A belső várkastély - A hatodik lakás - III. fejezet

Folytatja ugyanazt az anyagot s elmondja, miként beszél Isten a lélekhez, ha olykor úgy tetszik Neki. Tanácsokat ad, hogy miképpen viselkedjék a lélek ilyen alkalmakkor s hogy ne kövesse a maga eszét. Néhány jelet említ meg, amelyekből megállapítható, vajon tévedésen alapul-e a dolog vagy sem. Ez a fejezet nagyon hasznos az olvasónak.

Még más módon is felébreszti néha az Úr a lelket: tudniillik beszél hozzá és pedig nagyon sokféleképpen. Ez a kegyelem több tekintetben nagyobbnak volna mondható, mint az előbbi, azonban esetleg veszedelmes lehet s azért kissé bővebben akarok vele foglalkozni. Azok a szózatok, amelyekről itt beszélünk, olykor kívülről jönnek, olykor a léleknek legmélyéből, olykor annak felső részéből. Mások viszont annyira kívülről jönnek, hogy füllel hallhatók, mint valami tagolt emberi beszéd.
Olykor, sőt gyakran, mindez a képzelet játéka lehet, különösen gyöngefejű, vagy melankolikus személyeknél, értem, ha a melankólia nagyfokú náluk.[1] Az ilyeneknél, nézetem szerint, nem szabad komolyan venni, ha azt állítják, hogy valamit láttak, hallottak vagy megértettek. Azt sem szabad azonban nekik mondani, hogy a dolog az ördögtől származik, mert ez izgalomba ejtené őket. Legjobb úgy bánni velük, amint betegekkel szokás. A főnöknő, vagy pedig a gyóntató, akinek elbeszélik, mondja nekik, hogy ne törődjenek vele, mert az ilyenek Isten szolgálatában nem lényegesek; s hogy, bár az ő esetükben - reméljük - nem így lesz a dolog, az ördög ilyenek révén már sokakat vezetett tévútra. Azonban úgy a gyóntató, mint a főnöknő óvakodjanak attól, hogy megszomorítsák őket; elég bajuk, szegényeknek, az a betegség. Azt se mondják soha, hogy melankóliától származik, mert akkor igazán nem lesz vége; az illető ugyanis akár meg is esküszik rá, hogy ő igenis látott és hallott valamit és csakugyan meg van arról győződve, hogy igazat mond. Azzal azonban le kell számolni, hogy ezeknek a személyeknek az elmélkedés egyáltalában nem való. Azt tehát abba kell velük hagyatni s amennyire csak lehet, rá kell venni őket, hogy semmibe se vegyék az ilyen tüneteket. Azért kell erre nagy gondot fordítani, mert az ilyen beteg lelkeket az ördög ki szokta használni saját céljaira s ha talán nekik maguknak nem is tudna ártani, másokra fog általuk káros befolyást gyakorolni. Azonban akár betegekről, akár egészségesekről legyen szó, mindig helyén van az óvatosság, mindaddig, amíg nem tudjuk biztosan, hogy a tünetek miféle szellemtől származnak. Ezért mondom, hogy kezdetben legjobb a dolgot mindig gyanúsnak tekinteni és ellentállást kifejteni. Ha ugyanis Istentől van, erre a magatartása nem fog megszűnni, sőt az ellentállás még csak erősíteni fogja. Ez tényleg így van. Másrészt azonban nem szabad az illető lelket túlságosan zaklatni vagy bántani, mert ő igazán nem tehet róla.

Visszatérek már most azokra a szózatokra, amelyeket a lélek olykor hallani szokott. Akármilyen módon jöjjenek, is, származhatnak Istentől, de jöhetnek az ördögtől és saját képzeletünktől is. Megkísérlem az Úr segítségével megmagyarázni nektek azokat a jeleket, amelyek alapján ezek a szózatok megkülönböztethetők s amelyek idejében figyelmeztetnek minket arra, hogy a dolog veszedelmes. Imádságos emberek között ugyanis sokan vannak, akik ilyen szózatokat hallanak. Azt szeretném, nővéreim, jegyezzétek meg egyszer s mindenkorra, hogy nem követtek el hibát, ha hisztek bennük, de akkor sem, ha nem hisztek. Ha ezek a szózatok csupán nektek szólnak s valami vigasztalást tartalmaznak, vagy pedig szemrehányást hibáitok miatt: akkor nincs baj, bárkitől eredjenek is, vagy legyenek akár a képzelet játékai. Csak egyre figyelmeztetlek, hogy jöjjenek bár e szavak akár magától Istentől is, ne képzeljétek valamiképpen, hogy emiatt jobbak vagytok. Hányszor beszélt Ő a farizeusokhoz! Azon fordul meg a dolog, vajon hasznára fordítja-e valaki szavait. Ha azonban valamelyik ilyen szózat nem volna teljesen megegyező a Szentírással, akkor vegyétek olybá, mintha magának az ördögnek szájából hallottátok volna. Ugyanis még ha a ti gyönge képzeletetekből származnék is, ebben az esetben úgy kell tekinteni, mint a hit ellen irányuló kísértést s küzdeni ellene, míg csak el nem távozik. Egyébként az ilyen kísértés könnyen elűzhető, mert kevés az ereje.

Amint már kezdetben mondottam, egyáltalában nem számít, hogy e szózatok a lélek legmélyéből, vagy felső részéből, vagy pedig kívülről jönnek-e: mind a három esetben származhatnak Istentől, meg nem is. A legbiztosabb jelek e kérdés eldöntésére, nézetem szerint, a következők:
Az első és a legszembeszökőbb az, hogy Isten szavai a hatalmas uralkodó szavai, amelyek nemcsak jeleznek valamit, hanem azt mindjárt meg is teszik. Világosabban akarom ezt megmagyarázni. Legyen például egy lélek teljesen elmerülve abba a búskomorságba, amelyről szó volt; legyen elhomályosodva az értelme is és érezzen vigasztalan szárazságot. Egy ilyen szózat, mondjuk ez: “Ne szomorkodjál”, elég arra, hogy teljesen megvigasztalódjék, hogy minden fájdalma megszűnjék; lelkét fényesség töltse be s a szenvedés eltávozzék abból. Pedig ha az egész világ összefogott volna s az összes tudósok igyekeztek volna érvekkel meggyőzni arról, hogy nincs oka a szomorúságra: akármennyit vesződtek volna is vele, nem tudták volna megszüntetni lelki szenvedését. Egy más alkalommal le van verve s remeg a félelemtől mert gyóntatója és mások kijelentették, hogy a rossz szellemek hatalma alatt áll. S íme e szavakat hallja: “Ne félj, én vagyok” s ez elég arra, hogy minden félelme megszűnjék. Lelke teljesen megvigasztalódik s most jöhetne bárki, nem volna képes elhitetni vele az ellenkezőjét annak, amit e szavak értésére adtak. Vagy pedig nehéz gondjai vannak bizonyos ügyek miatt s nem tudja, sikerülnek-e majd. Ekkor azt a biztatást hallja, hogy nyugodjék meg, mert minden jól fog menni. Aggodalma azonnal megszűnik, teljesen bizonyos a jövő felől. S így van ez más hasonló dolgokkal is.

A második jel a nagy nyugalom, amely az ilyen szavakkal a lélekbe bevonul; az a mély és békés áhítat, amely eltölti s arra készteti, hogy Istent dicsőítse. Ó Uram, ha ekkora ereje van egyetlen egy szónak, amelyet nekünk valamelyik apródoddal izensz - némelyek szerint ugyanis ebben a lelki lakásban még nem maga az Úr beszél a lélekkel, hanem az angyalok - vajon mekkora erőt öntesz abba a lélekbe, mely szeretetben egyesült Veled, Te pedig vele?!
A harmadik jel az, hogy ezek a szózatok hosszú ideig, sőt egyesek mindenkoron megmaradnak az emlékezetben, holott más szavakat, amelyeket itt-ott hallunk, egy-kettőre elfelejtünk. Azt akarom mondani, hogy egyéb kijelentések, ha még oly komoly emberektől vagy nagy tudósoktól származnak is, nem vésődnek oly mélyen az emlékezetünkbe; ha pedig a jövőre vonatkoznak, nem hiszünk bennük úgy, mint ezekben. Isten szavai ugyanis teljes bizonyosságot hagynak a lélekben akkor is, ha valami jövendő dolgot mondanak előre. Igaz ugyan, hogy néha, mikor a dolog nagyon valószínűtlen, sőt lehetetlennek látszik, a lélekben felmerülhet kétség aziránt, vajon beteljesül-e a jóslás vagy sem s a szózatba vetett hit hol erősebb, hol gyöngébb lehet; mindazonáltal oly szilárd meggyőződést hagy a lélekben, hogy ezt teljesen feladni sohasem képes. Ha minden jel arra mutatna is, hogy a jóslat ellenkezője fog bekövetkezni; ha közben évek múlnának is el, nem képes megszabadulni attól a gondolattól, hogy Isten talál majd olyan utat-módot, amelyet emberi ész nem képes elképzelni s végül mégis meg fog valósulni az, amit a szózat előre jelzett. Tényleg meg is valósul.

Időközben azonban, mint mondom, a léleknek nagyon rosszul esik, ha látja, hogy az eseményekben olyan fordulat állt be, mintha a jóslat nem akarna beteljesedni; mivel ugyanis az a kinyilatkoztatás már régen történt s az a meggyőződés, amelyet benne kiváltott, szintén nem olyan eleven többé, holmi kételyei támadnak, vajon nem játszott-e vele talán mégis az ördög, vagy pedig a saját képzelete. Pedig akkor, amikor a szózatot hallotta, eziránt semmi kétsége nem volt, sőt kész lett volna meghalni annak a kinyilatkoztatásnak igazságáért. Ismétlem azonban, a meggyőződés ennek ellenére megmarad s mindezek a kétségek az ördögtől származnak, aki a lelket kínozni akarja és megfélemlíteni, különösen abban az esetben, ha olyan ügyről van szó, amely nagy javára lenne a lelkeknek és nagy dicsőségére szolgálna Istennek, de amelynek egyelőre nehézségek állják útját. Ilyenkor mire nem volna képes az ördög?! Ha mást nem is tud elérni, legalább csökkenti a hitet; mert hiszen nagy hiba az, ha nem hisszük, hogy a mindenható Isten képes olyan dolgokat is megtenni, amelyek meghaladják a mi értelmünket.

Habár tehát ilyen lelki küzdelmei vannak; habár gyóntatói, akikkel a jóslatot közölte, azt ostobaságnak minősítik; habár egész sereg balsiker látszik azt bizonyítani, hogy a jóslat teljesülése merő lehetetlenség: nem tudom, hogyan van, de abban a lélekben mindig megmarad egy élő szikrája a meggyőződésnek, hogy igenis, mégis úgy lesz. S ezt megőrzi akkor is, ha már minden egyéb remény kihalt belőle, sőt ha talán már ő maga óhajtaná ennek a meggyőződésnek szikráját eloltani. Végül pedig, mint mondom, az Úr szava mégis csak teljesedik s akkor a lelket oly elégültség fogja el s oly boldog, hogy szünet nélkül szeretné Istent dicsőíteni. Megjegyzendő, nem annak örül, hogy ez vagy az a dolog sikerült, - bármennyire legyen is egyébként abban érdekelve - hanem annak, hogy az Úr szavai teljesedtek.

Nem tudnám megmondani, hogy mért óhajtja oly forrón az a lélek, hogy ezek a szavak teljesüljenek, de annyi bizonyos, ha őt magát kapnák rajta valami hazugságon, az távolról sem fájna neki annyira, mintha az ilyen jóslat nem teljesednék. Pedig hiszen ő nem felelős érte, mert ő csak azt mondta el másoknak, amit bensőleg hallott. Ilyenkor egy bizonyos személy sokszor gondolt Jónás prófétára, aki úgy félt attól, hogy Ninive nem talál elsüllyedni.[2] Végre is Isten szavairól van szó s így csak illik azt kívánni, hogy igaza legyen Annak, aki a legfőbb Igazság! Azért nagy is a boldogság, ha ezernyi kerülő úton s szinte lehetetlen dolgokban, a szavak mégis beteljesülnek. S ha ebből a teljesedésből súlyos szenvedések származnának is az illető személyre, inkább akarja azokat elszenvedni, semhogy be ne teljesedjék az, amit ő teljes bizonyossággal az Úr szavának tart. Lehet, hogy nem mindenkiben van meg ez a gyöngeség, ha ugyan annak mondható, mert én nem tudnám elítélni.

Ha a szavak a képzelőtehetség játékán alapulnak, akkor nem kíséri őket egy sem e jelek közül. Nincs meg sem a bizonyosság tudata, sem a belső béke, sem a lelki gyönyörűség. Mikor azonban valaki nagyon bele van merülve a nyugalom imájába vagy a lelki álomba, megeshetik vele valami más s én ismerek egyeseket, akikkel tényleg megesett. Vannak ugyanis olyanok, akiknél annyira gyönge a szervezet vagy a képzelőtehetség, - vagy talán más valami ok forog fenn - hogy amint belemélyednek ebbe a mély áhítatba, annyira magukon kívül vannak, hogy a világ benyomásaiból semmit sem éreznek. Érzékeik teljesen el vannak kábulva. Ilyenkor azután, mint ahogy az alvó embernek álmai szoktak lenni - s ki tudja, nem alusznak-e ők is - ők is hallanak vagy látnak valamit s azt hiszik, hogy Istentől jön. Tényleg azonban az egésznek nincs is több jelentősége, mint az álomképnek.

Az is megeshetik, hogy mialatt valaki valamit kér a mi Urunktól, azt képzeli, hogy Ő Szent Felsége megígéri azt neki. Ez valóban meg is történhetik. De ha valakinek tapasztalata van az isteni szavak körül, nem fogja, nézetem szerint, sohasem összetéveszteni az ilyen képzelt szózatokat a valódiakkal.
Az ördögtől már inkább van okunk félni; bár ha megvannak azok a jelek, amelyekről beszéltem, nagyon meg lehetünk nyugtatva aziránt, hogy a kinyilatkoztatás Istentől származik. Ha azonban fontos dologról van szó s ha a szavak valaminek megtevését parancsolják, ami akár az illető személynek, akár másvalakinek az ügye, soha sem szabad szerintük eljárni anélkül, hogy megkérdeznénk valamelyik tudós, óvatos és istenfélő gyóntatónak a véleményét. Még csak gondolni sem szabad arra, hogy enélkül bármit is tegyünk, még ha újra és újra hallanánk is a szózatot s ha egészen világos volna is előttünk, hogy Istentől jön. Ezt ugyanis maga Ő Szent Felsége követeli tőlünk, mert megmondta nekünk, hogy a gyóntatót tekintsük az ő képviselőjének.[3] Hogy e szentírási szavak az Ő szavai, aziránt nem foroghat fenn kétség s ezek adnak majd bátorságot, ha nehéz dologról van szó. A mi Urunk, ha neki úgy tetszik, majd meggyőzi a gyóntatót arról, hogy Ő volt, aki beszélt. Ha pedig nem tenné, akkor semmire sem vagyunk kötelezve. Ha valaki e tanácsom ellenére cselekednék és önfejűleg járna el, az szerintem nagy veszedelemnek tenné ki magát. Azért is a mi Urunk nevében figyelmeztetlek, nővéreim, hogy azt sohase tegyétek.

Az Úrnak még más módja is van arra, hogy a lélekhez szóljon; ez némi értelmi látomással jár (hogy mi ez, arról majd később beszélek). Egészen a léleknek mélyén történik s nézetem szerint nagyon megbízható. Oly tisztán érthetők a szavak, mintha a lélek füllel hallaná, amit az Úr neki mond. Oly titokzatosan folyik le az egész s oly sajátságos módon, hogy számbavéve azokat a hatásokat is, amelyeket a lélekben létrehoz, ez a látomás teljesen megnyugtató és kizárja az ördögi beavatkozás lehetőségét. Legalább is van elegendő ok arra, hogy ama nagy hatások alapján hitelesnek tartsuk; arra vonatkozólag pedig, hogy nem a képzelet játéka, meg van a teljes bizonyosság. Ez utóbbi bizonyosságot, ha jól megfigyeli a dolgot, mindenki megszerezheti a következő okok alapján.

