A belső várkastély - A hatodik lakás - III. fejezet

Folytatja ugyanazt az anyagot s elmondja, miként beszél Isten a lélekhez, ha olykor úgy tetszik Neki. Tanácsokat ad, hogy miképpen viselkedjék a lélek ilyen alkalmakkor s hogy ne kövesse a maga eszét. Néhány jelet említ meg, amelyekből megállapítható, vajon tévedésen alapul-e a dolog vagy sem. Ez a fejezet nagyon hasznos az olvasónak.

Még más módon is felébreszti néha az Úr a lelket: tudniillik beszél hozzá és pedig nagyon sokféleképpen. Ez a kegyelem több tekintetben nagyobbnak volna mondható, mint az előbbi, azonban esetleg veszedelmes lehet s azért kissé bővebben akarok vele foglalkozni. Azok a szózatok, amelyekről itt beszélünk, olykor kívülről jönnek, olykor a léleknek legmélyéből, olykor annak felső részéből. Mások viszont annyira kívülről jönnek, hogy füllel hallhatók, mint valami tagolt emberi beszéd.
Olykor, sőt gyakran, mindez a képzelet játéka lehet, különösen gyöngefejű, vagy melankolikus személyeknél, értem, ha a melankólia nagyfokú náluk.[1] Az ilyeneknél, nézetem szerint, nem szabad komolyan venni, ha azt állítják, hogy valamit láttak, hallottak vagy megértettek. Azt sem szabad azonban nekik mondani, hogy a dolog az ördögtől származik, mert ez izgalomba ejtené őket. Legjobb úgy bánni velük, amint betegekkel szokás. A főnöknő, vagy pedig a gyóntató, akinek elbeszélik, mondja nekik, hogy ne törődjenek vele, mert az ilyenek Isten szolgálatában nem lényegesek; s hogy, bár az ő esetükben - reméljük - nem így lesz a dolog, az ördög ilyenek révén már sokakat vezetett tévútra. Azonban úgy a gyóntató, mint a főnöknő óvakodjanak attól, hogy megszomorítsák őket; elég bajuk, szegényeknek, az a betegség. Azt se mondják soha, hogy melankóliától származik, mert akkor igazán nem lesz vége; az illető ugyanis akár meg is esküszik rá, hogy ő igenis látott és hallott valamit és csakugyan meg van arról győződve, hogy igazat mond. Azzal azonban le kell számolni, hogy ezeknek a személyeknek az elmélkedés egyáltalában nem való. Azt tehát abba kell velük hagyatni s amennyire csak lehet, rá kell venni őket, hogy semmibe se vegyék az ilyen tüneteket. Azért kell erre nagy gondot fordítani, mert az ilyen beteg lelkeket az ördög ki szokta használni saját céljaira s ha talán nekik maguknak nem is tudna ártani, másokra fog általuk káros befolyást gyakorolni. Azonban akár betegekről, akár egészségesekről legyen szó, mindig helyén van az óvatosság, mindaddig, amíg nem tudjuk biztosan, hogy a tünetek miféle szellemtől származnak. Ezért mondom, hogy kezdetben legjobb a dolgot mindig gyanúsnak tekinteni és ellentállást kifejteni. Ha ugyanis Istentől van, erre a magatartása nem fog megszűnni, sőt az ellentállás még csak erősíteni fogja. Ez tényleg így van. Másrészt azonban nem szabad az illető lelket túlságosan zaklatni vagy bántani, mert ő igazán nem tehet róla.

