlítjuk csak egy cseppjével is annak a vérnek, amelyet az Úr érettünk kiontott. S tekintve, hogy minél többet szolgálunk, annál jobban le vagyunk Neki kötelezve: mire való ez a követelődzés?! Hiszen valahányszor egy fillért törlesztünk az adósságunkból, ezer aranyat kapunk érte! Az Isten szerelméért hagyjuk ezt a számítgatást! Bízzuk ezt Őreá! Ezek az összehasonlítások mindig gyűlöletesek, még a földi dolgokban is, hát még, ha olyasmiről van szó, amit csak az Úristen tud! Ő Szent Felsége eléggé értésünkre adta ezt, mikor ugyanannyit fizetett az utolsóknak, mint az elsőknek.
Ezt a három utolsó lapot annyi megszakítással írtam meg, s oly hosszú ideig vesződtem vele, hogy egészen megfeledkeztem arról, mit is akartam tulajdonképpen mondani. Mert hát, mint említettem, sajnos, igen kevés az időm. Visszatérek tehát arra, amiről beszélni kezdtem, tudniillik a következő látomásra. Imádságba lévén merülve, egyszerre csak egy tágas térség közepén láttam magamat, egészen egyedül; körülöttem pedig egész sereg mindenféle ember, akik harcra keltek ellenem, mindenféle fegyverrel kezükben; egyesek lándzsákkal, mások kardokkal, gyilkokkal és nagyon hosszú vívótőrökkel. Egy szóval én egy irányban sem tudtam menekülni halálos veszedelem nélkül, s nem volt senki, aki segítségemre jött volna. Mialatt a lelkem ebben a szorultságban volt, - annyira, hogy azt sem tudtam már, mihez fogjak - az égre emeltem a szemeimet, s megpillantottam Krisztus Urunkat - nem az égben, hanem nagyon messze fölöttem, a levegőben, amint felém nyújtotta kezét, s onnét a magasból védelmezett, úgyhogy egyáltalában nem féltem többé attól a seregtől, s ők sem tudtak nekem ártani, akármennyire erőlködtek is.
Ez a látomás első tekintetre céltalannak látszik, pedig nekem rendkívüli hasznom volt belőle, mert ugyanakkor megtudtam a jelentését is. S csakugyan, nem sokkal utóbb valósággal ilyen harcba keveredtem bele. Akkor azután beláttam, hogy az a látomás a világnak képe, ahol mindenki fegyverrel támad a szegény lélek ellen. Nem is beszélek itt azokról, akik nem valami sokat törődnek az Úr szolgálatával, nem a méltóságokról, vagyonról, élvezetekről, amelyek behálózzák, vagy legalább is igyekeznek behálózni a lelket, ha nem vigyáz; hanem csakis a jó barátokról, a rokonokról, s ami a legmegdöbbentőbb: egyes igen buzgó jámbor életű emberekről. Mindezek úgy szorongattak engem akkor - azon hiszemben természetesen, hogy jót tesznek vele - hogy én már azt sem tudtam, miképpen védekezzem, és mit csináljak.
Ó, Uram segíts! Ha elmondanám azt a sok mindenféle szenvedést, amely akkoriban - tudniillik az említett látomás után - ért, az elég lehetne arra, hogy teljesen megutáltassa az emberrel a világot. Azt hiszem a legnagyobb üldöztetés volt, amelyet eddig valaha tapasztaltam. Merem állítani, hogy olykor a végletekig szorongattak minden oldalról, s én már nem tudtam mást tenni, minthogy az égre emeltem szemeimet és az Úristenhez kiáltottam segítségért. Levontam belőle azt az üdvös tanulságot, hogy nem lehet számítani senkire sem, mert az Úristenen kívül nincs, aki állhatatosan kitartana mellettünk. Ezen nagy bajok közepette az Úr, - szakasztott úgy, amint a látomásban mutatta - mindig a segítségemre küldött valami jólelkű embert. Mivel pedig én nem ragaszkodtam semmihez, s csakis az Úr kedvében igyekeztem járni, ez a támogatás elegendő volt arra, hogy tartsa bennem a bátorságot és a lelkesedést az ő szolgálatára. Áldott légy, Uram, mindörökké!