Az első ok a nagy különbség a szabatosság tekintetében. Itt ugyanis annyira szabatos a mondás, hogy a hallott szavakból nem lehet elhagyni egy szótagot sem anélkül, hogy annak hiányát ne éreznénk; s ugyancsak azt is azonnal észrevennénk, ha valaki más alakban ismételné őket előttünk, még ha értelme nagyjából ugyanaz volna is. Ellenben az olyan hanghallásban, amely a képzeleten alapszik, a beszéd nem oly szabatos és a kifejezés nem oly tömör, hanem inkább pongyola és ködös, mint amilyenek a félálomban hallott dolgok szoktak lenni.
A második ok. Gyakran egyáltalában nem is gondoltunk arra a dologra, amit a szavak jelentenek, vagyis a szózat egészen váratlanul jön; esetleg akkor, midőn éppen másokkal beszélgetünk. Más esetekben ugyan megesik, hogy feleletül szolgálnak valamire, ami nem sokkal előbb volt az eszünkben, vagy amit régebben gondoltunk. Legtöbbször azonban olyasmire vonatkoznak, ami soha eszünkbe sem volt, vagy amit nem is tartottunk volna lehetségesnek. Így tehát nem lehetnek a képzelet szülöttei, mert hogyan volna képes ez utóbbi tehetség a lelket megtéveszteni olyan dolgokkal, amelyeket az soha sem óhajtott, soha sem akart, sőt nem is ismert.

A harmadik ok az, hogy itt az ember érzi, hogy másvalaki beszél hozzá; míg ellenben olyankor, amidőn a képzelet szövögeti képeit, ő maga rakja össze a szavakat, hogy azt jelentsék, amit ő kíván.
A negyedik, hogy a szavak is egészen mások. Itt egy szóból nagyon sokat lehet megérteni és pedig valami olyan különös módon, hogy az egyáltalában nem felel meg értelmünk természetes működésének.
Az ötödik. A szavakkal együtt valamiképpen, amit én nem tudnék jobban megmagyarázni, sokkal több jut a lélek értésére, mint amit a szavak magukban véve jelentenek. E beszéd nélküli megértetésről majd másutt szólok, mert ez olyan csodálatos dolog, amilyen csak a mi jó Urunktól telik ki.

E különböző szóbeli kinyilatkoztatások már sok embernek okoztak fejtörést; különösen egy személyt ismerek, aki alaposan fenn volt velük akadva, de mások is lesznek, akik nem tudnak rajtuk eligazodni. Az a bizonyos személy nagyon megfigyelte ezt a jelenséget - az Úr ugyanis nagyon gyakran részesítette ebben a kegyelemben - s kezdetben a legnagyobb aggodalma az volt, vajon nem képzelete játszik-e vele. Mert, bár az ördög is sok minden cselfogást ki tud eszelni s kitűnően tudja játszani a világosság angyalának szerepét, hogy tőle származik-e valami, azt sokkal hamarább el lehet dönteni. A szavak ugyan, ha az ő keze van a játékban, egészen világosak lesznek s az ember nem fog abban kételkedni, hogy hallotta őket: e tekintetben tehát nem lesz különbség az ő beszéde és az Úristené között. Azonban nem lesz képes előidézni azokat a hatásokat, amelyekről beszéltünk, sem pedig nem fog békességet és világosságot hagyni a lélekben, hanem ellenkezőleg, nyugtalanságot és zavart okoz benne. Ha azonban a lélek alázatos és követi tanácsomat, vagyis, akármit mondjanak is a szavak, semmit sem tesz a maga feje szerint, akkor az ördög nagyon kevés, vagy éppen semmi kárt sem okozhat neki.

Ha a szavak az isteni szeretetnek kifejezései vagy vigasztalást foglalnak magukban, vizsgálja meg magát a lélek, hogy nem lett-e általuk önhitté; ha ugyanis nem szégyenül meg annál jobban, minél gyöngédebbek a szavak, higgye el, hogy nem Istentől valók. Egészen bizonyos ugyanis, hogy ha Istennel van a léleknek dolga, minél nagyobb kegyelemben részesül, annál kevesebbre becsüli önmagát; annál jobban tartja emlékezetben saját bűneit; annál kevésbé keresi saját érdekét; annál jobban használja értelmét és akaratát kizárólag arra, hogy Isten dicsőségét előmozdítsa; annál tökéletesebben feledkezik meg önmagáról; annál jobban vigyáz arra, hogy mindenben Isten akaratát teljesítse; s végül annál erősebbé lesz benne a meggyőződés, hogy a poklot érdemelte meg, nem pedig azokat a kegyelmeket.

Ha azok a dolgok, amelyek az elmélkedésben történnek vele s azok a kegyelmek, amelyekben részesül, ilyen hatásokat hoznak benne létre, akkor nem kell félnie. Bízza magát az Úr irgalmára, aki hűséges irányában s nem fogja megengedni, hogy az ördög tévútra vezesse. Mindamellett jó lesz, ha mindig óvatos marad.
Azok, akiket az Úr nem ezen az úton vezet, azt mondhatnák, hogy hát ne hallgasson a lélek ezekre a szózatokra, ha pedig bensejében mégis jelentkeznek, fordítsa el tőlük a figyelmét s ezáltal utasítsa el őket magától; így azután nem lesz kitéve semmiféle veszedelemnek. Könnyű ezt mondani, csakhogy merő lehetetlenség megtenni. Nem azokról a szavakról beszélek, amelyeket a lélek úgy képzel el; ezekkel szemben tényleg elég, ha a lélek eltereli róluk a figyelmét s megvetéssel fordít hátat annak, amit a képzelet előtte mutogat. Itt azonban ez nem lehetséges, mert a szellem, aki hozzánk beszél, teljesen megakasztja összes egyéb gondolatainknak menetét s kényszerít bennünket arra, hogy őt hallgassuk. Igazán azt hiszem, könnyebb volna süket fülre venni azt, amit valaki egy jó hallású embernek a fülébe kiabál, mint ezt. Az ilyen ugyanis megtehetné, hogy csak azért sem hallgat oda s másra irányítja figyelmét és gondolatait. Itt az ilyesmi lehetetlen. Az ember nem foghatja be fülét és sehogy sem képes másra gondolni, mint arra, amit a szellem hozzá beszél. Mert az, aki, ha nem csalódom, Józsue kérésére,[4] meg tudta állítani a napot, arra is képes, hogy megállítsa bensőnkben a szellemi tehetségek működését. Ilyenkor érzi a lélek, hogy belső várkastélyában most nála nagyobb Úr parancsol, ami áhítattal és alázattal tölti el. Arra tehát, hogy az ember ne hallja, nincsen mód. Adja meg nekünk az isteni Felség, hogy mindig azon igyekezzünk, hogy Őt kielégítsük, magunkról pedig, amint mondtam, megfeledkezzünk. Amen. Adja meg Ő, hogy megértsétek azt, amit az eddigiekben akartam veletek megértetni s hogy a mondottak némi hasznára legyenek azoknak, akiket illetnek.
__________________________________
[1] Melankólia = hisztéria.

[2] Jón. 4. fej.

[3] Lk. 10, 16.

[4] Józs. 10, 12-13.

Tovább...

A belső várkastély - A hatodik lakás - II. fejezet

Beszél a különböző eszközökről amelyeket az Úr használ a lélek felébresztésére. Ezek nagyon értékes és magasztos kegyelmek s úgy látszik, ezeknél nem kell félni a csalódástól.

Azt mondhatná valaki, hogy egészen cserben hagytuk a mi kis galambunkat, pedig dehogy is hagytuk; hiszen éppen e szenvedések következtében röpköd magasabban. Most pedig beszéljünk arról, hogy miképpen bánik vele a Jegyes. Mielőtt a szó szoros értelmében válnék Jegyesévé, mind jobban éleszti vágyódását e boldogság után. Teszi pedig ezt valami oly finom és gyöngéd úton-módon, hogy a lélek maga sem tudna annak mivoltáról számot adni. Én sem hiszem, hogy meg tudjam magamat értetni másokkal, mint azokkal, akik ezt tapasztalatból ismerik. Ugyanis valami rendkívül finom és gyöngéd ösztönöket ébreszt a léleknek legmélyén s amelyekre hiába keresnénk találó hasonlatot.
Egészen más ez, mint amit itt a földön saját erőnkből érhetünk el s még a szellemi örömöktől is lényegesen különbözik, amelyekről beszéltünk. Sokszor megesik, hogy az illető személy egyáltalában nem is gondol ilyesmire, elméje egyáltalában nem foglalkozik Istennel s íme, Ő Szent Felsége egyszerre csak fölébreszti és pedig oly váratlanul, mintha csak valami meteor röppent volna el mellette, vagy pedig hirtelen mennydörgés ijesztette volna meg. A lélek ugyan nem hall semmi hangot, de egészen jól megérti, hogy Isten hívta. Annyira megérti ezt a hívást, hogy sokszor - különösen, mikor ez a dolog még nem történt meg vele gyakran - megremeg és panaszkodik magában miatta, habár semmi fájdalmat nem szenved. Úgy érzi, mintha megsebezték volna, de kellemes módon, azt azonban nem érti, hogyan történt és hogy ki sebezte meg. Viszont pedig érzi, hogy nagyon értékes kegyelmet kapott s azt kívánja, bárha soha se gyógyulna ki ebből a sebből. Szerelmes szavakkal panaszkodik emiatt - olykor fennhangon is - az ő Jegyesének. Mást nem tud tenni. Érzi ugyanis jelenlétét s fáj neki, mért nem akarja magát oly módon kinyilatkoztatni, hogy élvezhetné. Ez pedig nagy fájdalom, habár mindamellett élvezetes és édes. Még ha akarná is nem érezni ezt a fájdalmat, mégis érezné: de eszébe sem jut ilyesmit kívánni. Hiszen ez a fájdalom nagyobb élvezetet nyújt neki, mint a nyugalom imájának minden fájdalomtól mentes, édes elmélyedése.

Azon töröm a fejemet, nővéreim, hogyan magyarázhatnám meg nektek az isteni szeretetnek ezt a titokzatos működését, de semmi sem jut az eszembe. Látszólag ellentmondás van a dologban. Egyrészt ugyanis a Jegyes világosan értésére adja a léleknek, hogy ott van mellette, másrészt pedig hívja és pedig minden kétséget kizáró jellel s annyira átható hangon, hogy a léleknek szükségképpen meg kell hallania. Azt lehetne mondani, hogy a Jegyes kiszól onnét a hetedik lelki lakásból, ahol tartózkodik s szavára - bár megjegyzendő, nem tagolt beszédről van szó - a többi lelki lakások lakói, az érzékek, a képzelet és a lelki tehetségek, egyszerre elhallgatnak s nem mernek moccanni.

Ó én hatalmas Istenem, mily mélységek a titkaid s mennyire különböznek a lelki dolgok mindattól, amit a földön látunk és hallunk. Hiszen már ezt a csekélységet sem lehet megmagyarázni semmi földi hasonlat segítségével: pedig mi ez azokhoz a nagyszerű dolgokhoz képest, amiket Te az emberi lélekben létre tudsz hozni! Már ez is akkora hatással van rá, hogy majdnem megemészti a vágy s amellett nem tudja, mit kérjen. Azt az egyet világosan érzi, hogy Istene vele van. Azt fogjátok mondani, de ha ezt érzi, vajon mi után vágyódik még s mi fáj neki? Vajon micsoda nagyobb boldogságot kívánhat? Azt én nem tudom, de annyit tudok, hogy ez a fájdalom szíve mélyéig hat s mikor kihúzza nyilát Az, aki megsebezte, úgy érzi, mintha szívét is kiszakítaná: ilyen erős érzelem, ekkora szeretet tölti el!

Most jutott eszembe, hogy olyféleképpen van mintha parázzsal telt brazéróból[1] (s én Istenem! - csakugyan így is van) kiugranék egy szikra s a lélekbe esnék, úgy hogy azt megperzselné. Ahhoz, hogy egészen elégesse, ez a szikra nem elégséges, de élvezetes fájdalmat kelt benne s abban a pillanatban, amidőn megérinti, létrehozza azt a hatást, amelyről föntebb beszéltem. Ez az élvezetes kín, amely tulajdonképpen nem is nevezhető kínnak, nem marad sokáig egyenletes. Olykor hosszabb ideig tart, olykor hamarosan véget ér aszerint, amint az Úrnak tetszik, mert nem olyan dolog ez, amit emberi módon elő lehetne idézni. De ha sokáig tartana is, erőssége váltakozik. Egyszóval soha sem egészen változatlan s azért nem is gyullasztja lángra az egész lelket. Amikor az utóbbi éppen azon van, hogy lángra lobbanjon, a szikra elalszik s a lélek vágyva-vágyódik újra végigszenvedni azt a szerelmes kínt, amelyet neki okozott.

Ennél a dolognál gondolni sem lehet arra, hogy talán valami természetes tünemény az egész, hogy talán melankóliából származik; hogy esetleg az ördög okozza, vagy pedig, hogy a képzeletnek a játéka, mert nagyon is jól észrevehető, hogy az egész folyamat változhatatlan lelki lakásból indul ki, ahol az Úr tartózkodik. A hatása is nagyon különbözik attól, amelyet egyes más imafokozatoknál tapasztalunk, mert ez utóbbiaknál a szellemi öröm okozta mély kábultság sokszor támaszthat bennünk némi kétséget. Itt ellenben egyáltalában nincs kábultság, sem az érzékekben, sem a lelki tehetségekben. Ezek meglepetve nézik, hogy mi az ami a lélekkel történik, de nem zavarják semmiképpen ez utóbbit s nem képesek, nézetem szerint, sem növelni azt az élvezetes fájdalmat, sem pedig megszüntetni.

Akinek az Úr megadta ezt a kegyelmet - s az illető kétségtelenül rá fog ismerni, ha ezeket olvassa - az adjon neki szíve mélyéből hálát. Tévedéstől ebben a dologban nincs mit félnie, inkább arra vigyázzon, hogy valamiképpen ne legyen hálátlan ilyen nagy kegyelemmel szemben. Igyekezzék tehát folyton előre haladni az Isten szolgálatában s meg fogja látni, hogy milyen messze jut s hogy mindig többet fog kapni tőle. Egy bizonyos személy több évet töltött ily módon s nagyon is beérte ezzel a kegyelemmel. Ha pedig évek hosszú során kellene nagy szenvedések közepette szolgálnia az Urat, úgy találná, hogy bőségesen megkapta előre a fizetést. Legyen mindörökkön áldva, amen.

Azt kérdezhetnétek, hogy vajon miért lehetünk e kegyelem dolgában jobban megnyugtatva, mint egyéb esetekben. Nézetem szerint a következő okoknál fogva. Először is az ördög sohasem képes élvezetes fájdalmat okozni; már pedig itt olyant érzünk. Tud ugyan hamis lelki gyönyörűséget és élvezetet kelteni, arra azonban nincs hatalma, hogy fájdalmat - és pedig akkorát - kössön össze lelki nyugalommal és gyönyörűséggel. Az ő hatalma a mi lényünknek csak külső rétegeire terjed ki. A fájdalmak pedig, amelyeket okoz, sohasem járnak élvezettel és lelki békével, hanem inkább nyugtalansággal és vergődéssel. A második ok az, hogy ez az élvezetes lelki vihar olyan lelki tájakról jön, amelyekre nem terjed ki az ő befolyása. A harmadik az, hogy a lélek nagyon nagy hasznot merít ebből a kegyelemből. Csak a leggyakoribb gyümölcseit akarom megemlíteni: e kegyelem hatása alatt az illető elhatározza, hogy mindent elszenved Istenért; hőn óhajtja, hogy sok megpróbáltatásban legyen része; igyekszik kitérni a földi élvezetek, például a társalgások elől s más hasonló jóindulatok gerjednek föl benne.

Hogy nem a képzelet játéka, az teljesen világos, mert bármennyire igyekezzék is más alkalommal ugyanazt önmagában felidézni, nem sikerül neki. A folyamat annyira szembeszökő, hogy lehetetlenség volna azt olyankor elképzelni, amikor tényleg nincs meg, aminthogy nem lehet benne kételkedni, ha egyszer megvan. Ez annyira áll, hogyha valakinek kétsége volna aziránt, vajon ebben a kegyelemben volt-e része, vagy pedig más fajtában - tudja meg, hogy nem ez a kegyelem volt. Ez ugyanis annyira érezhető, mint amint hallható a fülre nézve valami erős hang. A melankóliáról pedig ebben az esetben szó sem lehet, mert a melankólia csalóka képeit a képzeletben alkotja meg, itt pedig az egész folyamat a lélek mélyéből ered. Hiszen lehet, hogy tévedek, amíg azonban nem hallok más okokat hozzáértő embertől, megmaradok a magam véleménye mellett. Ismerek egy személyt, aki ugyancsak félt a tévedésektől, de azért e jelenségben a tévedést mindig kizártnak tartotta.

