A belső várkastély - A hatodik lakás - IV. fejezet

Arról beszél, hogyan függeszti fel Isten a léleknek működéseit az elragadtatás, extázis vagy önkívület által, ami mind egy és ugyanaz. Miért kell ahhoz nagy bátorság, hogy valaki ilyen nagy kegyelmeket fogadjon el Ő Szent Felségétől?


Az említett szenvedések és más nehézségek közepette vajon hogyan is élvezhetne nyugalmat a mi kis pillangónk? Mindez csak még jobban éleszti abbeli vágyát, hogy végre egyesülhessen Jegyesével; Ő Szent Felsége pedig, ismervén a mi gyarlóságunkat, ezekkel és más dolgokkal lassankint megnöveli a bátorságát arra, hogy oly hatalmas Úrral lépjen frigyre s Jegyeséül fogadja Őt.

Talán nevettek rajtam s azt hiszitek, hogy bolondokat beszélek. Azt gondoljátok ugyebár valamennyien, hogyha valamihez, úgy ehhez ugyancsak nem kell bátorság, mert hiszen nincs az az alacsonysorsú nő, akinek ne volna elég mersze ahhoz, hogy akár magával a királlyal is eljegyezze magát. Ebben igazatok is van, amennyiben földi királyról van szó; ellenben, ha az ég királyával történik az eljegyzés, higgyétek el nekem, hogy ahhoz több kell, mint gondolnátok. A mi természetünk ugyanis e magasztos frigyhez viszonyítva nagyon félénk és alacsony, úgy, hogyha Isten nem adná meg hozzá a bátorságot, bármennyire előnyös legyen is ránk nézve ez a lépés, nem volnánk képesek magunkat arra elhatározni.

Meglátjátok, mi mindent nem tesz meg az Úr, hogy ez az eljegyzés megtörténhessék. Nézetem szerint e célból küldi az emberre az elragadtatást[1] s fosztja meg őt érzékeinek használatától; mert ha eszméletnél volna s oly közel látná magát ehhez a végtelen Felséghez, nem maradna életben. Azonban én itt valódi elragadtatásokról beszélek, nem pedig holmi női gyöngeségekről, amelyeket egyesek nagyon is hajlandók mindjárt elragadtatásnak vagy extázisnak minősíteni. Hiszen úgy emlékszem, már említettem, hogy egyesek mennyire gyönge szervezetűek: egy kis nyugalmi ima elég nekik ahhoz, hogy már-már haldokolni kezdjenek.

Sok tudós emberrel beszéltem az elragadtatásról s azok alapján, amit tőlük hallottam, meg akarom magyarázni annak néhány faját.[2] Nem tudom, sikerül-e majd most is magamat olyan jól megértetni, mint abban a másik műben,[3] amelyben írtam erről és sok más olyan dologról, amit itt újra elmondok. Másrészt azonban nekem azt mondták, hogy ne törődjem vele, ha ismétlésekbe esem; legalább majd minden együtt lesz ebben a műben, ami a lelki lakásokra vonatkozik.
Az egyik módja az elragadtatásnak a következő: a lelket, bár talán éppen akkor nem is imádkozik, megragadja Istennek valamely szava, amely eszébe ötlik, vagy pedig amelyet kimondanak előtte. Ekkor Ő Szent Felsége, mintha megsajnálná, hogy már oly régóta emészti a vágy Ő utána, a léleknek mélyén feléleszti azt a szikrát, amelyről beszéltem, úgy hogy egészen lángra lobban s ebben a lángban a lélek Főnix-madár módjára teljesen megújhodik. Ilyenkor jámborul hihető, hogy a bűnei meg vannak bocsátva. (Magától értetődik, hogy a lélekben megvan a szükséges diszpozíció a bűnbocsánat elnyeréséhez és felhasználta az erre szolgáló eszközöket, amint azokat az Egyház tanítja.) Mikor azután így megtisztult, Isten magához öleli, de hogy hogyan, azt csak ők ketten tudják. Sőt még maga a lélek sem érti át ennek módját, legalább is nem úgy, hogy azután el tudná mondani; pedig bensőleg teljesen eszméleténél van s távolról sem olyan, mint az ájult, aki érzéketlen minden benső és külső benyomás iránt.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a lélek sohasem volt életében annyit ébren minden oly dologgal szemben, ami Istenre vonatkozik és sohasem volt oly világos fogalma Ő Szent Felségéről. Ez ellenmondásnak látszik, mert hiszen, ha a lelki tehetségek úgy meg vannak bénítva, hogy szinte halottnak mondhatók s ugyanez áll az érzékekről, hogyan érthetné meg a lélek mégis ezeket a titkokat? Azt én már nem tudom, sőt valószínűleg nincs teremtmény, aki tudja, hanem csak maga a Teremtő; aminthogy csupán csak Ő ért meg nagyon sok más olyant is, ami e állapotban, akarom mondani ebben a két utolsó lelki lakásban történik. Ugyanis ezt a lelki lakást és az utolsót egybe is lehetne foglalni, mert nem választja el őket zárt ajtó. Én azonban jobbnak láttam őket elválasztani, mert az utolsóban mégis vannak egyes olyan kegyelmek, amelyekben Isten nem részesíti azokat, akik még nem jutottak el odáig.