Egy alkalommal nagy nyugtalanság és lelki zavar vett rajtam erőt, úgyhogy nem voltam képes magamat összeszedni. Ezen lelki küzdelem és háborúság közepette gondolataim olyan irányba kalandoztak, amely ellenkezett a tökéletességgel, s a mindenről való lemondás sem volt meg bennem úgy, amint szokott lenni. Ilyen nyomorultnak érezve magamat, megijedtem, hogy hátha mégis képzelődés volt mindaz a kegyelem, amelyet az Úrtól kaptam. Egy szóval nagy volt lelkemben a sötétség. Mialatt így kínlódtam, egyszer csak elkezdett hozzám beszélni az Úr, s azt mondta, hogy ne szomorkodjam. Tanuljam meg ebből, hogy mennyire nyomorult vagyok, mihelyt Ő magamra hagy; s hogy nincs számunkra biztosság, amíg ebben a testben élünk. Megértettem, hogy mily üdvös reánk nézve ez a mérkőzés, ez a küzdelem, s hogy mekkora lesz annak jutalma; s úgy láttam, hogy az Úr nagyon sajnál bennünket, akik ebben a világban élünk. Azt is mondta, ne gondoljam, hogy megfeledkezett rólam; Ő soha sem fog engem elhagyni; másrészt azonban nekem is meg kell tennem a magamét. Mindezt az Úr igen gyöngéden és kedvesen mondta, s még egyéb szavakat is fűzött hozzá, amelyekkel nagy kegyelemben részesített; azonban nem volna célja, hogy leírjam. Igen sokszor intézi hozzám Ő Szent Felsége nagy szeretettel ezeket a szavakat: „Te most már az enyém vagy, én pedig a tied.” Az én megszokott mondásom pedig, amelyben, azt hiszem, színigazság van kifejezve, ez: „Mit bánom én önmagamat Uram? Engem csak Te érdekelsz.”
Valahányszor eszembe jut, hogy mi vagyok, ezek a szavak mindig mélyen megszégyenítnek. Mert, amint már mondtam, s most is sokszor ismétlem gyóntatóm előtt, nagyobb bátorság kell ezen kegyelmek elfogadásához, mint a legnagyobb szenvedések elviseléséhez. Ilyenkor teljesen elfelejtem, hogy jót is tettem valaha életemben, s mást sem látok, mint azt, hogy milyen romlott vagyok; az eszem pedig úgy megáll, hogy nem egyszer vagyok hajlandó ezt is természetfölötti behatásnak tulajdonítani.
Olykor annyira heves vágy fog el a szentáldozás után, hogy azt ki sem lehet mondani. Megtörtént, hogy egy reggel erősen zuhogott az eső, s úgy látszott, mintha lehetetlenség volna elmenni hazulról.[9] Én kiléptem a kapun, de akkor már annyira magamon kívül voltam attól a vágytól, hogy még ha egész sor lándzsát szegeztek volna a mellemnek, úgy éreztem, azon is keresztültörtem volna, hát még a záporon. Mikor a templomba értem, nagy elragadtatás jött rám, s úgy láttam, mintha az egész mennyország föltárult volna előttem; szóval nemcsak rés nyílott rajta, mint máskor. Föltűnt előttem az a királyi szék, amelyet, mint már említettem Kegyelmed előtt, más alkalommal is láttam, és efölött egy másik. Ez utóbbin nem láttam ugyan senkit, azonban valami érthetetlen módon megtudtam, hogy az Istenség ül rajta. Ez a második királyi szék bizonyos állatokon nyugodott, amelyeknek jelentéséről mintha hallottam volna valaha valamit, s azt kérdeztem magamtól, vajon nem ezek-e az evangelisták?[10] Azt azonban, hogy milyen volt ez a királyi szék, és hogy ki ül rajta, nem láttam, hanem csak igen nagy sereg angyalt, akik, úgy vettem észre, összehasonlíthatatlanul nagyobb szépségűek voltak, mint azok, akiket azelőtt láttam az égben. Arra gondoltam, hogy talán ezek azok a szeráfok és kerubok, mert egészen más a dicsfényük, s úgy látszik, mintha lángban égnének. Mint mondom, nagyon különböznek a többitől. Azt a boldogságot, amelyet én akkor éreztem, nem lehet leírni, sem elmondani; sőt még csak el sem tudja azt képzelni senki, hacsak neki magának is nem volt már része benne. Megértettem, hogy ott együtt van minden, ami után vágyódni lehet, de azért látni nem láttam semmit. Azt mondták nekem - hogy ki, azt nem tudom – hogy ezen esetben be kell érnem azzal, ha megértem, hogy nem vagyok képes megérteni semmit, s ha belátom, mennyire semmi minden más ehhez képest. Tényleg, ettől a pillanattól kezdve a lelkem szégyellt volna ügyet vetni bármilyen teremtett dologra, hát még ragaszkodni hozzá; s az egész világot olybá vettem, mint egy hangyabolyt. A szentáldozáshoz járultam, és szentmisét hallgattam, de azt sem tudom, hogyan voltam képes megtenni. Azt hittem, hogy igen rövid ideig tartott az egész, s annál jobban elcsodálkoztam, mikor ütött az óra, s azt kellett látnom, hogy két órát töltöttem abban az elragadtatásban és mennyei dicsőségben.