Ezenkívül egyéb eszközöket is használ az Úr a lélek felébresztésére. Megtörténik például olykor, hogy mikor ajakimát végez s nem gondol lelki dolgokra, egyszerre, egészen váratlanul, valami élvezetes belső láng fogja el. Olyasféle ez az érzés, mintha erős, kellemes illat terjedne el hirtelenében mellette s igazgatná összes érzékeit. Nem mondom, hogy igazán illat, csak hasonlóképpen használom ezt. Ez az illat vagy ilyesféle, az, amiből a lélek megérti, hogy Jegyese ott van a közelében. Ilyenkor erős vágy fogja el a lelket, hogy élvezhesse jelenlétét s szeretne nagyot tenni az Úrért s minél méltóbban dicsőíteni Őt. Ez a kegyelem ugyanonnét ered, mint az előbbi, azonban ebben nincs semmi, ami fájdalmat okozna s az a vágy, hogy Isten jelenlétét élvezhesse, szintén nem fájdalmas. Ezt a lélek gyakrabban érzi.[2] Azt hiszem, itt sem kell tévedéstől félni és pedig több okból azok közül, amelyeket fentebb mondottam. Fogadjuk ezt a kegyelmet is nagy hálával.

____________________________
[1] A brazéró parázzsal telt kis üst, amely fölött a kezet melengetik télen. Spanyol- és Olaszországban, ahol a fűtés még nem általános, most is használják.
[2] Szent Terézia általánosságban beszél, de tulajdonképpen mindig azokat a kegyelmeket fejtegeti, amelyekben ő maga részesült. “A lélek” tehát, amelyről itt szó van, az ő saját lelke.


Tovább...

A belső várkastély - A hatodik lakás - I. fejezet

Elmondja, hogy mikor az Úr nagyobb kegyelmeket kezd adni a léleknek, annak sokat kell szenvednie. Megemlít néhány ilyen szenvedést. Hogyan viselik el azokat e lelki lakás lakói? Hasznos dolgokat tartalmaz ez a fejezet olyanok számára, akiknek sok a lelki szenvedésük.

A Szentlélek kegyelméből térjünk át már most a hatodik lelki lakásra s mondjuk el, miképpen sebezte itt már meg a lelket Jegyesének szerelme; mennyire keresi az egyedüllétet s hogy igyekszik, amennyire állása megengedi, mindentől megszabadulni, ami zavarhatná magányának csendjét. Az a látomás oly mélyen vésődött a lélekbe, hogy egyedüli vágya azt újra élvezni. Mondottam már, hogy az előbb említett imában a lélekkel semmi olyasmi nem történik, amit látomásnak lehetne nevezni - még csak képzeleti látomásnak sem - s csak azért használom ezt a kifejezést, mert megfelel annak a hasonlatnak, amellyel a dolgot megmagyaráztam.
A lélek már erősen el van tökélve, hogy senki mással nem jegyzi el magát, mint Jegyesével; a Jegyes azonban nem veszi tekintetbe a léleknek abbeli égő vágyát, hogy az eljegyzés mihamarább megtörténjék, hanem azt akarja, hogy ez a vágy még erősebbé váljék benne, de meg azt is, hogy ezt a minden boldogságnál nagyobb boldogságot ne kapja ingyen, hanem szolgálja meg. S higgyétek el, leányaim, hogy bármi kevés legyen minden szenvedés e jutalomhoz viszonyítva: a léleknek ugyancsak szüksége volt arra a kóstolóra, amit belőle kapott, mert különben nem volna képes mindazt elviselni, ami rá vár. Uram, segíts, mekkora belső és külső szenvedéseket kell eltűrnie, míg csak be nem jut a hetedik lakásba. Igazán azt hiszem, hogy ha előre tudná, bármekkora javakkal kecsegtetnék is, természetes gyarlósága folytán nem volna képes magát erre az útra elhatározni. Ha azonban egyszer már eljutott a hetedik lelki lakásba, akkor egészen másképpen van; ott a félelem ismeretlen, vagy legalább is semmi sem képes a lelket attól visszatartani, hogy Isten kedvéért örömmel menjen elébe minden szenvedésnek. Ennek oka az, hogy állandóan bensőleg van egyesülve Istennel s ez az egyesülés nagy erőt önt belé.

Azt hiszem, jó lesz megemlítenem előttetek egynéhány ilyen szenvedést azok közül, amelyekről biztos tudomásom van. Valószínű, hogy az Úr nem minden lelket vezet ezen az úton, de azért nem igen hiszem, hogy az olyan lelkek, akik időnkint oly bensőleg élvezik az égi dolgokat, mentek legyenek a földi szenvedéstől; akár ilyen, akár olyan alakban, de valahogy mégis csak van részük benne. Tulajdonképpen nem volt szándékom ezt megemlíteni, de mégis megteszem, mert esetleg olyas valaki olvashatja, aki szenvedések súlya alatt roskadozik. Az ilyen embernek vigasztalására fog szolgálni az a tudat, hogy mások, akiket az Úristen ugyanolyan kegyelmekkel halmoz el, hasonló helyzetben vannak. Mert ezek a szenvedések olyanok ám, hogy olykor úgy látszik, mintha minden el volna veszve.

Nem valami rendszeres sorban fogom őket előadni, hanem úgy, amint eszembe jutnak és pedig a legkisebbeken akarom kezdeni. Ott van először is ismerőseinek méltatlankodása, de meg olyan embereké is, akiket az illető sohasem ismert s akikről sohasem hitte volna, hogy ebben az életben vele foglalkozzanak. Hogy hát: íme szenteskedik; rá akarja szedni a világot; csak azért teszi ám, hogy másokat rossz színben tüntessen fel, pedig azok, minden ilyen komédia nélkül is sokkal jobb keresztények, mint ő! Megjegyzendő pedig, hogy semmi komédia nincs a viselkedésében: nem tesz mást, mint hogy igyekszik lelkiismeretesen teljesíteni állásbeli kötelmeit. Akiket barátainak tartott, azok elfordulnak tőle, sőt éppen ők rágódnak legharagosabban a becsületén; ez pedig nagyon fáj. Szerintük ez a lélek vesztébe rohan, mert hiszen világos, hogy tévúton van; ezek a dolgok az ördögtől valók; úgy fog járni, mint ez meg az a személy, aki nyomorultul végezte pályafutását; a közerkölcsnek csak kárára lehet; félrevezeti gyóntatóit! Sőt még el is mennek ez utóbbiakhoz, megmondják nekik mindezt és olyanok példájára hivatkoznak előttük, akik hasonló módon mentek tönkre.[1] Hát még az az ezernyi gúnyos megjegyzés és csipkedés!

Ismerek egy személyt, akit annyira juttattak ily módon, hogy már igazán attól kellett félnie, nem akad majd, aki meggyóntassa.[2] Nem mondhatom el a részleteket, mert soká tartana. A legrosszabb a dologban az, hogy mindez nem múlik el gyorsan, hanem tart az egész életen keresztül s a gyóntatók egymást intik, hogy óvakodjanak az ilyen személyektől. Azt mondhatnánk, hogy azért akad olyan is, aki jót mond róla. Igaz, de ó leányaim, mily kevesen vannak ezek s mily aránytalanul nagyobb azoknak a száma, akik utálattal fordulnak el tőle. A legnehezebb pedig a dologban az, hogy ezek a dicséretek jobban fájnak a léleknek, mint a megrovások. Ugyanis világosan látja, hogy ami jó van benne, az semmiképpen sem ered tőle, hanem Istentől. Hiszen ő még csak nemrégiben egészen nyomorult volt s nagy bűnökbe volt elmerülve. Így azután minden dicséret valósággal elviselhetetlen kínzás rá nézve, különösen kezdetben. Később már nem annyira s ennek több oka van. Az egyik, hogy tapasztalata szerint az emberek épp oly könnyen mondanak valakiről jót, mint rosszat s így megtanulja az egyiket épp annyira becsülni, mint a másikat. A második az, hogy az Úr jobban megvilágosította értelmét s belátja, hogy semmi jó dolog nem származhatik tőle, hanem minden jó Ő Szent Felségének ajándéka. Ha tehát dicsérik, úgy veszi, mintha valaki másról volna szó s magára nem is gondolva dicséri Istent. A harmadik az, hogy azok a kegyelmek, melyeket neki juttatott az Úr, alkalmilag más lelkeknek voltak hasznára; szerinte tehát Ő Szent Felsége kívánja azt, hogy őt jónak tartsák, annak ellenére, hogy nem az, mert ily módon eszközül szolgál mások lelki javának előmozdításában. A negyedik az, hogy inkább gondol Isten becsületére és dicsőségére, mint a magáéra, nincs meg benne az a kezdőknél oly gyakran előforduló félelem, hogy ezek a dicséretek vesztét okozhatnák, amint ez másokkal tényleg megtörtént. Azzal, hogy elveszítheti becsületét, nem törődik, sőt ha ezáltal Isten csak egy dicsérettel kap is többet, szívesen tűri. Jöjjön azután, aminek jönni kell.

Ezek és más okok csökkentik azt az egyébként nagyon is fájdalmas érzést, amelyet az ilyen dicséretek okoznak, de valami mindig marad belőle, kivéve, ha az ember egyáltalában nem figyel oda. Összehasonlíthatatlanul nagyobb szenvedés az, ha valakit egészen alaptalanul jónak kiáltanak ki, mint ha megszólják. Ha pedig a lélek annyira jut, hogy nem sokba veszi a dicséretet, akkor még sokkal kevesebb ügyet vet a megszólásra, sőt inkább örül neki s úgy cseng a fülébe, mint valami édes zene.[3] Ez teljesen igaz s a lélek inkább erőt merít belőle, mintsem elcsüggedne. Tapasztalatból tudja ugyanis, hogy mekkora haszna van ebből s azt hiszi, hogy nem vétkeznek Isten ellen azok, akik őt üldözik, mert Ő Szent Felsége akarja így azért, hogy ez neki lelki javára szolgáljon. Annyira érzi ezt, hogy egészen sajátos gyöngéd szeretetre gyullad ez emberek iránt s mivel inkább vannak lelki javára, jobb barátainak tartja őket, mint azokat, akik kedvezően nyilatkoznak róla.

Rendesen betegségeket is küld ilyenkor az Úr. Ez azután sokkal nagyobb szenvedés az előbbinél, különösen, ha éles fájdalmakkal járnak. Én azt hiszem, hogy olyan esetekben, amidőn ezek a fájdalmak nagyon erősek, ez a legnagyobb földi szenvedés - értem a külső szenvedések között - s olyankor, amidőn a fájdalmak rendkívül nagy fokra emelkednek. Ugyanis oly belső és külső elerőtlenedést okoznak, hogy a lélek azt sem tudja, mit tegyen. Sokkal szívesebben elviselné a gyors vértanúságot, mint ezeket a kínokat. Igaz ugyan, hogy ebben a legerősebb fokban nem tartanak soká, mert végre is Isten nem küld az emberre többet, mint amennyit el tud viselni s megadja hozzá a türelmet is. Küld azonban rendesen más nagy szenvedéseket is és mindenféle betegséget.

Ismerek egy személyt, akinek az Úr negyven év óta szokta megadni ezeket a kegyelmeket s aki minden túlzás nélkül állíthatja, hogy azóta nem volt napja kínok és más szenvedések nélkül;[4] értem testi bajait, nem is beszélve egyéb szenvedéseiről. Igaz, hogy nagyon elvetemült volt s tekintve, hogy a poklot érdemelte meg, mindezt nem sokba veszi. Olyanokat, akik nem vétkeztek annyit, az Úr talán más úton vezet, részemről azonban mindig szívesebben választanám a szenvedések útját, mert ha más előnye nem is volna - pedig van más előnye is bőven - az az egy biztosan megvan, hogy általa a mi Urunkhoz, Jézus Krisztushoz leszünk hasonlókká.

Hátha még a belső szenvedésekről beszélnénk! Azokhoz képest, ha egyáltalában lehetséges volna róluk fogalmat nyújtani, a többi mind csekélységnek tűnnék fel. Csakhogy lehetetlen elmondani őket. Kezdjük azzal a szenvedéssel, amit a gyóntató okozhat, ha annyira elővigyázatos s oly kevés tapasztalata van, hogy minden gyanúsnak tűnik fel előtte. Főleg olyankor nagy a baj, ha abban a lélekben még sok a gyarlóság, mert akkor egyszeriben pálcát tör fölötte; szerinte minden az ördögtől van, vagy pedig melankólia. Azt hiszik ugyanis ezek a jó emberek, hogy ilyen kegyelmeket Isten csupán angyali jóságú lényeknek adhat meg; már pedig gyónóik persze, hogy nem angyalok, amíg ebben a testben vannak! De én nem is csodálom a gyóntatókat, mert ezzel a melankóliával[5] úgy tele van a világ s az ördög annyi bajt okoz vele, hogy nagy okuk van félni tőle s jól teszik, ha alaposan megvizsgálják az ilyen dolgokat.

Viszont azonban a szegény lélek, mely ugyanezen veszedelmektől remeg s a gyóntatóban bíráját látja, e kemény ítélet hallatára úgy megzavarodik s oly rettenetesen szenved, hogy azt csak az fogja igazán megérteni, aki maga is átesett rajta. Egyik nagy szenvedése az ilyen lelkeknek, főleg ha azelőtt gonoszak voltak, amúgyis az a gondolat, hogy büntetésül bűneikért Isten megengedi tévedésüket.[6] Abban a pillanatban, mikor Ő Szent Felsége ily kegyelmekben részesíti őket, nincs ugyan semmi kétségük aziránt, hogy azok Tőle jönnek s hogy nem származhatnak más szellemtől; csakhogy ez a kegyelem rövid ideig tart, bűneik pedig állandóan szemük előtt vannak s így - különösen, ha újabb hibát vesznek észre magukon - az meg mindig akad elég - azonnal megjön ez a kínszenvedés. Ha a gyóntató megnyugtatja az illetőt, akkor csillapodik a szenvedése, bár később újra visszatér; ellenben, ha még a gyóntató is ráijeszt, akkor igazán elviselhetetlenné lesz. Hátha még ráadásul beleesik egyikébe azoknak a súlyos lelki szárazságoknak, amikor úgy tűnik fel előtte, mintha soha életében nem lett volna képes s a jövőben is képtelen volna Istenre még csak gondolni is; s amikor, ha Istenről beszélnek előtte, úgy érzi, mintha olyasvalakit emlegetnének, akiről valaha csak amúgy futólag hallott valamit!

S még ez is hagyján; de ha ráadásul ennek a léleknek az a gondolata támad, hogy nem képes világosan beszélni gyóntatói előtt s hogy tévedésbe ejti őket: akkor van csak igazán oda! Hiába vizsgálgatja önmagát; hiába látja be, hogy hiszen minden legkisebb gondolatát is őszintén feltárja előttük: mindez nem képes őt megnyugtatni. Az értelem ilyenkor úgy el van homályosodva, hogy nem tudja belátni az igazságot, hanem vakon hiszi azt, amit a képzelet elébe tart - mert ilyenkor annak áll a vásár - meg azt a sok ostobaságot, amit a rossz szellem sugdos neki. Ez utóbbinak ugyanis ilyenkor nagy szabadságot enged az Úr, hogy próbára tegye a lelket; megengedi, hogy még azt is elhitesse vele, miszerint Isten eltaszította őt magától. Szíve úgy elszorul ilyenkor s annyi mindenféle gondolat támad ellene, hogy nem tudom lehet-e ezeket az elviselhetetlen lelki kínokat máshoz hasonlítani, mint a pokol szenvedéseihez.

Amikor ez a lelki vihar tart, nem talál vigaszt. Ha a lelkiatyjánál keresi: mintha csak az összes ördögök szövetkeztek volna gyóntatójával, az még jobban megkínozza. Az egyik gyóntatónak éppen egy ilyen megkínzott lélekkel volt dolga; veszedelmesnek tartotta állapotát, mert olyan sokféle gondolat gyötörte az illetőt s azért azt mondta neki, hogy értesítse, valahányszor ez az állapot megismétlődik. Azonban a baj mindig csak rosszabbodott s végül belátta, hogy nem tehet vele semmit. Ha ez a személy kezébe vett egy az anyanyelvén megírt könyvet, habár egyébként nagyon is jól tudott olvasni, oly keveset értett belőle, mintha a betűket sem ismerte volna, értelme olyankor teljesen képtelen volt bárminek felfogására.