Visszatérek már most azokra a szózatokra, amelyeket a lélek olykor hallani szokott. Akármilyen módon jöjjenek, is, származhatnak Istentől, de jöhetnek az ördögtől és saját képzeletünktől is. Megkísérlem az Úr segítségével megmagyarázni nektek azokat a jeleket, amelyek alapján ezek a szózatok megkülönböztethetők s amelyek idejében figyelmeztetnek minket arra, hogy a dolog veszedelmes. Imádságos emberek között ugyanis sokan vannak, akik ilyen szózatokat hallanak. Azt szeretném, nővéreim, jegyezzétek meg egyszer s mindenkorra, hogy nem követtek el hibát, ha hisztek bennük, de akkor sem, ha nem hisztek. Ha ezek a szózatok csupán nektek szólnak s valami vigasztalást tartalmaznak, vagy pedig szemrehányást hibáitok miatt: akkor nincs baj, bárkitől eredjenek is, vagy legyenek akár a képzelet játékai. Csak egyre figyelmeztetlek, hogy jöjjenek bár e szavak akár magától Istentől is, ne képzeljétek valamiképpen, hogy emiatt jobbak vagytok. Hányszor beszélt Ő a farizeusokhoz! Azon fordul meg a dolog, vajon hasznára fordítja-e valaki szavait. Ha azonban valamelyik ilyen szózat nem volna teljesen megegyező a Szentírással, akkor vegyétek olybá, mintha magának az ördögnek szájából hallottátok volna. Ugyanis még ha a ti gyönge képzeletetekből származnék is, ebben az esetben úgy kell tekinteni, mint a hit ellen irányuló kísértést s küzdeni ellene, míg csak el nem távozik. Egyébként az ilyen kísértés könnyen elűzhető, mert kevés az ereje.

Amint már kezdetben mondottam, egyáltalában nem számít, hogy e szózatok a lélek legmélyéből, vagy felső részéből, vagy pedig kívülről jönnek-e: mind a három esetben származhatnak Istentől, meg nem is. A legbiztosabb jelek e kérdés eldöntésére, nézetem szerint, a következők:
Az első és a legszembeszökőbb az, hogy Isten szavai a hatalmas uralkodó szavai, amelyek nemcsak jeleznek valamit, hanem azt mindjárt meg is teszik. Világosabban akarom ezt megmagyarázni. Legyen például egy lélek teljesen elmerülve abba a búskomorságba, amelyről szó volt; legyen elhomályosodva az értelme is és érezzen vigasztalan szárazságot. Egy ilyen szózat, mondjuk ez: “Ne szomorkodjál”, elég arra, hogy teljesen megvigasztalódjék, hogy minden fájdalma megszűnjék; lelkét fényesség töltse be s a szenvedés eltávozzék abból. Pedig ha az egész világ összefogott volna s az összes tudósok igyekeztek volna érvekkel meggyőzni arról, hogy nincs oka a szomorúságra: akármennyit vesződtek volna is vele, nem tudták volna megszüntetni lelki szenvedését. Egy más alkalommal le van verve s remeg a félelemtől mert gyóntatója és mások kijelentették, hogy a rossz szellemek hatalma alatt áll. S íme e szavakat hallja: “Ne félj, én vagyok” s ez elég arra, hogy minden félelme megszűnjék. Lelke teljesen megvigasztalódik s most jöhetne bárki, nem volna képes elhitetni vele az ellenkezőjét annak, amit e szavak értésére adtak. Vagy pedig nehéz gondjai vannak bizonyos ügyek miatt s nem tudja, sikerülnek-e majd. Ekkor azt a biztatást hallja, hogy nyugodjék meg, mert minden jól fog menni. Aggodalma azonnal megszűnik, teljesen bizonyos a jövő felől. S így van ez más hasonló dolgokkal is.