Utóbb bámulva láttam ennek a magasból jövő, igazi isteni szeretet tüzének hatásait. Megjegyzendő, hogy csupán akkor lobban lángra, amikor Ő Szent Felsége akarja, mert, ismétlem, én hiába törekszem, hiába erőlködöm, hiába epesztem magam halálra: a magam erejéből még csak egy szikrát sem tudok belőle létrehozni. Úgy látszik, mintha egyszerre elégetné bennünk a régi embert, összes hibáival, lanyhaságával, és nyomorúságával; úgy, amint azt a főnix madárról olvastam, amely szintén elég, s a hamujából egy másik jön elő. Így újul meg a lélek is ebben a tűzben. Egészen más vágyakkal jön ki belőle, s az ereje rendkívül megnövekszik. Úgy látszik, mintha egészen más volna, mint azelőtt, s teljesen megtisztulva kezd újra haladni az Úristen felé vezető úton. Mialatt azért esedeztem Ő Szent Felségéhez, hogy valósuljon ez meg rajtam is, s hogy hadd kezdhessek mostantól fogva újra szolgálni őneki, ezt mondta nekem: „Ez a hasonlat találó. Vigyázz, hogy el ne felejtsd, s buzdítson téged arra, hogy folyton igyekezzél tökéletesedni.”
Egy napon újra az a kétség gyötört, amelyet fentebb említettem, tudniillik, hogy vajon csakugyan Istentől valók-e ezek a látomások; ekkor megjelent nekem az Úr, s szigorú hangon így szólt: „Ó, emberek fiai, meddig maradtok keményszívűek?” S hozzátette, hogy jól vizsgáljam meg magamat a tekintetben, vajon egészen odaadtam-e magamat Őneki, vagy sem? Mert ha igen, akkor elhihetem, hogy nem enged elkárhozni. Az előbbi fölkiáltása engem nagyon elszomorított, mire ő nagyon gyöngéden és kedvesen így szólt újra hozzám: hogy ne szomorkodjam; hiszen Ő jól tudja, hogy én kész vagyok mindent megtenni az Ő kedvéért; s hogy minden úgy lesz, amint én óhajtom. (S csakugyan be is teljesült az, amiért akkor imádkoztam.) Hogy figyeljem meg, mennyire növekszik bennem napról-napra az Iránta való szeretet, s ebből is láthatom, hogy a dolog nem származhat az ördögtől. Ne gondoljam azt, mintha az Úristen megengedné, hogy az ördögnek akkora befolyása lehessen az Ő szolgáinak lelkére. „Ne képzeld azt, - tette hozzá, - hogy ő képes volna neked megadni azt a világos megértést és azt a lelki nyugalmat, amelynek birtokában vagy.” Azt is értésemre adta, hogy miután annyi és olyan kiváló egyéniség nyugtatott meg eziránt, helytelenül cselekedném, ha nem hinném, hogy a dolog csakugyan Istentől van.
Egy alkalommal, mialatt a „Quicumque vult”[11] zsoltárt mondtam, megadatott megértenem, hogy miként lehet egy az Isten három személyben, és pedig olyan világosan, hogy egészen elcsodálkoztam, és nagyon megörültem. Ez a kegyelem nagy lelki hasznomra volt, amennyiben általa tisztább fogalmat alkottam magamnak az Úristen végtelen nagyságáról és lényének csodáiról; s azóta, valahányszor gondolkozom, vagy pedig beszélnek előttem a Szentháromságról, azt hiszem belátom, hogy miképpen lehetséges, ami nagyon boldoggá tesz.
Egyszer, az Angyalok Királynéjának, Miasszonyunknak mennybemenetele ünnepén az Úr a következő kegyelemmel tüntetett ki. Elragadtatás közben szemem elé tárult az a jelenet, midőn fölszállt az égbe, az az örömteljes és ünnepélyes fogadtatás, amelyben részesült, és a hely, ahol tartózkodik. Hogy miképp történt mindez, azt én nem tudnám elmondani. Kimondhatatlan boldogság töltötte el lelkemet ezen dicső jelenet láttára. Igen nagy hatással volt rám. Különösen az epedést növelte meg bennem nagy szenvedések után, s forró vágyat keltett szívemben arra nézve, hogy híven szolgáljam ezt az én Királynőmet, aki akkora dicsőséget érdemelt.
Egyszer a Jézus-társaság egyik kollégiumának templomában voltam, mikor az ottani szerzetes testvérek a szentáldozáshoz járultak, s pompás, gazdag mennyezetet láttam a fejük fölött. Ezt két alkalommal láttam. Míg ellenben, ha mások áldoztak, semmit sem vettem észre.