Ebben a lelki viharban nincs más segítség, mint Isten irgalmába vetni bizalmunkat. Tényleg, mikor legkevésbé várnánk, Isten egyetlen egy szavára, vagy véletlenül közbejött esemény hatása alatt olyan hirtelen múlik el, mintha sohasem lett volna, a lélek pedig úgy érzi magát, mintha egyszerre megtelnék napfénnyel s boldogabb, mint valaha volt. Úgy tűnik föl előtte, mintha valami veszedelmes ütközetből győztesen került volna ki, s dicsőíti az Urat, mert Ő volt, aki érte harcolt és győzött. Azt ugyanis világosan belátja, hogy nem ő maga küzdött, mert hiszen ellensége már minden fegyverét kicsavarta kezéből. Így azután teljesen belátja saját nyomorúságát s azt, hogy mily tehetetlenek vagyunk, ha az Úr magunkra hagy bennünket. Most már nincs hosszas fontolgatásra szüksége, hogy ezt megértse, mert saját tapasztalatából tudja. Veszélyben forgott, belátta tehetetlenségét s ez megértette vele, mennyire semmit érő, mennyire hitvány lények vagyunk. A kegyelem ugyan megmarad a lélekben ama belső kínok alatt is, mert hiszen bármennyit szenvedjen, nem vétkezik Isten ellen s nem vétkeznék semmiért sem a földön, azonban ez a kegyelem annyira el van rejtve, hogy nem látszik belőle még csak egy parányi kis szikra sem, amely mutatná, hogy a lélek a kegyelem állapotában van, vagy, hogy valaha abban volt. Ha valaha valami jót tett, vagy Ő Szent Felségétől kapott valami nagy kegyelmet, az mind úgy tűnik föl előtte, mintha csak álmodta volna, vagy képzelődnék. Annál világosabban látja azonban bűneit s aziránt nincs legkisebb kétsége sem, hogy azokat ő követte el.

Ó Jézusom, mily szomorú látvány a lélek, mikor így el van hagyatva s mily keveset használ neki bármi földi vigasztalás! Azért, nővéreim, ha alkalmilag magatok is így vagytok, ne gondoljátok, hogy a gazdagok s akik maguk urai, ilyen esetekben jobban segíthetnek magukon, mint ti. Szó sincs róla. Ha siralomházi raboknak kínálgatnák a föld összes élvezeteit, az nemcsak nem szolgálna vigasztalásukra, hanem még növelné szenvedésüket. Így van ez itt is, ezek a bajok fölülről jönnek, itt a földi dolgok nem használnak semmit. A mi nagy Istenünk azt akarja, hogy elismerjük őt királyunknak s belássuk saját nyomorúságunkat. Ez a belátás egyébként, amint a következőkből látni fogjuk, nagyon is fontos ránk nézve.

Mit tegyen azonban ez a szegény lélek, ha napokon keresztül tart ez az állapot? Ha imádkozik, úgy van vele, mintha nem imádkoznék, azt akarom mondani, hogy úgy van a belső vigasztalás szempontjából, mert lelke nem képes megnyugodni. Különben sem érti meg maga sem azt, amit imádkozik, még ha ajakima volna is. Elmélkedésről természetesen ez egész idő alatt szó sem lehet, mert a lelki tehetségek képtelenek rá. Sőt az egyedüllét határozottan káros rá nézve, bár viszont az is terhére van, ha másokkal kell érintkeznie s ha beszélnek hozzá. Így azután, bármennyire igyekezzék is erősen tartani magát, a külsején is meglátszik a nagy levertség és szomorúság.

De vajjon meg tudja-e mondani, hogy tulajdonképpen mi baja van? Nem, mert ezek a szívbeli szorongások és lelki fájdalmak nem fejezhetők ki szóban. Még a legjobb eszköz - nem arra, hogy elmúljék, mert olyant nem ismerek, hanem arra, hogy elviselhető legyen - az, hogy az emberbaráti szeretet cselekedeteit gyakoroljuk. Egyébként pedig bízzunk Isten irgalmában, amely soha sem hagyja el azokat, akik beléje helyezik minden reményüket. Legyen mindörökre áldott az Úr! Amen.
Az ördög is okozhat külső szenvedéseket, de ezek ritkábbak s nem is oly fájdalmasak, úgy hogy nem érdemes róluk beszélni. Ugyanis bármennyire kellemetlenek legyenek is egyébként, nézetem szerint nem képesek a lelki tehetségeket megbénítani, sem pedig a lélek békéjét valami nagyon megzavarni. Meg azután e tekintetben az értelmünk is megállja a helyét, amennyiben jól tudja, hogy a rossz szellem nem képes ellenünk többet tenni, mint amennyit az Úr enged meg neki. Ameddig pedig az értelem nincs elhomályosítva, minden csekélység ahhoz képest, amiről szó volt.

Egyébként belső fájdalmakról, melyeket a léleknek el kell szenvednie, majd akkor beszélünk, ha szó lesz az elmélkedés különböző módjairól s az Úr kegyelmeiről, amelyeket ebben a lelki lakásban adományoz. Ezek közül egyesek nagyobb kínt okozhatnak, mint az előbbiek s jobban le is zsarolják a szervezetet, másrészt azonban akkora kegyelmei az Úrnak, hogy nem nevezhetők igazában szenvedéseknek s nem is illenék őket így neveznünk. Hogy csakugyan kegyelmek, azt a lélek akkor érzi legjobban, amidőn rá nehezednek s akkor látja be azt is, hogy nem érdemli meg Isten részéről ezt a nagy jóságot.

Ez a nagy szenvedés[7] akkor nehezedik ránk legjobban, mikor be kell lépnünk a hetedik lelki lakásba. Sok egyéb szenvedés is jár vele együtt s egyiknek-másiknak még sorát ejtem. Valamennyiről beszélni lehetetlenség volna s azt sem leszek képes megmagyarázni, hogy milyenek ezek a szenvedések, mert sokkal magasabb rendű forrásból származnak, mint azok, amelyekről beszéltem. S ha az eddigiekről az én alacsonyan járó eszemmel nem tudtam többet mondani, még kevesebbet tudok majd beszélni ez utóbbiakról. Isten adja Szent Fia érdemeire való tekintetből mindehhez az Ő áldását.

_________________________________________________

[1] Mindezt a szent 1555-ben, a világgal való teljes szakítása idején tapasztalhatta.

[2] Önéletrajz 28. fej.

[3] Szent Teréziáról köztudomású volt -- már régen, végleges megtérése előtt is -- hogy mily gyöngéd szeretettel viseltetett ellenségei irányában. Yepes püspök mondja róla, hogy semmivel sem lehetett szívét biztosabban megnyerni, mint azzal, ha megbántották.

[4] A Szent megint önmagáról beszél. Önéletrajza és az Alapítások könyve mutatják, hogy állandóan beteges volt. Leveleiből kitűnik, hogy még legjobban szokta magát érezni Tolédóban. Másutt állandóan gyötörte a váltóláz. Ifjú korában csúz következtében éveken át nyomorék volt, de még világi úrileány korában sem hangzott el ajkairól soha egyetlen panasz sem a legnagyobb kínok közepette. Amint ő mondja, “nem panaszkodott, mert neki férfi-szívet adott az Úr”.

[5] Ma hisztériának mondanók.

[6] T. i. megengedi, hogy Isten kegyelmének tekintsék, ami tulajdonképpen a képzelet játéka, vagy pedig az ördög szemfényvesztése. Ez az a “tévedés”, amelyről A Belső Várkastélyban minduntalan szó esik.

[7] T. i. a lélek sötét éjjele, amelyről Keresztes Szent János könyvet írt.


Tovább...

A lélek fohászai (XIII. 1-2)

      1. Ó, lelkek, akik már félelem nélkül élvezitek a boldogságot, és állandóan el vagytok merülve az én Istenem dicséretében! Boldog sors jutott nektek! Mennyi okotok van arra, hogy állandóan zengjétek ezt a dicséretet, és mennyire irigyellek benneteket azért, hogy nektek már nem fáj az a sok súlyos bűn, amelyet ebben a szerencsétlen időben követnek el az én Istenem ellen, az a rettenetes hálátlanság és az, hogy az emberek nem akarják látni, mily tömegesen dönti a sátán a pokolba a lelkeket! Ó, boldog mennyei lelkek! Legyetek segítőink nyomorúságainkban, járjatok közbe értünk Isten irgalmánál, hogy juttasson nekünk is valamit a ti boldogságotokból és ossza meg velünk azt a világos megértést, amelyben részetek van.

      2. Értesd meg velünk, én Istenem, hogy mi a jutalma azoknak, akik férfiasan harcolják végig ezen nyomorult életnek éjszakáját. Igyekezzetek megérteni, ó, ti szerető lelkek, hogy micsoda boldogság lesz az a tudat, hogy boldogságtok örökké fog tartani, és mekkora élvezet az a bizonyosság, hogy örömötöknek sohasem szakad vége. Ó, mi szerencsétlenek, hiszen igaz, mindezt tudjuk és hisszük, de annyira elszoktunk már ezen igazságok fontolgatásától, hogy azok egyes lelkek előtt egészen idegenszerűek, amennyiben sem nem ismerik őket, sem nem akarják ismerni. Ó, önző nemzedék! mennyire ragaszkodsz te élvezeteidhez! Ahelyett, hogy várnál egy kis ideig, amely után élvezhetnéd az örömök tengerét; ahelyett, hogy várnál egy esztendeig, vagy talán csak egy napig, egy óráig, sőt egyes esetekben talán csak egy percig, inkább elvesztesz mindent, semhogy lemondanál ennek a jelenlegi életnek valamely nyomorult élvezetéről.

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - IV. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja s még részletesebben megmagyarázza ezt az elmélkedési módot. Arra figyelmezteti az olvasót, hogy nagyon nagy elővigyázattal kell haladnia, mert a rossz szellem minden követ megmozdít, hogy visszatérésre bírja azt, aki erre az útra lépett.

Ha nem csalódom szeretnétek már tudni, hogy mit csinál a mi kis galambunk[1] s hogy hol fog megpihenni. Ne keressük őt sem a szívbeli örömök, sem a földi élvezetek között, mert ennél sokkal magasabban szálldogál. Sajnálom, nem elégíthetem ki kíváncsiságotokat előbb, mint akkor, ha majd az utolsó lelki szállásról beszélünk; akkor is adja Isten, hogy eszembe jusson s hogy legyen időm tovább írni. Majdnem öt hónapja már, hogy belekezdtem ebbe a műbe s mivel fejemnek állapota nem engedi meg, hogy az eddigieket újra elolvassam, minden össze-vissza lesz benne írva. Az is megeshetik, hogy ugyanazt kétszer is elmondom; de hiszen az én nővéreim számára készül s így ez nem határoz.

Szeretném nektek még világosabban megmagyarázni, hogy miben áll az egyesülés imája. Egy hasonlatot fogok használni, - mert nekem már ilyen az eszem járása, - azután pedig majd beszélhetünk a mi ki pillangónkról, amely nem tud megpihenni, mert nem talál megfelelő nyugvóhelyet, de azért sok jót tesz saját és mások lelkében.
Sokszor hallottátok már, hogy Isten szellemi módon eljegyzi magának a lelkeket, - legyen áldva az Ő végtelen irgalma, hogy ennyire képes leereszkedni. A hasonlat ugyan durva, de hiába, én nem találok mást, amivel ki tudnám fejezni a gondolatomat, mint a házasság szentségét. A különbség kétségtelenül nagy, amennyiben az a frigy, melyről itt van szó, kizárólag szellemi s minden anyagi vonatkozás távol van tőle. A szellemi örömök, amelyekben az Úr részesít, ezer mérföldnyi távolságban vannak az örömöktől, amelyeket földi házastársak élvezhetnek. Mert itt a szeretet lép frigyre a szeretettel s minden, ami köztük történik oly végtelenül tiszta, gyöngéd és édes, hogy azt nem lehet kifejezni. Az Úr azonban annál jobban tudja azt éreztetni.

Nézetem szerint az egyesülés még nem éri el a lelki eljegyzés fokát. A világban ugyanis, ha kettőt el akarnak egymásnak jegyezni, előbb megnézik, vajon összeillenek-e vajon óhajtják-e mindketten a frigyet; azután pedig összehozzák őket, hogy jobban megtessenek egymásnak. Így van a dolog itt is, feltesszük természetesen, hogy a léleknek már tiszta fogalma van arról, hogy mi vár rá; hogy világosan belátja, mily jótétemény rá nézve ez a frigy; s hogy bármit kívánjon is tőle Jegyesének szent tetszése, szilárdan el van tökélve mindenben megtenni akaratát. Ő Szent Felsége pedig, aki jól tudja, vajon őszinte-e ez az elhatározás, szintén meg van elégedve a lélekkel s közelebb jön hozzá. Azt akarja ugyanis végtelen irgalmában, hogy a lélek jobban megismerje Őt. Így azután megtörténik a találkozás, amelyben az Úr a lelket teljesen önmagához bilincseli. Helyesen nevezhetjük ezt pusztán találkozásnak, mert nagyon rövid ideig tart. Itt már nem arról van szó, hogy létrejöjjön-e a frigy, vagy sem; - mert az már el van határozva - hanem a lélek titokzatos módon meglátja azt, akivel frigyre kell lépnie. Érzékei és lelki tehetségei révén ezer év alatt sem volna képes úgy megérteni azt, amit ott néhány rövidke perc alatt belát. A Jegyes Istennek mindenható Fia lévén, ez egyszeri látogatás alatt is a lelket, hogy úgy mondjam, sokkal méltóbbá teszi kezére. A lélek ugyanis oly szerelemre gyullad, hogy a maga részéről mindent megtesz, nehogy ez az isteni eljegyzés meghiúsuljon. Ha ellenben a lélek megfeledkeznék kötelességéről s másfelé irányítaná érzelmeit, mindent elvesztene. Ez óriási veszteség volna, mert hiszen már eddig is oly rendkívüli kegyelmekkel halmozta el az Úr. Sokkal nagyobb veszteség ez, semhogy szóban ki lehetne fejezni.

Éppen ezért, keresztény lelkek, akiket az Úr e tökéletességi fokra vezetett fel, szerelmére kérlek, ne hagyjátok el magatokat; kerüljétek a bűnre vezető alkalmakat, mert még ebben az állapotban sem elég erős a lélek arra, hogy kitegye magát a veszedelemnek. Az ilyesmire majd csak a frigy megkötése után, a következő lelki lakásban lesz képes. Az érintkezés ugyanis még csak, hogy úgy mondjam, egy futólagos találkozás volt, az ördög pedig nagy gonddal készíti elő támadását, hogy meghiúsítsa az eljegyzést. Később már nem oly vakmerő, mert látja, hogy a lélek teljesen átadta magát Jegyesének s így fél tőle; meg azután tapasztalta, hogy ha olykor mégis megtámadja, nagy vereséget szenved, a léleknek pedig haszna van belőle.

Mondom nektek, leányaim, hogy ismertem nagyon magasan álló lelkeket, amelyek elérték ezt a fokot s az ördögnek merész és rendkívül ravaszul kieszelt támadásával szemben mégis elbuktak. Ilyenkor ugyanis összefog az egész pokol, mert itt nemcsak egy, hanem, mint már többször mondtam, s amint ezt az ördög tapasztalatból tudja, nagyon sok léleknek üdvözülése forog kockán. Gondoljuk csak meg, hogy hány lelket képes Isten egyetlenegy ilyen lélek segítségével magához vonzani! Csodálatra méltó, hogy hány ezret térítettek meg a vértanúk, például egy kis leányka, mint Szent Orsolya. Mekkora veszteségeket okoztak az ördögnek egy Szent Domonkos, egy Szent Ferenc és más szent rendalapítók s mekkorákat okoz neki mostanában Ignác atya, aki a Jézustársaságot alapította. Az életrajzokból világosan kitűnik s olvashattuk, hogy ezek valamennyien kaptak Istentől rendkívüli kegyelmeket. Minek tulajdonítsuk tehát ezeket az eredményeket, ha nem annak, hogy minden erejüket megfeszítették, nehogy önhibájuk folytán meghiúsuljon ez az isteni eljegyzés.