A második jel a nagy nyugalom, amely az ilyen szavakkal a lélekbe bevonul; az a mély és békés áhítat, amely eltölti s arra készteti, hogy Istent dicsőítse. Ó Uram, ha ekkora ereje van egyetlen egy szónak, amelyet nekünk valamelyik apródoddal izensz - némelyek szerint ugyanis ebben a lelki lakásban még nem maga az Úr beszél a lélekkel, hanem az angyalok - vajon mekkora erőt öntesz abba a lélekbe, mely szeretetben egyesült Veled, Te pedig vele?!
A harmadik jel az, hogy ezek a szózatok hosszú ideig, sőt egyesek mindenkoron megmaradnak az emlékezetben, holott más szavakat, amelyeket itt-ott hallunk, egy-kettőre elfelejtünk. Azt akarom mondani, hogy egyéb kijelentések, ha még oly komoly emberektől vagy nagy tudósoktól származnak is, nem vésődnek oly mélyen az emlékezetünkbe; ha pedig a jövőre vonatkoznak, nem hiszünk bennük úgy, mint ezekben. Isten szavai ugyanis teljes bizonyosságot hagynak a lélekben akkor is, ha valami jövendő dolgot mondanak előre. Igaz ugyan, hogy néha, mikor a dolog nagyon valószínűtlen, sőt lehetetlennek látszik, a lélekben felmerülhet kétség aziránt, vajon beteljesül-e a jóslás vagy sem s a szózatba vetett hit hol erősebb, hol gyöngébb lehet; mindazonáltal oly szilárd meggyőződést hagy a lélekben, hogy ezt teljesen feladni sohasem képes. Ha minden jel arra mutatna is, hogy a jóslat ellenkezője fog bekövetkezni; ha közben évek múlnának is el, nem képes megszabadulni attól a gondolattól, hogy Isten talál majd olyan utat-módot, amelyet emberi ész nem képes elképzelni s végül mégis meg fog valósulni az, amit a szózat előre jelzett. Tényleg meg is valósul.

Időközben azonban, mint mondom, a léleknek nagyon rosszul esik, ha látja, hogy az eseményekben olyan fordulat állt be, mintha a jóslat nem akarna beteljesedni; mivel ugyanis az a kinyilatkoztatás már régen történt s az a meggyőződés, amelyet benne kiváltott, szintén nem olyan eleven többé, holmi kételyei támadnak, vajon nem játszott-e vele talán mégis az ördög, vagy pedig a saját képzelete. Pedig akkor, amikor a szózatot hallotta, eziránt semmi kétsége nem volt, sőt kész lett volna meghalni annak a kinyilatkoztatásnak igazságáért. Ismétlem azonban, a meggyőződés ennek ellenére megmarad s mindezek a kétségek az ördögtől származnak, aki a lelket kínozni akarja és megfélemlíteni, különösen abban az esetben, ha olyan ügyről van szó, amely nagy javára lenne a lelkeknek és nagy dicsőségére szolgálna Istennek, de amelynek egyelőre nehézségek állják útját. Ilyenkor mire nem volna képes az ördög?! Ha mást nem is tud elérni, legalább csökkenti a hitet; mert hiszen nagy hiba az, ha nem hisszük, hogy a mindenható Isten képes olyan dolgokat is megtenni, amelyek meghaladják a mi értelmünket.

Habár tehát ilyen lelki küzdelmei vannak; habár gyóntatói, akikkel a jóslatot közölte, azt ostobaságnak minősítik; habár egész sereg balsiker látszik azt bizonyítani, hogy a jóslat teljesülése merő lehetetlenség: nem tudom, hogyan van, de abban a lélekben mindig megmarad egy élő szikrája a meggyőződésnek, hogy igenis, mégis úgy lesz. S ezt megőrzi akkor is, ha már minden egyéb remény kihalt belőle, sőt ha talán már ő maga óhajtaná ennek a meggyőződésnek szikráját eloltani. Végül pedig, mint mondom, az Úr szava mégis csak teljesedik s akkor a lelket oly elégültség fogja el s oly boldog, hogy szünet nélkül szeretné Istent dicsőíteni. Megjegyzendő, nem annak örül, hogy ez vagy az a dolog sikerült, - bármennyire legyen is egyébként abban érdekelve - hanem annak, hogy az Úr szavai teljesedtek.