__________________________________

[1] Grácián szerint az illető Mexia Péter volt, a szentanya unokatestvére.

[2] Ez a rektor Salazár Gáspár atya volt. Az eset tehát 1561 végén vagy 1562 elején történt, amikor a szentanya még a Megtestesülés-zárdának volt tagja.

[3] A Szent József-zárda telkén a szentanya talált egy régi galambházat, s ezt remetelakká alakította át. Az egyik falán a bűnét sirató Szent Péter apostolnak, a másikon pedig az oszlophoz kötözött Megváltónak képe van benne. Ez utóbbit a festő a szentanyának részletes utasításai szerint festette, úgy amint ő a szenvedő Üdvözítőt látomásaiban szokta szemlélni.

[4] Baňez Domonkos és De-Tolédo Garcia domonkosrendi atyák.

[5] Cerda Lujza hercegnő.

[6] A szellemek megkülönböztetésének adománya, a Szentléleknek egyik ajándéka, amely képessé teszi az embert arra, hogy tisztán felismerje a maga és mások lelkében, mit sugall az Úristen, mit az önszeretet és mit az ördög, különösen olyankor, mikor ez utóbbi kettő a világosság angyalának mezébe öltözik.

[7] A szentanya De-Ortega Izabellára, Ocampo Máriára és Dávila Máriára céloz, akik az alapítást követő esztendőben léptek be a sarutlan rendbe. E három úrileány közül az első 22, a második 20, a harmadik pedig még csak 18 éves volt.

[8] Ez a brévé 1565 júl. l7-én kelt.

[9] Azon esetek egyike lehetett, amikor a szentanya a Megtestesülés-zárdából rövidebb vagy hosszabb tartózkodásra rokonaihoz ment.

[10] Jelenések könyve 4, 6-8.

[11] Szent Athanáz szimbóluma, amelyet bizonyos napokon a Primában mondunk.



Tovább...