A belső várkastély - Az ötödik lakás - IV. fejezet

Ugyanazt a tárgyat folytatja s még részletesebben megmagyarázza ezt az elmélkedési módot. Arra figyelmezteti az olvasót, hogy nagyon nagy elővigyázattal kell haladnia, mert a rossz szellem minden követ megmozdít, hogy visszatérésre bírja azt, aki erre az útra lépett.

Ha nem csalódom szeretnétek már tudni, hogy mit csinál a mi kis galambunk[1] s hogy hol fog megpihenni. Ne keressük őt sem a szívbeli örömök, sem a földi élvezetek között, mert ennél sokkal magasabban szálldogál. Sajnálom, nem elégíthetem ki kíváncsiságotokat előbb, mint akkor, ha majd az utolsó lelki szállásról beszélünk; akkor is adja Isten, hogy eszembe jusson s hogy legyen időm tovább írni. Majdnem öt hónapja már, hogy belekezdtem ebbe a műbe s mivel fejemnek állapota nem engedi meg, hogy az eddigieket újra elolvassam, minden össze-vissza lesz benne írva. Az is megeshetik, hogy ugyanazt kétszer is elmondom; de hiszen az én nővéreim számára készül s így ez nem határoz.

Szeretném nektek még világosabban megmagyarázni, hogy miben áll az egyesülés imája. Egy hasonlatot fogok használni, - mert nekem már ilyen az eszem járása, - azután pedig majd beszélhetünk a mi ki pillangónkról, amely nem tud megpihenni, mert nem talál megfelelő nyugvóhelyet, de azért sok jót tesz saját és mások lelkében.
Sokszor hallottátok már, hogy Isten szellemi módon eljegyzi magának a lelkeket, - legyen áldva az Ő végtelen irgalma, hogy ennyire képes leereszkedni. A hasonlat ugyan durva, de hiába, én nem találok mást, amivel ki tudnám fejezni a gondolatomat, mint a házasság szentségét. A különbség kétségtelenül nagy, amennyiben az a frigy, melyről itt van szó, kizárólag szellemi s minden anyagi vonatkozás távol van tőle. A szellemi örömök, amelyekben az Úr részesít, ezer mérföldnyi távolságban vannak az örömöktől, amelyeket földi házastársak élvezhetnek. Mert itt a szeretet lép frigyre a szeretettel s minden, ami köztük történik oly végtelenül tiszta, gyöngéd és édes, hogy azt nem lehet kifejezni. Az Úr azonban annál jobban tudja azt éreztetni.

Nézetem szerint az egyesülés még nem éri el a lelki eljegyzés fokát. A világban ugyanis, ha kettőt el akarnak egymásnak jegyezni, előbb megnézik, vajon összeillenek-e vajon óhajtják-e mindketten a frigyet; azután pedig összehozzák őket, hogy jobban megtessenek egymásnak. Így van a dolog itt is, feltesszük természetesen, hogy a léleknek már tiszta fogalma van arról, hogy mi vár rá; hogy világosan belátja, mily jótétemény rá nézve ez a frigy; s hogy bármit kívánjon is tőle Jegyesének szent tetszése, szilárdan el van tökélve mindenben megtenni akaratát. Ő Szent Felsége pedig, aki jól tudja, vajon őszinte-e ez az elhatározás, szintén meg van elégedve a lélekkel s közelebb jön hozzá. Azt akarja ugyanis végtelen irgalmában, hogy a lélek jobban megismerje Őt. Így azután megtörténik a találkozás, amelyben az Úr a lelket teljesen önmagához bilincseli. Helyesen nevezhetjük ezt pusztán találkozásnak, mert nagyon rövid ideig tart. Itt már nem arról van szó, hogy létrejöjjön-e a frigy, vagy sem; - mert az már el van határozva - hanem a lélek titokzatos módon meglátja azt, akivel frigyre kell lépnie. Érzékei és lelki tehetségei révén ezer év alatt sem volna képes úgy megérteni azt, amit ott néhány rövidke perc alatt belát. A Jegyes Istennek mindenható Fia lévén, ez egyszeri látogatás alatt is a lelket, hogy úgy mondjam, sokkal méltóbbá teszi kezére. A lélek ugyanis oly szerelemre gyullad, hogy a maga részéről mindent megtesz, nehogy ez az isteni eljegyzés meghiúsuljon. Ha ellenben a lélek megfeledkeznék kötelességéről s másfelé irányítaná érzelmeit, mindent elvesztene. Ez óriási veszteség volna, mert hiszen már eddig is oly rendkívüli kegyelmekkel halmozta el az Úr. Sokkal nagyobb veszteség ez, semhogy szóban ki lehetne fejezni.