Nem tudnám megmondani, hogy mért óhajtja oly forrón az a lélek, hogy ezek a szavak teljesüljenek, de annyi bizonyos, ha őt magát kapnák rajta valami hazugságon, az távolról sem fájna neki annyira, mintha az ilyen jóslat nem teljesednék. Pedig hiszen ő nem felelős érte, mert ő csak azt mondta el másoknak, amit bensőleg hallott. Ilyenkor egy bizonyos személy sokszor gondolt Jónás prófétára, aki úgy félt attól, hogy Ninive nem talál elsüllyedni.[2] Végre is Isten szavairól van szó s így csak illik azt kívánni, hogy igaza legyen Annak, aki a legfőbb Igazság! Azért nagy is a boldogság, ha ezernyi kerülő úton s szinte lehetetlen dolgokban, a szavak mégis beteljesülnek. S ha ebből a teljesedésből súlyos szenvedések származnának is az illető személyre, inkább akarja azokat elszenvedni, semhogy be ne teljesedjék az, amit ő teljes bizonyossággal az Úr szavának tart. Lehet, hogy nem mindenkiben van meg ez a gyöngeség, ha ugyan annak mondható, mert én nem tudnám elítélni.

Ha a szavak a képzelőtehetség játékán alapulnak, akkor nem kíséri őket egy sem e jelek közül. Nincs meg sem a bizonyosság tudata, sem a belső béke, sem a lelki gyönyörűség. Mikor azonban valaki nagyon bele van merülve a nyugalom imájába vagy a lelki álomba, megeshetik vele valami más s én ismerek egyeseket, akikkel tényleg megesett. Vannak ugyanis olyanok, akiknél annyira gyönge a szervezet vagy a képzelőtehetség, - vagy talán más valami ok forog fenn - hogy amint belemélyednek ebbe a mély áhítatba, annyira magukon kívül vannak, hogy a világ benyomásaiból semmit sem éreznek. Érzékeik teljesen el vannak kábulva. Ilyenkor azután, mint ahogy az alvó embernek álmai szoktak lenni - s ki tudja, nem alusznak-e ők is - ők is hallanak vagy látnak valamit s azt hiszik, hogy Istentől jön. Tényleg azonban az egésznek nincs is több jelentősége, mint az álomképnek.

Az is megeshetik, hogy mialatt valaki valamit kér a mi Urunktól, azt képzeli, hogy Ő Szent Felsége megígéri azt neki. Ez valóban meg is történhetik. De ha valakinek tapasztalata van az isteni szavak körül, nem fogja, nézetem szerint, sohasem összetéveszteni az ilyen képzelt szózatokat a valódiakkal.
Az ördögtől már inkább van okunk félni; bár ha megvannak azok a jelek, amelyekről beszéltem, nagyon meg lehetünk nyugtatva aziránt, hogy a kinyilatkoztatás Istentől származik. Ha azonban fontos dologról van szó s ha a szavak valaminek megtevését parancsolják, ami akár az illető személynek, akár másvalakinek az ügye, soha sem szabad szerintük eljárni anélkül, hogy megkérdeznénk valamelyik tudós, óvatos és istenfélő gyóntatónak a véleményét. Még csak gondolni sem szabad arra, hogy enélkül bármit is tegyünk, még ha újra és újra hallanánk is a szózatot s ha egészen világos volna is előttünk, hogy Istentől jön. Ezt ugyanis maga Ő Szent Felsége követeli tőlünk, mert megmondta nekünk, hogy a gyóntatót tekintsük az ő képviselőjének.[3] Hogy e szentírási szavak az Ő szavai, aziránt nem foroghat fenn kétség s ezek adnak majd bátorságot, ha nehéz dologról van szó. A mi Urunk, ha neki úgy tetszik, majd meggyőzi a gyóntatót arról, hogy Ő volt, aki beszélt. Ha pedig nem tenné, akkor semmire sem vagyunk kötelezve. Ha valaki e tanácsom ellenére cselekednék és önfejűleg járna el, az szerintem nagy veszedelemnek tenné ki magát. Azért is a mi Urunk nevében figyelmeztetlek, nővéreim, hogy azt sohase tegyétek.