Ha e elragadtatás folyamán az Úr jónak látja a lelket valami titokba beavatni, például megmutatni neki egyik-másik égi dolgot, vagy pedig képzeleti látomásban részesíti: azt, mikor az elragadtatásból magához tér, el tudja mondani; s ezek a dolgok oly mélyen vésődnek az emlékezetébe, hogy sohasem felejti el őket. Ha ellenben értelmi látomásai lettek volna, azokat nem mindig képes elbeszélni. Vannak ugyanis ezek között oly magasztosak, hogy nem volna illő, ha halandó ember, amíg e földön él, képes volna őket annyira megérteni, hogy el is tudja mondani. Viszont azonban van sok más értelmi látomás, amelyet az ember, ha egyszer magához tért, elmondhat.

Lehetséges azonban, hogy egyesek közületek nem értik, hogy mi az a látomás,[4] különösen pedig az értelmi látomás. Elöljáróm megparancsolta, hogy magyarázzam meg ezt is s így majd annak idején megteszem, bár nagy szerénytelenség részemről, hogy ilyesmire vállalkozom. De hát lehetséges, hogy egyeseknek hasznára lesz.
Azt mondhatnátok nekem, hogyha a lélek nem emlékszik vissza azokra a magasztos kegyelmekre, amelyekben az Úr részesíti, vajon mi haszna van belőlük. Ó leányaim, akkora haszna van, hogy azt kimondani nem lehet. Mert ha a lélek nem is tudja elmondani, a bensejébe bele vannak írva és sohasem mehetnek feledésbe. Azt vethetnétek ez ellen, hogyha ezek a dolgok nem alakulnak fogalommá, amelyet a lelki tehetségek megtarthatnak, vajon hogyan maradhatnak meg mégis az emlékezetben? Erre én nem tudok megfelelni, de azt az egyet tudom, hogy egyes igazságok, amelyek Isten nagyságára vonatkoznak, oly mélyen vésődnek ebbe a lélekbe, hogyha - tegyük fel - nem volna is hite, amely felvilágosítaná Isten kilétéről s arról, hogy Őt köteles Istenéül elfogadni: attól a pillanattól kezdve imádná Őt, amint tette Jákob látomása óta, amelyben a lépcsőt látta.[5] Valószínű ugyanis, hogy e látomásban más titkokat is nyilatkoztatott ki neki az Úr, amelyeket azonban nem volt képes elmondani; mert pusztán abból, hogy egy lépcsőt látott s azon az angyalokat fel- és lemenni: ebből magából alig érthetett volna meg oly nagy hittitkokat. Nem tudom, helyesen mondom-e ezt, mert bár hallottam valahol, nem vagyok biztos benne, hogy jól emlékszem-e rá. Mózes sem tudta elmondani mindazt, amit a csipkebokorban hallott,[6] hanem csak annyit beszélhetett el belőle, amennyi megfelelt Isten szándékának. De ha Isten nem nyilatkoztatott volna ki neki egyes titkokat s nem adta volna meg neki ezáltal a bizonyosságot afelől, hogy Ő Isten: sohasem vállalta volna el azt az annyi és oly nagy fáradsággal járó küldetést. De bizonyára nagy dolgokat hallott ott a csipkebokor tövisei közül s ezek öntöttek bele lelket, hogy megtegye, amit azután megtett Izrael népéért.