Ó leányaim, az Úr épp oly szívesen adja meg kegyelmeit most, mint tette akkor; sőt bizonyos tekintetben most jobban rászorul arra, hogy mi azokat elfogadjuk tőle, mert kevesebben vannak, akik dicsőségén munkálkodnak, mint akkor voltak. Túlságosan szeretjük önmagunkat! Nagyon is ügyelünk arra, hogy a mi jogainkon valami csorba ne essék! Mily tévedés ez! Az Úr világosítson fel bennünket s az Ő irgalma mentsen meg attól, hogy ily sötétségbe keveredjünk.
Két dologra vonatkozólag lehetne itt kétségetek és két kérdést intézhetnétek hozzám. Az első az, hogy ha a lélek, amint mondtam, annyira egy akaraton van Istennel, hogyan eshetik tévedésbe? Hiszen mindenben akaratát akarja megtenni! A második pedig, hogy vajon hogyan tudna az ördög oly vészes támadást intézni ellenetek s lelketeket kárhozatba juttatni? Hiszen ti teljesen el vagytok különítve a világtól; oly gyakran járultok a szentségekhez; valósággal azt lehetne mondani, az angyalok társaságában éltek; s Isten kegyelméből más vágyatok sincs, mint Neki szolgálni s Neki mindenben kedvét keresni! Hogy azokat, akik ott forgolódnak a világnak bűnre szolgáló alkalmai között, veszedelem fenyegeti, az érthető, de titeket?! Én erre azt felelem, hogy részben igazatok van, mert nagy irgalmasságot cselekedett velünk az Úr; de ha arra gondolok, hogy Júdás az apostolok társaságában volt s magával Istennel érintkezett és folytonosan hallgatta szavait: akkor azt kell mondanom, hogy még a kolostor sem nyújt teljes biztosítékot.

Ami már most az első kérdést illeti, arra azt felelem, hogy ha a lélek csakugyan mindig Isten akaratához alkalmazkodik, akkor természetesen nem fenyegeti veszély. Az ördög azonban olykor nagyon ravasz fortélyokkal él s egészen jónak látszó ürügyek alatt holmi kicsiségekben eltéríti Isten akaratától s ráveszi egyes dolgokra, amelyekről elhiteti vele, hogy nem rosszak. Így azután lassan-lassan elhomályosítja az értelmét, meggyöngíti akaratát és növeli benne az önszeretetet, míg végre lépésről-lépésre sikerül őt elidegeníteni Isten akaratától s a magáéhoz bilincselni.
Ezzel egyúttal megfeleltem a második kérdésre is, mert nincs kolostor, mely úgy be volna zárva, hogy ő oda be ne tudna furakodni; s nincs sivatag, amelybe ő el nem menne egy lélek után. Azonban még egyet akarok mondani. Ki tudja nem azért engedi-e meg az Úr az ördögnek eme támadásait, hogy próbára tegye azt a lelket, amelyet világító szövétnekül akar használni más lelkek számára? Mert ha már meg kell romlania, jobb, ha ez kezdetben történik meg, mint akkor, amidőn már sokakban okozhatna kárt.

E veszedelemmel szemben szerintem legbiztosabban úgy védekezhetünk, ha először is folyton imádkozunk Istenhez, hogy tartson bennünket kezében; ha folyton arra gondolunk, - amint igaz is - hogy amely pillanatban Isten magunkra hagy bennünket, azonnal a mélységbe bukunk; ha soha sem bízunk önmagunkban, ami tényleg esztelenség is volna. Ezenkívül pedig nagyon fontos, hogy állandóan feszült figyelemmel kísérjük magunkat; nézzük, vajon miként állunk az erények dolgában? - haladunk-e egyikben-másikban, vagy pedig süllyedünk-e benne? - milyen bennünk a mások iránti szeretet? - óhajtjuk-e, hogy rosszabbnak tartsanak másoknál? - hogy-mint vagyunk a mindennapi apró-cseprő dolgokkal? Ha ezt a vizsgálatot gondosan végezzük s az Úrtól világosságot kérünk hozzá, hamarjában észrevesszük, vajon emelkedőben vagyunk-e, vagy pedig süllyedőben.

Ne gondoljátok azonban, hogy az Úr valami könnyen engedi ki kezéből azt a lelket, amelyet ily magasra jutatott. Ellenkezőleg, az ördögnek ugyancsak van vele munkája. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szívén hordozza annak a léleknek érdekeit; hogy ezerféle belső sugallattal igyekszik őt a veszélyre figyelmeztetni, úgy hogy az nem is maradhat rejtve előtte. Egyszóval mindebből az következik, hogy igyekezzünk folytonosan előrehaladni. Ha pedig azon vennénk magunkat észre, hogy megállapodtunk, legyünk résen, mert akkor kétségtelenül valami támadás fenyeget a rossz szellem részéről. Lehetetlen ugyanis, hogy ne haladjunk tovább, ha egyszer ennyire jutottunk, mert a szeretet nem képes tétlenül maradni. Ha tehát mégis megakadtunk volna, ez nagyon is aggasztó jel. Az a lélek, amely magával Istennel akar jegyességre lépni s ezirányban már tárgyalt, sőt meg is egyezett Ő Szent Felségével, az ne adja magát tunya álomszuszékságra.

Hogy pedig lássátok, leányaim, mennyire nagylelkű az Úr a lelkekkel szemben, akiket már jegyeseinek tekint, most a hatodik lelki lakásról fogunk beszélni. Be fogjátok látni, mennyire semmi az a szolgálat, amit mi végeztünk és mily kevés az, amit szenvedtünk és tettünk az Úrért, ha ezekkel a kegyelmekkel mérjük össze; s mily kevéssé igyekeztünk azokra a kegyelmekre méltón elkészülni. Ki tudja mi célja volt az Úrnak, mikor nekem megparancsoltatta, hogy ezekről a kérdésekről írjak? Nem az-e, hogy szemünk előtt tartva a jutalmat és határtalan irgalmát, megfontolva azt, hogy ily nyomorult férgekkel, mint amilyenek mi vagyunk, egyesülni óhajt s magát nekünk megmutatja; elfeledjük apró földi élvezeteinket s nagyságára szegezve tekintetünket, szeretettől lángolva siessünk feléje. Adja meg nekem kegyelmét, hogy némileg sikerüljön megmagyaráznom ezeket a nehezem érthető dolgokat. Mert ha Ő Szent Felesége és a Szentlélek nem vezetné tollamat, nem volna lehetséges megtennem. Ha azonban nem szolgálna hasznotokra, adja Isten, hogy semmit se tudjak mondani, mert hiszen tudja Ő Szent Felsége, hogy nincs más vágyam - amennyire magamat meg tudom ítélni - mint az, hogy az Ő neve dicsőíttessék s hogy igyekezzünk híven szolgálni az Urat, aki már e földön ily bőkezűen fizet. Ebből ugyanis némileg következtethetünk arra, hogy mit akar nekünk adni az égben. Ott azután nem lesznek fennakadások, fáradságok és veszedelmek, mint ezen a viharos tengeren. Mert hiszen, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy elveszítjük, vagy megsértjük, élvezet volna akár a világ végezetéig élni és dolgozni a mi nagy Istenünk, Urunk és Jegyesünk szolgálatában. Adja Ő Szent Felsége, hogy legalább némi szolgálatot tehessünk neki s hogy ne keveredjék annyi tökéletlenség még jócselekedeteink közé is. Amen.

______________________________

[1] Lepkét akar mondani, folytatva a hasonlatot, amelyet e rész 2. fejezetében kezdett el.


Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - III. fejezet

Ugyanazt az anyagot tárgyalja folytatólag; beszél egy másféle egyesülésről, amelyet a lélek Isten kegyelméből elérhet s arról, hogy mennyire fontos ebből a szempontból a felebaráti szeretet. Nagyon sok hasznos dolog van benne.

Térjünk már most vissza a mi kis pillangónkhoz s nézzük, hogy mi mindent ad Isten a lelki életnek e fokán. Magától értetődik, hogy a léleknek a mi Urunk szolgálatában és önmagának megismerésében folyton előre kell haladnia. Mert ha arra szorítkozik, hogy elfogadja ezt a kegyelmet s biztonságának tudatában nem törődik lelki életével, sőt letér az ég útjáról, amelyet Isten parancsolatai jeleznek: szükségképpen az történik meg vele, ami a selyemlepkével, amely ugyan kifejlődött a hernyóból, de azután mindössze petét rak, hogy más lepkék fejlődjenek, ő maga pedig mindörökre elpusztul. Petét rak - mondom - mert meg vagyok arról győződve, hogy ekkora kegyelmet Isten nem fog hiába adni s ha nem szolgál annak javára, aki kapta, mások fognak belőle hasznot húzni. Mivelhogy ugyanis azok az erények és vágyak, amelyekről beszéltem, tényleg megvannak benne: addig, amíg ez az állapot tart, föltétlenül hasznára lesz más lelkeknek, amennyiben az ő melege átszármazik rájuk. Sőt az is megesik, hogy mikor ő már mindent elveszített, még mindig jó befolyást gyakorol másokra, amennyiben szívesen beszél előttük azokról a nagy kegyelmekről, melyeket Isten azoknak juttat, akik Őt szeretik és neki szolgálnak.
Én ismertem egy személyt, akivel ez megtörtént. Habár ő maga nagyon rossz útra tévedt, nagy öröme telt abban, ha a kegyelmek révén, amelyekben ő részesült, másoknak lehetett hasznára. Ha tehát olyanokkal akadt össze, akik nem tudtak elmélkedni, megmagyarázta nekik annak módját s így nagy jót tett velük. Azóta az Úr meggyógyította lelki vakságát is. Meg kell jegyeznem, hogy akkoriban e kegyelmek nem hozták még létre lelkében azt a hatást, amelyről beszéltem. De hányan lehetnek olyanok, akiket az Úr apostolságra hív, s akikkel egyesül s akik úgy tesznek, mint Judás?! Vagy akiket királyságra hív meg s akik azután saját bűnük folytán elvesznek, mint Saul?! Tanuljunk ezeknek szomorú példájából, nővéreim, nehogy mi is vesztünkbe rohanjunk, hanem inkább mindig újabb érdemeket szerezzünk. Erre pedig az egyedüli biztosíték az engedelmesség, nemkülönben Isten törvényeinek hűséges megtartása. Lelkére kötöm ezt mind azoknak a lelkeknek, akik ilyen kegyelmekben részesülnek, mind valamennyi többinek is.

Bármennyit is mondtam eddig erről a lelki lakásról, azt hiszem még mindig nem egészen világos benne minden. De mivel annyira előnyös belejutnunk, jó lesz talán erre vonatkozólag reményt nyújtani azoknak is, akiknek az Úr nem juttat rendkívüli kegyelmeket. Az Úr jóságából ugyanis az igazi egyesülés nagyon könnyen elérhető, ha igyekszünk teljesen lemondani saját akaratunkról s azt mindenben azonosítjuk Istenével.[1]
Ó hányan vannak, kik szentül hiszik, hogy eljutottak erre a fokra s készek volnának vérükkel megpecsételni, hogy nem kívánnak mást, mint amit Isten akar! Azt hiszem mondtam ezt már. Nos hát jól van s én erre azt mondom s százszor is azt fogom mondani, hogy ha csakugyan így van, akkor elértétek az Istennel való egyesülés kegyelmét s ne is törekedjetek többé arra a gyönyörökkel teljes egyesülésre, amelyről beszéltem. Mert hiszen, ami a legértékesebb az utóbbiban, az is ebből az előbbiből származik s nem is lehet az utóbbihoz eljutni, ha az ember nem érte el az előbbit,[2] vagyis ha akarata nincs teljesen Isten akaratának alávetve. Ó mily kívánatos ez az egyesülés! Mily boldog az a lélek, mely idáig jutott! Nyugalmat fog élvezni mind ebben, mind az örök életben! Semmiféle földi dolog sem képes már neki szomorúságot okozni - hacsak a saját lelki üdve nem forogna veszedelemben, vagy pedig azt látná, hogy valaki megsérti Istent. Nem bántja a betegség, nem a szegénység, nem a halál, kivéve, ha olyan személy hal meg, akinek elhunyta nagy veszteség az Egyházra nézve. Belátja ugyanis ez a lélek, hogy Isten jobban tudja azt, hogy mit tegyen, mint ő azt, hogy mit kívánjon.

Jegyezzétek meg, hogy vannak ilyen és vannak amolyan fájdalmak. Sok fájdalom önként fakad a természetünkből s így van a dolog az örömökkel is. A szeretet is okozhat fájdalmat, például mikor szánakozunk embertársunk baján. Ilyent érzett a mi Urunk is Lázár feltámasztásakor. Ezek a fájdalmak nem akadályozzák az Isten akaratával való egyesülést s nem okoznak a lélekben holmi sokáig tartó és a benső békét feldúló szenvedést. Hamar el is múlnak, mert - amint azokról a szívbeli örömökről mondottam, amelyeket az elmélkedésben élvezünk - úgy látszik, nem hatolnak a lélek mélyéig, hanem csak az érzékeket és a lelki tehetségeket érintik. Járnak-kelnek az előbbi lelki lakásokban, de nem lépnek bele abba, amelyről utoljára lesz szó.

De hát ez egyesüléshez, amelyről beszélek, nem szükséges az, hogy a lelki tehetségek fel legyenek függesztve? Nem, mert hatalmas az Úr és sok mindenféle úton tudja gazdagítani a lelket s tudja elvezetni ebbe a lelki lakásba. Nincs föltétlen szüksége arra a rövidebbik útra, amelyről szó volt. Azt azonban jegyezzétek meg, leányaim, hogy a hernyónak meg kell halnia, s ezen a hosszabb úton az fájdalmasabb lesz rátok nézve.[3] Amott ugyanis nagyon elősegíti ezt a meghalást az, hogy egy egészen új életben találjuk magunkat, emitt ellenben magunknak kell a hernyót kivégeznünk. Megvallom, hogy ez sokkal nehezebb dolog, de ennek a fáradságnak van is azután értéke; annál nagyobb lesz a jutalom, ha győztesen kerültök ki ebből a küzdelemből. Hogy ez lehetséges, ahhoz semmi kétség sem fér; föltéve, hogy meg van az isteni akarattal való igazi egyesülés.

Ez az az egyesülés, amely után egész életemben vágyódtam; ez az, amelyért folyton imádkozom az Úrhoz: ez a legvilágosabb és legbiztosabb. De jaj nekünk, mily kevesen érjük el! Ha az ember szerzetbe lép s kerüli a bűnt, azt hiszi, hogy mindent megtett! Pedig mennyi féreg van körülöttünk, melyet nem veszünk észre csak akkor, amikor már úgy elrágta erényeink gyökerét, mint az a féreg, amely tönkretette Jónás próféta borostyán-lugasát;[4] az önszeretet, önmagunknak túlbecsülése, embertársunkkal szemben elkövetett, ha nem is súlyos, megítélések, szeretetlenségek; legelső sorban pedig az, hogy embertársainkat nem szeretjük úgy, mint önmagunkat. Hiszen amúgy kénytelen-kelletlen csak megtesszük kötelességünket velük szemben, nehogy bűn legyen belőle, de azért mily messzire vagyunk attól, hogy teljesen egyesülve legyünk Isten akaratával.

De mit gondoltok, leányaim, vajon mi az Ő akarata? Az, hogy legyünk tökéletesek s hogy így egyesülve legyünk vele és mennyei Atyjával, amint ezért Ő Szent Felsége maga imádkozott.[5] Gondoljátok csak el, mennyi mindenre van még szükségünk, hogy ezt elérjük. Higgyétek el, hogy mikor ezt írom, nagyon fáj a szívem azért hogy oly messze vagyok tőle és pedig kizárólag a saját hibámból. Mert ennek eléréséhez nem szükséges, hogy az Úr nagy szellemi örömökben részesítsen bennünket: teljesen elég volt, hogy odaadta nekünk Fiát s megmutatta nekünk az utat. Nem azon múlik ám a dolog, vajon bele tudok-e nyugodni Isten akaratába akkor, ha meghal az édesatyám vagy a fivérem s hogy érzek-e fájdalmat, vagy sem; sem azon, hogy szívesen viselem-e el a szenvedéseket és betegségeket, ha ilyenekbe esem. Ez is jó, de nagyon sokszor nem egyéb, mint természetes okosság, amennyiben belenyugszunk a változhatatlanba. Mennyi ilyen és ehhez hasonló dolgot tettek meg a régi filozófusok egyszerűen bölcsességből. Tőlünk az Úr csak két dolgot kíván: azt, hogy szeressük Ő Szent Felségét és szeressük embertársunkat. Ezt a kettőt kell megvalósítanunk s ha e két parancsot tökéletesen teljesítjük, akkor egyesülve vagyunk vele. De amint mondtam, mennyire messze vagyunk attól, hogy ezt a két dolgot úgy tegyük meg a mi nagy Istenünknek, amint azt illik megtennünk. Adja meg nekünk Ő Szent Felsége azt a kegyelmet, hogy megérdemeljük ez állapotnak elérését; mert rajtunk múlik; csak akarnunk kell.