Az Úrnak még más módja is van arra, hogy a lélekhez szóljon; ez némi értelmi látomással jár (hogy mi ez, arról majd később beszélek). Egészen a léleknek mélyén történik s nézetem szerint nagyon megbízható. Oly tisztán érthetők a szavak, mintha a lélek füllel hallaná, amit az Úr neki mond. Oly titokzatosan folyik le az egész s oly sajátságos módon, hogy számbavéve azokat a hatásokat is, amelyeket a lélekben létrehoz, ez a látomás teljesen megnyugtató és kizárja az ördögi beavatkozás lehetőségét. Legalább is van elegendő ok arra, hogy ama nagy hatások alapján hitelesnek tartsuk; arra vonatkozólag pedig, hogy nem a képzelet játéka, meg van a teljes bizonyosság. Ez utóbbi bizonyosságot, ha jól megfigyeli a dolgot, mindenki megszerezheti a következő okok alapján.

Az első ok a nagy különbség a szabatosság tekintetében. Itt ugyanis annyira szabatos a mondás, hogy a hallott szavakból nem lehet elhagyni egy szótagot sem anélkül, hogy annak hiányát ne éreznénk; s ugyancsak azt is azonnal észrevennénk, ha valaki más alakban ismételné őket előttünk, még ha értelme nagyjából ugyanaz volna is. Ellenben az olyan hanghallásban, amely a képzeleten alapszik, a beszéd nem oly szabatos és a kifejezés nem oly tömör, hanem inkább pongyola és ködös, mint amilyenek a félálomban hallott dolgok szoktak lenni.
A második ok. Gyakran egyáltalában nem is gondoltunk arra a dologra, amit a szavak jelentenek, vagyis a szózat egészen váratlanul jön; esetleg akkor, midőn éppen másokkal beszélgetünk. Más esetekben ugyan megesik, hogy feleletül szolgálnak valamire, ami nem sokkal előbb volt az eszünkben, vagy amit régebben gondoltunk. Legtöbbször azonban olyasmire vonatkoznak, ami soha eszünkbe sem volt, vagy amit nem is tartottunk volna lehetségesnek. Így tehát nem lehetnek a képzelet szülöttei, mert hogyan volna képes ez utóbbi tehetség a lelket megtéveszteni olyan dolgokkal, amelyeket az soha sem óhajtott, soha sem akart, sőt nem is ismert.

A harmadik ok az, hogy itt az ember érzi, hogy másvalaki beszél hozzá; míg ellenben olyankor, amidőn a képzelet szövögeti képeit, ő maga rakja össze a szavakat, hogy azt jelentsék, amit ő kíván.
A negyedik, hogy a szavak is egészen mások. Itt egy szóból nagyon sokat lehet megérteni és pedig valami olyan különös módon, hogy az egyáltalában nem felel meg értelmünk természetes működésének.
Az ötödik. A szavakkal együtt valamiképpen, amit én nem tudnék jobban megmagyarázni, sokkal több jut a lélek értésére, mint amit a szavak magukban véve jelentenek. E beszéd nélküli megértetésről majd másutt szólok, mert ez olyan csodálatos dolog, amilyen csak a mi jó Urunktól telik ki.

E különböző szóbeli kinyilatkoztatások már sok embernek okoztak fejtörést; különösen egy személyt ismerek, aki alaposan fenn volt velük akadva, de mások is lesznek, akik nem tudnak rajtuk eligazodni. Az a bizonyos személy nagyon megfigyelte ezt a jelenséget - az Úr ugyanis nagyon gyakran részesítette ebben a kegyelemben - s kezdetben a legnagyobb aggodalma az volt, vajon nem képzelete játszik-e vele. Mert, bár az ördög is sok minden cselfogást ki tud eszelni s kitűnően tudja játszani a világosság angyalának szerepét, hogy tőle származik-e valami, azt sokkal hamarább el lehet dönteni. A szavak ugyan, ha az ő keze van a játékban, egészen világosak lesznek s az ember nem fog abban kételkedni, hogy hallotta őket: e tekintetben tehát nem lesz különbség az ő beszéde és az Úristené között. Azonban nem lesz képes előidézni azokat a hatásokat, amelyekről beszéltünk, sem pedig nem fog békességet és világosságot hagyni a lélekben, hanem ellenkezőleg, nyugtalanságot és zavart okoz benne. Ha azonban a lélek alázatos és követi tanácsomat, vagyis, akármit mondjanak is a szavak, semmit sem tesz a maga feje szerint, akkor az ördög nagyon kevés, vagy éppen semmi kárt sem okozhat neki.