Éppen ezért, keresztény lelkek, akiket az Úr e tökéletességi fokra vezetett fel, szerelmére kérlek, ne hagyjátok el magatokat; kerüljétek a bűnre vezető alkalmakat, mert még ebben az állapotban sem elég erős a lélek arra, hogy kitegye magát a veszedelemnek. Az ilyesmire majd csak a frigy megkötése után, a következő lelki lakásban lesz képes. Az érintkezés ugyanis még csak, hogy úgy mondjam, egy futólagos találkozás volt, az ördög pedig nagy gonddal készíti elő támadását, hogy meghiúsítsa az eljegyzést. Később már nem oly vakmerő, mert látja, hogy a lélek teljesen átadta magát Jegyesének s így fél tőle; meg azután tapasztalta, hogy ha olykor mégis megtámadja, nagy vereséget szenved, a léleknek pedig haszna van belőle.

Mondom nektek, leányaim, hogy ismertem nagyon magasan álló lelkeket, amelyek elérték ezt a fokot s az ördögnek merész és rendkívül ravaszul kieszelt támadásával szemben mégis elbuktak. Ilyenkor ugyanis összefog az egész pokol, mert itt nemcsak egy, hanem, mint már többször mondtam, s amint ezt az ördög tapasztalatból tudja, nagyon sok léleknek üdvözülése forog kockán. Gondoljuk csak meg, hogy hány lelket képes Isten egyetlenegy ilyen lélek segítségével magához vonzani! Csodálatra méltó, hogy hány ezret térítettek meg a vértanúk, például egy kis leányka, mint Szent Orsolya. Mekkora veszteségeket okoztak az ördögnek egy Szent Domonkos, egy Szent Ferenc és más szent rendalapítók s mekkorákat okoz neki mostanában Ignác atya, aki a Jézustársaságot alapította. Az életrajzokból világosan kitűnik s olvashattuk, hogy ezek valamennyien kaptak Istentől rendkívüli kegyelmeket. Minek tulajdonítsuk tehát ezeket az eredményeket, ha nem annak, hogy minden erejüket megfeszítették, nehogy önhibájuk folytán meghiúsuljon ez az isteni eljegyzés.

Ó leányaim, az Úr épp oly szívesen adja meg kegyelmeit most, mint tette akkor; sőt bizonyos tekintetben most jobban rászorul arra, hogy mi azokat elfogadjuk tőle, mert kevesebben vannak, akik dicsőségén munkálkodnak, mint akkor voltak. Túlságosan szeretjük önmagunkat! Nagyon is ügyelünk arra, hogy a mi jogainkon valami csorba ne essék! Mily tévedés ez! Az Úr világosítson fel bennünket s az Ő irgalma mentsen meg attól, hogy ily sötétségbe keveredjünk.
Két dologra vonatkozólag lehetne itt kétségetek és két kérdést intézhetnétek hozzám. Az első az, hogy ha a lélek, amint mondtam, annyira egy akaraton van Istennel, hogyan eshetik tévedésbe? Hiszen mindenben akaratát akarja megtenni! A második pedig, hogy vajon hogyan tudna az ördög oly vészes támadást intézni ellenetek s lelketeket kárhozatba juttatni? Hiszen ti teljesen el vagytok különítve a világtól; oly gyakran járultok a szentségekhez; valósággal azt lehetne mondani, az angyalok társaságában éltek; s Isten kegyelméből más vágyatok sincs, mint Neki szolgálni s Neki mindenben kedvét keresni! Hogy azokat, akik ott forgolódnak a világnak bűnre szolgáló alkalmai között, veszedelem fenyegeti, az érthető, de titeket?! Én erre azt felelem, hogy részben igazatok van, mert nagy irgalmasságot cselekedett velünk az Úr; de ha arra gondolok, hogy Júdás az apostolok társaságában volt s magával Istennel érintkezett és folytonosan hallgatta szavait: akkor azt kell mondanom, hogy még a kolostor sem nyújt teljes biztosítékot.

Ami már most az első kérdést illeti, arra azt felelem, hogy ha a lélek csakugyan mindig Isten akaratához alkalmazkodik, akkor természetesen nem fenyegeti veszély. Az ördög azonban olykor nagyon ravasz fortélyokkal él s egészen jónak látszó ürügyek alatt holmi kicsiségekben eltéríti Isten akaratától s ráveszi egyes dolgokra, amelyekről elhiteti vele, hogy nem rosszak. Így azután lassan-lassan elhomályosítja az értelmét, meggyöngíti akaratát és növeli benne az önszeretetet, míg végre lépésről-lépésre sikerül őt elidegeníteni Isten akaratától s a magáéhoz bilincselni.
Ezzel egyúttal megfeleltem a második kérdésre is, mert nincs kolostor, mely úgy be volna zárva, hogy ő oda be ne tudna furakodni; s nincs sivatag, amelybe ő el nem menne egy lélek után. Azonban még egyet akarok mondani. Ki tudja nem azért engedi-e meg az Úr az ördögnek eme támadásait, hogy próbára tegye azt a lelket, amelyet világító szövétnekül akar használni más lelkek számára? Mert ha már meg kell romlania, jobb, ha ez kezdetben történik meg, mint akkor, amidőn már sokakban okozhatna kárt.