Azért, nővéreim, ne törjük hiába a fejünket Istennek titkos dolgain. Hisszük, hogy végtelenül hatalmas s ennek alapján azt is el kell hinnünk, hogy ilyen korlátolt eszű földi férgek, mint mi, nem érthetik meg végtelenségét. Dicsőítsük Őt azért, hogy oly kegyes és legalább egyik-másik titkát közli velünk.
Azon töröm a fejemet, hogy valami hasonlattal megvilágítsam és megértessem ezt a dolgot, de ami eszembe jut, egyik sem találó. Mindamellett mondjuk ezt: tegyük fel, hogy egy királynál vagy nagy úrnál vagytok s beléptek abba a szobába, amelyet, ha nem csalódom, „camarin”-nak - kincstárnak neveznek s amelyben rengeteg sok mindenféle kristályedény, váza és sok egyéb műtárgy van fölhalmozva s úgy elrendezve, hogy a belépő az egészet egyszerre áttekintheti. Egy alkalommal Alba hercegnő palotájában voltam;[7] egyik utazásom alatt kellett engedelmességből oda elmennem, mert a hercegnő kérte elöljáróimat, hogy küldjenek engem hozzá; akkor engem is bevezettek egy ilyen kincstárba. Mikor beléptem, egészen meglepődtem s azon kezdtem gondolkozni, hogy mi haszna lehet ennek a sok mindenféle lim-lomnak? Akkor úgy találtam, hogy e különböző műtárgyak látása annyiból lehet előnyére a léleknek, amennyiben arra ösztönzi, hogy dicsérje az Urat; de most belátom, hogy nekem nagy hasznom volt ebből a látványból, amennyiben most hasonlatul használhatom fel. Ott voltam tehát abban a gyűjteményben s jó ideig nézegettem, azonban annyi mindenféle volt benne, hogy egy-kettőre elfelejtettem az egészet. Azoknak a tárgyaknak a képe úgy kiment az eszemből, mintha sohasem láttam volna egyet sem közülük; egyikről sem tudnám megmondani, hogy milyen volt; ellenben az összbenyomásuk megmaradt a lelkemben. Így van a dolog a lélekkel is, midőn ebben a lelki lakásban, az empyrikus égben, amely a mi lelkünk mélyén van, teljesen egyesül Istennel. Mert hiszen, tekintve, hogy Isten bent lakik a lélekben, szükségképpen kell benne lennie olyan lakásnak, (mely ezt az eget magában foglalja.)[8] Midőn a lélek ily módon extázisban van, az Úr nem mindig enged neki bepillantást a titkoknak e gyűjteményébe; hiszen annyira magánkívül van afölött, hogy Istenét élvezheti, hogy ez magában véve is kielégíti őt. Néha azonban az Úrnak úgy tetszik, hogy a lélek felébredjen s körülnézve abban a lelki lakásban, lássa, mi van benne. Midőn azután magához tér, visszaemlékszik arra, hogy felséges dolgokat látott, de egyet sem tudna megnevezni. Gyarló természete ugyanis nem éri fel ésszel azt, amit Isten természetfölötti módon mutatott meg neki.

Azt mondhatná valaki, hogy folyton látást emlegetek, tehát mégis ez az a bizonyos képzeleti látomás. Pedig nem ez az: én most csupán az értelmi látomásról beszélek, de mivel nincs meg a szükséges műveltségem és tudásom, nem tudom magamat helyesen kifejezni. Ez is világos bizonyítéka annak, hogy ha az elmélkedésre vonatkozólag valamit sikerült az eddigiekben jól megmagyaráznom, az nem az én érdemem.
Nekem meggyőződésem, hogy a lélek ezekben az elragadtatásokban, amelyeket Isten bocsát rá, mindig lát valamit ezekből a titkokból; ha nem lát semmit, akkor az nem is igazi elragadtatás, hanem valami szervezeti gyengeség. Gyenge személyeknél, amilyenek mi nők vagyunk, könnyen megeshetik, hogy a szervezet nem bírja ki a szellemi megerőltetést s ebből azután bizonyos kábultság származik. Azt hiszem említettem ezt ott, ahol a nyugalom imájáról volt szó. Ennek természetesen semmi köze sincs az elragadtatáshoz, mert ha ez utóbbi igazi, akkor - elhihetitek - Isten csakugyan magához ragadja az egész lelket, mint sajátját, mint jegyesét, hogy megmutassa neki egy részecskéjét annak az országnak, amely ez eljegyzés címén mostantól kezdve az övé. S bármi csekélyke rész legyen is ez az egészhez viszonyítva, magában véve végtelen nagy, mert ebben a nagy Istenben semmi sem kicsiny. Ilyenkor azonban azt akarja, hogy senki se zavarja: sem a lelki tehetségek, sem az érzékek. Megparancsolja tehát, hogy csukják be az összes kapukat s csak annak a lelki lakásnak ajtaját hagyják nyitva, amelyben Ő van s ahol a lelket akarja fogadni. Áldott legyen végtelen irgalma! Mennyire igazságos lesz azonban azoknak elkárhozása, akik ezt az irgalmat nem fordították hasznukra s ezt az Urat elvesztették!