Ha a szavak az isteni szeretetnek kifejezései vagy vigasztalást foglalnak magukban, vizsgálja meg magát a lélek, hogy nem lett-e általuk önhitté; ha ugyanis nem szégyenül meg annál jobban, minél gyöngédebbek a szavak, higgye el, hogy nem Istentől valók. Egészen bizonyos ugyanis, hogy ha Istennel van a léleknek dolga, minél nagyobb kegyelemben részesül, annál kevesebbre becsüli önmagát; annál jobban tartja emlékezetben saját bűneit; annál kevésbé keresi saját érdekét; annál jobban használja értelmét és akaratát kizárólag arra, hogy Isten dicsőségét előmozdítsa; annál tökéletesebben feledkezik meg önmagáról; annál jobban vigyáz arra, hogy mindenben Isten akaratát teljesítse; s végül annál erősebbé lesz benne a meggyőződés, hogy a poklot érdemelte meg, nem pedig azokat a kegyelmeket.

Ha azok a dolgok, amelyek az elmélkedésben történnek vele s azok a kegyelmek, amelyekben részesül, ilyen hatásokat hoznak benne létre, akkor nem kell félnie. Bízza magát az Úr irgalmára, aki hűséges irányában s nem fogja megengedni, hogy az ördög tévútra vezesse. Mindamellett jó lesz, ha mindig óvatos marad.
Azok, akiket az Úr nem ezen az úton vezet, azt mondhatnák, hogy hát ne hallgasson a lélek ezekre a szózatokra, ha pedig bensejében mégis jelentkeznek, fordítsa el tőlük a figyelmét s ezáltal utasítsa el őket magától; így azután nem lesz kitéve semmiféle veszedelemnek. Könnyű ezt mondani, csakhogy merő lehetetlenség megtenni. Nem azokról a szavakról beszélek, amelyeket a lélek úgy képzel el; ezekkel szemben tényleg elég, ha a lélek eltereli róluk a figyelmét s megvetéssel fordít hátat annak, amit a képzelet előtte mutogat. Itt azonban ez nem lehetséges, mert a szellem, aki hozzánk beszél, teljesen megakasztja összes egyéb gondolatainknak menetét s kényszerít bennünket arra, hogy őt hallgassuk. Igazán azt hiszem, könnyebb volna süket fülre venni azt, amit valaki egy jó hallású embernek a fülébe kiabál, mint ezt. Az ilyen ugyanis megtehetné, hogy csak azért sem hallgat oda s másra irányítja figyelmét és gondolatait. Itt az ilyesmi lehetetlen. Az ember nem foghatja be fülét és sehogy sem képes másra gondolni, mint arra, amit a szellem hozzá beszél. Mert az, aki, ha nem csalódom, Józsue kérésére,[4] meg tudta állítani a napot, arra is képes, hogy megállítsa bensőnkben a szellemi tehetségek működését. Ilyenkor érzi a lélek, hogy belső várkastélyában most nála nagyobb Úr parancsol, ami áhítattal és alázattal tölti el. Arra tehát, hogy az ember ne hallja, nincsen mód. Adja meg nekünk az isteni Felség, hogy mindig azon igyekezzünk, hogy Őt kielégítsük, magunkról pedig, amint mondtam, megfeledkezzünk. Amen. Adja meg Ő, hogy megértsétek azt, amit az eddigiekben akartam veletek megértetni s hogy a mondottak némi hasznára legyenek azoknak, akiket illetnek.
__________________________________
[1] Melankólia = hisztéria.

[2] Jón. 4. fej.

[3] Lk. 10, 16.

[4] Józs. 10, 12-13.