Arra vonatkozólag, vajon megtartjuk-e ezt a két parancsolatot, nézetem szerint a legbiztosabb jel az, ha teljesítjük a felebaráti szeretet kötelmeit. Mert hogy szeretjük-e Istent vagy sem, azt nehéz megmondani, bár erre vonatkozólag is vannak nagyon biztos jelek, amelyekből megérthetjük, hogy igazán szeretjük Őt: ellenben azt nem kell soká kutatnunk, hogy szeretjük-e embertársunkat. Legyetek meggyőződve, hogy minél jobban haladtok előre ez utóbbiban, annál jobban fogtok haladni az Isten iránti szeretetben is. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szeret bennünket, hogy jutalmul felebaráti szeretetünkért ezerféle úton-módon fogja megnövelni azt a szeretetet, amellyel Neki tartozunk. Eziránt nincs semmi kétségem. Nagyon fontos tehát szemmel tartanunk magunkat, hogy miképpen állunk e tekintetben; ha jól, akkor minden rendben van. Mivel ugyanis a mi természetünk meg van romolva, nem lehetne meg bennünk a felebaráti szeretet, ha nem gyökereznék Isten iránti szeretetünkben.

Mivel ez a dolog annyira fontos, nővéreim, haladjunk vigyázattal s figyeljük meg magunkat még a legjelentéktelenebb dolgokban is. Azután meg ne vegyük komolyan azokat a nagyszerű gondolatokat, amelyek tömegesen szoktak jelentkezni imáinkban: hogy így meg úgy, mi mindent fogunk megtenni embertársainkért, vagy pedig egy lélek megmentéséért! Mert ha azután tetteink nem hasonlítanak ezekhez a tervekhez, ne higgyük, hogy megtennénk, ha alkalom nyílna rá. Ugyanezt mondom az alázatosságról és a többi erényekről is. Mert csodálatos cselfogásokat alkalmaz ám az ördög, ha el akarja velünk hitetni, hogy valamely erény megvan bennünk - holott nincs meg. Ilyenkor mozgósítja akár az egész poklot. S ebben igaza van, mert ezeken az elképzelt erényeken mindig meglátszik, hogy mi földben teremnek; ugyanis sohasem hiányzik bennük a hiúság, míg ellenben azok, amelyeket Istentől kapunk, mindig mentesek ettől és a kevélységtől.

Néha igazán mulatok azon, hogy egyes lelkek, mikor imába vannak merülve, mennyire szeretnének Isten kedvéért nyilvános sértegetést és megalázást tűrni, de ha azután valami kis hibát követnek el, mindent megtesznek, hogy titokban maradjon. Ha pedig nem követték el s valaki megvádolja őket, no hiszen, jaj annak! S ha már így van valaki, akkor legalább ne vegye komolyan az ő látszólagos erős-fogadásait. Higgye el, hogy azok nem az akaratnak elhatározásai - mert az igazi akarati elhatározás egészen más dolog - hanem inkább csak a képzeletének játékai. Ezen a téren játssza ugyanis az ördög az ő játékait s állítja fel csapdáit és nőknek, nemkülönben más tudatlan embereknek is nagyon sokat árthat. Mi ugyanis nem vagyunk képesek különbséget tenni a lelki tehetségek és a képzelet, nemkülönben ezernyi más belső dolgok között. Ó nővéreim, mily világosan meg lehet azt rajtatok látni, hogy közületek melyikben van meg az igazi felebaráti szeretet s melyikben nincs meg tökéletesen! Ha felfognátok, hogy mily fontos ránk nézve ez az erény, nem is törekednétek más után.

Ha azt látom, hogy egyes lelkek annyira fontolgatják, hogy mi minden történt lelkükben elmélkedésük alatt, vagy hogy, mikor elmélkednek, annyira fülig belemerülnek az imába, hogy nem mernek moccanni, nem mernek gondolkodni, nehogy elröppenjen az a kis szívbeli öröm és áhítat, amiben éppen részük van: arra gondolok, hogy mily kevéssé ismerik az Istennel való egyesülés útját! Mert hiszen rosszul gondolják, hogy ilyeneken múlik a dolog! Nem, határozottan nem, leányaim: az Úr tetteket kíván! Ha beteget látsz, akinek szolgálatára lehetsz, ne törődj azzal, hogy elmulasztod az elmélkedést, hanem könyörülj meg rajta. Ha fáj neki valamije: neked fájjon; ha meg kell magadtól vonnod az ételt, hogy neki jusson: tedd meg és pedig ne csak azért, hogy kedvébe járj, hanem azért, mert az Úr kívánja tőled ezt az áldozatot. Ez az igazi egyesülés Isten akaratával. S ha előtted valakit dicsérnek, örülj neki jobban, mintha téged dicsérnének. Igaz ugyan, hogy ezzel nem mondtam nagyot, mert ha valaki alázatos, akkor úgy sem tudja elviselni, hogy dicsérjék. Ellenben annál fontosabb, hogy örülni tudjunk olyankor, amidőn előttünk nővéreink erényeit magasztalják. Ha pedig hibát látunk valamelyikben, tekintsük azt a magunkénak és takargassuk.

Sokat beszéltem egy más írásomban[6] erről a tárgyról, mert meg vagyok arról győződve, nővéreim, hogyha e tekintetben nem állunk erősen, akkor el vagyunk veszve. Adja Isten, hogy ne is legyen minálunk ebben sohasem hiba. Ha ellenben állhatatosan gyakoroljátok a felebaráti szeretet erényét, akkor biztosra vehetitek, hogy el fogjátok érni az egyesülést Isten Ő Szent Felségével. Amíg azonban e pontban csak egy hibát fedeztek is fel magatokban; ha még annyi szívbeli és szellemi örömben volna is részetek; ha még annyira hinnétek is, hogy már elértétek a célt; sőt még ha a nyugalmi ima folyamán holmi kis elragadtatás is kijutott volna nektek - némelyek ugyanis azt hiszik, hogy ezzel azután minden el van érve - higgyétek el nekem, hogy még nem kaptátok meg az egyesülés kegyelmét. Kérjétek az Urat, hogy adjon nektek tökéletes felebaráti szeretetet, a többit pedig bízzátok reá. Ha ti minden erővel igyekeztek ezt az erényt megszerezni; ha megfékezitek akaratotokat; ha azt óhajtjátok, hogy mindenben nővéreitek akarata teljesedjék, még ha az a ti jogaitokat sértené is; ha - bármennyire tiltakozzék is ellene az emberi természet - meg tudtok feledkezni saját érdekeitekről és csak a máséit tartjátok mindig szem előtt; ha készörömest vállaljátok magatokra másnak munkáját: akkor Ő többet fog nektek megadni, mint amennyit ti kívánni tudnátok. Ne gondoljátok, hogy ez nem kerül áldozatba; ne képzeljétek, hogy ez csak úgy magától megy. Gondoljátok meg, hogy mennyibe került az a mi Jegyesünknek, hogy bennünket szeretett. Mily kínos halált szenvedett el érettünk a keresztfán, csak azért, hogy megszabadítson az örök haláltól.

_______________________________

[1] Ez a megjegyzés rendkívül fontos, amennyiben világosan feltünteti a Szentnek abbeli nézetét, hogy misztikus kegyelmek nélkül is el lehet jutni az Istennel való tökéletes egyesüléshez.

[2] Az “előbbi”, t. i. a természetes egyesülés, alapja az “utóbbi”-nak, vagyis a misztikus egyesülésnek. Az előbbi önmagában véve teljesen elegendő.

[3] Az egyesülésnek rövidebb útja az egyesülési imának kegyelme; ennek révén ha Isten éppen úgy akarja, akár a halálos bűn állapotából is egy pillanat alatt feljuthat valaki a lelki élet e fokára. A hosszabb út a természetes egyesülésé, vagyis az erénygyakorlaté; ezen az úton évek hosszú sora alatt, folytonos, kitartó erénygyakorlattal jut el az ember odáig, hogy nem ismer más akaratot, mint Istenét. Ezzel szintén meg van az egyesülés, s ez az aszketikus egyesülés alapja a misztikus egyesülésnek is, mert hiszen nélküle az utóbbi is az egyesülő imával jönne és megszűnnék. Ezen a hosszabb úton a “hernyó”-nak, önszeretetünknek meghalása természetesen fájdalmasabb; ott, a misztikus egyesülésben egy pillanat alatt elég az isteni szeretet lángtengerében; ellenben itt nekünk magunknak kell kivégeznünk s ez lassan megy, mert rendkívül szívós életű. Százszor, ezerszer gondoltuk már, hogy vége van s íme, alig hogy félrenézünk, újra feltámadt s ott van teljes életerőben. Pedig valahányszor beleszúrunk, mi szisszenünk fel, mert nekünk fáj.

[4] Jón. 4, 6-7.

[5] Jn. 17, 22.

[6] A tökéletesség útja, 7. fej.

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - II. fejezet

Ugyanazt folytatja; egy kedves hasonlat segélyével magyarázza meg az egyesülés imáját; elmondja, mik a hatásai a lélekre. Nagyon megszívlelendő fejezet.

Azt gondolhatnátok, hogy már mindent elmondottam, amit erről a lelki lakásról mondani lehet, pedig még sok van ám hátra. Mert, amint az elején megjegyeztem, a kegyelmekben itt nagy fokozati különbségek vannak. Ami magát az egyesülést illeti, arról csakugyan azt hiszem, hogy nem tudnék többet mondani. De mikor a lélek, akit Isten ebben a kegyelemben részesít, megteszi a magáét, akkor az Úr annyi mindent hoz benne létre, hogy arról sokat lehetne még mondani. Majd beszélek még az egyik vagy a másik dologról, meg arról, hogy általában mily nagy hatással van mindez rá. Hogy azonban jobban megértessem magamat, egy hasonlattal akarok élni, amely remélem, meg fog felelni ennek a célnak. Azt is meg fogjátok érteni belőle, hogy ez a dolog teljesen az Úr műve, s hogy mi egészen tehetetlenek vagyunk vele szemben. Ellenben sokat tehetünk azáltal, hogy előkészülünk e kegyelem befogadására, arra az esetre, ha az Úr meg akarná azt nekünk adni. Valószínűleg hallottatok már arról, hogy mily csodálatos módon jön létre a selyem. - Igazán csupán az Úristen képes ilyesmit létrehozni és csupán az Ő végtelen elméjében születhetik meg ilyen bájos gondolat! - Egy petéből, amely olyanféle, mint egy apró borsszem. Megjegyzem, én sohasem láttam, s azért ha nem egészen úgy mondanám el, amint van, nem az én hibám. Midőn kitavaszodik s a szederfa lombot hajt, ez a pete - amely addig, amíg nincs miből táplálkoznia, halott - életre kel. A hernyók szederfalevéllel táplálkoznak s mikor már megnőttek, néhány ágat tesznek közibük, amelyeken azután kis szájukkal fonják a selymet, önmagukból véve hozzá az anyagot. Így azután nagyon csinos gubókat hoznak létre, amelyekbe bezárják önmagukat s ezzel vége van a nagy és csúnya hernyónak, mert a gubóból szép fehér lepke bújik elő.

Vajon ki volna képes ezt elhinni, ha nem történnék szemünk előtt s nem bizonyítanák mások, hogy ez mindig így megy végbe? S vajon miképpen értsük meg, hogy olyan értelmetlen lények, mint a hernyó, vagy a méh, oly szorgalommal és oly találékonysággal dolgozzanak a mi hasznunkra s hogy a szegény kis hernyó életét veszítse a nagy igyekezetben? Még ha nem is mondanék egyebet, nővéreim, egy időre ez is elegendő elmélkedési tárgy volna számotokra. Ebben is szemlélhetnétek a mi Istenünknek csodáit és végtelen bölcsességét. S mi volna még, ha ismernénk az összes dolgok tulajdonságait? Nagy lelki hasznunkra van, ha állandóan gondolunk e felséges dolgokra s örülünk annak, hogy e hatalmas és bölcs királynak vagyunk a jegyesei.

Azonban térjünk vissza ahhoz, amiről beszélni kezdtem. Ez a hernyó, a mi lelkünk, életre kel, midőn a Szentlélek melege fölébreszti, ő pedig kezdi felhasználni az általános segítő kegyelmet, amelyet Isten mindnyájunknak megad s hasznára fordítja a kegyelem eszközeit, amelyeket Ő Egyházára bízott; szóval gyónik, jó könyveket olvas, szentbeszédeket hallgat. Ez ugyanis a legjobb orvosság a lélek számára, amely meghalt s gondatlanságban, bűnök és bűnre vivő alkalmak közepette tengeti létét. Ekkor kezd élni és táplálkozni az említett élelmiszerekkel. Jó elmélkedéseket végez, mindaddig, amíg meg nem nőtt. Mikor ennyire jutott, akkor lesz alkalmas az én hasonlatomra, mert előbbi dolgai nem tartoznak ide. Amint ugyanis ez a lélek, ez a kis hernyó megnőtt, elkezdi fonni a selymet s építi a házát, melyben meg kell halnia. Ez a ház - s ezt akartam itt megértetni - Krisztus Urunk. Valahol olvastam, vagy hallottam, hogy a mi életünk el van rejtve Krisztusban, vagy Istenben, ami egyre megy, vagy pedig, hogy a mi életünk a Krisztus.[1] Hogy hol van ez megírva, az nem határoz ebben az esetben.

Látjátok tehát, leányaim, Isten kegyelmével elérhetjük azt, hogy maga Ő Szent Felsége legyen a mi lakásunk. Ugyanis az egyesülés imájában valóban benne lakunk, amennyiben mi készítjük őt lakásul magunknak. Megjegyzendő azonban, mikor azt mondom, hogy Isten a mi lakásunk s hogy mi magunk vagyunk képesek azt elkészíteni úgy, hogy benne lakhassunk, távolról sem akarom azt mondani, hogy szabadon mehetünk be Istenbe, vagy pedig elhagyhatjuk. A lakást készíthetjük ugyan a magunk számára, önmagunkat is szabadon elhagyhatjuk, de hogy Istenbe bemenjünk, vagy Őt elhagyjuk, az már nem függ tőlünk. Úgy tetszhetnék, mintha azt mondanám, hogy képesek vagyunk Istentől valamit elvenni, vagy neki valamit adni, tekintve, hogy Ő a mi lakásunk, amelyet mi magunk készítünk el, hogy benne lakhassunk. Nagyon is képesek vagyunk erre: nem ugyan oly értelemben, hogy Istentől valamit elvegyünk, vagy neki adjunk, hanem úgy, hogy önmagunkból vegyünk el és adjunk, amint teszik azok a kis selyemhernyók. Mert abban a pillanatban, amidőn mi megtesszük azt, amire képesek vagyunk - ami úgyszólván annyi, mint semmi - az Úr ehhez a kicsike kis cselekményhez hozzáadja végtelen nagyságát s ajándékunknak oly értéket kölcsönöz, hogy annak méltó jutalma csupán Ő maga lehet. S miután így Ő végezte az oroszlánrészét a dolognak, a mi kis fáradságunkat egyesíti azokkal az óriási szenvedésekkel, amelyeket Ő viselt el s az egész egy dologgá lesz.

Rajta tehát, leányaim, munkára fel, szőjük ezt a mi gubónkat; adjuk oda önszeretetünket, akaratunkat, a földi dolgokhoz való ragaszkodásunkat és gyakoroljuk szorgalmasan az önsanyargatást, az elmélkedést, az engedelmességet s a többit; hiszen jól tudjátok, mi mindenre van szükség. Tegyünk meg mindent, amint legjobban tudjuk s amint tenni tanultuk. Haljon meg, pusztuljon el az a hernyó - aminthogy illik is meghalnia, ha egyszer betöltötte rendeltetését - s meglátjátok, hogyan látjuk majd meg Istent; úgy merülünk bele az Ő nagyságába, mint ez a hernyócska az ő gubójába. Értsétek meg: mikor azt mondom, hogy meglátjuk Istent, abban az értelemben mondom, amint az ebben az egyesülésben történik.

Nézzük már most, hogy mi lesz abból a hernyóból, mert hiszen miatta mondtam el a többi dolgot. Hogy mi lesz belőle? Mikor belemerül ebbe az elmélkedésbe és teljesen meghalt a világ számára, akkor kirepül fehér pillangó alakjában. Ó végtelen Istenem! s milyenné alakul át az a lélek csupán azért, mert egy kis ideig - nézetem szerint ez az állapot sohasem tart még egy félóráig sem - egyesülve volt Isten nagyságával! Nem túlzok mikor azt mondom, hogy nem ismer önmagára. Mert amennyire különbözik a csúf hernyó a fehér pillangótól: ugyanez a különbség van meg itt is. Nem érti, hogy miképpen érdemelte meg ezt a nagy boldogságot - akarom mondani, nem érti, miképpen jutott hozzá, mert hiszen azt tudja, hogy megérdemelésről szó sem lehet - emészti a vágy, hogy Istent méltóan dicsőíthesse; szeretne megsemmisülni és ezer halált halni érette. Felgyullad benne az óhaj, hogy nagyokat szenvedhessen; hirtelenében nem is tud másra gondolni. Szeretne nagy önsanyargatást végezni; szeretne a magányba vonulni; szeretné, ha Istent mindenki ismerné; nagy fájdalmat okoz neki az a tudat, hogy Istent annyian megbántják. Ezekről a dolgokról egyébként majd részletesebben beszélek, amikor a következő lelki lakásról lesz szó. Ugyanis, ami erre a lakásra vonatkozik, az majdnem éppen úgy áll a következőre nézve is, de azért a hatások erőteljességüket tekintve, nagyon különbözők. Mert, mint mondtam, ha az a lélek, amellyel Isten e lakásban egyesült, igyekszik előbbre jutni, nagy dolgokat fog megérni.