Ó nővéreim, mekkora hitványság mindaz, amiről lemondtunk; mily semmiség az, amit teszünk s valaha is tehetünk azért az Istenért, aki ilymódon egyesül egy földi féreggel! Ha pedig remélhetjük, hogy még ez élet folyamán élvezhetjük ezt a boldogságot: mit tegyünk? - miért késlekedünk? Vajon mi tart vissza bennünket attól, hogy most, ebben a pillanatban induljunk el s miként az „Énekek éneké”-nek arája tette, keressük ezt a mi Urunkat az utcákon és a tereken?[9] Ó mily hitványság mindaz, amit e világ nyújt, hacsak ebben az irányban nincs segítségünkre; s még ha soha vége sem szakadna azoknak az örömöknek, annak a gazdagságnak s minden elképzelhető élvezetnek, amit a világ adni képes, mily alacsony és megvetésre méltó mindez azokhoz a kincsekhez hasonlítva, amelyeket örökkön-örökké fogunk élvezni! S még ez is mind semmi ahhoz képest, hogy maga e mennyei és földi kincseknek Ura lesz a miénk!

Ó emberi vakság! Vajon mikor fogunk végre-valahára megszabadulni attól a portól, amely szemünkbe ment?! Hiszen a mienkben, hála Istennek, nincs annyi, hogy semmit se látnánk tőle, de azért... látok ám itt is, ott is egy kis szemetet, egy kis homokot, s jó lesz vigyáznunk, nehogy felhalmozódjék, mert nagy bajt okozhatna! Isten szerelmére kérlek, nővéreim, szolgáljanak ezek a hibák nekünk arra, hogy beismerjük nyomorúságunkat s élesítsék látásunkat, mint ahogy tette az a sár, amellyel a mi Jegyesünk meggyógyította a vakot.[10] Látva tehát tökéletlenségünket, imádkozzunk annál buzgóbban, hogy Ő hozzon ki jót ebből a rosszból s adja, hogy mindenben kedvére lehessünk.

Anélkül, hogy észrevettem volna, nagyon eltértem a tárgyamtól. Bocsássatok meg, nővéreim, de higgyétek el, hogy elérkezve ebben a tárgyalásban Istennek e végtelenül nagy kegyelmeihez, nagyon fáj a lelkem annak láttára, hogy mennyit veszítünk saját hibánk folytán. Mert bár igaz, hogy ezeket a dolgokat az Úr annak adja meg, akinek tetszik, de azért, ha úgy szeretnénk Ő Szent Felségét, amint Ő szeret bennünket, biztosan megadná mindnyájunknak. Hiszen nem kíván Ő mást, mint azt, hogy legyen valakije, akinek megadhassa: kincsei azért nem fogynak el.
Visszatérve tehát arra, amiről beszéltem, a Jegyes megparancsolja, hogy csukják be a lelki lakások és a belső várkastély kapuit, sőt még a környezetét is zárják el. Tényleg, midőn az elragadtatás kezdődik, megszűnik a lélegzés s ha olykor a többi érzékek egy kis ideig működésben maradnak is, a beszéd lehetetlenné válik. Más esetekben az összes érzékek egyszerre beszüntetik működésüket: a kezek és az egész test úgy megmerevednek, mintha a lélek elszállt volna belőlük. Olykor azt sem lehet megállapítani, hogy az illető lélegzik-e vagy sem. Ez az állapot, legalább is ily változatlan alakban, csak rövid ideig tart, mert a nagy önkívület hamarosan csökken s a szervezet kissé magához tér. De miután így egy kissé feléledt, úgy látszik, mintha újra meghalna hogy e meghalás révén annál erősebb életet adjon a léleknek. Mindamellett ez a nagy elragadtatás egészben véve nem tart sokáig.