E veszedelemmel szemben szerintem legbiztosabban úgy védekezhetünk, ha először is folyton imádkozunk Istenhez, hogy tartson bennünket kezében; ha folyton arra gondolunk, - amint igaz is - hogy amely pillanatban Isten magunkra hagy bennünket, azonnal a mélységbe bukunk; ha soha sem bízunk önmagunkban, ami tényleg esztelenség is volna. Ezenkívül pedig nagyon fontos, hogy állandóan feszült figyelemmel kísérjük magunkat; nézzük, vajon miként állunk az erények dolgában? - haladunk-e egyikben-másikban, vagy pedig süllyedünk-e benne? - milyen bennünk a mások iránti szeretet? - óhajtjuk-e, hogy rosszabbnak tartsanak másoknál? - hogy-mint vagyunk a mindennapi apró-cseprő dolgokkal? Ha ezt a vizsgálatot gondosan végezzük s az Úrtól világosságot kérünk hozzá, hamarjában észrevesszük, vajon emelkedőben vagyunk-e, vagy pedig süllyedőben.

Ne gondoljátok azonban, hogy az Úr valami könnyen engedi ki kezéből azt a lelket, amelyet ily magasra jutatott. Ellenkezőleg, az ördögnek ugyancsak van vele munkája. Ő Szent Felsége ugyanis annyira szívén hordozza annak a léleknek érdekeit; hogy ezerféle belső sugallattal igyekszik őt a veszélyre figyelmeztetni, úgy hogy az nem is maradhat rejtve előtte. Egyszóval mindebből az következik, hogy igyekezzünk folytonosan előrehaladni. Ha pedig azon vennénk magunkat észre, hogy megállapodtunk, legyünk résen, mert akkor kétségtelenül valami támadás fenyeget a rossz szellem részéről. Lehetetlen ugyanis, hogy ne haladjunk tovább, ha egyszer ennyire jutottunk, mert a szeretet nem képes tétlenül maradni. Ha tehát mégis megakadtunk volna, ez nagyon is aggasztó jel. Az a lélek, amely magával Istennel akar jegyességre lépni s ezirányban már tárgyalt, sőt meg is egyezett Ő Szent Felségével, az ne adja magát tunya álomszuszékságra.

Hogy pedig lássátok, leányaim, mennyire nagylelkű az Úr a lelkekkel szemben, akiket már jegyeseinek tekint, most a hatodik lelki lakásról fogunk beszélni. Be fogjátok látni, mennyire semmi az a szolgálat, amit mi végeztünk és mily kevés az, amit szenvedtünk és tettünk az Úrért, ha ezekkel a kegyelmekkel mérjük össze; s mily kevéssé igyekeztünk azokra a kegyelmekre méltón elkészülni. Ki tudja mi célja volt az Úrnak, mikor nekem megparancsoltatta, hogy ezekről a kérdésekről írjak? Nem az-e, hogy szemünk előtt tartva a jutalmat és határtalan irgalmát, megfontolva azt, hogy ily nyomorult férgekkel, mint amilyenek mi vagyunk, egyesülni óhajt s magát nekünk megmutatja; elfeledjük apró földi élvezeteinket s nagyságára szegezve tekintetünket, szeretettől lángolva siessünk feléje. Adja meg nekem kegyelmét, hogy némileg sikerüljön megmagyaráznom ezeket a nehezem érthető dolgokat. Mert ha Ő Szent Felesége és a Szentlélek nem vezetné tollamat, nem volna lehetséges megtennem. Ha azonban nem szolgálna hasznotokra, adja Isten, hogy semmit se tudjak mondani, mert hiszen tudja Ő Szent Felsége, hogy nincs más vágyam - amennyire magamat meg tudom ítélni - mint az, hogy az Ő neve dicsőíttessék s hogy igyekezzünk híven szolgálni az Urat, aki már e földön ily bőkezűen fizet. Ebből ugyanis némileg következtethetünk arra, hogy mit akar nekünk adni az égben. Ott azután nem lesznek fennakadások, fáradságok és veszedelmek, mint ezen a viharos tengeren. Mert hiszen, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy elveszítjük, vagy megsértjük, élvezet volna akár a világ végezetéig élni és dolgozni a mi nagy Istenünk, Urunk és Jegyesünk szolgálatában. Adja Ő Szent Felsége, hogy legalább némi szolgálatot tehessünk neki s hogy ne keveredjék annyi tökéletlenség még jócselekedeteink közé is. Amen.

______________________________

[1] Lepkét akar mondani, folytatva a hasonlatot, amelyet e rész 2. fejezetében kezdett el.