Mekkora zavarban van tehát ez a kis pillangó, pedig soha életében nem élvezett tökéletesebb nyugalmat és békességet! Az ember önkéntelen Isten dicsőítésére fakad, ha látja, hogyan röpköd ide s tova; nem tudja hová üljön, hova telepedjék! Amióta ez a kincs az övé, minden kicsinyes neki, amit a földön lát; különösen akkor van így, ha Isten sokszor itatta meg ezzel a borral, mert hiszen minden egyes esetben újabb haszna van belőle.
Most már semmibe se veszi azt a munkát, amit hernyókorában végzett, mikor úgy szép lassan szövögette a gubóját. Most már kinőtt a szárnya. Hogyan haladhatna most lassú lépésben, mikor röpülni képes? Vágyai akkora méreteket öltöttek, hogy bármit tegyen is Istenért, az az ő szemében mind semmiség! Azt sem veszi sokba, amit a szentek elszenvedtek, mert tapasztalatból tudja, mily hathatós Istennek segítsége s mennyire képes átalakítani s olyanná tenni a lelket, hogy nem is hasonlít többé ahhoz, ami volt. Amilyen lanyha volt az önsanyargatásban azelőtt, éppen olyan erős most. Azelőtt úgy ragaszkodott rokonaihoz, barátaihoz és a földi javakhoz, hogy ha olykor kívánta, vagy el is határozta, sőt meg is kísérelte a tőlük való távolodást, az eredmény az volt, hogy még erősebbek lettek bilincsei; most ellenben még az is terhére van, amire velük szemben Isten parancsai kötelezik. Minden untatja, mert tapasztalta, hogy az igazi nyugalmat a teremtményekben nem lehet megtalálni.

Azt hihetnétek, hogy túlságos sokat beszélek ezekről a dolgokról, pedig sokkal többet lehetne még mondanom s akinek Isten megadta ezt a kegyelmet, azt fogja találni, hogy nagyon is röviden végeztem velük. Nem csoda tehát, hogy ez a kis pillangó pihenőhelyet keres, mivel oly idegennek érzi magát a földi dolgok között. De vajon hová menjen szegényke? Oda visszamennie, ahonnét jött, nem lehetséges, mert, mondtam, ez nincs hatalmunkban. Bármit tegyünk is, az egyesülés imáját nem fogjuk elérni, míg csak Isten újra meg nem adja azt nekünk. Én jó Uram! s mennyi új szenvedés vár erre a lélekre! Pedig ki hinne ilyesmit ilyen magasztos kegyelem után?! De hát a keresztet akár így, akár úgy, hordoznunk kell, ameddig csak élünk. Ha pedig valaki azt állítaná, hogy amióta erre a fokra ért, állandóan nyugodt és folyton szellemi örömet élvez, annak én azt mondom, hogy sohasem jutott idáig. A legjobb esetben a megelőző lelki lakásnál tart s esetleg részesült valami kevés szellemi örömben, amelyhez hozzájárult szervezetének gyöngesége. Ha ugyan nem a rossz szellemtől származik az egész, aki nyugalmat szerez neki, hogy azután annál veszedelmesebb támadást intézzen ellene. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akik csakugyan ideértek, nem élveznek lelki békét; sőt igenis, nagyon is békében van a lelkük, mert az említett szenvedések oly nagy értékűek s oly nemes forrásból származnak, hogy bármekkorák legyenek is önmagunkban, éppen ők adják meg a léleknek a békét és a nyugalmat.

A világ oly undort kelt a lélekben, hogy vágyva vágyódik eltávozni belőle; s ez a vágy rendkívül fájdalmas lehet. Csak az a gondolat képes rajta könnyíteni, azt mérsékelni, hogy Isten maga kívánja maradásunkat ebben a száműzetésben. S még ez sem elegendő, mert bár akkora kegyelmeket kapott a lélek, akaratát még mindig nem képes teljesen alárendelni Isten akaratának. Erről majd később lesz még szó. Igaz ugyan, hogy folyton gyakorolja magát abban, hogy akaratát Istennek alárendelje, de ez nála még sok lelki küzdelembe és sok sírásba kerül. Erről nem tehet, mert még nem kapott több kegyelmet. Valahányszor elmélkedik, bizonyos tekintetben az a legnagyobb szenvedése, hogy nem halhat meg. Még nagyobb fájdalmat okoz neki az, hogy Istent ezen a világon annyian sértegetik s oly kevesen tisztelik; hogy az eretnekség és a pogányság lakta vidékeken annyi lélek kerül az örök kárhozatba. De azért legjobban az fáj neki, hogy keresztény lelkek is elvesznek; mert bár akkora az irgalma az Úrnak, hogy a legrosszabb életű ember is megtérhet és megüdvözülhet, azért mégis attól tart, hogy sokan kárhoznak el. Főleg emiatt fáj neki, hogy életben kell maradnia.

Ó én nagy Istenem! néhány esztendeje, sőt talán csak néhány napja annak, hogy ez a lélek csak magára tudott gondolni! Vajon ki ébresztett benne ilyen gondokat? Mert még ha éveken át végeznénk is elmélkedést, ezek a fájó érzelmek nem jutnának bennünk olyan magas fokra, mint amilyenek ebben a lélekben. De édes Istenem, ha napokon, sőt éveken keresztül fontolgatnám, hogy mekkora rossz Istennek megbántása, amely világszerte történik; ha azon gondolkodnám, hogy akik elkárhoznak, azok az Ő gyermekei és az én testvéreim; ha nézném azokat a veszedelmeket, amelyek életünk folyamán környékeznek s meg-meggondolnám, hogy mily jó dolog itthagyni ezt a nyomorúságos életet: hát ez sem volna talán elég? Nem, leányaim, ez a fájdalom még akkor sem volna olyan nagy, mint az, amelyet a szemlélődésből merítünk. Igaz ugyan, hogy ha az Úr kegyelmével folyton ezekről elmélkednénk, tényleg átérezhetnénk ezeket a dolgokat, de a fájdalmunk még sem volna olyan mély. Az egyesülő ima okozta fájdalom a bensőnk legmélyéig hat s hasogatja és megőrli a lelkünket, anélkül, hogy az keresné ezt az érzelmet s anélkül, hogy képes volna tőle szabadulni. De hát mi ez akkor? Honnét ered az egész? Nem hallottátok - hiszen az imént is idéztem, bár nem ezért - hogy az Énekek éneke aráját Isten a borpincébe helyezte és rendezte benne a szeretetet?[2] Itt is úgy van. A lélek teljesen Isten kezére bízza magát s szerelme akkora, hogy csak egy dolgot tud kívánni: azt, hogy tegyen vele Isten, amit akar. Nem is hiszem, hogy Isten ezt a kegyelmet megadja másnak, mint az olyan léleknek, amelyet már a magáénak tekint.

Ebből az egyesülésből a lélek, anélkül hogy megértené, miként történt, úgy távozik, mintha Isten egy titkos pecsétet ütött volna rá. Úgy is viseli magát az egyesülés idején, mint a viasz a pecsétnyomó alatt. Értem, hogy nem ő maga jelzi meg magát, hanem más üti rá a pecsétet; ő nem tesz mást, mint hogy átengedi magát; sőt még azt a puhaságot, amely a megpecsételést lehetővé teszi, még azt sem köszöni önmagának. Az egyetlen dolog, amit tesz az, hogy nyugodtan marad és nem ellenkezik. Én jó Istenem, itt is minden a Te költségedre megy! Csak azt az egyet kívánod, hogy akaratunkat átengedjük neked s hogy a viasz ne álljon ellent.

Látjátok, leányaim, mit nem tesz Isten csupán azért, hogy ez a lélek az Övének tekintse magát! A magáéból ad neki: azokból az érzelmekből, amelyek Fiának szívét dobogtatták földi élete alatt. Mert vajon ki óhajtotta Nála jobban elhagyni ezt az életet? Hiszen nyíltan ki is mondotta Ő Szent Felsége az utolsó vacsorán: “Vágyva vágyódtam ...” De hát hogy van az Uram: nem vetted szemügyre azt a fájdalmas, rettenetes kínhalált, amely Rád vár s nem ijedtél vissza tőle? Nem - feleled nekem - mert a lelkek iránti szeretetem s az a vágyam, hogy üdvözüljenek, összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a rám váró kínoknál; azok a szenvedések pedig, amelyeket miattuk szenvedtem és szenvedek, amióta e világon vagyok, messze felülmúlják kínszenvedésem és kereszthalálom gyötrelmeit.

Efölött sokat szoktam gondolkozni s ismerek egy lelket, amely tűrhetetlen kínokat áll ki, midőn látja, hogy a mi Urunkat sértegetik, úgy hogy sokkal inkább szeretne meghalni, minthogy ezt tovább kelljen néznie. Elgondolom azonban, hogy mi ennek a léleknek szeretete a Krisztuséhoz viszonyítva - ahhoz mérten aránylag semmi - s ha ez a lélek mégis oly elviselhetetlen kínokat tud érezni a bűnök miatt, vajon mik lehettek a Mi Urunk, Jézus Krisztus érzelmei?! Micsoda rettenetes kín lehetett az élete, tekintve, hogy mindent tudott s állandóan látta azokat a nagy bűnöket, amelyeket Atyja ellen folyton elkövettek? Én igazán azt hiszem, hogy ez a szenvedés nagyobb volt, mint szent kínszenvedésének fájdalmai; mert hiszen ez utóbbiak az előbbieknek befejezését jelezték. Meg azután az Úr Jézus örült annak, hogy halálával megvált bennünket: hogy szenvedésével Atyja iránti szeretetéről tesz bizonyságot: mindez mérsékelhette kínjait. Hiszen emberekkel is megesik, hogy Isten iránti szeretetből nagy önsanyargatást végeznek s alig érzik a fájdalmat, úgy hogy mindaz, amit tesznek, semmiségnek tűnik fel előttük és szeretnének sokkal többet tenni. Mit érezhetett tehát Ő Szent Felsége, midőn ily magasztos alkalma nyílt egyrészt megmutatni Atyjának, hogy mily tökéletesen kész neki engedelmeskedni, másrészt pedig bebizonyítani testvérei iránt érzett végtelen szeretetét?! Mily élvezet szenvedni és megtenni Isten akaratát! Ellenben elnézni azt, hogy szünet nélkül mennyi bűnt követnek el Ő Szent Felsége ellen; hogy mennyi lélek megy a pokolba: ezt én olyan rettenetes dolognak tartom, hogy, ha Krisztus Urunk nem lett volna több, mint ember, egy napi ilyen szenvedés nem egyszer, hanem ezerszer megölte volna.

____________________________________

[1] Kol 3, 3.
[2] Én. 2, 4. Lk 22, 15.



Tovább...

A lélek fohászai (XII. 4-5)

4. Ó, halandók, térjetek észre! Tekintsétek királyotokat, mert hiszen most még szelíd hangulatban találjátok, hagyjátok abba azt a sok gonoszságot, forduljon haragotok és erőtök azok ellen, akik nektek ellenségeitek, és el akarják venni örökségeteket. Kapjatok észbe, nyissátok ki szemeteket, és kérjetek hangosan és zokogva világosságot Attól, aki a világ világossága. Értsétek meg a helyzetet, az Isten szerelmére, hiszen ti most minden erőtökkel azt igyekeztek megölni, aki, hogy életet adjon nektek, elvesztette a magáét. Gondoljátok meg, hogy Ő az, aki titeket ellenségeitek ellen védelmez. És ha mindez nem volna elég, térítsen észre benneteket az a tudat, hogy semmit sem tudtok tenni az Ő hatalma ellen, és hogy ezért a nagy tiszteletlenségért és vakmerőségért előbb-utóbb a pokolban kell bűnhődnötök. Vagy talán az a tudat tesz benneteket olyan vakmerőkké, hogy Ő Szent Felségét megkötve és bilincsben tartja az irántunk való szeretet?! Hiszen akkor nem vagytok jobbak hóhérainál, akik miután megkötözték Őt, ütötték, verték és sebeket ejtettek Rajta.

5. Ó, én Istenem! Mennyit szenvedsz Te olyanokért, akik ugyancsak kevésbé veszik a Te fájdalmadat! Eljön az idő, Uram, mikor ki fogod mutatni igazságodat és azt, hogy az épp akkora, mint amilyen irgalmad volt. Kapjatok észbe, keresztények, fontoljátok meg jól, mert eléggé sohasem fogjuk megérteni azt, hogy mivel tartozunk a mi Urunknak, Istenünknek és azt, hogy milyen végtelen az Ő irgalma. Azonban tekintve, hogy igazságossága épp akkora, jaj nekem! jaj nekem! mi lesz majd azokkal, akik rászolgáltak arra, hogy azt végrehajtsa rajtuk, hogy azt ragyogtassa velük szemben?!

Tovább...

A belső várkastély - Az ötödik lakás - I. fejezet

Arról kezd beszélni, hogy miképpen egyesül a lélek Istennel az imában; megmagyarázza, miből vehető észre, hogy a dolog nem tévedés.

Ó leányaim, hogyan mondjam el nektek az ötödik lelki lakásnak gazdagságát, kincseit és örömeit! Azt hiszem, jobb volna nem beszélnem e belső lakásokról, mert hiszen sem alkalmas kifejezéseket nem lehet rájuk találni, sem az értelem nem képes őket felfogni, sem a hasonlatok nem képesek ezeket a dolgokat megértetni. Mélységesen alattuk van minden, ami földi. Én, jó Uram, küldj nekem világosságot az égből, hogy valamelyest adhassak belőle ezeknek a te szolgáló leányaidnak. Hiszen a te kegyelmedből egyesek oly gyakran részesülnek ezekben a szellemi örömökben; fel kell tehát őket világosítanom, nehogy az ördög, a fényesség angyalának öltözve, rászedhesse őket. Hiszen egyetlen vágyuk az, hogy Neked kedvedben járjanak.
Azt mondottam hogy egyesek részesülnek e kegyelmekben, pedig inkább azt kellene mondanom, hogy nagyon kevesen vannak, akik nem lépnek be abba a lakásba, amelyről most akarok beszélni.[1] Ezekben a dolgokban fokozati különbség van s azért mondom, hogy legtöbben belépnek; vannak ugyanis benne egyes kegyelmek, amelyekben nézetem szerint, csak kevesen részesülnek. Azonban, még ha csak a kapujáig is jutna el valaki ennek a lakásnak, már az is rendkívül nagy kegyelme az Úrnak, mert bár sokan vannak a hivatalosak, kevesen vannak a választottak.[2]
Azt mondhatjuk, hogy habár mi, akik a Kármelnek ezt a szent ruháját viseljük, valamennyien arra vagyunk hivatva, hogy elmélkedjünk és szemlélődjünk - mert hiszen ezt mutatja rendünk eredete is, amennyiben abból a családból, a Kármel-hegyének a szent remetéitől származunk, akik magányukban a világ iránti teljes megvetéssel kutatták ezt a kincset, ezt a drága igazgyöngyöt, amelyről itt beszélünk - mindazonáltal kevesen tesszük meg a magunkét s így nem csoda ha az Úr nem mindegyikünknek mutatja azt meg. Mert hiszen, ami azt illeti, külsőleg s mindabban, ami az erények megszerzésére szükséges, jól állunk; hogy azonban az ötödik lakásig jussunk, ahhoz nagyon sok szükséges, nagyon sok! Nem szabad a dolgot könnyen vennünk egy pillanatra sem. Rajta tehát, leányaim, könyörögjünk az Úrhoz, hogy ha már lehetséges ezen a földön némiképpen élvezni a mennyei boldogságot, adja meg nekünk ezt a kegyelmet s ne engedje, hogy attól saját hibánk folytán elessünk. Mutassa meg nekünk az utat s adjon lelkünknek erőt, hadd ásson mindaddig, amíg csak e rejtett kincshez nem jut. Mert tény az, hogy ez a kincs mibennünk van. Ezt akartam én veletek megértetni, ha ugyan az Úr azt akarta, hogy ez sikerüljön nekem. Szándékosan mondottam, hogy adjon az Úr a lelkünknek erőt: mert testi erőre nem szorulunk s eljuthatunk a célhoz, még ha esetleg Isten ez utóbbit meg is vonta volna tőlünk. Mindenki képes tehát arra, hogy megszerezze magának az Ő kincseit. Adjon csak Neki mindenki annyit, amennyije van: Ő megelégszik vele. Legyen áldva a mi nagy Istenünk!