Megesik azonban, hogy ha már el is múlt, az akarat úgy marad, mintha mámoros volna, az értelem pedig önkívületi állapotban van, olyannyira, hogy néha napokon keresztül nem képes semmivel sem foglalkozni, hacsak nem olyan dolgokkal, melyek táplálják lángoló szeretetét. Úgy érzi magát, mintha Istennel szemben teljesen ébren volna, ellenben mélységesen aludnék minden olyan dolgot illetőleg, amely teremtményekhez való ragaszkodást foglal magában.
Mikor azután a lélek teljesen magához tér, ó Istenem, mennyire meg van szégyenülve! Hogy akarna Istennek szolgálni s megtenni mindent, amit az Úr tőle kíván! Ha az elmélkedésnek előbbi fokozatai oly nagy hatással voltak rá, vajon mit nem tesz benne akkora kegyelem, mint ez? Szeretné, ha ezer élete volna, hogy mind az ezret Isten szolgálatára szentelhesse. Azt akarná, hogy minden földi tárgy egy-egy nyelv legyen, amely Isten dicséretét hangoztassa! Mélységes vágy tölti el az önsanyargatás után. Szerelmének nagysága érezteti vele, hogy mily keveset tesz; sőt azt is világosan belátja, hogy még a vértanúk sem tettek sokat, mikor elszenvedték a kínokat, mert ha az Úr így segítette őket, mint őt most, akkor könnyű volt azokat elviselni. S azért az ilyen lélek panaszokra fakad Ő Szent Felsége előtt, ha nem küld rá szenvedést.

Igazában akkor tudja a lélek ezt a kegyelmet élvezni, ha titokban történik meg vele, mert ha mások jelenlétében éri az elragadtatás, mikor magához tér, annyira pironkodik és restelkedik miatta, hogy bizonyos értelemben szinte elmegy a kedve attól, amit az elragadtatásban élvezett. Annyira bántja ugyanis az a gondolat, hogy mit fognak róla gondolni azok, akik látták. Ismeri ugyanis a világ gonoszságát s tudja, hogy nem annak fogják azt tekinteni, ami tényleg volt s hogy ahelyett, hogy az Urat dicsőítenék, őt fogják a nyelvükre venni. Nem tehet róla, hogy így érez, pedig nem jól teszi. Ez a szégyenérzet és aggodalom tulajdonképpen azt mutatják, hogy abban a lélekben nincs meg a kellő alázatosság; mert hiszen, ha megaláztatások után óhajtozik, vajon miért fázik éppen ettől? Ez az, amit a mi Urunk egyszer tudtára is adott egy bizonyos személynek, mikor ilyenek miatt el volt keseredve. „Ne szomorkodjál - mondotta neki - mert hiszen azok vagy Engem fognak dicsérni, vagy pedig téged fognak megszólni; mindkét esetben hasznodra vannak.”[11] Tudom, hogy ezek a szavak nagy bátorságot öntöttek az illetőbe s nagyon megvigasztalták; azért meg is említem őket itt, arra az esetre, ha valaki hasonló bajban volna.

Úgy látszik, az Úr azt akarja ezzel mindenkinek tudtára adni, hogy az a lélek már teljesen az övé s hogy senki se merje bántani. Testében, becsületében és javaiban okozhatnak kárt, amennyit tetszik, mert az mind Ő Szent Felsége dicsőségét mozdítja elő: ellenben a lelkéhez ne nyúljon senki; mindaddig, amíg csak nem követi el azt a súlyos ballépést, hogy elhagyja Jegyesét, az meg fogja védeni az egész világ, sőt az egész pokol ellen is.
Nem tudom, sikerült-e legalább részben megértetnem, hogy miben áll az elragadtatás - mert hiszen azt egészen világosan megmagyarázni nem lehetséges. Úgy gondolom, a mondottaknak annyi hasznuk mégis lesz, hogy fel tudjátok majd ismerni az igazi elragadtatást. A nem igazi elragadtatásoknak, amelyeknél megjegyzendő, hogy az illető, akivel megtörténnek, nem felelős, mert hiszen nem akar senkit félrevezetni s nem tehet róluk, egészen mások a hatásai; s éppen azért, mivel a jelek és hatások ilyen esetekben nem felelnek meg ennek a rendkívüli kegyelemnek, az emberek hajlandók azután azokat is gyanús szemmel nézni, akiknek az Úr tényleg megadja az igazi elragadtatás kegyelmét. Dicsérjük és áldjuk Őt mindörökké, amen, amen.


____________________________________________________
[1] Szent Terézia életében az elragadtatások rendkívül gyakoriak voltak, különösen az 1558-tól (akkor volt az első) 1572-ig folyó években, tehát 43-57 éves kora között. Később, élete utolsó évtizedében, fokozatosan mind ritkábban fordultak elő. Mivel ő misztikus műveiben mindig a saját lelki életéről beszél, könnyen azt gondolhatnánk, hogy az elragadtatás hozzátartozik a magasabb szemlélődő élet lényegéhez. Ez tévedés volna. Részletesebben olvashatunk erről a kérdésről például Zahn művében (Einführung in die christliche Mystik. Paderborn, 1908. 462. folyt.) Vannak, akik az elragadtatásokat egyenesen bizonyos relatív gyöngeségnek minősítik, a szent Terézia esetében azoknak későbbi elmaradását szellemi megerősödésére vezetik vissza. Mi azt hisszük, hogy ebben a dologban nagy szerepet játszik az illető szentnek temperamentuma. A szenvedélyes déli vér jobban fogja előmozdítani az elragadtatásokat, mint a nyugodtabb északi; a fiatalabb kor jobban, mint az, amelyben a pulzus már lassabban ver.
[2] Szent Terézia mindenképpen igyekszik elleplezni azt, hogy azokat a rendkívüli kegyelmeket, amelyekről a „Belső várkastély”-ban beszél, saját tapasztalatából ismeri. Teszi ezt egyrészt alázatosságból, másrészt azonban azért, mert ezeket a kegyelmeket - amint a 6. rész 8. fejezetében kifejti - titokban illik tartani. Isten és a lélek közötti intimitások ezek, melyek nem valók a piacra.
[3] Önéletrajz. 20. fej.
[4] Szent Terézia háromféle látomást különböztet meg: az érzékit, a képzeletit és az értelmit. Az érzéki látomás az, amidőn az ember testi szemével lát valami jelenést; ha nem csalódom, így jelent meg Lourdes-ban a Szűzanya Bernadette előtt; Szent Teréziának ilyen látomása sohasem volt. A képzeleti látomás az midőn a jelenés a képzeletben tűnik fel és szintén érzékelhető alakban látható, nem ugyan a testi, hanem a lelki szemekkel, olyanféleképpen, mint ahogy az álmokat látjuk. Az értelmi látomás abban különbözik a két előbbitől, hogy benne az ember nem lát sem a testi, sem a lelki szemekkel semmi érzékelhető jelenést, hanem tudja, hogy ott van és anélkül, hogy bármit is hallana, érti, amit a jelenés mond. Amott tehát látás és hallás szerepel, itt ellenben csupán értés és tudás. Míg az érzéki és képzeleti látomásnál nagy a tévedés lehetősége, amennyiben Istentől származó látomásnak tekinthet valaki olyasmit, aminek forrása saját beteges képzelete vagy pedig a rossz szellem, az értelmi látomásnál ez az eshetőség sokkal inkább ki van zárva. Különben a Szent bőven szolgál útmutatással arra nézve, hogy miként kell a tévedéstől óvakodni.
[5] Ter. 28. fej.
[6] Ter. 3. fej.
[7] 1574 február havában.
[8] A régiek három eget különböztettek meg: 1. a levegő-eget, 2. a csillagos eget, vagyis a föld légkörén túl levő világűrt és 3. az empyrikus (tüzes) eget, amelyben Isten lakik angyalaival és szentjeivel. Azt akarja tehát mondani a szent anya, hogy ha Isten a lélek mélyén lakik, akkor az empyrikus égnek is ott kell lennie.
[9] Én. 3, 2.
[10] Jn. 9, 6.
[11] Önéletrajz, 31. fej.