Értsétek azonban meg, leányaim, hogy csak úgy léphettek be e lakásba, amelyről beszélünk, ha nem marad semmitek sem. Legyen sok, amitek van, vagy legyen kevés, az mindegy: az Úr az egészet magának követeli és annál több kegyelmet kaptok tőle, minél kevesebbet tartotok meg magatoknak.
Nincs jobb jele annak, hogy az egyesülés imájáig jutottunk-e már vagy sem, mint az, hogy teljesen lemondtunk mindenről.
Ne gondoljátok, hogy ez az ima is olyan álomféle, mint az előbbi. Álomféle - mondom - mert a nyugalom imájában a lélek tényleg úgy van, mintha bóbiskolna, amennyiben látszólag sem nem alszik, sem nincs ébren. Itt azonban teljesen alszunk és pedig mélyen alszunk a világ dolgai és önmagunk számára, amennyiben tényleg addig a rövid ideig, ameddig tart, az ember nem érez semmit és nem képes semmire sem gondolni. Itt nem kell azon mesterkednünk, hogy felfüggesszük értelmünk működését. A lélek, ha ugyan szeret, még csak azt sem tudja hogyan szeret, ki az, akit szeret, sem azt, hogy mit akar. Egyszóval úgy van, mint aki teljesen meghalt a világ számára, hogy annál jobban éljen Istennek. Nem képzelhető édesebb halál. A lélek mintegy el van szakítva mindazoktól a működésektől, amelyeket testben szokott végezni. Édes halál, mert bár a lélek látszólag elválik a testtől, annál jobban érzi magát Istenben. Igazán nem tudom, van-e ilyenkor elég élet az emberben arra, hogy lélegzetet vegyen.

Épp most ötlött eszembe ez a kérdés s én igazán azt hiszem, hogy az ember ilyenkor nem lélegzik, vagy ha mégis, akkor legalább is nem észrevehetőleg. Egész értelme azon töri magát, hogy megértsen valamit abból, amit érez s mivel ehhez nincs elég ereje, ott marad teljesen elámulva s ha nem is veszti el egészen az eszméletét, legalább is - amint mondani szokás, ha egy ember annyira oda van, hogy halottnak látszik - nem tudja mozgatni se kezét, se lábát. Ó mily csodálatosak Isten titkai! Nem tudok abba belefáradni, hogy nektek magyarázzam őket, ameddig csak valami kevés reményem van is a sikerre. Szívesen mondok ezer oktalanságot, ha közbe-közbe csak egyszer is sikerül megértetnem magamat, hogy így dicsőíthessük az Urat.

Említettem, hogy ez az ima nem olyan álomféle, mint az előbbi. Csakugyan, a legutóbb tárgyalt lakásban, hacsak nincs a léleknek már sok tapasztalata, kétségben marad az iránt, hogy mi történt vele. Vajon nem képzelődött-e? Nem aludt-e? Istentől jött-e a dolog? Vajon nem az ördög volt-e, aki a fényesség angyalának öltözött? Szóval ezernyi gyanúval van eltelve s jó is, ha gyanakszik, mert, amint említettem, ott még saját természetünk is tévútra vezethetne.
A mérges fenevadak ugyan már nem igen képesek a negyedik lelki lakásba behatolni, de azért belopódzik oda olykor egyik-másik gyíkocska, amely kicsiny lévén, mindenhová be tud furakodni s ha, amennyiben nem vetünk rá ügyet, nem is okoz komolyabb bajt, azért nagyon kellemetlen lehet. Ezek a gyíkocskák holmi kicsinyeskedő gondolatok, amelyek a képzeletből és más, fent említett okokból származnak. Ellenben e lelki szállásba a gyíkocskák sem tudnak többé behatolni, bármennyire fürgék legyenek is, mert itt nem működik sem a képzelet, sem az emlékezet, sem az értelem s így semmi sem zavarhatja a boldogságot.

Sőt, azt merném állítani, hogy ha ez az állapot csakugyan Istennel való egyesülés, akkor a rossz szellem nem avatkozhatik bele és semmiképpen nem árthat nekünk. Ő Szent Felsége ilyenkor oly bizalmasan érintkezik és oly szorosan egyesül a lélek legbensőbb lényével, hogy az ördög oda nem mer betolakodni s különben is aligha ért valamit ebből a titokból. Sőt világos is, hogy nem értheti. Mert hiszen azt mondják, hogy nem látja a mi gondolatainkat, akkor pedig még kevésbé érthet meg egy annyira titkos dolgot, mint ez. Ó mily boldogság ez az állapot, amelyben az az átkozott nem képes többé nekünk kárt okozni! A lélek tehát rendkívül sokat nyer, főleg azért, mert Istennek ilyenkor alkalma van benne működni anélkül, hogy valaki más vagy akár mi magunk is zavarhatnánk munkájában. Mi mindent nem ad nekünk ilyenkor Az, aki annyiszor szeret adni s meg tud adni mindent, amit adni akar.

Azt hiszem, hogy kissé rátok ijesztettem azzal, hogy feltételesen mondtam: “ha ez az állapot Istennel való egyesülés”. Azt kérdezhetnétek ugyanis, hogy vannak talán másféle egyesülések is? De mennyire vannak! Ha a szeretetünk haszontalan dolgokra irányul s elég erős, az ördög nagyon is képes azt elragadtatásig fokozni, azonban ezt nem azon módon teszi, mint az Úristen, nem azzal a gyönyörrel, elégedettséggel, békességgel és élvezettel. Az a boldogság, amelyről itt beszélünk, messze túlhaladja az összes földi gyönyöröket, élvezeteket és örömöket. Sőt ennél többet is mondhatunk, mivel ugyanis ezek az élvezetek egészen más forrásból fakadnak, mint a földiek, egészen más hatással is vannak ránk, amint ezt tapasztalatból tudjátok. Említettem egy alkalommal,[3] hogy úgy van a dolog, mintha a szívbeli örömök csupán a testnek felületét érintenék, a szellemiek ellenben behatnának egészen a csontvelőig. Azt hiszem, ez a hasonlat találó: most sem tudnám a dolgot jobban megmagyarázni.

Úgy tűnik fel azonban nekem, hogy ti még nem vagytok megelégedve s attól féltek, hogy még mindig tévedésbe eshettek. Tényleg, nem könnyű ezeket a belső dolgokat elemezni. Azok számára, akik tapasztalatból ismerik őket, elég lesz, amit mondottam, mert a különbség nagy. Egyébként azonban egy teljesen világos jelet akarok felemlíteni, amely kizár minden tévedést aziránt, vajon a dolog Istentől van-e vagy sem. Ő Szent Felsége éppen ma juttatta eszembe s nekem teljesen megbízhatónak látszik.
Ha nehéz kérdéseket fejtegetek, rendesen ezt a kifejezést használom, hogy “azt hiszem”,[4] még akkor is, ha értem a dolgot és tudom, hogy helyesen fejezem ki magamat. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy ha mégis tévednék, kész vagyok elfogadni tudós embereknek eltérő nézetét. A nagy tudósokban ugyanis van valami, nem tudom micsoda, aminek folytán még akkor is hozzá tudnak szólni az ilyen lelki dolgokhoz, ha egyébként nem is volna e téren tapasztalatuk. Mivel ugyanis az Úr világító szövétnek gyanánt állította őket föl Egyházában, ha ilyesmit eléjük terjesztenek, azonnal belátják, hogy mi benne az igaz. Ha pedig egyébként nem laza erkölcsűek, hanem Isten szolgái, sohasem ütköznek meg az Ő kegyelmeinek nagyságán, mert tudják nagyon is jól, hogy többre, sőt sokkal többre is képes. Ha pedig olyan dolgokkal állnak szemben, amelyek nem elég világosak, találnak hasonlókat tudományos könyveikben s azok alapján meg tudják ítélni, vajon megengedhetők-e. E tekintetben sok tapasztalatom van. De ugyancsak beszélhetnék eleget félművelt emberekről is, akik mindenen elszörnyűködnek. Elég bajom volt velük. Én legalább azt hiszem, hogy ugyancsak elzárkózik Isten kegyelmei elől az olyan ember, aki nem hiszi, hogy Isten sokkal többre is képes, s hogy olykor egyesült és egyesül most is teremtményeivel. Azért, nővéreim, ilyesmi sohase essék meg veletek, hanem higgyétek, hogy Isten hatalmának nincs határa. Azt se nézzétek, hogy jó emberek-e azok vagy pedig hitványak, akiket ilyenekben részesít, mert Ő Szent Felsége jól tudja, mit tesz s amint mondtam nektek, ebbe nem szabad beleavatkoznunk. A mi dolgunk csupán az, hogy szívünk egyszerűségében és mély alázatossággal szolgáljunk Istennek és dicsőítsük Őt tetteiért és csodáiért.

Visszatérek már most arra a jelre, amelyről azt mondtam, hogy egészen megbízható. Nézzétek tehát ezt a lelket, amelyet Isten oktalanná tett minden mással szemben, csak azért, hogy beleoltsa az igazi bölcsességet. Sem nem lát; sem nem hall, sem nem ért addig a rövid ideig, amíg ez állapotban van. Mert ez mindig rövid ideig tart s neki magának még rövidebbnek látszik, mint amilyen valójában. Olyan sajátos módon foglal helyet Isten e léleknek legbensőbb bensejében, hogy midőn az utóbbi magához tér, teljesen biztos afelől, hogy Istenben volt és Isten ő benne. Ez az igazság oly mélyen vésődik tudatába, hogy ha közben esztendők múlnának is el anélkül, hogy Isten megismételné ezt a kegyelmét, sem nem felejti el, sem kétsége nem merül fel aziránt, hogy csakugyan Istennel volt. Ez a legfontosabb ebben a dologban. Természetesen nagy hatással is van a lélekre ez a kegyelem, de ezt egyelőre mellőzzük, majd később térek rá vissza.

Azt mondjátok talán nekem: “De hát hogyan látta és hogyan értette meg, hogy Istennel egyesült, mikor sem nem látott, sem nem értett semmit!” Értsétek meg, nem azt mondom, hogy akkor látta, hanem, hogy most látja be egészen világosan s itt is nem valami látomásról van szó, hanem egy bizonyos, a lélekben megmaradó szilárd meggyőződésről, amilyent csak Isten képes benne létrehozni. Én például ismerek egy személyt, aki nem tudta, hogy Isten jelenléte, hatalma és lényege által mindenütt jelen van[5] s íme egy ilyen egyesülő ima felvilágosította őt erről, sőt rendületlenné tette erre vonatkozó hitét. Egyike azoknak a félművelt tudósoknak, akikről beszéltem, azon kérdésére, hogy miképp lakozik Isten bennünk, azt mondta neki, hogy Isten csupán kegyelme révén van jelen a dolgokban. Ez a féltudós ugyanis éppoly keveset tudott róla, mint ő maga, mielőtt Isten megértette volna vele. Ő azonban nem hitt neki; másokhoz fordult kérdésével s nagy volt öröme, mikor azoktól megtudta az igazat.[6]

Valahogy ne gondoljátok, hogy ez a bizonyosság valami anyagi alakban marad meg bennünk, mint például a Mi Urunk Jézus Krisztusnak teste, mely láthatatlanul van az Oltáriszentségben. Ez tévedés volna. Itt semmi ilyesmi nem marad meg, csupán az Istenség. De miképpen hagyhat bennünk ilyen bizonyosságot az, amit nem láttunk? Ezt már én nem tudom, ez az Úristen dolga: amit azonban mondok, az úgy van. Akinél ez a bizonyosság nem marad meg, arról én nem is hiszem el, hogy az egész lelke egyesült Istennel. Lehetséges, hogy egyik vagy másik lelki tehetség egyesült vele, vagy az is lehet, hogy az illető más valami kegyelmet kapott azok közül, amelyekben Isten a lelkeket részesíteni szokta. Ne kíséreljük meg e dolgok hogy-mikéntjét észokokkal megmagyarázni: hiába keresnénk ilyeneket, mert a mi értelmünk nem képes arra, hogy fölfogja őket. Minek is törnénk az eszünket ilyeneken? Elégedjünk meg azzal a tudattal, hogy mindenható az, aki ezeket a dolgokat teszi. A mi erőnkkel semmiképpen sem tudjuk elérni e kegyelmeket, kizárólag Istentől kapjuk azokat s így ne is csodálkozzunk rajta, hogy nem vagyunk képesek őket megérteni.

Értelmünknek e tehetetlensége eszembe hozza az Énekek éneke arájának egy mondását. “Odakísért engem a király a borpincébe”,[7] illetve, azt hiszem úgy mondja, hogy: bevezetett. Nem azt mondja tehát, hogy ő maga ment oda. Azt is mondja, hogy járt-kelt, erre is, arra is, keresve Kedvesét.[8] Nézetem szerint az egyesülés imája az a borpince, ahová az Úr bevezet bennünket, amikor neki tetszik és ahogy neki tetszik, de ahová saját erőnkből sohasem vagyunk képesek bejutni. Csupán Ő Szent Felsége képes bennünket bevezetni és belehelyezni saját lelkünk legbensejébe. Hogy még jobban megmutassa csodáit, nem akarja, hogy ebben a mi akaratunk bármiképpen érvényesüljön; ellenkezőleg, azt akarja, hogy az teljesen megadja magát. Azt sem kívánja, hogy a lelki tehetségek kapui nyíljanak fel előtte: ezek mind alusznak. Nem: Ő minden ajtó mellőzésével, úgy akar bemenni a lélek közepébe, mint ahogy belépett tanítványaihoz e szavakkal: “Béke veletek”, s amiként kilépett sírjából, anélkül, hogy leemelte volna róla a követ. Később majd látni fogjátok, hogy a következő lelki lakásban a lélek még jobban élvezi Istent saját belsejében, mint itt. Ó leányaim, mily sokat fogunk mi látni, föltéve, hogy egyelőre nem óhajtunk mást szemlélni, mint saját kicsinységünket és nyomorúságunkat s nem kívánunk mást felfogni, mint saját méltatlanságunkat arra, hogy ily hatalmas Úrnak legyünk a szolgálói. Az Ő csodáit nem érjük fel ésszel. Legyen mindörökké áldott. Amen.

_____________________________________

[1] Azt akarja mondani, hogy a kármelita nővérek közt vannak kevesen, mert hiszen azokhoz beszél.

[2] Mt. 20, 16.

[3] A tökéletesség útja 31. fej.

[4] Tényleg az eredetiben ez a kifejezés néha egy mondatban kétszer is előfordul. Kénytelen voltam stiláris szempontból sokszor elhagyni.

[5] Isten jelen van minden lényben először jelenléte, azaz jobban mondva “mindenütt való jelenléte” folytán, ami Istennek a végtelenségéből folyó egyik szükségszerű sajátossága. Másodszor hatalma folytán, mert a szellem csak ott működhetik, ahol jelen van. Isten hatalma mindenre kiterjed, tehát mindenütt jelen kell lennie. Harmadszor lényege folytán. Istennek lényege az “önmagától-valóság”, szemben a teremtménnyel, amely “mástól-való” úgy eredetében, mint fennmaradásában, ahol tehát “mástól-való” van, ott kell lennie az “Önmagától-való”-nak is, hogy azt fönntartsa.

[6] Az a tudós, aki a Szentet erről felvilágosította, Diego de Yepes tarazonai püspök volt. Az eset 1576-ban, vagy 1577-ben történt s a püspök a következő szavakkal mondja el. “Mikor Toledóban voltam, azt kérdezte tőlem, vajon Isten csakugyan jelen van-e minden lényben lényege, jelenléte és hatalma folytán, s hogy a Szentírás mond-e erről valamit. Igenlőleg feleltem s megmagyaráztam neki a Szentírásnak néhány helyét, amelyből ez az igazság kitűnik. Rendkívül megörült, valami tudatlan ember ugyanis azt állította előtte, hogy Isten csupán az igazak lelkében van jelen kegyelme folytán.” Yepes: Vida etc. I. könyv. 20. fejezet. Ez az egész fejezet arról szól, mily magas hitigazságokat értett meg a szent az elmélkedésben.

[7] Énekek-éneke, 1, 3.

[8] Énekek-éneke 3, 2.


Tovább...